Szilágyi Perjési Katalin: Macskagyilkos

Hét éves lehettem, mikor nagyanyám veres macskája eltűnt. Oszkár dús, rőt bundájával ikonikus tagja volt a családunknak. Télen mindig a hencseren szundikált, karikába forduló teste alól kikandikáltak rózsaszín lábujjai. Mint egy csecsemőnek, mondta nagyanyám és megcsiklandozta a talpát. Mire ő megfeszítve izmait, hanyatt vágta magát, majd másik oldalára fordulva begyűrte fél bajszát lába ölelésébe és aludt tovább. Fázós volt Oszkár, bármilyen kövérre hízott télre, ezért melegre húzódott. Nyáron, a lépcső hűvösén nyúlt el, mint egy nagy szőrös kígyó. Megdöglött a macskád, Mari, mondta nagyapám, és lábával óvatosan alányúlt. Oszkár feje ernyedten lógott, bajsza kuszán pöndörödött, szemei fennakadtak. Milyen kár, csóválta nagyapám a fejét, egy ilyen szép nagy macskáért. Alig használt, bólintott nagyanyám a teraszról és megkapargatta az ebédről ottmaradt tányért egy villával. Oszkár előbb odaért, aztán felébredt, majd panaszosan törleszkedett nagyanyám lábához. Zöld szemein még az álom fátyla, de sosem tapasztalt éhség gyötörte kínzóan.

Bene Zoltán: Vasgomba

Abban a meggyőződésben éltem úgy három évtizeden keresztül, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, nem a repülőre ülök föl, ahogyan a Na'csöcsű Vali dalolja esténként önfeledten a lakása előtti folyosószakaszon, hanem kedvemre bezabálok szarvasgomba-pörköltből. Föltéve, persze, hogy lesz hozzá gusztusom. A szarvasgomba ugyanis – láttam a tévében nem egyszer – úgy fest, mintha a vasgomba minősített esete volna. Sőt! Inkább úgy, mintha puszta minősítés lenne, vasgomba nélkül. Arról ábrándoztam, hogy ha majd milliomos leszek, kimegyek a piacra egy csinos kis fonott kosárral a karomon, fölvásárolom az összes szarvasgombát, ami csak kapható, utána elégedett ábrázattal hazamegyek, ügyesen elkészítem, s befalom mindet nokedlivel, tejföllel. Pukkadásig! Mivel azonban a gazdagodás úgy kerül, akár a Na'csöcsű Vali Palija a munkát, valószínűleg abban a hitben haltam volna meg, hogy a szarvasgomba-pörkölt elérhető tárgya az emberi vágyakozásnak – ha névnapomra nem kapok ajándékba egy különös alakú üvegcsét. Sárgás-zöldes lé lötyögött benne, s a lében barnás színárnyalatú cafatok lebegtek. Föl is merült bennem, vajon nem hasmenéses székletmintával leptek-e meg, és bizony azon nyomban ki is dobom az egészet, ha idejében meg nem pillantom a címkén a szarvasgomba-esszencia szóösszetételt.

    – Mivel az egy fűszer, te tahó – villantotta rám mind a négy fogát Józsi szomszéd a Sörkocsma nevezetű italmérésben egy jó fél óra múltán.

    – És te ezt tudtad, öreg? – esett le az állam.

    Józsi szomszéd megvonta a vállát:

    – Nekem volt gyerekszobám, paraszt!

Farkas Molnár Péter: A viadal

I.

Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül.
„Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál” – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát. Amikor meglátta a kapun befordulni a batárt, ajtaján a püspök címerével, még nem gondolt semmi rosszra, inkább kíváncsi volt, mit akarhat a hűbérura, akinek három esztendeje nem jutott eszébe, hogy megtudakolja, mi történik a birtokán. Ránézésre gyomorbajosnak látta a sáfárt, így hát hideg hallal, sonka kövérjével és nehéz káposztával kínálta, mondván: szegény ház ez, nem élnek úrias étkekkel, csak amolyan napszámosnak valóval. A vékonypénzű kis ember már a sonka látványától elzöldült, végül csak egy fonnyadt almát evett kis karéj árpakenyérrel, a borhoz alig nyúlt, a pálinkára rá se nézett. Egyre a püspököt emlegette, meg hogy a birtok jövedelmével szeretne tisztába jönni. Ekkor mérgesedett meg Somoghy Akáczius. Jövedelem? Van az, hogyne volna.

Kovács Ági: ajtónyílások órája

ez az óra. ajtónyílások órája. a lehetek tánca a nem-lehetekkel. leheletekkel nyílnak az ajtók. huzat. hiányod átjár, mint huzat a házon. huzat repít a házon túlra. húz. maraszt. az ágyneműhuzat, a szakadt. nem használom, de harminc éve őrzöm, mint használhatatlan kacatot. mint minden (használhatatlan) kudarcot. macskák ülnek rajta párban, néhol piros vonalak. fekete macskák. seprű repít a házon túlra. nincs seprű, mi felemel s röpít. nincs mi felemel. sárból életre lehel. számba gyömöszölt papír. lehetnék Gólem. padláson. legalább én lennék velencei vagy belga. nem poénos kern-dalszöveg. ha kedd, akkor belgium. második cigire állok fel. minek. kern. leonard cohen. témánál vagyok megint. minek. ha szabad az asszociáció, akkor nem illik ön-kontroll kérdéseket feltenni. ezért van itt minden mondat végén pont. lehetek tánca nem-lehetekkel. ha szabad. ha asszociáció. akkor lehet minden mondat tört. és. az is. lehet, hogy ott legyen az a k.va pont, ahol lenni akar. akarnak-e lenni a pontok. kérdőjel. harmadik cigi. ez megint nem fog összejönni. se szabadnak. se asszociációnak. hiszed-e, ha grammatikával játszol, az jobb lesz. kérdőjel. lassan ideje lesz gratulálni annak az olvasónak, aki kibírta idáig. gratulálok. felkiáltó. jel. szóval. a jelek kiabálnak, kérdeznek, óhajtanak és parancsolnak. csak a pont. a pont az, ami pont olyan. kicsi. kerek. pontos. pont. lejárt a mosógép. (káromkodás.) pedig kezdtem belejönni. belejönni. kérdőjel. mibe. kérdőjel. ez már megint nem az, ami miatt leültem ide. elmegyek kivenni a ruhát. majd jövök. kezdelek megszeretni. kezdek veled még valamit. nem. kezelhetetlen vagy. vagy vágy. vágyszöveg. vágyszövet. ágyszövet. ismét az ágyneműnél. meg a huzatnál vagyunk. minden körbe-körbe ér. ez nem ér. nincs vége,eleje. köre van. kivéve, ha teszünk egy pontot. pont.

Zilahy Tamás: A piros Parker

Az 1970-es év egyik téli estéjén történt.
A sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lópaták csattognak. Amikor az állatok a kanyarban gyorsítanak, minden szem rájuk tapad. 
Egy apró termetű ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. A kis sárga paripát s mögötte a kocsin a zöld mezes hajtót. Rocco az, a favorit. Nagy eséllyel indul. Legyőzhetetlen. 
Nos, megvan a nyerő lova, a 11-es Rocco, már csak a két következő helyezetett kell kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált, versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4, és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha fordított sorrendben futnak be a lovak. 
Hosszú, sárga ballonkabátját összegombolja, és határozottan elindul a pénztárak felé. A 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Tízen állhatnak előtte, de nem gond, van még öt perc a startig. Lassan halad a sor, a hangosbemondó már harsogja a „Fogatok a helyükre!” varázsigét. Még egy perc. Épphogy a kasszához ér.
– Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?
– Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5!
– Húsz forint, Zoli bácsi.

Zsirai László: Regebéducsora

Régente a köznyelvben így nevezték azt az állapotot, amikor az emberek egyszerre fogyasztották el reggelijüket, ebédjüket, uzsonnájukat és vacsorájukat, vagyis naponta egyszer étkeztek. Napjaink koldusokkal, rossz szociális körülmények között élőkkel telített társadalmában sokak számára ideális helyzet, ha naponta legalább egy alkalommal esznek. Egyes körökben ismét kényszerű divattá vált a regebéducsora.

    Egy idős pap két nyugdíjas otthonlakóval közelít a szeretetház kerítéskapuja felé a járdán. Útközben ballagva beszélgetnek a csepergő esőben szomorkodó mennybolt alatt. Felhők fátylába törli könnyeit az ég.

    – … és akkor még rám szólt a gondozónő, hogy rosszul töltöm ki a teát, és a zsemlémet is kérni kellett – meséli az egyik hölgy.

    – Ajjaj, leányom! Ajjaj… – sóhajt a bottal támogatott léptekkel tipegő atya.

    – Ráadásul az ebédnél nekem kell az asztalhoz vinnem azoknak az idősebbeknek a tálcáját a tányérokba porciózott étellel, akik bottal járnak, vagy annyira bizonytalanok, hogy nem bírják el – folytatja a hölgy, majd kissé hangsúlyozottabban teszi hozzá: – Teljes ellátásra szerződtünk, amikor beköltöztünk ide lakni, s nem a nővérek, meg a vezetőség packázásaira!

Balogh Gyula: Eddig volt a Jézus Krisztus

A szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki.”
Mircea Eliade

A frissen hullott arasznyi hó percek alatt a bicikli és lábnyomok csapásaitól tarka utcákra dermedt. Komoly hidegek jöttek, nappal mínusz 10-12 fok. Mialatt az egyre vastagodó jégréteget sóztuk, a szél borotvaként hasogatta az arcunk. Azért is emlékszem erre a télre olyan élesen, mert ebben az évben rétesárusként dolgoztam a szentendrei adventi piacon. Nem messze a főtértől, éppen a Barcsay Múzeum bejárata előtt állt a standunk, egy kenyérlángos sütöde mellett. Zwei Stück mit Speck und Käse, hallatszott át olykor, meg formaggio, meg ilyenek.

    A vásárban betlehem is volt, lenn a Bükkös-pataknál, a híd alatt. Körülötte állatsimogató néhány báránnyal, meg egy kismalaccal, akit a vásári licit végén nyolcvanezerért vitt el egy kalapos, prémgalléros családapa a gyerekeinek. Az állatokat egyébként a Jani dolga volt minden reggel és este a helyükre terelni. Egy sárga falú barokk bérház utcára eső felében volt berendezve az ól, rendesen a bútorok és az oda hordott szalmabálák között. Az ünnepekig rendben is ment minden, azonban a fiatal kondás éppen karácsony reggel elmaradt. Állítólag betegeskedett, bár az öreganyja, aki srégen a Barcsayval a sarki házban lakott, előző éjjel nem hallotta hazaérni a gyereket.

Bene Zoltán: Beteljesülés

1.

Először is ott van a Józsi, aki már nyitásra érkezik, iszik egy kólát, aztán átmegy a szomszédba a henteshez, ahol eszik hurkát vagy kolbászt, nagy szelet fehér kenyérrel, legalábbis a hentes Csabi szerint így szokta. Utána lófrál a környéken, néha visszatér a presszóba, kávét iszik vagy újabb kólát, a köteg tízezres, amit a zsebéből húz elő, akár a matrioska-babák legnagyobb figurája a kisebbeket, úgy rejti magában az öt-, két- és ezres címletű bankjegyeket. Az egészet széthajtogatja, kivesz a közepéből egyet, azzal fizet, mindig hagy borravalót. Környékbeli kurta sétáiról olykor ilyen-olyan emberekkel tér vissza a presszóba, többnyire nyomban a sarokban, a vécé bejárata mellett álló asztalhoz vonul és előkotorja a zsebéből a pénzét, vagy apasztja, vagy duzzasztja a vagyont, gazdát cserélnek a színes papírok, de arra még nem tudtam rájönni, mivel kereskedik. És kereskedik-e egyáltalán? Lehet, hogy uzsorás. Bár az sem kizárt, hogy csempészáruval foglalkozik. Itt, a buszpályaudvar környékén mindig is lehetett a Balkán felől áramló, zárjegy nélküli cigarettát meg italt vásárolni mindenféle alakoktól. Gondolom, valahol a közeli tömbházak udvarán, netán valamelyik garázsban bújhat meg a Józsi-féle lerakat, ott tartja a cuccot, csak a fizetés zajlik itt, a kávézóban. Persze, csak akkor, ha nem uzsorás. Amennyiben az, nem kell raktár.

Csernák Árpád: MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL

Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan eredeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula.

    A magyar író; ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy, mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.)

    Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok.

    Előtte a Rákóczi úton caplatott; egyik kezében (egy kisbőröndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlonszatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet.

fényesi Tóth János: Kelecsényi újra írt a naplóba

és sokszor úgy ír a vele történtekről, mintha önmagát is kívülről látná, és a történéseknek maga is csupán részese (szereplője) lenne.  Lehet, hogy úgy is van. Ezt a naplót pedig nem is ő írja.
…………………….
Semmit nem tudok a mindenről. Semmit nem tudok a semmiről.
Kelecsényi szereti a hétvégi reggeleket, a kora reggeli embereket. Halványabb - vagy éppen semmi - a smink, gyenge a parfümillat, fakóbbak a ruhák, ráncosabbak a cipők. Minden más meg alszik.  Isten, ha ember lenne, írnék neki levelet! Már megint egy mondat. – vette tudomásul szinte egykedvűen. Egy olyan mondat, amiből egyszer valamit még ki fog hozni. Leginkább magát. Igen, megírnám neki, hogy szemben velem ül egy férfi. Rongyos munkásnadrág van rajta, ölében töredezett fülű táska. Ebben még semmi különös nem volt, ha csak az nem, hogy Kelecsényi furcsa bizonyosságot érzett. Valami megmagyarázhatatlan bizonyosságot, hogy ez így kevés, valami történni fog. Valaminek még történnie kell! Közben felszállt egy idős nő. Kelecsényi a Kedvesére gondolt. Nem először, amikor egy idős nőt meglát. Próbálja elképzelni, az Ő arcát szeretné látni! Festek neked egyszer! Festek csupa piros virágot! Csupa piros virág volt az idős hölgy otthonkája, nyakában apró gyöngyökből fűzött, hófehér lánc. Kelecsényi még azt is felfedezte, hogy egy laza csomóval lett rövidebbre hagyva.  Kelecsényi belegondolt, hogy ilyen fehérséget még sohasem látott. …és volt még egy vékony arany karikagyűrű.

Petrozsényi Nagy Pál: KÖZMONDÁSOK

    A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint elvet, tapasztalati igazságot, (vélt) életbölcsességet kifejező, mondatértékű szólásmondások. Ezek egy része idővel természetesen módosult, más része elveszítette érvényességét, illetve kommentálásra szorul, íme, néhány példa az ismertebb „bölcsességek” közül:

    Mindent lehet, csak akarni kell.

    Lehet. Nekem eddig még nem sikerült. Gyermekkoromban hadvezér akartam lenni, aztán még bakának sem kellettem, mert már a sorozáskor kiszuperáltak. Egyszer egy nagyon magas fa tetejéről szerettem volna a Holdba ugrani. Szerencsére még idejében meggondoltam maga­mat, ami talán másképp alakul, ha történetesen eszembe jut, miszerint mindent lehet, csak akar­ni kell.

    Néma mesterektől sokat lehet tanulni.

    Nono, és akkor ezt, hogy kell érteni: néma gyereknek anyja sem érti a szavát?

    Addig tanulj, míg időd van.

    De mivel az idő pénz, ezt így is lehetne mondani: addig tanulj, míg pénzed van.

    A lovat nem ostorral, hanem abrakkal kell megindítani.

Csernák Árpád: A gumiágy

„Én vagy ti, egyikünk beteg”
                    Szabó Lõrinc

András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Alig tért magához, úgy-ahogy, és már szürkült. Pedig nem is volt még tél, de már fél ötkor szürkült. Az utóbbi idõben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belõle, a lét és az idõ viszonyáról és sajátosságairól. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetõen, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Vagy egy panoptikumi figura, gondolhatná a dombalji, gondolta András, de nem, nem, ahhoz VALAKINEK kell lenni, hogy viaszbábút vagy más plasztikát készítsenek valakirõl, bronzba öntsék a kezét vagy az orrát, õ pedig egy SENKI.
    Ott, ahonnan valaki esetleg láthatta volna Andrást, három sárgalombú nyír állt. Ezt a három fát nézte András. Különösen szépnek találta õket vakítóan fehér törzsükkel, izzó óarany lombjukkal a pengefényû háttér elõtt. Nem sokkal ezelõtt újra elolvasta Mándy Iván Brancs címû novelláját és azóta is ott tartogatta a kezében az Idegen szobák 1957-es kötetét. Szinte simogatta, mint egy kiskutyát. Halvány, szinte bársonyos, matt zöldes-szürke borító, vászon gerinc, sárguló lapok.

Petrozsényi Nagy Pál: NYUSZI

Tulajdonképpen már májusban beköszöntött a nyár, és azóta hétágra sütött a nap. A hosszúra nyúlt tél után bizony jólesett a fény, meleg, lassan kizöldelltek a fák, mezők, megélénkültek az utcák, s az emberek feléledő reménnyel vágtak neki az újévnek. Újévnek? Igen, nem tévedés. Az újévnek igazából nem januárban, hanem tavasszal kellene kezdődnie, amikor szinte újjászületik a természet.
Éva rosszat sejtve várta, hogy kikapják a szünidőt.  Még egy hónap, és kiderül, megbukik-e angolból. Nemsokára megtudta: az a dilis Jenki bizony visszatapsolta, ehhez jött a ma¬tyika, hogy ne unatkozzék az „újévben”.
– Csigavér, még semmi sincs elveszve! – vigasztalta meg feleségét a basszus hangú közgazdász. – Majd leérettségizik ősszel, a szentségit!
– Kérlek, ne káromkodj! – fedte meg szelíden az ápolt, finom arcú asszonyka. – Na, de ha akkor is…?
– Elhasal? Hát elhasal. Legfeljebb egyetem helyett dolgozik. Épp szükségünk van takarítónőre, igazán nem nagy ügy.
– Hallottad? – fordult szemrehányóan Évihez, aki mindeddig némán hallgatta, miként döntenek a szülei. – Ajánlom, szedd össze magad, míg nem késő, hogy ne kelljen életed végéig seperni – keményítette meg a hangját komoran.
– Oké, megértettem! – ásított a szőke hajú, hegyes mellű tinédzser, azzal alig pihent két hetet, nekifeküdt a könyveknek, hogy egy angol- és matektanár irányításával behozza, amit elhanyagolt mostanság.

Csernák Árpád: A pince*

A börtönben, az egyik pribék nagyon hasonlított Putyira. A házunkban lakott egy ÁVH-s tiszt. (Lehet, hogy több is, ki tudja. Így könnyebben tudtak megfigyelni bennünket.) Ennek a „tisztnek” volt két fia, az idősebbiket Putyinak, a kisebbiket Öcsinek becézték. Putyi magas, inas fiú volt, örökké összeszorított szájjal mosolygó, alacsony homlokú, annyira mélyen ülő, apró szemekkel, hogy ha föntről érte fejét a fény, úgy tűnt, mintha nem is lenne szeme, csak két sötét üreg a helyén. Öccse sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb, de egészen más testalkatú, inkább az anyjára ütött, hízásra hajlamos volt és szemüveges.

    Egyik pribékem éppen megalázó, szadista játékait űzve, a trepni takarítására adott parancsot, ami – természetesen – megvalósíthatatlan feladat volt, hiszen az apró fémlyukak közti koszt csak négykézlábra állva, rongydarabokkal, fogkefékkel vagy éppen az ujjunkkal tudtuk kikapirgálni, és ha ő úgy döntött, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása nem sikerült tökéletesen, egyszerűen csak farba rúgott, bakancsos lábával olyan erősen, hogy vagy a falnak csapódtunk, vagy pofára estünk. Egyszer fölnéztem rá, így fektemben, és megdermesztett a rémület hidege: „Ennek a lénynek nincs szeme!” Szorosan összeszorított mosolygó száj, és fölötte két fekete lyuk. Ilyen arc nem lehet sok, ezért gondoltam, hogy Putyi lehet, persze nem állíthatom biztosan, hiszen ennyi idős korban gyorsan változik az arc, más ruha, más helyszín…, megtévesztő lehet…

Petrozsényi Nagy Pál: UNALOM

Benedek unatkozva, ugyanakkor betegen heverészett a tágas, kétszemélyes rekamién. Erősen náthás volt, és már két napja birkózott ezzel a kellemetlen hűléssel.

    – Semmiség! – törölgette orrát az Alföldi Helikon szerkesztőségében. – Csak szimpla nátha, ami egy-két nap alatt magától is elmúlik.

    – Az lehet, de ragályos, és nekem semmi kedvem elkapni – kapta orra elé zsebkendőjét a fehér bajszú, egészségére kínosan vigyázó főszerkesztő. – Ami biztos, biztos. Ma nátha, holnap influenza, H1N1, B, C vírus, úgyhogy söprés az orvoshoz.

    Azóta otthon fújja az orrát Benedek. Hapci! Még jó, hogy senki sincs mellette, illetve dehogyis jó, hiszen pont ezért unatkozik úgy, mint egy kiszuperált írógép. Kapcsolja be a tévét, rádiót? Minek, hogy húsz-harminc percenként hallgassa végig ugyanazt a reklámot? Irodalom, olvasás. Egyáltalán van ilyesmi, hiszen minden regény, vers mögött egyetlen személy, a szerző maga bokázik, akihez viszont az égvilágon semmi köze sincs. Igaz, hogy ez a trend mostanság, de ha ebből a világból kirekesztik az olvasót, akkor köszöni, de ingyen sem kér a könyvekből – pislantott a polcokon sorakozó könyvekre, onnan pedig a falon függő fotókra. Az egyiken szőke, keskeny arcú férfi mosolygott.

T. Ágoston László: A piros porszívó

Nagyon unta már Fehérné, a Bori, hogy állandóan azzal cikizi a férje, hogy nem tudja beosztani a konyhapénzt. Bezzeg a húga, a Jolán tök jól bánik a manival. Most is, az ünnepek alatt három napot töltöttek valami wellness szállodában és még a félpanzió is belefért a költségekbe. Állítólag svédasztalos kaja volt. Hosszú, nagy asztalokon párolgott a melegítő edényekben kitálalt, többféle frissen főtt étel, meg hatalmas tálakon a különféle ízesítésű kolbászoktól a szalámikon át a legízletesebb holland sajtokig minden, ami szem-szájnak ingere. Annyit zabálhattak, amennyi beléjük fért. Volt olyan, aki kétszer is fordult a tányérjával. Nem cikizés ez, maga a Pista mesélte, amikor hazaértek. No, meg aztán az se mindegy, ki az a szakács, aki megfőzi azt a kaját. Mert végeredményben előbb-utóbb minden asszony megtanul főzni a saját konyháján, csak ki kell várni az idejét. Nem véletlen ám, hogy ezekben a nagy szállodákban szinte kizárólag férfi szakácsok főznek, és séfnek hívják őket.

   ‒ Befejezted?! ‒ fortyant föl az asszony, és szinte ölni tudott volna azzal a két sötétben játszó égszínkék szemével. ‒ Mit szívatsz itt engem hónapról hónapra azzal a konyhapénzzel? Gyere el velem az üzletbe, aztán majd megtudod, mi mibe kerül, és mennyit ér a fizetésed. A Jolit meg ne emlegesd nekem, mert neki aztán semmi köze se volt ahhoz a szállodához. A Pista kapta valahogy, valahonnan azt a Szép kártyát, amivel mentek. Mikor osztogattak utoljára az te munkahelyeden Szép kártyát? És ha netán mégis, akkor kinek? Fehér Lajos hányadik volt abban a sorban, hogy pont előtte fogyott el a kártya?

Csernák Árpád: A balerina

I.

Félelmet érzett, amikor halántéka hozzáért a radiátor mûanyag-csavarójához. Az a vészjósló, hörgõ hang, ami a nyaka alatt a csövekben üzenetként érkezett, mintha azt sugallná: nincs menekvés, nincs kiút, meg kell történnie: a halántéka törékeny, érzékeny, a támadó tárgy rideg és kemény, s az ütközés elkerülhetetlen.

Az ágyául szolgáló ágybetétet napokon át tologatta háromszor öt méteres szobájában, amikor beállt a hideg. Eredetileg a másik oldalra tette, de ott jeges kezek nyúltak ki a falból, fagyos tenyér simult a homlokára, jégujjal nyulkáltak a fülébe; kénytelen volt az ágybatétet kilencven fokkal elforgatni, annak reményében, hogy az ilymódon mellékerüló fal melegebb lesz, mivel annak másik oldalán szintén lakószoba van, nemcsak a szabadon bitangoló fagyos szél. Elképzelése igaznak bizonyult, de így meg fejtetõjére zúdult a hideg: ezen az állapoton is változtatni kellett. Újabb kísérletek után, a legmelegebb zúgra rátalálva, fekhelye oda került, ahol most van: a fürdõszobával közös falhoz, és feje közvetlenül a fûtõtest mellé, a halántékának szegezõdõ mûanyag-csavaróval. Úgy érezte, ez figyelmeztetés: számára még ismeretlen, de máris szorongásokat elõidézõ eseménysorozat kezdete.

Petrozsényi Nagy Pál: AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA

A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság... Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák,
megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért?

T. Ágoston László: Családfa

Csak ült az ágyban és nem akarta elhinni, hogy hat óra van, mégsem csörög a vekker. Nem kell gyorsan kiugrani az ágyból, félhülyén kitámolyogni a fürdőszobába, jéghideg vízben mosakodni, hogy fölébredjen, aztán a langyosban fogat mosni, aztán reggelit készíteni. Aztán gyorsan fölrakni a sminket, hogy mégis valahogy kinézzen az ember lánya… Mindeközben irigykedve nézni, hogy a Gergő átfordul a másik oldalára, és édesdeden horkol tovább. Nem tagadja, hogy ilyenkor utálja a férjét. No persze könnyű neki, ő már öt éve nyugdíjban van. Most meg már ő is. Egy hete nem kell hatkor ébrednie, nem kell rohanni a buszhoz, nem kell elviselni a sok hülye, hisztis kolléganőt, meg a buta, esetlen ügyfeleket. Kár is tovább ragozni a dolgot, Ő IS NYUGDÍJAS LETT.

            Nem kell már reggel hatkor kelnie. Oké, de akkor meg minek riad föl a legszebb álmából hat óra előtt öt perccel, hogy már megint elkésik a hivatalból? Kész dili… No, ezt fejtsd meg Natália a nagy eszeddel, meg a három diplomáddal!

Csernák Árpád: A makk

Dr. Glass Ákos nyugalmazott paleontológus, az asztrológia és az antropológia doktora, mostanában leggyakrabban és legszívesebben egy számítógépes játékot játszik: Battle through Time (Csatákkal az időn keresztül), ez a címe. Azt is mondhatnánk: mást nem is csinál szívesen. Este beveszi az altatóit, reggel teát és kávét iszik, aztán máris leül a készülék elé, bekapcsolja a számítógépet, a tévét (ez most a monitor), és beírja a képernyőre: Load "Battle",8, aztán megnyomja a Return gombot, a meghajtó dolgozni kezd: halk, berregő hangot hallat, a zöld lámpácska mellett kigyullad egy sárga is, a gép kiírja: Searching for battle loading ready, akkor már csak be kell írni, hogy RUN, újra megnyomni a Return gombot, és indulhat a játék. Kellemes első világháborús zene andalít, és a kicsi harckocsi elindulhat győzedelmes útjára vagy vesztére, bombázás és egyéb veszélyek közepette.

    Dr. Glass munkássága legutóbbi évtizedeit a Hold ár-apállyal kapcsolatos jelenségeinek, a gömbhalmazok és a fekete lyuk kutatásának szentelte (kutatási eredményei, számításai, rajzai most is megvannak néhány dossziéban), de munkáját feleslegesnek és hiábavalónak minősítették. Arra hivatkoztak, hogy nem áll a rendelkezésükre megfelelő berendezés és anyagi háttér. Végül az egészbe belefáradt, és ő maga kérte a nyugdíjaztatását.

    A Hold ár-apálykeltő hatása állandóan fékezi a Föld forgását, és a két égitest egymástól való távolságát is változtatja.