Hajdu Imre: Csincsajantani (Bizonyos tekintetben)

Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik –, az 50-es években fogant, ma Tiszaújvárosnak nevezett település neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a részletekről majd később…
*
Két évtizeddel ezelőtt sikerült annyira mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban, csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek e város születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e. Bár mindkét állítás tényszerű, hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz köthető, míg a Szederkényi úti házak „alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának Tiszaújváros születésnapot.
S mielőtt megmondanám, én honnan gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros –, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban TiszapalkonyaÚjváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
Ez a város ugyanis nem hagyományos módon, nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a semmiből, úgy is mondhatnám „lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más „szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi, sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak építve.

Jagos István Róbert: Az utolsó karácsony

A tél ezúttal nem volt kegyes. Már napok óta szakadt, a szél meg össze-vissza hordta a havat. Róbert óvatosan vezetett, mivel pár kilométerrel arrébb már majdnem elcsapott egy őzet, ami a szomszédos erdőből futott ki. Fejében ilyenkor minden évben ugyanazok a gondolatok jártak körbe és körbe. Nem szerette a szentestének ezt a részét. Tulajdonképpen az egészet unta, de ha erre az időszakra gondolt, akkor még a gyomra is felkavarodott. Nem is értette, miért vállalkozott évről-évre arra, hogy este hétkor a szomszédos városba viszi a fiait. Ráadásul oda, ahol neki mindig rémálom volt az ünnep. Az ikrek, Alex és Bence, a hátsó üléseken magukba feledkezve mesélték egymásnak az új GTA adta lehetőségeket. A férfi olykor a visszapillantó tükörből lesett rájuk. Mennyivel nyugodtabbak, felszabadultabbak, és másképp gondolkoznak tizenegy évesen, mint én — gondolta magában. Kesernyés mosollyal továbbra is az utat figyelte.

    Úgy negyed óra múlva már a kis, romos ház előtt álltak. A fiúk egy-egy ajándékot tartogattak, míg Róbert kabátja zsebébe rejtette kezeit, miután megnyomta a csengőt.

    A kulcsok zörrenését topogás és szaggatott köhögés kísérte.

    — Mindjárt megvan!

    — Szia tata! — a fiúk egyszerre köszöntek, majd egyszerre ölelték át a nagyapjukat. — Ma is elmeséled nekünk? — kérdezte Alex.

    — Hát persze! Úgy, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, és úgy, ahogy mindig is szoktam. Azaz mindig egy kicsit másképp. No, de ne álljatok itt a hidegben! Nyomás befelé!

    Azzal, maga után húzva az oxigénpalackot, előrecsoszogott, hogy ajtót nyisson a fiúknak.

Radnai István: PILLANGÓK EBÉDSZÜNETBEN

Henriettánál már nem kellett betörni az ablaküveget, hogy valaki bejusson abba a fényes sötétségbe. László Dedi átlagos, inkább középtermetű fiú volt, a vállalati csapatban jobbszélső. Kicsit hosszabb haja szőkébe hajló, inkább seszínű volt.

    Hogy Henit elképzeld magadnak, egy kosárlabdázó Koncz Zsuzsára kellene gondolnod. Selymesen az erős vállára hullott, kicsit féloldalasan – ebben is hasonlítottak egymásra. Csöppet sem volt férfias, aki látta a vállát, arra gondolt pofont nem, de egy-egy cirógatást elfogadna tőle.

    Azon a délelőttön két osztályon nem haladt a munka. Számlák se készültek, bár gondosan befűzték a gépbe a formanyomtatványt. A lányok izgatottan beszélték egymás közt, Heni sztjuvinak, légi utaskísérőnek készül, az első vizsgán már túl van.

    Ő maga nem szédült meg, de az oktató kissé nehezebben vette a levegőt. Valahogy a szóbelinél kicsit közelebb is húzódott, nem a székre, hanem az asztalra ült.

    Heni szorgalmasan és elég gyorsan válaszolt. Amikor angolra fordították a beszélgetést, nem akadt el pergő nyelve, szülei éveket töltöttek el kiküldetésben, még gyermekkorában. Csak érettségizni jött haza két éve. Azonnal állást kapott a külkereskedelemben.

Zilahy Tamás: Hiszek benned!

Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ennek ellenére már látom is, hogy közeledik.

    Régi ismeretség a miénk. Szinte együtt nőttünk fel, bár jóval idősebb nálam. Mindig így van ez. Ő az apám.

    Mondják, hogy hasonlítunk egymáshoz. Meglehet. Az ő eszét örököltem. Egy hullámhossz, meg ilyesmik. Szólni sem kell, és már tudjuk egymást folytatni.

    Akkor most egy példa rá. Még ide sem ért, de már tudom, mi lesz.

    – Szia, apa – mondom fagyosan –, mert elfelejtette a Mikulást.

    – Szia, Laci lepi – sóhajtja ő enerváltan.

    A Laci lepi onnan van, hogy kicsi koromban meséket írt nekem. Volt egy kedvencem, amelyik egy Laci nevű pillangóról szólt. Akkor megkértem, hogy legyek én a Laci lepke, és azóta neki Laci lepi vagyok.

    Szóval, megérkezett. Akkor most vissza a forgatókönyvhöz. Szinte szóról szóra úgy történik minden, ahogy mondtam.

    – Apucikám! - és fagyosan a nyakába ugrom. Az ezredik puszinál veszek egy kis levegőt.

Botz Domonkos: Gyöngy a sárban

– Apa, apa, kincset találtam! – lelkendezett a hét éves Zolika és csenevész lábacskái már vitték volna az éjjeliszekrényéhez, hogy kicsomagolja azt a féltve őrzött, rongyba rejtett titkot, ám kezdeti lelkesedését apja szavai lehűtötték.

– Jó, majd ha hazaértem elmondod, vagy megmutatod – mondta, és azzal hátat fordítva mindennek, elindult a kocsmába a szokásos esti fröccsét meginni, mert csak ott esett jól neki.

A söntésbe belépve egyenesen a pulthoz ment, két nagyfröccsöt rendelt és már onnan harsogta barátjának a jó hírt, talán csak hogy mások is meghallják. – Lalika, … Lalika, kincset talált a fiam!

Lalika arcára ekkorra már kiült a sokadik fröccs utáni köd, réveteg tekintettel bámult bele a semmibe. Az ötvenes évekből származó kék svájci sapkáját szokása szerint mélyen a homlokába húzta, ettől kicsit vitorlába álltak a fülei és komikus külsőt kölcsönöztek neki.

– Hallottam ám, amit mondtál, már a kincsről. Aztán miféle dolog az, sokat ér-e, vagy csak valami kacat? – kérdezte kíváncsi tekintettel, miközben tágra meredt, vérágas szemei felett megsokasodtak a ráncok, mozgásba lendültek a mitesszerek, a szénportól eltömődött pórusok.

– Ki tudja, még magam sem láttam.

Csernák Árpád: VESZTŐHELY

"Ki és kit ől?
Ember ö! állatot
vagy állat embert?"

(Pilinszky János)

Egy fél emberrõl álmodott az éjjel. Egy fél ember a hamu alatt. Nem, nem is fél; egy darab: fej, nyak, váll, egy kar... a forradalom leverése után rejtette oda tizenhárom évesen. Most elõkerült. Szoborszerû. Samott és salak.

    A külváros egyik öreg házában ült: Kint esett. A padláson edények, mert beázott a tető; de nem érdekelte. Az ablakon át ragyás falat látott, és kis darab, háromszögletű szürke eget. Önkéntes rabságának idejét töltötte. Kávét ivott. EInézte, hogy a szemközti háztető peremvonalával milyen rigorózusan párhuzamos a villámhárító vasrúdja, és (ezzel, ellentétben) ablaka előtt (az egyöntetűen szürke égre rajzolódva) milyen snasszul fityeg a két tévéantenna-zsinór, és azt is rögtön megjegyezte magában, hogy ez a "snassz" szó is milyen snassz.

    Erre gondolt: fegyenctelepek, klinikák lakói vagyunk mindnyájan; néhányan bezárva, néhányan (ideiglenesen) szabadlábra helyezve vagy/és gyógyultnak minősítve.

Czipott György: Karandas

Hamar alkonyodott. Az eget vastag, nehéz felhő borította, nedvesre nyálazta a levegőt, a lehullott sárga falevelek puhán gyűrődtek össze a jukka méregzöld, szúrós levelei között, közepéből dísze vesztetten meredt föl az idei virágok fehér, vaskos szára. A diófa kopaszra vált ágain itt-ott megfeketült burkú diószemek és még le nem hullott barna levelek árválkodtak. A nedves kérgű ágbogak között jól felismerhetővé váltak az elhalt részek. Így jól látszott, meglehetősen öreg már a fa, bár bizonyára valami betegség is tizedelte a koronát.

A vasútsor felől egy-egy lövés hallatszott, tompán verődött vissza az utca túloldalán álló, egy emeletes ház faláról. A felnőttek, gyerekeket terelgetve sietősen igyekeztek a megbontott kerítéseken át a szomszédság egyetlen, óvóhelynek is alkalmas, mély pincelejárata felé. Öt-hat család is elfért kicsit szűkösen, de remélt biztonságban a pincehelyiségben. Az elraktározott szén és a tűzifa viszonylag kis helyet foglaltak el, a téglával lerakott terem ablaktalan hátsó részében ültek, ki-ki a magával hozott könnyű kerti padon vagy egyszerű, fehérre festett konyhai széken. A keresztben négyfelé osztott kis üvegablakú pinceajtót gondosan behúzta maga után az érkező, furcsa nyekkenő hangot adott a téglán súrlódó, vékonyka faajtó. Bár látszott, ez nem képes ellenállni semmi nagyobb erőnek, a mozdulat mégis mindenkiben a biztonság érzetét keltette. Mégiscsak, ajtó csukódott mögéjük, kirekesztve a kint ólálkodó veszélyt.

Daruszögi H. Imre: Katángkék

A németek úgy tartják: a szeptember az ősz májusa. Olyan hasonlat ez, mint a telihold és a holdtölte azonosítása. Látszólag egyformák, mégis egészen mások. Májusban szaporodnak, szeptemberben viszont lassan elfogynak a kék virágok. S ha nincs kék virág, mivel üzenjünk egymásnak? Egyáltalán üzenjünk-e még? Mert amíg a május lobbant, a szeptember már inkább hervaszt...
    ... s őszi melankólia keríti hatalmába az embert. Mind eközben azt látja, hogy ökörnyál úszik el a tó felett, s a szél – mint vásott kölykök a karikát – a platán leveleit kergeti a város útjain. Már ne igazán bír vele az öreg Nap, bánatos, beteg tekintetéből régen kiveszett a tekintély és a parancsszó ereje. S ha már a Nap sem képes rendet tenni a természetben, akkor...
    Mivé lesz itt minden? – kérdezi a kétségbeesés. Lelassulnak a mozdulatok, mint legyek az ablakpárkányon. Bénul a tettrekészség, a kedvét veszti az optimizmus. A hit is egy fa repedéseibe bújt be, s a lélek mostanra teljesen elárvult. Ma ugyan még csak esténként didereg, s álmodik rőzsetüzekről, ám holnap, holnapután ki védi meg majd a reményt a fagyhaláltól? Egyáltalán marad-e ereje, kedve legalább még álmodozni? Hisz legkegyetlenebb hideg a magány...
    Össze kéne bújni, s kölcsönadni egymás melegét! Akkor talán még megmarad a katángkék remény szikrája, s ha ismét jő az idő, akad, ami képes lesz lángra lobbantani az új kikeletet.

Farkas Molnár Péter: A viadal II.rész

    – Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez.
– Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem?

    Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón.

    – Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz.

    – Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig.

    – Ezt is megértettem, kapitány uram.

Fehér József: Az öreg

Korom Jani azon a nyáron mindig ott látta üldögélni az öreget a vasútállomás peronján, az egyik padon. Lehetőleg mindig ugyanazon. Kopott barna öltönyt, fehér inget és aprópettyes nyakkendőt viselt. Sötétbarna kalapját kicsit a homlokába húzta vagy maga mellé tette a padra, élénk acélkék szemeivel hol a tájat, hol meg az érkező-távozó utasokat figyelte.

    Biztosan egy másik szerelvényre vár, gondolta, amikor észrevette az idős urat. Friss érettségizettként aznap utazott először munkába. Árukirakodói állást kapott a közeli  nagyváros egyik szupermarket üzletében. S azzal biztatta az apja, ha megbecsüli magát, elég szorgalmas és kitartó lesz, még üzletvezető is lehet belőle. Nem akart hát elkésni már az első napon. Amint meghallotta, hogy a hangosbemondó bejelenti: „Szerelvény érkezik Völgyesről a második vágányra…, és tovább indul Hegyhátra…”, ő is megindult, hogy felszálljon a berobogó vonatra. Épp a vágányok felé tartott, amikor megpillantotta az öreget. Nem tulajdonított neki különösebb figyelmet – hisz oly sokan várakoznak reggelente az állomáson –, inkább arra ügyelt, hogy időben a vonaton legyen, és fél órával a kezdés előtt odaérjen a munkahelyére.

Serfőző Attila: Társas magány

Úgy gondolta, ez már tarthatatlan, más nő után kell nézni. Munkatársai mesélték, egész jól lehet az Internet segítségével, laza de akár tartósabb kapcsolatot is létesíteni.

    Sok-sokévi gyermekáldás nélküli házasságban megfásult agytekervényei nem igazán értették a modern világ vívmányait. Nem haladt a korral, egyszerűen élt: meló, tévé, meló, tévé, olykor egy-egy kocsmai kiruccanással tarkítva. Évekig egy farmert nyűtt, a neje alig tudott rátukmálni egy divatosabb fazont.

    Fodrászhoz csak akkor ment, ha már nagyon lenőtt a tollazata, ilyenkor aztán jól megszedette, s így jó darabig nem kellett újra jönni. Megkopott, úgy kívülről, mint szívtájékon. Nem jártak társaságba. A zenét a táncolást egyenesen gyűlölte. Neje hasztalan kérlelte az istenért sem állt kötélnek. Egy alkalommal nem bírta tovább a nyomást és vezekelni is volt mit - múltkori lerészegedése okán. Egy kisebb összejövetelre hívták őket. „Névnap, születésnap, vagy valakinek kölyke született?” - kérdezte nejétől bárgyún. Ha muszáj, hát elmegy - gondolta, de abban nem lesz köszönet. Nem kíváncsi senki rongyrázására.

Szilágyi Perjési Katalin: Macskagyilkos

Hét éves lehettem, mikor nagyanyám veres macskája eltűnt. Oszkár dús, rőt bundájával ikonikus tagja volt a családunknak. Télen mindig a hencseren szundikált, karikába forduló teste alól kikandikáltak rózsaszín lábujjai. Mint egy csecsemőnek, mondta nagyanyám és megcsiklandozta a talpát. Mire ő megfeszítve izmait, hanyatt vágta magát, majd másik oldalára fordulva begyűrte fél bajszát lába ölelésébe és aludt tovább. Fázós volt Oszkár, bármilyen kövérre hízott télre, ezért melegre húzódott. Nyáron, a lépcső hűvösén nyúlt el, mint egy nagy szőrös kígyó. Megdöglött a macskád, Mari, mondta nagyapám, és lábával óvatosan alányúlt. Oszkár feje ernyedten lógott, bajsza kuszán pöndörödött, szemei fennakadtak. Milyen kár, csóválta nagyapám a fejét, egy ilyen szép nagy macskáért. Alig használt, bólintott nagyanyám a teraszról és megkapargatta az ebédről ottmaradt tányért egy villával. Oszkár előbb odaért, aztán felébredt, majd panaszosan törleszkedett nagyanyám lábához. Zöld szemein még az álom fátyla, de sosem tapasztalt éhség gyötörte kínzóan.

Bene Zoltán: Vasgomba

Abban a meggyőződésben éltem úgy három évtizeden keresztül, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, nem a repülőre ülök föl, ahogyan a Na'csöcsű Vali dalolja esténként önfeledten a lakása előtti folyosószakaszon, hanem kedvemre bezabálok szarvasgomba-pörköltből. Föltéve, persze, hogy lesz hozzá gusztusom. A szarvasgomba ugyanis – láttam a tévében nem egyszer – úgy fest, mintha a vasgomba minősített esete volna. Sőt! Inkább úgy, mintha puszta minősítés lenne, vasgomba nélkül. Arról ábrándoztam, hogy ha majd milliomos leszek, kimegyek a piacra egy csinos kis fonott kosárral a karomon, fölvásárolom az összes szarvasgombát, ami csak kapható, utána elégedett ábrázattal hazamegyek, ügyesen elkészítem, s befalom mindet nokedlivel, tejföllel. Pukkadásig! Mivel azonban a gazdagodás úgy kerül, akár a Na'csöcsű Vali Palija a munkát, valószínűleg abban a hitben haltam volna meg, hogy a szarvasgomba-pörkölt elérhető tárgya az emberi vágyakozásnak – ha névnapomra nem kapok ajándékba egy különös alakú üvegcsét. Sárgás-zöldes lé lötyögött benne, s a lében barnás színárnyalatú cafatok lebegtek. Föl is merült bennem, vajon nem hasmenéses székletmintával leptek-e meg, és bizony azon nyomban ki is dobom az egészet, ha idejében meg nem pillantom a címkén a szarvasgomba-esszencia szóösszetételt.

    – Mivel az egy fűszer, te tahó – villantotta rám mind a négy fogát Józsi szomszéd a Sörkocsma nevezetű italmérésben egy jó fél óra múltán.

    – És te ezt tudtad, öreg? – esett le az állam.

    Józsi szomszéd megvonta a vállát:

    – Nekem volt gyerekszobám, paraszt!

Farkas Molnár Péter: A viadal

I.

Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül.
„Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál” – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát. Amikor meglátta a kapun befordulni a batárt, ajtaján a püspök címerével, még nem gondolt semmi rosszra, inkább kíváncsi volt, mit akarhat a hűbérura, akinek három esztendeje nem jutott eszébe, hogy megtudakolja, mi történik a birtokán. Ránézésre gyomorbajosnak látta a sáfárt, így hát hideg hallal, sonka kövérjével és nehéz káposztával kínálta, mondván: szegény ház ez, nem élnek úrias étkekkel, csak amolyan napszámosnak valóval. A vékonypénzű kis ember már a sonka látványától elzöldült, végül csak egy fonnyadt almát evett kis karéj árpakenyérrel, a borhoz alig nyúlt, a pálinkára rá se nézett. Egyre a püspököt emlegette, meg hogy a birtok jövedelmével szeretne tisztába jönni. Ekkor mérgesedett meg Somoghy Akáczius. Jövedelem? Van az, hogyne volna.

Kovács Ági: ajtónyílások órája

ez az óra. ajtónyílások órája. a lehetek tánca a nem-lehetekkel. leheletekkel nyílnak az ajtók. huzat. hiányod átjár, mint huzat a házon. huzat repít a házon túlra. húz. maraszt. az ágyneműhuzat, a szakadt. nem használom, de harminc éve őrzöm, mint használhatatlan kacatot. mint minden (használhatatlan) kudarcot. macskák ülnek rajta párban, néhol piros vonalak. fekete macskák. seprű repít a házon túlra. nincs seprű, mi felemel s röpít. nincs mi felemel. sárból életre lehel. számba gyömöszölt papír. lehetnék Gólem. padláson. legalább én lennék velencei vagy belga. nem poénos kern-dalszöveg. ha kedd, akkor belgium. második cigire állok fel. minek. kern. leonard cohen. témánál vagyok megint. minek. ha szabad az asszociáció, akkor nem illik ön-kontroll kérdéseket feltenni. ezért van itt minden mondat végén pont. lehetek tánca nem-lehetekkel. ha szabad. ha asszociáció. akkor lehet minden mondat tört. és. az is. lehet, hogy ott legyen az a k.va pont, ahol lenni akar. akarnak-e lenni a pontok. kérdőjel. harmadik cigi. ez megint nem fog összejönni. se szabadnak. se asszociációnak. hiszed-e, ha grammatikával játszol, az jobb lesz. kérdőjel. lassan ideje lesz gratulálni annak az olvasónak, aki kibírta idáig. gratulálok. felkiáltó. jel. szóval. a jelek kiabálnak, kérdeznek, óhajtanak és parancsolnak. csak a pont. a pont az, ami pont olyan. kicsi. kerek. pontos. pont. lejárt a mosógép. (káromkodás.) pedig kezdtem belejönni. belejönni. kérdőjel. mibe. kérdőjel. ez már megint nem az, ami miatt leültem ide. elmegyek kivenni a ruhát. majd jövök. kezdelek megszeretni. kezdek veled még valamit. nem. kezelhetetlen vagy. vagy vágy. vágyszöveg. vágyszövet. ágyszövet. ismét az ágyneműnél. meg a huzatnál vagyunk. minden körbe-körbe ér. ez nem ér. nincs vége,eleje. köre van. kivéve, ha teszünk egy pontot. pont.

Zilahy Tamás: A piros Parker

Az 1970-es év egyik téli estéjén történt.
A sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lópaták csattognak. Amikor az állatok a kanyarban gyorsítanak, minden szem rájuk tapad. 
Egy apró termetű ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. A kis sárga paripát s mögötte a kocsin a zöld mezes hajtót. Rocco az, a favorit. Nagy eséllyel indul. Legyőzhetetlen. 
Nos, megvan a nyerő lova, a 11-es Rocco, már csak a két következő helyezetett kell kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált, versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4, és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha fordított sorrendben futnak be a lovak. 
Hosszú, sárga ballonkabátját összegombolja, és határozottan elindul a pénztárak felé. A 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Tízen állhatnak előtte, de nem gond, van még öt perc a startig. Lassan halad a sor, a hangosbemondó már harsogja a „Fogatok a helyükre!” varázsigét. Még egy perc. Épphogy a kasszához ér.
– Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?
– Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5!
– Húsz forint, Zoli bácsi.

Zsirai László: Regebéducsora

Régente a köznyelvben így nevezték azt az állapotot, amikor az emberek egyszerre fogyasztották el reggelijüket, ebédjüket, uzsonnájukat és vacsorájukat, vagyis naponta egyszer étkeztek. Napjaink koldusokkal, rossz szociális körülmények között élőkkel telített társadalmában sokak számára ideális helyzet, ha naponta legalább egy alkalommal esznek. Egyes körökben ismét kényszerű divattá vált a regebéducsora.

    Egy idős pap két nyugdíjas otthonlakóval közelít a szeretetház kerítéskapuja felé a járdán. Útközben ballagva beszélgetnek a csepergő esőben szomorkodó mennybolt alatt. Felhők fátylába törli könnyeit az ég.

    – … és akkor még rám szólt a gondozónő, hogy rosszul töltöm ki a teát, és a zsemlémet is kérni kellett – meséli az egyik hölgy.

    – Ajjaj, leányom! Ajjaj… – sóhajt a bottal támogatott léptekkel tipegő atya.

    – Ráadásul az ebédnél nekem kell az asztalhoz vinnem azoknak az idősebbeknek a tálcáját a tányérokba porciózott étellel, akik bottal járnak, vagy annyira bizonytalanok, hogy nem bírják el – folytatja a hölgy, majd kissé hangsúlyozottabban teszi hozzá: – Teljes ellátásra szerződtünk, amikor beköltöztünk ide lakni, s nem a nővérek, meg a vezetőség packázásaira!

Balogh Gyula: Eddig volt a Jézus Krisztus

A szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki.”
Mircea Eliade

A frissen hullott arasznyi hó percek alatt a bicikli és lábnyomok csapásaitól tarka utcákra dermedt. Komoly hidegek jöttek, nappal mínusz 10-12 fok. Mialatt az egyre vastagodó jégréteget sóztuk, a szél borotvaként hasogatta az arcunk. Azért is emlékszem erre a télre olyan élesen, mert ebben az évben rétesárusként dolgoztam a szentendrei adventi piacon. Nem messze a főtértől, éppen a Barcsay Múzeum bejárata előtt állt a standunk, egy kenyérlángos sütöde mellett. Zwei Stück mit Speck und Käse, hallatszott át olykor, meg formaggio, meg ilyenek.

    A vásárban betlehem is volt, lenn a Bükkös-pataknál, a híd alatt. Körülötte állatsimogató néhány báránnyal, meg egy kismalaccal, akit a vásári licit végén nyolcvanezerért vitt el egy kalapos, prémgalléros családapa a gyerekeinek. Az állatokat egyébként a Jani dolga volt minden reggel és este a helyükre terelni. Egy sárga falú barokk bérház utcára eső felében volt berendezve az ól, rendesen a bútorok és az oda hordott szalmabálák között. Az ünnepekig rendben is ment minden, azonban a fiatal kondás éppen karácsony reggel elmaradt. Állítólag betegeskedett, bár az öreganyja, aki srégen a Barcsayval a sarki házban lakott, előző éjjel nem hallotta hazaérni a gyereket.

Bene Zoltán: Beteljesülés

1.

Először is ott van a Józsi, aki már nyitásra érkezik, iszik egy kólát, aztán átmegy a szomszédba a henteshez, ahol eszik hurkát vagy kolbászt, nagy szelet fehér kenyérrel, legalábbis a hentes Csabi szerint így szokta. Utána lófrál a környéken, néha visszatér a presszóba, kávét iszik vagy újabb kólát, a köteg tízezres, amit a zsebéből húz elő, akár a matrioska-babák legnagyobb figurája a kisebbeket, úgy rejti magában az öt-, két- és ezres címletű bankjegyeket. Az egészet széthajtogatja, kivesz a közepéből egyet, azzal fizet, mindig hagy borravalót. Környékbeli kurta sétáiról olykor ilyen-olyan emberekkel tér vissza a presszóba, többnyire nyomban a sarokban, a vécé bejárata mellett álló asztalhoz vonul és előkotorja a zsebéből a pénzét, vagy apasztja, vagy duzzasztja a vagyont, gazdát cserélnek a színes papírok, de arra még nem tudtam rájönni, mivel kereskedik. És kereskedik-e egyáltalán? Lehet, hogy uzsorás. Bár az sem kizárt, hogy csempészáruval foglalkozik. Itt, a buszpályaudvar környékén mindig is lehetett a Balkán felől áramló, zárjegy nélküli cigarettát meg italt vásárolni mindenféle alakoktól. Gondolom, valahol a közeli tömbházak udvarán, netán valamelyik garázsban bújhat meg a Józsi-féle lerakat, ott tartja a cuccot, csak a fizetés zajlik itt, a kávézóban. Persze, csak akkor, ha nem uzsorás. Amennyiben az, nem kell raktár.

Csernák Árpád: MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL

Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan eredeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula.

    A magyar író; ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy, mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.)

    Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok.

    Előtte a Rákóczi úton caplatott; egyik kezében (egy kisbőröndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlonszatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet.