Balaton László: Balázsjárás

Csak úgy ropogott a fagyos hótakaró Kocka csizmája alatt. Élvezettel szakította be az ujjnyi  vastag jégréteget, lába vádliközépig süppedt a puha, hideg vattába. A karácsonyra kapott fakardot mindenhova magával vitte, de ezen a  délutánon különösen nagy büszkeséggel viselte új szerzeményét. Megmarkolta a lyukas kabátzsebébe csúsztatott fegyvert, katonás mozdulattal kirántotta, megforgatta a feje fölött, és éles csatakiáltással lesuhintotta az elképzelt ellenség fejét. Hűséges hadapródja - a hólétől már erős kutyaszagot árasztó, szürke pumikeverék - hangos csaholással nyomatékosította gazdája hősies rohamát. Kipirult arccal, lógó nyelvvel érkeztek meg Palkóék házához.
   Szent Balázs napján a szebbik arcát mutatta a Tél legkisebb gyermeke: Február. Nem a morcos, lázas-torokfájós, nem a ködös, latyakos, hanem a kedves, derűsebb, barátságos képét festette a lankás göcseji tájra. A Luca-napkor lehullott hó bőséges utánpótlást kapott. Tömör, fagyos dunyha alatt aludta téli álmát az erdő, a szántó és a legelő. A nap szikrázó fényét szemet kápráztatóan verte vissza a mindent beborító, fehér nyugalom. Az alig háromszáz lelkes Molnárszegen is békésen élték mindennapjaikat a dolgos nagycsaládok. A reggeli állatetetés után az egész família behúzódott a boronaház fűtött menedékébe. A koronás szemeskályhák, a füstöskonyhák kellemes otthonmeleget biztosítottak. Az asszonyok kenyeret dagasztottak, terítőt hímeztek, vagy a szövőszéken készítették a nehéz vászonneműket. Közben olyan szívhez szólóan énekelték a zalai népdalokat, hogy még a kopasz diófán veszekedő mátyásmadarak is elcsendesültek, és a fejüket forgatva hallgatták a gyönyörű dallamokat. A férfiak széklábat faragtak a hosszú sziószéken, fütyörészve javítgatták a nyári munkákban kicsorbult szerszámokat. A gyerekek a döngölt padlón birkóztak, a szerető apakéz gyártotta fajátékokkal foglalták le magukat. A nagyobb lányok körülülték a kukoricával púpozott silingát, és a kezükre húzott, fogazott morzsolóval pergették le az arany szemeket. A sárkemencéből parazsat kotortak ki, és rajta almát füstöltek. Elűzte ez a rettegett torokgyíkot is. Így tartotta a régi, Balázs-napi népszokás. Még tartott a farsang jóllakott, vidám hangulata, de már közeledett az elmélyülő, nyugodtabb nagyböjt időszaka.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán - Bucsi Mariann: Ébredés

Valami furcsa hangra ébredt. Másodpercekig az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, aztán újra meghallotta a hangot. A csengő. Az órára nézett. Hajnal három óra húsz. Ki csenget ilyenkor? Felült, lábait az ágy mellé tette, meztelen talpát csiklandozta a puha szőnyeg. Mikor felállt, hogy az ajtó felé induljon, rájött, teljesen pucér, így mégsem nyithat ajtót. Visszafordult az ágyhoz, hogy magára vegye selyem köntösét. Döbbenten vette észre, az ágyban egy nő fekszik. Hosszú, vörös haja szétterült a párnán, fehér karjait kinyújtotta a feje felett, a takaró kissé lecsúszott róla, láttatni engedte melle halmait. Fogalma sem volt, ki lehet ez a nő, pláne arról, hogy kerülhetett oda. Megdörzsölte a szemeit, a csengő újra felberregett, a nő megmoccant az ágyban. Gyorsan a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta. A folyosóról beszűrődő fényben egy idegen állt az ajtó előtt.

    - Elnézést, ön kicsoda? Tudja egyáltalán, hogy mennyi az idő?

    - A feleségem! Itt van a feleségem?

    - Nem, kérem! Egyedül vagyok! Mégis, mit képzel? – kérdezte, de a férfi elviharzott mellette, őt szinte félrelökve.

    - Te piszkos céda! Te utolsó, alávaló ringyó – hallatszott a szobából. Sikoltás hangzott, majd egy reccsenés, mint ahogy egy csont törik, aztán néma csönd. A férfi semmit sem értve téblábolt az előszobában. Nem mert beljebb menni. Az idegen férfi ekkor tört ki a hálószobájából, aztán elsietve mellette, kirohant az ajtón.

    Döbbenten állt a nyitott ajtóban. Valószínű csak álmodik. Vissza kell mennie szépen az ágyba, lefekszik és minden rendben lesz. Gépies mozdulattal becsukta az ajtó, majd a folyosón át a hálóba ment. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Az ágy mellett az idegen nő feküdt, kicsavart végtagokkal. Úgy nézett ki, mint egy odahajított rongybaba. Meztelen bőrét a kintről beszűrődő utcai lámpák fénye kísérteties sárgás színbe vonta. Lassan közelebb óvakodott, fölé hajolt és látta, ahogy tágra nyílt élettelen szemei a semmibe bámulnak. Hányinger fogta el, a fürdőbe rohant, a vécé csésze fölé görnyedt. A feltörő keserű epe marta a torkát. A csésze mellé csúszott. Itt van egy ismeretlen eredetű hullával a hálószobában. Úristen, a felesége! Reggel nyolckor érkezik - éjszakai ügyeletes a kórházban. Most mihez kezdjen?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A mecénás

Citromsárga Lada gördült a gotizáló brit stílusban épült kastély elé. Naplemente volt. Mintha vörös drapériát feszítettek volna az épület mögé. Az izzó háttéren feketén rajzolódtak ki a parkba ültetett, egymásba fonódó, csupasz japán akácok boltívei.
Halkan kattantak és puhán csapódtak be a kocsi ajtajai. Egy hölgy és három úr indult a kastély felé, ahol ebben a pillanatban felkapcsolták a villanyt. Hideg fény szűrődött ki a lehúzott redőnyök résein. Az egyik oldalszárnyon tábla, rajta felirat: MÉSZÁRSZÉK.
Mint később megtudtam: id. és ifj. Balog Ferenc a palota tulajdonosai, lakói és munkásai sokat töprengtek, mi lenne a legmegfelelőbb felirat? HÚSBOLT? Vagy ez: BALOG FERENC HENTES ÉS MÉSZÁROS? Úgy vélték: az előbbi nem fejezi ki elég pontosan tevékenységük és a bolt jellegét, - ugyanis nemcsak eladják a húst, hanem itt is ölik le az éppen kimérésre szánt állatot -; a második verziót pedig túlságosan hosszúnak tartották: a nagy tábla elcsúfította volna a kastély homlokzatát. A MÉSZÁRSZÉK rövid, pontos, és a kis tábla szerényen meghúzódhat az egyik oldalszárnyon, jelezve, hogy az épületnek csak ez a része van ilyen jellegű tevékenységre fenntartva.
Ifj. Balog Ferenc egyke, közel a negyvenhez, de rendkívüli testsúlya és gutaütés előtt álló vörös orcája miatt kinéz ötvennek. A két Balog Ferenccel él a két Balog Ferencné, de gyermekzsivaj, unokák rajcsúrozása nem veri fel a palota csendjét.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hazahívó ünnep

Álmaimban minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba, és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony? Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem: Szép ünnep, a család ünnepe.

Akár az öreg tölgy! Bár még dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát, életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.
Itt az öreg tölgyön csak az egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét. Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie – ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már, mint örök várakozás.
Tölgy, fészek, szárnyukat se rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ágnes, Balázs

Emlékek

 

November vége van, 1991. Már három hónapja halott Nemes Nagy Ágnes. Azóta többször szerettem volna – valamit – írni… Róla? Vele kapcsolatban? Életről, halálról, etikáról, titkokról…? Nem ment. Nem megy. Akármikor megpróbáltam: csak a sírás fojtogatott, és dadogni kezdtem… Dadogtam. Mint most is. És akármit olvastam (olvasok) Róla (ha jó írást: persze örülök, mert – tudom – kell ez, fontos…., de): mindent közhelyesnek érzek, kevésnek, méltatlannak hozzá… Talán a csend…., a csendes gondolás, verseinek-esszéinek olvasása, egyedül ez méltó hozzá, az ő búcsúztatásához…

Persze – talán egyszer összeszedem magam, és megírom Vele kapcsolatos (mennyiségében csekély, hatásában annál jelentékenyebb) emlékeimet, de ehhez idő kell… Idő, hit, erő és önbizalom… Idő még csak volna. De a többi?! Abból kevés jut. Azok híján élek…. Egyszer…., majd….! És ha Ágnes, akkor Balázs, és az Újhold… Ezt majd nem lehet kikerülni… Mert mindez összefügg…

 

   Hol is kezdjem? Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy írást küldjek az Újholdnak. Ezt számomra távolinak, elérhetetlennek éreztem. Széchenyi Ágnes ötlete volt, aki akkor az Élet és Irodalom prózai rovatát vezette, és ahol akkoriban több írásom megjelent. Ő küldte el Balázsnak A panzió c. novellámat. Hamarosan megérkezett a válasz: „Félelmetes írás, szuggesztivitása alól nem lehet szabadulni. …A képtelenbe kivetített igazság. …” Nem akartam hinni a szememnek. Pirultam, lázba jöttem…, szerencsére nem látta senki gyermeteg reakcióimat…. És mindezt: Lengyel Balázs írja! Irta.

   Aztán eljött 1989. június 2-a, a könyvhét nyitónapja. Akkor Pesten voltam. Több okból, de főként azért, mert – titkon – reménykedtem, sikerül személyesen találkoznom Balázzsal, Ágnessal…

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Beácska

– Szép nőt meglesni nem bűn! Csúnyát, no, azt igen… bár olyan meg nincs. – Kossár elnézett valami távoli pontra, félig kiivott pohara fölött. Szépet láthatott szeszmart elméjében, mert elmosolyodott.
– Mit tudsz te rólam? – kérdezte fürkésző tekintettel, – ki a fenének gondolsz te engem?
Fáradt düh koppant a kérdésében, de nem tett semmi erőszakos mozdulatot. Arca és keze jó ötvenesnek mutatta, de mind tudtuk a szállítási csoportban, alig múlt harminc éves.
– Ki a fene volnál? Hát Kossár Józsi. Jó melós, rendes szívű társ a mancsaftunkban. Mindenki így mondja. Nekem még odaadtad a balos fél munkáskesztyűdet is, amikor hirtelen kellett kimennünk fonalbáláért. Vadölőt hiába kértem, te meg szó nélkül adtad… Ki a fene volnál, rendes magyar ember.
– Megiszunk még egy kört. Jó. – nem kérdezte, leszögezte mindkettőnknek a szükséges fejleményt. – Most neked kellene fizetned, én már eltapsoltam, ami a zsebemben volt. De holnap megadom, figyelmeztess reggel! – tette hozzá mentében, egyenes léptekkel, bár kicsit hajlottan indult a bádogpult elé, taglejtéséből, fejének intéséből megfejthető volt, az italok megfizetőjének engem jelölt meg.
– Rózsika majd kéri a pénzt, ne felejtsd el!
– Mikor hagytalak szarban Kossár? – fortyantam rá, de magam se tudtam az indulat okát, azt sem, kinek szól. Azt hiszem, akkor az egész világot, ami a pince harmadfél métere fölött volt, ellenségnek gondoltam, a járdára nyíló ablakok előtt elhaladó lábak, mintha engem akartak volna rugdosni. Borgőzösen legalább is így éreztem. – Hagytalak-e valamikor is szarban, Kossár? Illő dolog volna az trógerhoz? Na látod! Különben is, ez a kör már az enyém volt…
– Tudja a nyavalya, mi az illő, mi a nem… mert ugye a szép nőt…, meg mindenféle nőt…, mert hidd el apám, ronda nő az meg nincs. Voltak nekem csúf arcú babáim is, de vagy gyönyörű volt a testük más egésze, vagy az édes lelkük…, jól van, nem azért mondtam, csak a Rózsi pampogott. Járnak ide mindenféle gazemberek is, meg a kofák…

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: Akiben megbújt a halál

A vonat a mindennapok megszokott, természetes zakatolásával haladt pályáján ezen a szeptemberi délutánon is, mint az év bármely napján és órájában. A fülkék zsúfoltak voltak, és a nyomasztóan nehéz, elhasznált levegőben közönyös természetességgel keveredtek a sorsokról árulkodó illatok. A száguldó kocsikban generációk színes montázsa sikoltotta a világnak a létezést, és valami tagadhatatlanul megfogható hatalmasság töltötte be a tér és idő közötti lebegést.

Az ablaknál egy ötvenes éveiben járó, erősen őszülő szemüveges asszony bulvárt olvasott, mellette egy kissé molett fiatal lány tanulmányozta színes sorkiemelő vonalakkal tarkított főiskolai jegyzeteit. A fiatal lány félhosszú, látszólag jól ápolt, egyenes fekete haja gömbölyded vállán pihent, mely diszkréten kivágott fehér blúzán kifejezetten tetszetősnek mutatkozott. Szűk, fekete nadrágot és egyszerű lábbelit viselt. Párnás kezein a fiatalság kisimult finomsága pihent, bal kezének gyűrűsujján aranygyűrűbe foglalt, oválisra csiszolt cirkónia kő – talán eljegyzési darabként – ékeskedett. A lánnyal szemben ülő törékeny negyvenes nő csendes szemlélődéssel, felváltva figyelte hol a suhanó fákat, szántóföldeket, hol pedig utastársainak vonásait, mozdulatait. Megpróbált azonosulni az őt körülvevő közeggel. Mindenki számára türelmet parancsoló volt az állomások közötti monoton zakatolás.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Születnének immár [dicsértessél]

Meglep, amikor bevillan a népbolt özönvíz előtti ventilátora
keltette légáramban lengedező légypapírok képe. Esküdni mernék,
azóta sem gondoltam rájuk, pedig legalább negyedórát méregettem
őket, míg végre rám nem került a sor. Elhadartam a listát, csúnyán el is
vétettem – szerencsére még időben helyesbítettem, mielőtt fizettem
volna –, hiszen közben is azokon a ragacsos szalagokon járt az eszem.
Látszatra teljesen megdelejeztek. Persze távolról sem ez volt az első
alkalom szembesülnöm látványukkal, hétévesen pedig már túljutottam
a csapdába esett, ám sikeresen élve kimentett példányokkal végzett,
úgymond nagyfiús kísérleteken is. Ezúttal egész más okból izgattak:
mindössze egy könnyen előhívható képhez igyekeztem kötni a napot,
hogy azután felidézve bármikor eszembe jusson. Ötvennyolc június
tizenhetedikét írtunk, s éppen a Balatonnál nyaraltunk. Egy életre
sikerült megjegyeznem a dátumot, ám a látványhoz kapcsolás trükkjére
egyáltalán nem volt szükség. Most mégis megborzongtat az élmény,
                                                                                 / hogy bevillant.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: TEMPLOM EGERE

– Na, ez már több a soknál! – mordult föl a fiatal pap, amint kezébe vette a bőrkötéses vén breviáriumot, amit este, elalvás előtt az éjjeliszekrényére letett.
A könyv borítótábláján és lapszélein egérrágás következményei látszottak, ahogy fölvette a könyvet, papírfoszlányok és finom por hullt az éjjeliszekrény politúros tetejére, kicsiny, fekete egérpiszkok közé.
Sebesen felöltözött, keresett a kamrában pár, még jól működő lecsapórugós egérfogót, sajtdarabkákkal élesítette a szerkezetek kioldóját majd elhelyezte a csapdákat a kicsiny szobájában és a sekrestyébe is tett egyet a szekrény alá.
Izgalommal csomagolta be legszükségesebb ruhadarabjait, amikre – úgy gondolta – a szeminárium két napja alatt váltáshoz kellenek majd, nagyszüleitől kapott, kopottas vulkánfíber kisbőrönd lecsukása előtt a gondosan összehajtogatott ruhadarabjaira helyezte imakönyvét és egérrágott breviáriumát is.

Nagypéntek kora délutánján érkezett haza a parókiára, telve volt a három nap csöndes elmélkedéseivel, közös elmélyülésben végzett imádságaival, de jólesően nyugtázta, a kicsi paplakban mindenütt kellemes meleg áradt, szobájában még pattogott a fával fűtött öntöttvaskályha mélyén a parázsló hasáb, az ebédlőasztalon kendővel letakart kenyérszeletek és kedvence, megbontott eperdzsemes üveg várta.


szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A terv

Na, végre, letelt a munkaidő! Terka fogja a szatyrait, indul haza. Elfáradt, mint mindig. Szereti a munkáját, szakácsnő. Száztíz emberre főz, emelgeti az óriási lábasokat a borzasztóan meleg konyhán. Néha majdnem megbolondul egy jéghideg sörért, de munkaidőben soha nem iszik, ez kőbevésett szabály nála. Persze, tudja, hogy sokat iszik, de bármelyik pillanatban abba tudná hagyni. Az orvosok szerint minden alkoholista ezt mondja, de ő biztos abban, akkor áll le, amikor akar.
Végre jön a busz. Szerencsére le tud ülni. Fájnak a lábai. Nemrég volt az ötvenedik születésnapja, és ez a munka kikészíti. Végre hazaér. Egy körfolyosós, lepusztult háromemeletes ház első emeletén laknak. Albérlet. Szoba, konyha, semmi más, vécé a folyosó végén. Tiszta középkor, de legalább olcsó. Ha kinéz a konyhaablakon, lelát a kapura. Ez a ház, akár a falu, mindenki mindenkiről mindent tud. Az öregebbek kiülnek a folyosóra, mindent látnak, pletyiznek.
Terka utál itt lakni! Persze, Sanyi megint csavarog valahol a linkóci haverjaival. Négy éve találkoztak, azóta együtt élnek. Sanyi tizenöt évvel fiatalabb nála, nagyon jóképű, beleszeretett, habár tudta, alkoholista a javából. Akkor még kedves volt, figyelt rá, vigasz volt a kétségbeesett, lelket ölő éjszakákon. Már nem az. Néha meg is üti, amikor nagyon részeg. Persze, ő sem hagyja magát. Már a szex sem túl jó.

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Tanáriban

Ó, már december!
Ki vállalja, hogy betanít és előad egy kis betlehemest?
Na jó, rendben!

Kucsmák, subák, bekecsek kellenek. Kérjünk a szülőktől,
hátha van még valakinek.
Saját kincstári darabjaink koszlottak, molyosak.
Csak végső esetben!

Amikor év elején a térképeket rendezgettem a szertárban, láttam az angyalszárnyakat. A kétajtós szekrény mögé vannak becsúsztatva.
Porosak lehetnek. Ha túlságosan, akkor befújjuk őket ezüsttel.
Ha nem annyira, akkor csak az arkangyalét. Jelezve a rangját.

Egyszerű, érthető legyen a szöveg. Természetesen jeltolmácsolással.
Fontos Mária és József személye. Nevelési szempontból a legkomolyabb, legrendesebb tanulók közül válasszunk.
Legyen ez egyfajta elismerés!

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Déja vu

A fiú kopasz volt. Sápadtan feküdt a kórházi ágyon, haldoklott. Heroikus küzdelemmel sem tudta legyőzni a félelmetest. A felesége fogta a kezét.
– Megyek veled – mondta, és mosolygott. A fiú már nem hallotta. – Senkinek nem szabadna meghalni, ha szeretik! – suttogta. Felállt és hazament. Bevette az összes gyógyszert, amit gyűjtögetett egy ideje. Míg a halál el nem választ. Semmi sem választhat el! Mosolygott, amikor rátaláltak. A fiú és a lány családja úgy döntött, egymás mellé temetik őket.
Niki kilépett az egyetem kapuján. A jogi karra járt, utolsó éves volt. Ráérősen indult hazafelé. A buszmegállóban egy fiú ácsorgott. A lánynak úgy rémlett, ismeri látásból az egyetemről. Néhány lépésre tőle megállt. A fiú ránézett, majd hozzálépett.
– Szia, már vártalak.
– Vártál? Nem is erre szoktam jönni– nevetett.
– Tudom, mégis várlak mindennap – Niki kicsit oldalra lépett. Ez bolond, gondolta. Megjött a busz.
– Mégis inkább gyalog megyek – közölte hirtelen és gyorsan elindult. A fiú felszállt és mosolyogva nézte a lányt, amint eltűnik a következő utcasarkon.
Néhány nap múlva újra összefutottak az egyetemen. A lány a padon ült, a jegyzeteit olvasgatta. A fiú melléhuppant.
– Szia, nem zavarok? – kérdezte.
– Nem! – felelte a lány. Úgy érezte, megmagyarázhatatlanul örül a fiúnak.
– A múltkor, a busznál még a nevedet sem kérdeztem meg, most pótoljuk, jöhet a hivatalos rész – mondta a fiú komoly képpel. – Hölgyem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gál Norbert – hajolt meg.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Aleszandra: Leomló határok

Amennyire csak erőm engedi, szaporázom a lépteim. Az ég már folyamatosan morajlik, a villámoktól úgy érzem magam, mintha vakuk kereszttüzében rohannék. Hátrapillantok, a látvány még szép is lehetne, ha nem félnék ennyire a vihartól. Mögöttem a meredek lejtő, amit méregzöld fűtakaró borít, a hosszú fűszálakat vadul cibálja a szél. A hegy lábánál elterülő kis falu házai olyan aprónak tűnnek innen fentről, mintha csak miniatűr babaházak lennének. Az égbolt mélykéken feszül fölém, néhol már feketébe fordulva, és én biztosan tudom, pár perc, és a nyári eső vad zivatarrá fog dagadni.

    Megnyugtat a tudat, hogy a hegytetőn áll egy régi épület. Túra közben elsétáltam mellette, sőt, be is lestem az ajtaján, így tudom, hogy oda behúzódhatok, míg eláll az eső.

    Már csak pár méter, és elérem az ósdi fogadót, ami szomorú magányában, szürkén magasodik a dühöngő égbolt felé.

    Abban a pillanatban szakad le az ég, amikor becsapom magam mögött a fogadó korhadt ajtaját.

    – Atyavilág, hát te? – hallok egy mély férfihangot a helyiség belsejéből.

    Megtörlöm a szemüvegem, és körbenézek. Az üres, tágas hallban két korombéli férfi áll velem szemben, huszonöt és harminc körül lehetnek. Végigmérem őket, hála Istennek nem tűnnek veszélyesnek.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Schrödinger Vacsorája

Este fél hétkor ért haza. Hosszúra nyúlt a nap, hajtás megállás nélkül, étlen–szomjan. Már majdnem kinyitotta a hűtő ajtaját, amikor eszébe jutott valami. Tegnapról maradt egy vákuumfóliás füstölt lazacfilé. Az fincsi lesz! Ha valóban megmaradt! Vagy rosszul emlékszik, és már megette? Amíg nem nyitja ki a hűtő ajtaját, szinte biztos, hogy a lazac ott pihen a polcon. Ám ha kinyitja, és nincs ott, az keserű csalódást okozhat. Ott toporgott a hűtőszekrény ajtaja előtt, és nem tudta eldönteni, hogy mi legyen. Eltelt még öt perc, döntésképtelenül. Ott van, vagy nincs ott? Kinyissa, ne nyissa ki a hűtő ajtaját? Arcán gyöngyözött az izzadtság, gyomrát erősen marta az éhség. Éhes, fáradt, és álmos is volt már. Harmincöt éves, felnőtt nő tipródik, nem tud eldönteni egy ilyen egyszerű kérdést?
    Hirtelen mozdulattal felrántotta a hűtőszekrény ajtaját, és…schrödinger macskája

Csernák Árpád: Alulnézetből

Kovácsék jó emberek. Megengedik, hogy ott lakjam a pincéjükben. Még egy régi kádat is lehoztak nekem. Békebeli, kétszemélyes instrumentum. Abban lakom. Kibéleltem. Nagyon kényelmes és praktikus. Napközben akár fürödhetek is benne,, éjjel pedig abban alszom. Már amikor alszom. Mert többnyire ez nem sikerül. Sem éjjel, sem nappal. Különben nem nagyon érzem a kettő közti különbséget. Itt mindig egyforma homály van. Csak a pince parányi ablakán megjelenő fényből tudom megítélni, hogy mesterséges vagy természetes forrásból ered-e a kuckómat beterítő derengés.

     Munkanélküli segélyből élek. Volt két idegösszeroppanásom, epilepsziás vagyok. Ritkán merészkedem elő a pincéből. Csak ha nagyon muszáj. Ritkán muszáj. Igényeim minimálisak. Sohasem lehet tudni, mikor tör rám a roham. Különben is: jól érzem magam itt lent. Minden van itt, amire szükségem van. Vízcsap, élelmiszer. Nem romlandó árút tartok: pattogatott kukoricát, szárazkenyeret, sárgarépát... Igaz: a szárazkenyeret nehezen tudom megrágni fogatlan számmal, viszont a sárgarépa erősíti a fogínyemet. A húsra rá sem bírok nézni. Harminckét év ott a vágóhídon... Minden nap. Ujra és ujra: a rácsos teherautókról lehajtott malacok, bárányok... sivító gyerekhangok, riadt borjúszemek, a futószalagon végrehajtott gyilkolás, a vér émelyítő szaga...

     Nem! Erre sohasem tudok magyarázatot találni: hogy' tölthettem ott harminckét évet. Teltek-múltak a napok, a hetek... az évek... és föl se merült bennem, hogy valami másba kezdjek. Mibe? Semmi máshoz nem értettem, csak az öléshez. Ebben nőttem föl: az apám is hentes volt. Még gyerek voltam amikor oda kerültem.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Éjszakai műszak

– Álmos vagyok! – nyűglődött Zoli.
– Én nem – mosolygott Erik és beleharapott az almájába.
– Utálom az éjszakás műszakot! –
Ásítozva pislogott és olyan képet vágott, hogy Erik a nevetéstől majdnem félrenyelte az almát. Ezer éve barátok voltak. Együtt jelentkeztek rendőrnek és együtt végeztek, kitűnő eredménnyel.A parancsnok jó fej volt, szinte mindig együtt osztotta be szolgálatra őket. A rádióból megszólalt az ügyeletes hangja. Elindultak a megadott címre. A kapuban egy nő várta őket, ő volt a bejelentő. Erik néhány szót beszélt vele és mind a hárman elindultak a sötét lépcsőházban.
– Miért nem szóltak a gyermekvédelemnek? – kérdezte.
– Jaj, kérem, mi nem szólunk más dolgaiba. A férfi, ha iszik, durva, agresszív. Nem kezdünk ki vele. A nő bambán vigyorog.
– És nagyrészt alszanak, ha berúgnak. Elisszák ezek Krisztus könnyét is. Erik visszanyelte a mondatokat amelyek készültek kitörni belőle. Hivatalos közeg, nem magánember most. A kisfiú sokat sír, valószínűleg folyton éhes, fázik. Egyre közelebbről hallatszott egy kisgyerek szívet tépő sírása. A kicsi vékonyka hangjában félelem, elhagyatottság, fájdalom. Megálltak az ajtó előtt, Erik lenyomta a kilincset, zárva volt. Hátralépett és minden dühét beleadva berúgta. Villany nem volt. Zoli elővette a zseblámpát és a hang irányába fordította. Egy koszos takaróba bugyolált gyerek nézett ijedt szemekkel az idegenekre. Erik felnyalábolta és elindultak lefelé. A csecsemő otthonban ismerős nővér jött mosolyogva. Ismerték egymást. Átvette a kis „csomagot” és a vizsgáló asztalra tette.
– Ki ő? – kérdezte.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Vak varjúcska

Olybá tűnik, tegnap délelőtt történt, úgy tíz óra tájban, hogy izgalmas, csábos tánca közben, amit vérvörös, áttetsző ruhában ejtett, megláttam az esztendő első pipacsát.
Ma meg, – egy nap múltával döbbenten azt konstatálom –, rozsdásra marta a Bükkből kimerészkedő gonosz szél jóanyám kedves virágainak, az őszirózsáknak a szirmait.
Ennyi csupán az élet? Ilyen rövid? Mindösszesen egy pillanat?
*
Körülöttem minden megváltozott.
Ahol tegnap gyerek voltam, azt a városrészt ma – rongyrázó módon – kertvárosnak nevezik. Hivatalosan. Képviselő-testületi döntés nyomán ugyanis kertváros lett a telepből. Tizenkét (vagy akárhány) dühös ember mindenre képes. Képes elnevezni, kinevezni, észt osztani, megbüntetni…
Nekem a régi, a telep név sokkal kedvesebb volt. Felőlem hívhatják most bárkinek, nekem akkor is, örökre telep marad. Én csak ezt a nevet vállalom, csak erre vagyok büszke. Meg arra, hogy egykor magam is telepi srác lehettem.
Mindezek a gondolatok a „kertváros” postáján ötlenek eszembe, miközben csekkekkel teli kézzel, egy hosszan kígyózó sorban araszolok előre. Idő kell hozzá, hogy elvegyék pénzem ilyen-olyan adó formájában. Olyan ez, mint a kéjjel végrehajtott, elhúzott idejű kivégzés.
Afféle golgotai út a postaablak előtt araszolás. Közben az embernek mindenféle eszébe jut. Például az, hogy ebbe az épületbe én először 1953-ban léptem be. Hatéves gyermekként. Igaz akkor nem posta volt, hanem iskola. Az én első iskolám, a telepi kisiskola, mivel hogy volt egy másik is, a nagy iskola. Úgyhogy, lehet ez az épület most posta, nekem ez is más.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A madár

A kúria fent állt a hegyen. Töredezett lépcsőfokok vezettek oda két sötét fenyősor között. A barokk épület homlokzatát – nem tudni miért – átépítették klasszicistává. Timpanonját négy fehér oszlop tartotta. Már halványsárgán világítottak az ablakok. Alattuk két dongaboltozatos pince, külön bejárattal…
    Az est háziasszonya rakott, vörösrézszínű estélyi ruhában fogadott, egyenes szálú, rövidre vágott haja is vörösrézszínre volt festve, ajkán vörösrézszínű szájfény. Tessékelt a frakkos, fehér mellényes, csokornyakkendős, lakkcipős, selyemzoknis urak, és különböző színű estélyi ruhákban tündöklő hölgyek közé.
    Miután beljebb léptem a sűrű csomózású, süppedő bordó szőnyegen, fölfelé kellett néznem: különleges, hatkarú csillár terpeszkedett ott. Középső nagy burája ólomkristály. A csillár fölső részén, körben, bronzból készült mitológiai alakok. Opálos fénnyel borította be a termet, a bidermeier bútorokat, a képeket a falon.
    Ahogy nézegettem a falon függő festményeket, egyszer csak megláttam magamat is egy tükör aranyozott keretében. Fejem fölött fa és gipsz rátétek, mögöttem, a szalongarnitúra kanapéján szétterülő csipkés szeletekkel díszített estélyi ruhában áttetsző bőrű hölgy ült, hullámzó aranyszőke hajzuhataggal. Mint egy remekbe szabott műtárgy. Mellette kétoldalról a két frakkos úr inkább túlméretezett tücsöknek látszott mint lovagnak, de mindenképpen statisztáknak tűntek a nő káprázatos szépsége mellett.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Alku

– Öltözz, megyünk a Kék bárányba –szólt rám anyám.. Egy kifestőfüzetet színeztem. – Tedd el azt a kurva füzetet – ripakodott rám. – Mozdulj már!
Kikapta a ceruzát a kezemből és felrántott.
Felöltöztem. A jeges szél arcomba fújta a havat. A kocsma hangos, meleg és büdös volt. Anyám hozott egy szilvapálinkát, egy sört, nekem egy üdítőt. Néztem, ahogy egy hajtásra kiitta a pálinkát. Hánynom kellett. Utáltam az anyámat. Egy ismerőse leült az asztalunkhoz.
– Hogy vagy szépasszony? – kérdezte idióta vigyorral.
– Ha hozol egy felest, megmondom – felelte.
– Milyen szép, fejlett kis csaj – vigyorgott rám az ember. – Te is kapsz valamit – és felém nyújtott egy ötszázast. Felfalt a szemeivel.
– Nekem nem kell semmi! – felröhögött és visszagyűrte a pénzt a zsebébe.
– Nem az anyád lánya vagy – tápászkodott fel az asztaltól.
– Fogadd el, ha kapsz valamit – sziszegte anyám.
– Nem kell! Ezektől nem!
– Dehogynem! – fogta meg karom durván. – Az a rohadt albérlet, az iskolád, a ruháid. Amit én keresek, az lószar.
Visszajött az idióta, pálinka, sör, pogácsa. Mikor leült, elém rakta a pogácsát
– Egyél – mondta anyám –, ha már Sanyi ilyen rendes veled.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Egy almafa árnyékában

A pincém előtt, egy öreg, permetlevet talán sohasem látott almafa alatt ülök. Hogy pontosan hány éves lehet ez a fa, nem tudom, még a nagyapám ültette, akitől előbb a nagybátyám, majd aztán mi örököltük a pincét.
Mindenesetre kellemes árnyéka van, ami örömforrás ebben az iszonytató kánikulában. Még akkor is az, hogyha ez az árnyék nem olyan mély és hűvös, mintha egy diófáé lenne, de mit tegyek, ezzel kell beérnem!
    A diófa ugyanis, amit viszont már én ültettem közvetlen az almafa szomszédságában, még olyan kicsi, csenevész, hogy legfeljebb a még óvodás és kisiskolás unokáim ülnek majd az árnyékába, miközben elmondhatják azt a kedves kis mondókát, amit jómagam is a nagyapámtól tanultam: „ezt a diófát nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette…”
    Nekem viszont most, e kánikulás napokban, amikor 38 fokot is mutat a hőmérő, be kell érnem az almafával, de ezt véletlenül sem panaszként mondom, hisz nekem épp oly kedves, mintha diófa lenne, sőt! Eszembe jut egy régi kínai bölcselet, miszerint: „a harmadik évezredben nem az lesz boldog ember, aki bányát, gyárat, bankot birtokol, hanem az, aki magáénak tudhat a Földön néhány négyzetméternyi földdarabot, s almafái alatt ülve gyönyörködik a csillagokban.”

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf