Petrozsényi Nagy Pál: AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA

A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság... Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák,
megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért?

T. Ágoston László: Családfa

Csak ült az ágyban és nem akarta elhinni, hogy hat óra van, mégsem csörög a vekker. Nem kell gyorsan kiugrani az ágyból, félhülyén kitámolyogni a fürdőszobába, jéghideg vízben mosakodni, hogy fölébredjen, aztán a langyosban fogat mosni, aztán reggelit készíteni. Aztán gyorsan fölrakni a sminket, hogy mégis valahogy kinézzen az ember lánya… Mindeközben irigykedve nézni, hogy a Gergő átfordul a másik oldalára, és édesdeden horkol tovább. Nem tagadja, hogy ilyenkor utálja a férjét. No persze könnyű neki, ő már öt éve nyugdíjban van. Most meg már ő is. Egy hete nem kell hatkor ébrednie, nem kell rohanni a buszhoz, nem kell elviselni a sok hülye, hisztis kolléganőt, meg a buta, esetlen ügyfeleket. Kár is tovább ragozni a dolgot, Ő IS NYUGDÍJAS LETT.

            Nem kell már reggel hatkor kelnie. Oké, de akkor meg minek riad föl a legszebb álmából hat óra előtt öt perccel, hogy már megint elkésik a hivatalból? Kész dili… No, ezt fejtsd meg Natália a nagy eszeddel, meg a három diplomáddal!

Csernák Árpád: A makk

Dr. Glass Ákos nyugalmazott paleontológus, az asztrológia és az antropológia doktora, mostanában leggyakrabban és legszívesebben egy számítógépes játékot játszik: Battle through Time (Csatákkal az időn keresztül), ez a címe. Azt is mondhatnánk: mást nem is csinál szívesen. Este beveszi az altatóit, reggel teát és kávét iszik, aztán máris leül a készülék elé, bekapcsolja a számítógépet, a tévét (ez most a monitor), és beírja a képernyőre: Load "Battle",8, aztán megnyomja a Return gombot, a meghajtó dolgozni kezd: halk, berregő hangot hallat, a zöld lámpácska mellett kigyullad egy sárga is, a gép kiírja: Searching for battle loading ready, akkor már csak be kell írni, hogy RUN, újra megnyomni a Return gombot, és indulhat a játék. Kellemes első világháborús zene andalít, és a kicsi harckocsi elindulhat győzedelmes útjára vagy vesztére, bombázás és egyéb veszélyek közepette.

    Dr. Glass munkássága legutóbbi évtizedeit a Hold ár-apállyal kapcsolatos jelenségeinek, a gömbhalmazok és a fekete lyuk kutatásának szentelte (kutatási eredményei, számításai, rajzai most is megvannak néhány dossziéban), de munkáját feleslegesnek és hiábavalónak minősítették. Arra hivatkoztak, hogy nem áll a rendelkezésükre megfelelő berendezés és anyagi háttér. Végül az egészbe belefáradt, és ő maga kérte a nyugdíjaztatását.

    A Hold ár-apálykeltő hatása állandóan fékezi a Föld forgását, és a két égitest egymástól való távolságát is változtatja.

T.Ágoston László: Tükörponty a harangozónak

     – Azt mondják, te horgászni is szoktál – állította meg a zebra előtt Monokit a sánta Kovács.

     – Szoktam. Na és? Már ez is csípi a szemét valakinek?

     – Nem, csak én szeretném tudni. No, nem azért, hanem hogy azzal is telik az idő… Tudod, mióta ilyen rokkant lettem, aztán csak ücsörgök a tévé előtt…– hebegte zavartan az aszfaltot bámulva.– A harangozó mondta, a Kabai bácsi. Régebben ő is horgászott, de már eladta a botjait. Nincs aki kivigye a tóhoz. Nekem van kocsim, meg rokkant igazolványom is. Lemehetnénk egészen a partig, nem kell a parkolóba állni. Most már újra tudok vezetni. Meghagyták a jogsimat, csak a hívatásost vonták vissza…

     – Hm…–gondolkodott el Monoki. – Szóval te levinnél a tóhoz… Mennyiért?

     – Ugyan már, mit képzelsz? Semennyiért, csak úgy barátságból. Nem zavarnálak ám, csak ott ülnék a parton, nézelődnék… Nézném, hogy horgászol. Hátha rákapnék én is. Az orvos mondta, hogy kéne valami, mert különben csak idegel az ember. Megkaptam a kártérítést a biztosítótul, abból vettem a kocsit. Vehetnék jó horgászbotokat is.

Barkuti Jenő: Sör és a tenger

Csendesen zúgott a söntés, ahogy egy jó üzemnek zúgnia kell, amikor a termelés rendben folyik. A csapból kifolyó víz dobolt fel néha váratlanul a mosogató bádoglemezén, de ez a zaj is része volt a söntés életének, mint ahogy a poharak csörgése is, ahogy az ezredes felsorakoztatta őket. Úgy álltak azok a pulton a korsók mellett, mint ahogy a katonák álltak parancskihirdetéskor. A korsófülek mind egyfelé néztek, ahogy a sapkák sildjeinek néznie kellett, amikor az elöljáró érkezését várta az ezred. Mert a csapos értette a dolgát. Főhadnagy volt egykor, de utolérte őt is a rendszerváltás, s túl fiatal volt nyugdíjazáshoz és nem akadt semmi protekciója. Nagy nehezen, sok kilincselés után végre aztán csapos lett. Ám, amikor a múltja kitudódott, a söntés népe háta mögött előléptette ezredesnek. Ezért viszont nagyon haragudott. Nem mintha nem vágyott volna az ezredesi rangra, csak hát nem így: kocsma szintjén előléptetve, mint valami falu bolondját. Nem ilyen méltóságra vágyott. De hát a söntés népének nem tudott parancsolni. Nem lehetett őket kihallgatásra rendelni, vagy megfenyíteni. Bele kellett törődni a modifikációba.

Bányai Tamás: A szemtanú

Az Associated Press híradása:
Az egy főre jutó szemátültetések tekintetében
Srí Lanka áll a világranglista élén. Ezzel is
megerősítve az ország buddhista hagyományait,
amely szerint létezik lélekvándorlás, halál után
a lélek új testbe költözik.

    Amikor a műtétet követően Hapura szeméről levették a kötést, döbbenettel vegyes öröm lett rajta úrrá. Látott! Harmincegy, vakságban eltöltött év után életében először látott. Eleinte csak homályosan derengett valami a szeme előtt, nehezen átlátható sűrű ködfátyol, amely két-három perc alatt eloszlott, mintha heves szél tépné szálaira és sodorná a messzeségbe. Aztán meglátta, kristálytisztán, élesen, minden vonását aprólékosan kivehetően a rámosolygó arcot. Szótlan csodálkozással nézte, miközben máris azon töprengett, vajon szép-e.
    Az ápolónő fiatal volt, huszonvalahány éves. Ébenfekete haja fiúsra nyírva, festetlen, kissé kerekded arcának enyhén sárgás színű bőre ránctalan, ajkai húsosak, mélyen ülő sötét szemeiben életigenlés csillog. De vajon szép-e?
    Biztos az. Az első arc, amit lát, csak szép lehet. Hapura megsejtette, hogy ezentúl minden más arcot ezzel fog összemérni, s éppen ezért – talán, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésse – hosszú ideig gyönyörködve nézte az ápolónőt, aki megérezte, mi játszódhat le a férfi agyában. Némán és türelmesen hajolt a páciens fölé.

Csernák Árpád: A nagy szárnyas here

Adeimantosz, hátát a sziklafalnak vetve ült és nézte a végtelenben elveszõ higanyfényû lapos medencében a színes gumicsónakok, gumimatracok, úszógumik, gumilabdák és léggömbök hullámzó, himbálódzó és pattogó gigantikus áradatát. A természet alkotta szelíd zöldek, szürkék és kékek mellett bizarrul, de egyben mulatságosan is hatottak a vadul csillogó cinóberek, enciánok és püspöklilák, és nem csak a színekben nyilvánult meg ez a magasabb esztétikai érzékkel megáldott vagy megátkozott ember számára már-már elviselhetetlen ellentét, hanem a mozgásokban, a ritmusokban, a formákban és hangokban is; míg a higanyfényû víz lassú hullámzással mosta a vajszínû partot, míg a kánikulában türelmesen álló olajfák ezüstös zöldje és a sziklák grafitszürkéje mozdulatlan volt, beljebb, a medencében habosan és zavarosan tajtékzott a víz, a lehetetlen színû és formájú gumitestek össze-vissza kavarogtak, egymásnak és egymásra csapódtak, pattogtak és átfordultak, egyesülve a vörösre és barnára sült valóságos testekkel; az óriási segg, fallosz és mellformájú gumitárgyak a valóságos seggekkel, combokkal és keblekkel; míg kint a parton alig hallhatóan zizzentette meg a fák leveleit az enyhe szellõ, szelíd, surrogó hangot hallatott a víz, amint a homokszemcséket és a kavicsokat cirógatta; beljebb a végeláthatatlan medencében a bõrrel bevont valóságos emberi testek és a feszülõ gumitestek orgiáján újra és újra extatikus kacajok és sikolyok, ordináré röhögések és cuppanások csattantak fel, harsogtak, tobzódtak és terebélyesedtek.

Petrozsényi Nagy Pál: NŐSÜLÖK

    A legtöbb férfi előbb-utóbb megnősül egyszer, kétszer, kinél hogy alakul. Nálam így alakult.

Maja

   volt az első mennyasszonyom. Haja fekete, göndör és fiúsan rövid. Különös ismertetőjele a szeme alatt húzódó sötét, ráncos táska. Még a főiskolán ismerkedtünk össze, de a táska miatt rá se hederítettem. Eleinte, amíg az egyik barátnője dicsérni nem kezdte az eszét, bájait, meg hogy mennyire szerelmes belém a Majácska. Addig darált, győzködött, amíg már észre se vettem a táskáit. Csak azt láttam, hogy szexis, és tetszem a csajszinak. Mit tagadjam, jólesett, annál is inkább, mert életemben először csípett engem is valaki. Attól kezdve együtt jártunk, tanultunk, és a főiskola elvégzése után egy évvel meg is kértem a kacsóját.

   Eddig viszonylag minden simán zajlott le. Az első felhők azonban csak ezután kezdtek gomolyogni felettem, pontosabban akkor, amikor tiszteletemet tettem az ősöknél. Maja anyja alacsony, székely asszony volt, haja ugyanolyan fekete és göndör, mint a mátkámé. Csak az eszük nem járt egyformán, sőt, korához képest kifejezetten naiv volt. Azért szimpatizáltam a mamival. Éreztem, láttam rajta, hogy jólelkű, vidám nő, ellentétben a férjével, aki a világ minden kincséért sem mosolygott volna senkire. Vicsorogni annál gyakrabban, különösen, ha beszeszelt, s miután ez nap mint nap megesett a vékonydongájú gépésszel, örökké hadilábon állt a világgal.

T. Ágoston László: Zárjáték

Gondosan bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsot és egy széllel bélelt, kopott nyári nadrágban, hasonlóképp elnyűtt pólóban, és mezítlábas papucsban lecsoszogott a földszintre a postaládához. Nem nagy dolog – gondolta –, ki a fene nézegetné őt a lépcsőházban délelőtt tizenegy órakor? A lakók többsége dolgozik, vagy munkahely után kajtat. A nyugdíjasok meg ki se dugják  az orrukat, mert minden ajtónyitásnál hűlik a lakás, és már újra emelték a gáz árát. Az a francos óra úgy pörög, mintha hajtanák. A minap beszélték a lépcsőházban, hogy az öreg Csókáné a negyediken már a harmadik felszólítást kapta, hogy kikapcsolják nála a gázt, meg a villanyt, ha nyolc napon belül nem fizeti be a tartozását. El is ment a városházára segélyt kérni, és megújítatni a közgyógyellátási papírját. Azt mondta ott neki valami hivatalnok, hogy elkésett, mert kifogyott a keret. No, hát akkor hogy is van ez? Ha nem fizet, márpedig nem tud fizetni, akkor megfagy a sötétben?... Ezek a szolgáltatók nem tréfálnak. Ha azt mondják, hogy kikapcsolják, akkor ki is kapcsolják. No persze a közös költséget se fizeti már több, mint fél éve...

Bányai Tamás: Az utolsó esély

Az előtérben posztoló rendőrrel akarta megértetni mit akar.

    - Entschuldigen bitte… - kezdte, de a folytatás elmaradt. Egy szó sem jött a nyelvére.

    A rendőr egykedvűen ült magasított székén, bamba arckifejezéssel bámult rá.

    Ettől se várhatok segítséget, gondolta bosszúsan. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor mentő ötlet jutott eszébe.

    - Ungarische – mondta reménykedve.

    Akár a falhoz beszélt volna.

    Turay elkeseredetten nyugtázta: ezzel se jut sokra.

    A rendőr azonban bólintott, mintha eljutott volna tudatáig, mit is akarnak tőle. Magasba lendítette karját, és egy folyosó felé bökve mondta:

    - Zwei und zwanzig.

    Most ő vághatott bárgyú képet, mert a rendőr nyomatékosabban megismételte.

    - Zwei und zwanzig.  

    - Danke schön - motyogta zavartan, s elindult a jelzett irányba.

    A huszonkettes számmal ellátott helyiség előtt megállt. Vett egy mély lélegzetet és kopogtatott az ajtón. Néhány másodpercig habozott, aztán lenyomta a kilincset.

    Az ablaktalan váróteremben öten ültek az oldalfalak mentén elhelyezett padokon. Két fiatal pár meg egy idősebb férfi. Egyszerre néztek fel a belépőre, s Turaynak úgy tűnt csalódást lát várakozásteli arcukon, mintha másvalaki jövetelére számítottak volna. Nem tudta eldönteni köszönjön-e vagy sem, végül vállat vont és odalépett a szemközti ajtóhoz. Az előbbinél valamivel határozottabban kopogtatott.    

T. Ágoston László: Boszorkányrúgás

Az öregasszony kikapcsolta a televíziót és az oldalára fordult. Megpróbált elaludni. Minden este így szokta, mióta egyedül alszik ezen a nagy, családinak nevezett heverőn. Azzal vigasztalták, amikor eltemette a férjét, hogy majd megszokja ezt is, mint igás ló a hámot. Próbálja megszokni, de nem megy… Hiányzik, hogy nincs kitől elköszönni, amikor a feje alá szorítja a kispárnát és az oldalára fordul. Nincs kinek mondani, hogy „álmodj szépeket, kedves”, és nincs, aki visszadörmögné, hogy „te is, édesem!” Igen, ezek a mindennapi szokások rítussá emelkedtek az együtt töltött negyven év során. Olyanná váltak, mint az autóban a benzin. Enélkül nem megy… Éjszaka is sokszor felriad, hogy betakargassa ezt az álmában is forgolódó, nyugtalan, takarólerugdaló férjét, a Gézát, mert aztán főzheti neki a hársfa-, meg a kamillateát, mert meghűl és fájni fog a torka. Aztán csak fogja a takarót, és nincs alatta senki… Forgolódik ő is tovább, míg meg nem szánja az álom.

   Felajánlotta a lánya, az Emőke, hogy hozzá költözhetne a Bella, az unokája, hogy legyen kihez szólnia. Hetekig gondolkozott a dolgon, mert nagyon szereti a kislányt, meg a Bella is őt, de nehéz ez a döntés. Ő már nyugalmat akar maga körül, nem a fiatalok zsivaját. Különben jó kislány ez a Bella, mondhatni, hogy félig-meddig ők nevelték, mert az anyja idegenvezető volt, az apja meg úszóedző. Volt úgy, hogy heteken át alig találkoztak. Tőlük járt a gyerek iskolába. Nem nagy dolog, háromháznyira laktak egymástól. Ő járt a szülői értekezletekre is. Szófogadó, jó gyerek volt. A nagyapját is imádta. Együtt jártak kirándulni a hegyekbe. Az ő ízületei már akkor is nehezen viselték az efféle megpróbáltatást. Most is naponta fölugrik hozzá, megkérdezi, miben segíthet. No, de hát ez már nem gyerek, huszonhárom éves! Barátja van. Olyan lenne köztük, mint kocsiban az ötödik kerék. Ezt semmiképp sem akarja.

Petrozsényi Nagy Pál: A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.

    Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)

    Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát.

Zsirai László: Matyi a ludas?

Özvegy édesanyjával éldegélt Döbrögön Matyi, aki libák legeltetésével kereste soványka kenyerét. A falubeliek egyszerűen csak mihaszna Matyinak nevezték, mert a szabadúszó libapásztorság csupán pótcselekvésnek számított, hiszen a korabeli belevaló legényeknek már áfás számlaképességük és ahhoz mérten csillogó autójuk is termett. Nem úgy Matyinak, mert ő csak naphosszat ücsörgött a mezőn a libaúsztató partján és olyan mihasznaságokat művelt, mint például a versírás. Költő nem lehetett persze, mert üres zsebeiből nem is lett volna mit költenie, de szerzőnek sem mondható, hiszen a napsugarak mutatta soroknál többet nem szerzett még az életben.

   Egyszer ám csak arra lett figyelmes, hogy idegenre sziszeg a fót. Nemzetközi libamenedzser közelítette Matyit, akitől megtudta, hogy nem kell már annyi magyar liba idegenországban. Tehát, ezzel a most legeltetett csapattal már képtelen foglalkozni, nem is fizet értük, tegyen velük Matyi azt, amit bír és akar és tud. „Azt a rézfán fütyülőjét! Ennek a fele sem tréfa – gondolta Matyi kiejtve kezéből a lúdtollat és az irkát –, hiszen ennyi libát tán esztendeig sem bírunk megenni…” Majd felkelt és hazahajtotta a libákat, mondván a gazdáknak, holnaptól libahúst eszik az egész falu, mert nem kell már a magyar liba idegenországban, nincsen ára, nincsen keletje, ő nem marad itt napestig sem, mert elmegy a nagyvárosba szerencsét próbálni.

Vasi Szabó János: Orbitsville avagy a kettészakított-világ effektus*

Philip K. Dick emlékére

Tökipompos Zsombor az Egyesült Energetikai Zrt informatikusa a fejére húzta a szájberketyerét, ujjait beleillesztette az érzékelőkkel átszőtt kesztyűbe, oldalára ragasztotta a büntitapaszokat –ha elrontott valamit a játék során, ettől harminc Volt feszültségű áram csípte meg a bőrét. A cégnél az egésznapos hajsza és megalázkodás után jó volt kicsit tombolni az iraki – líbiai? szíriai? afgán? gázai?... – fronton. Kedvence az FGM-148 Javelin antitank keresztben állt a hátán, a Gepárd M6 Hiúz (hogy a nemzeti érzés se maradjon ki) az oldalán lógott, a pisztolytáskában egy Beretta a jobb lábát verdeste, baloldalon a tokban a kommandóskés. A valóságban lépni se tudott volna ennyi teher alatt…

Letelt az egy óra dzsihadista-gyilkolászás, az okosteló csengőhangja jelezte, hogy ideje befejezni a mókát. A barátnője, Ecsedi Kitti megígérte, hogy felugrik hétórára, egy laza menetre. (Nem mondhatta le, a lány fél évig dolgozott Utrechtben, múlt héten jött haza nyári szabadságra, azóta – ha rajta múlik - le se szállt volna a fiú derekáról.) Ahogy kilépett a lövöldözős virtuális játékból, a zajszint az állandó értékre csökkent a lakótelepi szoba-konyhás bérleményben. (Az EEZ biztosította a vidéki kollégának.)

Bányai Tamás: Cudar világ

A gyerek előbb az oldalára fordult nyöszörögve, majd fázósan összehúzva magát a paplan védelmébe bújt. Anyja felsóhajtott, tudta, hogy szívtelenség, amit csinál, de nem volt más választása. Felemelte a paplant és gyengéden ismét megrázta a fiú vállát. Ébredj, suttogta közben, mire a gyerek felnyitotta a szemét. Álmos pillantása egyenesen a mennyezetről függő csillárra tévedt, a vakító fénytől hunyorogni kezdett, motyogott valamit félálmában.
    Fogalma sem volt, mi történik körülötte.
    Apja az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, akár egy önálló mozgásra képtelen bábu. Drótkeretes szemüvege az orra hegyére csúszott, ám ahelyett, hogy megigazította volna, a keret fölött nézte a csillár alatt terpeszkedő termetes alakot, amint közömbösen piszkálja az orrát, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a szobában zajlik.
    Az anya végre kisegítette fiát az ágyból.
    - Öltözz gyorsan! Sietnünk kell - sürgette a gyereket, aki csak most vette észre a szoba közepén álló szürke ruhás rendőrt.

Csernák Árpád: A cinikus

A cinikus kifejezés a görög küón [kutya] szóból származik.
Diogenészt csúfolták így az athéni polgárok.
Követőit künikoszoknak nevezték, ebből alakult ki
a cinikus filozófiai irányzat.

A szerző.

Hályogzöld háttér előtt mozgó hályogszürke alakok; meg-megrezdülő sötét lombok, halott fák ágainak fekete rajzolata, váratlanul felizzó vörös fényfoltok...

Dr. Werth János minden este végignézte a naplementét a hegy tetején ülve mint egy szakrális színházi előadást, és ez az előadás sohasem volt egyforma: megunhatatlan volt és leírhatatlan, titkokat rejtő és távlatokat nyitó...

Dr. Werth János régen elfelejtette, hogy doktor. Pontosabban: nem törődött vele, lényegtelenné vált. Ha néha-néha, nagy ritkán még le kellett írni a nevét, elhagyta a dr.-t a dupla vé-t a há-t és a Jánost, csak ennyit firkantott oda: Vert, de ezt is - többnyire - kis v-vel.

Czipott György: Túrabakancs

A mentőkocsi beteg nélkül, ráérősen gördült végig a kihalt keresztutcán, lefagyott hókupacokat kerülgetve. A forgalmasabb főút kereszteződése előtt lelassított, megállt, a vezető hosszan kémlelte a balról jövő személyautókat. Híg köd terpeszkedett az aszfalt fölött, érdemesnek találta, ha kivárja a teljesen belátható üres forgalomszakaszt a kikanyarodáshoz.

Balesetest hoztak haza az ambulaciáról, a reggeli járdatakarításkor megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett az öregember, hogy a kalimpáláskor lábai közé került hólapát nyele ráfeszült bal sípcsontjára kicsivel a térd alatt. Szerencséjére – a röntgen felvételen jól láthatóan – csak megrepedt az amúgy is porotikus csont, de nem tört el. A kezelőorvos kórházi elhelyezést nem tartott szükségesnek, hazatérést tanácsolt, azonban jobbnak látta, ha járógipsszel rögzíti az alsó lábszárat. Így azonban az idős férfi és az őt kísérő felesége kizárólag taxival térhetett volna haza kertvárosi házukba, de szégyenlősen, halkan megvallotta az asszony, hogy a férje egyetlen nyugdíjacskáját már kifizették a rezsire, táplálkozásra, megtakarítani abból alig-alig tudnak – azt is elvitte a cudar idő miatt külön rendelt tüzelő –, a következő járandóság pedig csak két nap múlva várható, ha az Isten is úgy akarja. Addig meg az a kevés apró csak kenyérre elég, taxi költséget sehogy se tudnának fizetni.
A két mentőápoló türelmesen várta a vizsgálat és a kezelés befejeztét, segédkeztek az ismerős orvosnak, amúgy sem volt szabad ápoló az osztályon. Sürgős hívás a központból nem riasztotta őket, beszóltak rádión a diszpécsernek, ha nélkülözhetőek, hazaszállítják a balesetest.

Petrozsényi Nagy Pál: A mennyezet

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban.

    – Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Ja­vasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

    – Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

    – Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

    – Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

    – Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

Sz. Kovács Péter: Fekete macska

A porlepte úton, meggyötört homlokzatok előtt, kidőlt-bedőlt kerítések tövében, tépett macska billegett fáradtan, vértől csatakosan, félénken, néha sietve, néha megállva, de kitartóan baktatott a falu vége felé. Senki nem tudta, honnan vetődött erre, az ablakokon kitekintő emberek nem ismerték meg, ilyen koromfekete macskát még soha nem láttak; egyik-másik öregasszony keresztet vetett, ahogy felcsuklott benne az évszázadok óta vonagló babonaság, halkan, szinte hang nélkül motyogtak valamit a szalonnától, kolbásztól, öreg kenyértől, némi savanyúságtól szagos konyhában, ahol fél életüknél is többet töltöttek; álltak görnyedt tartással a majdnem egyforma konyhákban, a fehérre meszelt parasztházak hűs magányában, némelyek özvegyen múlatták a perceket, mások a házasság szent és kissé megfásult állapotában tekeregtek a szűk konyhák félhomályában, de az utcára mindannyian kinéztek – legalább negyedóránként – hátha történik valami a nyári forróságtól sújtott falu – valószínűleg egyetlen – főutcáján. Időtlen időtlenségben múltak az örökké tartó másodpercek, ólomsúlyú percek, s a kietlen falu csendtől nyomott, forróságtól megvert főutcáján a macska volt az egyetlen élőlény, amelyik mozgott, élt, lélegzett.

T. Ágoston László: Szederlugas

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivitelő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfelejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. A receptnek az volt a címe, hogy csuka csőben. Hogy miért éppen csőben, azt a fene se tudja, mert tepsiben sült, de hát ilyenek ezek a szakácsok, minden kreációjuknak igyekeznek minél hangzatosabb nevet adni, hogy csábítóbb legyen az étlapon. No, meg ahhoz szabják az árát is. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…