Hajdu Imre: H. Anna emlékkönyvébe

Rád gondoltam.

    Feketerigó fakadt dalra a pőre nyírfán, s a trillára megjelentél gondolataimban.

    Arcom – ha netán látta volna valaki – rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékére gyermekkorom legelejéről.

    Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.

    De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem fényesíti orcám. Igaz, bánat, sőt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz már.

    Szóval… csupán eszembe jutottál. Mint időnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élőben láttam futballozni Puskás Öcsit.

    Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is. Inkább tűnődve, csodálkozva. Sőt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság volt-e ez a régmúlt, s bármi, ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?

Jankovics Zoltán: Busó – Egy komondor története

    Ház a Bakonyalján

    A Várhegy irányában tiszta volt még az ég, de az északi dombok felett már komor hófellegek ültek. Szürkék voltak és moccanatlanok. A férfi a Bakony vonulatait fürkészte, melyek északra estek a háztól, és amelyekről télidőben gyakran indultak rohamra a falu ellen csontig hatoló fagyos szelek. Most azonban csend volt. Csend és hideg. Elfordult az ablaktól, visszaengedte a függönyt, majd a cserépkályhához lépett. Gyengéd szeretettel simított végig a tejeskávészínű csempéken. Még langyosak voltak, de már nem melegek. Bizony régen volt tegnap reggel - morfondírozott magában -, ideje begyújtani megint. Eltűnt a kamrában, és kisvártatva egy rakat fával tért vissza. Akkurátusan, nagy műgonddal helyezte sorra a jól száradt bükkhasábokat a kályha torkába, kiélvezve minden egyes mozdulatot. Fészket rakott a tűznek. Régi újságpapírral bélelte ki, és fölébe négyzetmáglyát emelt vékonyra hasított gyantás fenyőaprítékból. Sercent a gyufa. A láng erőtlenül pislákolt, már-már kioltotta a kályha huzata. A férfi óvón emelte köré egyik kezét, majd mikor erőre kapott, lassan a tűztérbe kísérte, és a gyújtósból formált kürtőbe ejtette. A nappali csendjét hamarosan vidám pattogás hangja váltotta fel. A férfi a keményfa kuglikat figyelte, próbálva elcsípni a pillanatot, amikor azok lángra kapnak. Kell egy kis levegő nektek is - állapította meg, és a teraszajtóhoz lépett, hogy pár percre kitárja azt.

Radnai István: SZÁZ ÉV TANULSÁGAI

Olofsson Placid atya a gyakorlati kereszténység megtestesítője. Maga az örömhír. Jóságos és elnéző humorával mindenkit magával ragad. Volt alkalmam hallgatni őt és találkozni, beszélgetni vele.

    Egyszer elkísérhettem a Szent Imre templomtól a Bartók Béla útig.

    Kitörölhetetlen benyomást tett rám, amit meg kell őrizni!

    Mindig örültem, amikor hírt hallottam róla, ha a médiában láthattam vagy hallhattam.

    Az embernek két fontos célja lehet a Földön: megőrizni önmagát, szeretteit, a rábízottakat és szellem értékeit, örökségét fenntartani, hiszen nem évülnek el.

    Ha Földbolygó megsemmisül, ami lehet a bibliai utolsó nap, a valódi érték nem múlik el. A valódi érték, amit a szellem alakít. A tudomány, a művészet, a munka az alkotás maga az, amit léleknek nevezhetünk. A világmindenségnek feltétlenül iránya és célja van.    

    Ne keseregjünk, keressük a mindennapi apró örömöket, mutassuk meg és éljük meg értékeinket, legyen - okkal - önbecsülésünk! Legyen kapaszkodónk mindenkor, aki bízik a jövőben, annak könnyebb az élet. a jövő maga az Isten, Jézus ígéretei.

Bene Zoltán: Kacsacsőrű emlős

Bizonyos puchói és csókai Marczibányi Livius, miután visszatért a fények városából a távoli, vad kamcsatkai barbár pusztákra, kiült kastélya napkelet felé néző ablakába és várakozásba fogott. Úgy fogott bele, akárha valamiféle teremtő munkálkodásba kezdene, mint egykoron atyjaura, puchói és csókai Marczibányi Márton úr veselkedett neki elapátlanodott birtokai ügyeinek. Arra sem figyelt föl, miként kuncognak a háta mögött a cselédei, kiknek a barátja, a himlőhelyes képű hajdani firkász, Tollnoki nevezetű, napjában többször is elcitálja, hogy:

    − Uratok Párisban a királynétól az utolsó vendégnőig általános bámulat tárgya lőn, mintegy eleven mintája ama mesével határos képzeletnek, melyek Magyarhonrul, mit a lovagias középkor, a regényes arabféle mesék dúsgazdag tündérhonának tartanak máig is, a nem sokat tudó francia főben mindezidáig uralkodnak. Mindenesetre ekként fogalmaz a Honderű, amit nem forgatnak többen, mint a Csókai Hírnököt forgatnák, ha létezne olyas…

    A cselédek vihorásznak, s nem sikoltanak föl, ha Tollnoki mancsa a tomporukra téved. Marczibányi Livius észre sem veszi, mi folyik a háta mögött, részben a rovására, tekintete a messzeségbe réved. Vár. Napokig, hetekig csak vár. Alig eszik, alig iszik.

    − A tündéreket lesi – súgja a szakácsné lányának fülébe Tollnoki, s közben nem feledi el finoman megharapni az édes kis cimpát. – Állítólag Párisban tündérkirálynak nevezték, lovagok ékének dicsérték, ki egy tagadhatatlanul barbár, kimondottan kietlen, ám mégiscsak mesei világból érkezett.

    − Ahogyan olvasta az úr abban a nyomtatott lapban – lihegte a szakácsné leánya.

Csernák Árpád: SALIX TRISTIS

Amikor az ember fal előtt találja magát,
a fal mögött ott van az Isten.
Pandelisz Prevelakisz: A halál lámpása
Papp Árpád fordítása

Pataki negyven évet töltött a színház világában, és ebből a legutóbbi huszonötöt ugyanannál a társulatnál. Bár évek óta szorongásokkal lépett be a copf stílusú épületbe, ezen a napon, 2003. augusztus 23-án, gyanútlanul, már-már derűsen indult az évadnyitó társulati ülésre.
A stúdió fekete posztóval bevont, levegõtlen, ablaktalan helyiségében már gyülekeztek a társulat tagjai. Eleinte nem történt semmi különös, a színészek, zenészek, mûszakiak ültek a „nézõtéren”, azon a „térfélen” ahol elõadások idején a díszletek állnak, két tenyerével egy asztalkára támaszkodva a színház igazgatója beszélt, közben rángatta a vállát, tekergette a nyakát, izzadt, és szemüvege mögött a paranoid betegekre jellemzõ dermesztõ kiszámíthatatlansággal meresztgette vaksi szemeit, mint máskor, mint az elmúlt csaknem harminc évben mindig. Aztán váratlanul elküldte a fotósokat, a tévéseket és a polgármestert, mondván, hogy most már, amúgy „családiasan”, „belügyeket” fognak tárgyalni... És a polgármester, a fotósok és a tévések elmentek, az igazgató még körbezavarta milliószor megalázott ügyelõjét, hogy nézze meg: nincsenek-e itt illetéktelen személyek és zárjon be minden ajtót...
Aztán odébb tette az asztalt, és az asztal helyén feltűnt egy farönk, egy kosár és egy bárd. Ő vörös csuklyát húzott a fejére, és Patakit szólította. Igaztalan, hamis vádakat sorolt. Két hóhérsegéd a rönkhöz kísérte Patakit, miközben ő nyugodt, szelíd hangon érvelve megpróbálta bebizonyítani a vádak képtelenségét.
A hóhér magasra emelte bárdját...

Hajdu Imre: Szög – elhajolva

Az előadó a nagy festőt méltatta. In memoriam… merthogy a nagy festő már nem él.
    A falakon körben képek. Festmények, rajzok, miegyebek. A Mester hagyatéka. Azé, akit, mint mondtam, méltatott az előadó. Méghozzá nagyon szépen, nagyon szakszerűen. Arra gondoltál abban a pillanatban, hogy te nem tudod ilyen szépen és okosan egymáshoz kötni a szavakat, bármennyire is erőlködsz. Ettől támadt zavarodban a falon közvetlenül melletted függő grafika karvalyarcú férfiújára néztél, akinek olyan érdeke dekoráció volt a hajában. De mivel az semmiféle részvétet nem tanúsítva nézett vissza rád, szemed lesütötted, le a kiállítóterem kövezetére, amely reménytelenül szürke volt, s közben hergelted magadban a kisebbrendűség érzetét.
    Hisz te nemcsak, hogy nem tudsz olyan szépen beszélni, mint az előadó, de ilyen gyönyörű, vagy legalábbis érdekes képeket sem tudsz fösteni, rajzolni, mint ezek itt. Sőt, semmit nem tudsz! A beszéded gagyogás, a toll, a ceruza, nem is beszélve az ecsetről úgy állnak a kezedben, hogy… No, de ezt kár is ecsetelni!
    Ám ekkor, a zavarodottságodnak már-már csúcspontján, lehorgasztott fejjel, miközben azt a piszkosszürke kövezetet bámultad révetegen, hirtelen észrevetted… ni csak!…, hogy a falon függő, karvalyorrú férfi bekeretezett portréja alatt, lenn a földön, a kövezeten, ott hever egy szög. Egy, kalapácsütéstől elhajlott szögecske, aminek láttán hirtelen felvillanyozódtál, mert valami vagy valaki abban a pillanatban azt súgta neked: lám, te is jó vagy valamire, te ilyenhez értesz, az apróságok, a jelentéktelennek tűnő dolgok, a nüánszok észrevételéhez.

Radnai István: Párbeszéd a pókhálóval

Felemelkedem az ágyról. persze a lábam és a kezem csak arra való, hogy irányítsam vele, mint a sárkányrepülőt.
Testem könnyedén jut el a mennyezetig és nem ütközöm bele semmibe, mint az egykori kínai játékmozdony, amely kitért minden akadálynak. A különbség annyi, hogy nem a mechanikus érintésektől térek ki, de kikerülöm az akadályokat, nemigen hatolok át.

Az egy további képesség. Kiterjesztem a karomat, hogy a felhajtó erő nagyobb legyen, de nem kell termik és ellenszél sem.

A szoba nyugodt. A szoba levegője nyugodt. A tüdőm nyugodt. És nem vagyok súlytalan, sehol sincs űr!
Magam sem vagy az űr rendezetlen molekuláinak halmaza, megőriztem integritásomat. Épségben van a testem és szellemem megbonthatatlan barátsága.
Hűha, csak ezt ne mondjam, mert akkor  ez az állapot véges, nem tart sokáig. A visszájára is fordul, hiszen nem vagyok az a típus, aki elhiszem, amit hirdetek, mert annyit mondom magamnak, hogy a magam nevű lény elhiszi magáról.
Mondjam inkább, le sem jöttem a fáról és hosszú mókus-farkammal irányítom magamat, vagy akit annak hiszek?
Nem ez nem egy mókus, nem egy majom, nem is madár - ez egy test, amely hanyatt fekszik a levegőn, mintha a tó vize lenne, vagy a Holt tenger, ahol még nem voltam. A levegő áthatolható..

Csernák Árpád: A vállalkozó

Mocskos-zöld overallban vágtam neki a napnak. Hideg és ködös volt a hajnal. Beindítottam a motort, kinyitottam a rozsdás vaskaput, csapkodtam a tenyeremet, egy elkoszolódott ronggyal letöröltem a szélvédőt. csak épp annyira. hogy kilássak. Gyorsan és gépiesen mozogtam, hogy ne legyen időm arra gondolni: minek csinálom én ezt? Kidolgoztam annak a technikáját. hogy ne kelljen gondolkodnom. Hogy nehogy eszembe jusson: semmi értelme, nem megyek sehova. Az ember beteg állat: az a betegsége, hogy gondolkodik. Rohadt egy helyzet. Hát ne gondolkozz, ne töprengj, ne keresd a tetteid értelmét: úgy sincs. Vagyis van: az, hogy legyen fedél a fejed fölött és legyen mit zabálnod. De gondolatmenetedben ennél előbbre ne juss! Beültem a szakadt Zsukba és pánikszerűen elhagytam a párás kertet.
    Nem volt mindig így. Kezdetben, amikor filozófusból fuvaros lettem: tetszett a dolog. Legalábbis elhitetettem magammal, hogy jó lesz ez: a vállalkozások idejét éljük, és mit ér egy filozófiai doktorátus ma Magyarországon, amit a hatvanas években szereztünk'? Megmondjam? Inkább nem mondom meg. Mindenesetre fölvettem kölcsönt, vettem egy használt Zsukot, egy szép zöld overallt és kiváltottam az iparengedélyt. Sokáig lendületesen és ,jókedvvel dolgoztam. Mára már csak a lendület maradt, a gépek. a robotok lendülete.
    Elhajtottam a javítóintézet, majd a kutatóintézet, a rendelőintézet, több tanintézet, a nyugdíjintézet, a bábaképző intézet, a csillagvizsgáló intézet. a fiúnevelő intézet, a nemibeteg-gondozó intézet, az óvónőképző intézet és végül a zárt intézet előtt, mint mindennap mindig ugyanazon az útvonalon, míg végül megérkeztem a telepre. Az olajbűzös, olajfoltos betonplaccra.

Hajdu Imre: Kézirat

Somorjai Soma hírlapírónak este hét órakor, az Arany Kapca nevű műintézmény belső helyiségében, három unicum és ugyanannyi nagyfröccs után, hirtelen megvilágosodott az elméje. S abban a pillanatban rájött, hogy a délelőtt írt szösszenetében, amely az urali kecsketenyésztők nemi életéről szól, hibádzik egy mondat. Illetve így megvilágosodva egy sokkal, de sokkal jobb eszmefuttatás jutott eszébe, amitől majd igazán somorjaissá válik majd az az írás.
    Azon nyomban le is tépett Lőre Lajos főpincér számlatömbjéről egy üres lapot, amelyre aztán az ő olvashatatlan ronda írásával odakerekítette az ominózus gondolatot, majd azt követően intett a felszolgáló tanulónak, aki máris szaladt az asztalához.
    - Nos, fiam, ezt az írást elviszed a Gruber és Tsa. nyomdába, tudod, ott van a Rezeda Kázmér utca és a Daruszög sarkán, s ott megkeresed Kropacsek Jenő mettőr urat, s átadott neki azzal az utasítással, hogy Somorjai szerkesztő úr üzeni, ennek alapján módosítsák a harmadik oldalon lévő cikkét. A többit az öreg Kropacsek már úgy is tudni fogja.
    A felszolgáló fiú természetesen engedelmeskedett a szerkesztő úr parancsának (megjegyzem, abban az időben még engedelmes pincérfiúk voltak, akik istenként tisztelték a szerkesztőt), és máris szaladt, ahogy csak bírt a három utcasaroknyira lévő nyomdába, ahol meg is találta Kropacsek Jenőt, aki természetesen nem lepődött meg a cetlihozó láttán, nem először fordult elő ilyesmi a praxisában, így rá sem nézett arra a papírra, hanem azonnal adta is tovább a gépszedőnek.
    - A Somorjai cikkében javítás lesz a harmadik bekezdésben – utasította, s már ment is, hogy ellenőrizze a kefelevonatok korrektúráját.

Radnai István: Halott vagy posztmodern

Rosszhírű környéken volt dolgom.
     A keskeny hátsólépcsőn feljutottam a telefonon kapott utasítás szerint. Becsöngetek. Egy elcigarettázott hang kiszól. Mondom a nevemet.
    - A könyveket is elviszi?
    - Nekem könyvszekrény vagy könyvespolc kell!
    - Ha nem veszi meg a könyveket, nem adom.
    Ezzel, mint, aki bejezte az audienciát, eltűnt a katedrálüveg mögül. Az üveget rács védte. Mocskos régi ajtó. Most egészajtós rácsot csináltatnak az öregek, csak éppen kijutni nem tudnak baj esetén. A hang tulajdonosa biztosan nem rejteget milliókat a párnacihában.

    Eszembe jutott egy szó - gyilokjáró! Mintha középkori sikátorokban járnék, ahol a hóbortos ékszerész, visszalopja ötvös-remekeit, amelyeket hercegek vagy grófok, netán királyok szeretői számára készített, mert beleszeretett a munkáiba.

    Lejutottam, mintha csigalépcsőn járnék, szédültem. Az utcán sem kaptam levegőt, éppen kirakták a kukákat. Az egyik kuka nyitva, a tetején dinnyehéj. Biztosan import, mint a chilei cseresznye.

Csernák Árpád: Összezárva

Szászi és Algyõi kedvelték egymást, annak ellenére, hogy összezárták õket egy cellányi szúpercegéses, csótányirtószagú szobába. A robusztus németalföldi, krumpliorrú Szászi és a zömök, szõrmók manysi-származék: Algyõi. Kedve1ték egymást, mert - a színészekre nem jellemzõ módon - másról is tudtak beszélgetni, nem csak a színházról. Meg mind a ketten szerettek sakkozni. Kedvelték egymást, amíg fel nem tûnt Algyõi életében Rozi.
    Rozi elmúlt már harminc éves, szeretett volna férjhez menni, és azt gondolta, hogy ennek az a módja, ha minél hamarabb hanyatt dobja magát. Ilyen irányú tehetségében bízott a legjobban. Ez a módszer eddig nem vált be. Algyõinél, úgy tûnt, beválik. Mindenesetre tény, hogy rövid idõ elteltével Agyõi úgy ugrált, ahogy Rozi fütyült, aki egyre többet tartózkodott az õ szobájukban. Beágyazott, mosott-vasalt, takarított. Szászit ez nem zavarta volna, de amikor Rozi egyszer közvetlen stílusában rászólt, hogy: "baszdmeg, mér nem takarítasz", akkor kizavarta a szobából.
    Algyõi ezt mélyen a szívére vehette, mert ami ezek után történt, másképp érthetetlen.
    Szászi már két hete nem látta a feleségét Mártát, aki a gyerekekkel az ország másik végében lakott. Szászit a jó szín¬ház reménye csábította el ilyen messzire. Abban a kisvárosban, ahol akkoriban laktak, nem is volt színház.

Eszes Anikó: Fekete ruhás nő

A fekete ruhás nő minden nap, ugyanabban az időben jött hozzánk, a kávézóba, ugyanahhoz az asztalhoz ült le, naponta láttam. Mikor odamentem megkérdezni:
    — Mit adhatok hölgyem?
Először rám emelte nagy barna szemét, és megajándékozott egy elnyűtt mosollyal. Kért egy itallapot, hosszasan áttanulmányozta, és mindig egy kávét rendelt fehér rummal.

    Majd hosszú szipkát vett elő, beleillesztette a cigarettáját és kivonult elszívni. Előkelően, lassan, hosszú füstöt eregetve. Néha eljátszadozott azzal, hogy karikákat fújt. Egy korty rumos kávé, egy szippantás. Én meg néztem. Néztem és elgondolkodtam, vajon mivel foglalkozhatott ez az elegáns, de mára már kissé megkopott, de valamikor biztosan gyönyörű hölgy? Úgy éreztem, láttam már valahol, talán egy színdarabban.

    Egyenes derékkal ült bármilyen széken, lábát keresztbe rakva, szeme révetegen merült el a messzeségbe. Még kávéját kortyolgatva kért két deci vörösbort. Minden kortynál meglötyögtette poharát és annak mélyére nézve, talán a múlt kísértetei járták át a lelkét.
Szerelmei már rég elfeledték ölének bujaságát, s emlékeiben élt már csak vadsága.

Fehér József: A Szivárvány-híd legendája

Régóta készülődött már az áradó folyó, s egy hallgatag, nyári éjszakán elhagyta medrét. Feketén hömpölygött az ár a partjára telepített, magas törzsű fák között, leszaggatva halászhálót, magával sodorva varsákat, csónakot. Sírva-nyűszkölve menekültek előle a vidrák, riadtan vágtattak a közeli halászfalu felé az őzek, és fújtatva csörtettek – malacaikat sürgetve -a zöld kukoricások irányába a vaddisznók. Olykor egy-egy csapzott róka tűnt fel a tisztáson, kirázva ázott bundájából a vizet, és már rohant is tovább a falu házai közt vagy a veteményföldeken.

    Meleg, álmosító éjszaka volt. A part mentén elnyúló, kis halászfaluban már mindenki az igazak álmát aludta, még Tunyogi uram, az öreg templom tornyába kirendelt őr is. Amióta tudják, hogy árad a folyó, minden este egy-egy falubelit küldenek fel a toronyba őrködni; és amikor majd megpillantja a fák között habzó-bugyogó vizet, félre kell vernie a harangot. Hogy mindenki el tudjon menekülni. Az árvíz azonban koszosan, feketén megállíthatatlanul hömpölygött a falu felé.

    Tárnokiék portáján Marci, a kisbéres épp most óvatoskodott ki az istállóból, hogy bemásszon az öreg Tárnoki legkisebb lányának, Zsuzsának az ablakán, ahogyan azt minden hajnalban szokta. Nappal nem találkozhatnak egymással, csak hajnalban, amikor senki se látja. Ilyenkor még meg is csókolhatják egymást. Virradattól Zsuzsának még csak az istálló felé sem szabad néznie, ne hogy szóba elegyedjen Marcival, aki mindig pirkadatkor kel. Tárnoki Zsigmond többször is megmondta a lányának, hogy nem adja egy éhenkórászhoz, aki csak vinné a földet, nem pedig gyarapítaná a családi birtokot.

Jagos István Róbert: Dézsa

Egy dézsában fuldoklom. Tarkómra láthatatlan sebet vájtak a csapból koppanó cseppek. Olyan lassan telnek a pillanatok! Zsibbadásnak indult karjaim ölnének. Ölelnének, tartanának. Ott ahol vagyok. Épp ott, épp most. Szétharapott ajkaimból a vér, pirosra oldja a langyos víztemetőt. Ezt az egyszemélyes Feltámadunkat. Most valamit tenni kéne. Megvan! Mozizni kell. Lepergetni eddigi életem. Mint a száraz borsót a cérnáról. Hol kezdjem? Megvan – burokban. Épp részeg vagyok. Anyámmal együtt táncolunk, lebegünk. Micsoda kéj. Állj! Tekerd vissza és pause. Basszus arctalan vagyok! Már akkor is? Pedig hittem, az álarcok csak később mosódtak el. Tévedtem. Szóval már akkor is. Akkor nincs miért néznem tovább. Go!

    Még mindig fuldoklom. Igen, dézsában. Ha egyszer túl leszek ezen az egészen, fej vagy írást játszok majd, mint Rosencrantz, vagy inkább nem csinálok semmit. Végül is eddig se sokat. De mi lenne, ha mégis játszanék? Fejés-írás. Ez lenne a neve. A lefejtett gondolataimat leírnám. Végül is megvan rá az esély hogy más is. És akkor mi van. Mindenkit csak nem lehet felírni. Nekem jó ha leírnak. Listákról. Feketéről, halálról. Úgy tűnik nem lehetséges. Go!

Határ Győző: A torony

    -pillanatfelvétel-

A Lenin körúti ház pincéjében kifogyott a kenyér. Márpedig kenyeret szerezni kell, akárhogy lőnek a körúton, akárhogy pásztázzák a kövezetet a Rákóczi úton, csordában megrekedt sárga villamos-dögök között. Kenyérnek lenni kell.

    Ez a sarok kivált „forgalmas”: az Astoria tetejéről hajnal óta ágyúzzák a New York-palota tornyát. Vagy beszalad az eltévedt golyóba, vagy a leszakadó faldarab üti agyon, akit ilyenkor kivisz a hasa, a dühe – a járókája.

    Margit mama 76 éves. Fürge, mint a tizenhat éves, bátor, mint a Molotov-koktélt hajigáló srácok; de a szíve cserbenhagyja, az izmai nem bírják, a reumája elárulja korát. Nincs más út: a pince. Szerencsére még megvannak a világháborúból ittfelejtett pincei faltörések-átjárások; ha nyolc-tíz házzal odébb kecmergünk, egy Nagyatádi Szabó utcai pinceablakon kibújhatunk, s onnan majd meglátjuk. A Dohány utca sarok, az a veszedelmes, de onnan a pék már csak macskaugrás.

Csernák Árpád: Tüzes vas

Krisztus Urunk születése után az 1023. esztendőben, a legforróbb nyári napokban indult Gellért püspök Bakonybélbe, hogy hátralevő éveit re­meteségben töltve, életét tel­jesen Istennek szentelhesse, és a kolostor csendjében elmélkedjen, írjon, szent könyveket másoljon.

    Imre herceg, aki nyolc­éves kora óta Gellért tanít­ványa volt, nehezen vette tudomásul ezt a döntést. Nem tudta elképzelni az éle­tét az ő szellemi támogatása nélkül; mint önálló férfi, a nyugati gyepűk őrzője. Ol­dalán ott díszelgett az apja által felkötött kard, de arról csak tanítómestere tudott, hogy a bőrzeke alatt, a csu­pasz testén ciliciumot visel, s hogy a sudár, inas testben inkább papi lélek lakozik, semmint királykodó.

    Hetek óta csak erről be­szélgettek, s amikor nyilván­valóvá vált, hogy a mester döntése végleges, és eljött az indulás napja, Imre csak azt kérte, hogy legalább egy darabig hadd kísérje el.

    Kevés szolgával vágtak, neki a hosszú útnak, s ami­kor elhagyták Veszprém várát, lovaikat száron vezet­ve, gyalog mentek egymás mellett, azzal a szándékkal, hogy beszélgessenek, de in­kább csak hallgattak, s töb­bet néztek a szikkadt, poros földre, maguk elé, mint egy­másra. A lovak patáinak tompa pöffenésein kívül semmit sem lehetett hallani. Aztán hirtelen vélőt rázó üvöltések, vad, állati hörgé­sek törték darabokra a csen­det.

Hajdu Imre: Derenk, az Istvánmajorba sodort falu

Tudják, hol van Istvánmajor? Ha most elő akarnak venni egy térképet, ne tegyék! Elárulom, legtöbb atlaszban nem találják meg. Nincs feltüntetve. De hát miért is lenne? Nem önálló település, s talán százan, ha lakják mostanság.
Mindenesetre létezik, sőt, Tiszaújvároshoz, vagy Mezőkövesdhez, légvonalban nincs is messze. Maximum 30 km a távolság, de lehet, hogy még annyi sincs. Na, de nem csigázom az érdeklődésüket (ha egyáltalán volt, van az ilyen témák iránt): Istvánmajor, Emőd mellett található, annak közigazgatási része, igaz a várostól - mert Emőd már város – mintegy négy kilométerre fekszik, s így olyan, mint egy önálló kis falu.
Hallom, azt kérdezik: no és? Ha ott van, ott van. Mi ebben az érdekes? Egyáltalán miért kellene egy tiszaújvárosinak, vagy bármilyen dél-borsodi településen élőnek tudnia Istvánmajorról? Mert mi van ott, amiért érdemes tudni arról, hogy létezik?
Jogos kérdések. Magamnak is feltettem, amikor ehhez az íráshoz hozzákezdtem. Szabad-e ide invitálnom bárkit is?
Azt tanácsolva, hogy üljön be a gépkocsijába, s mondjuk az egyik hétvégén ne az egri várat látni utazzon el családjával, vagy a hajdúszoboszlói gyógyfürdőbe, hanem ide……ahol – a közelmúltban jártam ott – nincs semmi különös. Ha csak az nem, hogy egyetlen új házat nem láttunk, az iskola már régen nem működik, csak az épület végében lévő kis bolt és kocsma funkcionál.

Hajdu Imre: Csincsajantani (Bizonyos tekintetben)

Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik –, az 50-es években fogant, ma Tiszaújvárosnak nevezett település neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a részletekről majd később…
*
Két évtizeddel ezelőtt sikerült annyira mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban, csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek e város születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e. Bár mindkét állítás tényszerű, hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz köthető, míg a Szederkényi úti házak „alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának Tiszaújváros születésnapot.
S mielőtt megmondanám, én honnan gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros –, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban TiszapalkonyaÚjváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
Ez a város ugyanis nem hagyományos módon, nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a semmiből, úgy is mondhatnám „lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más „szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi, sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak építve.

Jagos István Róbert: Az utolsó karácsony

A tél ezúttal nem volt kegyes. Már napok óta szakadt, a szél meg össze-vissza hordta a havat. Róbert óvatosan vezetett, mivel pár kilométerrel arrébb már majdnem elcsapott egy őzet, ami a szomszédos erdőből futott ki. Fejében ilyenkor minden évben ugyanazok a gondolatok jártak körbe és körbe. Nem szerette a szentestének ezt a részét. Tulajdonképpen az egészet unta, de ha erre az időszakra gondolt, akkor még a gyomra is felkavarodott. Nem is értette, miért vállalkozott évről-évre arra, hogy este hétkor a szomszédos városba viszi a fiait. Ráadásul oda, ahol neki mindig rémálom volt az ünnep. Az ikrek, Alex és Bence, a hátsó üléseken magukba feledkezve mesélték egymásnak az új GTA adta lehetőségeket. A férfi olykor a visszapillantó tükörből lesett rájuk. Mennyivel nyugodtabbak, felszabadultabbak, és másképp gondolkoznak tizenegy évesen, mint én — gondolta magában. Kesernyés mosollyal továbbra is az utat figyelte.

    Úgy negyed óra múlva már a kis, romos ház előtt álltak. A fiúk egy-egy ajándékot tartogattak, míg Róbert kabátja zsebébe rejtette kezeit, miután megnyomta a csengőt.

    A kulcsok zörrenését topogás és szaggatott köhögés kísérte.

    — Mindjárt megvan!

    — Szia tata! — a fiúk egyszerre köszöntek, majd egyszerre ölelték át a nagyapjukat. — Ma is elmeséled nekünk? — kérdezte Alex.

    — Hát persze! Úgy, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, és úgy, ahogy mindig is szoktam. Azaz mindig egy kicsit másképp. No, de ne álljatok itt a hidegben! Nyomás befelé!

    Azzal, maga után húzva az oxigénpalackot, előrecsoszogott, hogy ajtót nyisson a fiúknak.

Radnai István: PILLANGÓK EBÉDSZÜNETBEN

Henriettánál már nem kellett betörni az ablaküveget, hogy valaki bejusson abba a fényes sötétségbe. László Dedi átlagos, inkább középtermetű fiú volt, a vállalati csapatban jobbszélső. Kicsit hosszabb haja szőkébe hajló, inkább seszínű volt.

    Hogy Henit elképzeld magadnak, egy kosárlabdázó Koncz Zsuzsára kellene gondolnod. Selymesen az erős vállára hullott, kicsit féloldalasan – ebben is hasonlítottak egymásra. Csöppet sem volt férfias, aki látta a vállát, arra gondolt pofont nem, de egy-egy cirógatást elfogadna tőle.

    Azon a délelőttön két osztályon nem haladt a munka. Számlák se készültek, bár gondosan befűzték a gépbe a formanyomtatványt. A lányok izgatottan beszélték egymás közt, Heni sztjuvinak, légi utaskísérőnek készül, az első vizsgán már túl van.

    Ő maga nem szédült meg, de az oktató kissé nehezebben vette a levegőt. Valahogy a szóbelinél kicsit közelebb is húzódott, nem a székre, hanem az asztalra ült.

    Heni szorgalmasan és elég gyorsan válaszolt. Amikor angolra fordították a beszélgetést, nem akadt el pergő nyelve, szülei éveket töltöttek el kiküldetésben, még gyermekkorában. Csak érettségizni jött haza két éve. Azonnal állást kapott a külkereskedelemben.