Csernák Árpád: A vitrin

„a fejben lassan rohad a rongybaba”
(S. Beckett)

    ...a temetésen kezdődött... A rosszullétem? A hallucinációk? A látomások? nem tudom, minek nevezzem. Ott álltam a ravatalozóban, a sercegő kandeláberek fényében, néztem az apám ravatalát körülálló alakokat; a múltból felrémlő arcokat, és úgy éreztem: mindenki engem bámul; sandán, kajánul, leplezetlen undorral, gyűlölettel. Néztem az apám szikár törzsfőnök-arcát, mélyre hullott, áttetsző bőrrel fedett szemeit, felkötött állát, és a testére halmozott koszorúkat. Éreztem az égő faggyú szagával keveredő virág- és kölni illatot, az élő- és holt testekből áradó savanykás-édes bűzöket. Émelygett a gyomrom, vonszoltam a tekintetemet: hol a fekete márványlapokon csikorgó-nyikorgó lakkcipőket, hol a falon táncot járó árnyékokat figyeltem, de mindig visszatértem az apám arcához... És akkor...
    ...akkor úgy láttam: felül az apám, lassan emelkedik, kicsit derékszögben ül, aztán felém fordítja az arcát, kinyitja szemét, leszáll a ravatalról és lassan elindul felém. De nem lépeget, csak áll mozdulatlanul, lefittyedő állal, vádló(?), vagy sajnálkozó(?) tekintettel közeledik felém, mintha fártkocsin húznák, egyre nő, nő... és amikor egészen közel ér hozzám, megáll...
    ...megszédültem, a falnak csapódtam; többen odaugrottak és felállítottak, a hónom alá nyúltak, támogattak.

Vasi Szabó János: Dentaku

történet a kínai szerverről

Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp valahol Macedóniában csörtetett.
   Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Néki és társainak köszönhette az internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.
Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, sorosfiókák által generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. 

T. Ágoston László: Harangszó előtt

Rosszkedvűen sétálgatott palotája egybenyitott szobáiban Heródes Antipas, a negyedes fejedelem. Döntésre kellene jutni végre ebben a Jézus ügyben – gondolta magában – mert a végén még fellázítja a peszah ünnepre összesereglő népet, és ha a rómaiak állítják helyre a rendet, abból a zsidók számára semmi jó nem származik. Rendes ember ez a Pilátus, a helytartó, de hát mégis csak római. Kaifás, a főpap, meg a főtanács is csak tanácskoznak, csépelik a szót, de nem akarják magukra vállalni az ítélet felelősségét. Ez a Jézus, a József fia a Dávid nemzetségéből úgy viselkedik, mintha nem is alattvaló lenne, hanem ő viselné a koronát. Isten fiának meri nevezni magát, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kiveri a templomból a kufárokat, és képmutatóknak nevezi a papokat. Kiféle, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hírhozók beszélnek róla, már régen megérett a fejvesztésre. Akár az a végítéletet hirdető, nagyszájú János, aki még őt is a szájára merte venni, mert feleségül vette Heródiást, a bátyja, Fülöp feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta a fejét venni, hisz’ annyira tisztelte őt a pórnép, meg prófétának is mondták. 

Petrozsényi Nagy Pál: KILINCS

A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.

    – Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?

    Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik. Napjában többször felrázzák a párnáját, megkérdezik, hogy aludt, mit kíván. És nem csak a fia, a menye is. Pedig azelőtt ugyancsak fintorgott. No persze, városi jány, emeltet csicsés, fiatal. Sanyi fia negyven, emez huszonöt, szinte gyerek még. Azért kijönnek egymással.

    – Egészségedre!

    – A tiedre, papácska.

    A másik fia szintén jól nősült, és ő mindkettőjüknek vett egy-egy vityillót. Nászajándékba, odakinn a városban. Magának csak úgy, szükségből, közel a Sanyihoz. Pedig a szíve bizony fájt a faluért, ahol idestova hetven éve látta meg a napvilágot. Psssz, már hetven! – áradt el benne a pálinka. Még szerencse, hogy amúgy elég fitt, ahogy mostanában mondanák, noha járni már nemigen tud. Hanem a menyei gondoskodnak róla ám, kivált Erzsók, áldja meg az Isten érte!

T. Ágoston László: A rémálmok fejlődéstörténete

Az anyja szólt, hogy igyekezzen, mert sötétedés előtt haza szeretne érni. Különben is ideje lenne már végre megtanulnia egy ilyen nagy fiúnak, hogyan kell megkötni a cipőfűzőjét, mert az ő ügyetlenkedésén nevet a fél óvoda. Igen? És miért csak a fele? A többiek nem érnek rá, vagy talán megbetegedtek a délutáni alvás alatt? Lehet, hogy ő is azért nem találja a cipőjét, mert beteg? A dadus meg azt mondja, hogy nem is volt cipője, mert szandálban hozta be reggel az apja. Na, ugye, hogy nem is ő az ügyetlen, hanem csak az anyunak fogy el mindig a türelme… Meg játszani se akar vele. Ez a dadus mindig megengedi, hogy átölelje a lábát. Meg olyat is játszik vele, hogy széttárja a karját, leguggol, és azt mondja, hogy „na, ki jön az én váramba?” Az anya állandóan siet. Reggel rohanni kell a dolgozóba. Délután rohanni kell a vásárlóba, és ott mindig elveszik a polcutcában. A múltkor is egy kék ruhás bácsi vitte ki oda, ahol a szatyorba rakták a nénik, meg a bácsik, amit bent leszedtek a polcról. Az anyu meg nagyon dühös volt rá, mert megmondta, hogy ne mozduljon el a sajtos polc mellől, aztán mégis a macskaeledelnél talált rá ez a bácsi. Meg is ígérte az anyu, hogy legközelebb kap két egyforma pofont, aztán mehet a gyerekmegőrzőbe. Ott aztán rá hozhatja a szívbajt a nénikre. Majd jól el is megy, ha ilyeneket mond neki az anyu. Egészen a világgá elmegy, aztán kereshetik…

Jóna Dávid: Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet

Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy.
    És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt...
    És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik
század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot.
    Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok
kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet.

Bányai Tamás: Tehetetlenül

    – Alezredes elvtárs… bajtárs!
    A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.
    Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.
    – Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…
    – Mi van fiam? – kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.
    – Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.
    Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.
    Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.
    A kéttagú őrjárat – egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember – az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.
    – Maguk gyorsan visszajöttek. – mondta Dohándi. – Történt valami?
    A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.
    – Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.

Bene Zoltán: Az utolsó levél

Felemelte a papírt. A szépen metszett tollhegyen egy csöpp tinta rezgett. Remegett, reszketett, lassan-lassan megnyúlt, gömbalakja egyre formátlanodott, mind nyurgább lett, míg végül le nem pöttyent az asztal lapjára. Odapillantott, könyökével gondosan felitatta a foltot. A papirost visszahelyezte maga elé, tollát újra a tintás üvegcsébe mártotta. A keze éppen úgy reszketett, akár az imént a tintacsöpp. Az ízületei csomókat formáztak, akárha valaki bogot kötött volna hetvenegy éves ujjaira. Újabb paca született a mélázva tartott a toll alatt, ezúttal a papíron. Megcsóválta a fejét, mosolygott. Fölállt, beszélni kezdett. Előbb a tengerről, majd a hegyekről mesélt hosszú percekig, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy a báró, akihez szomorkás, mégis lelkes szavait intézi, idestova három esztendeje halott. Elnevette magát. Nekitámasztotta homlokát az ablakkeretnek, lehunyta a szemét. Akkor nyilallott az ágyékába a fájdalom. Olyan hirtelen érte, moccanni, jajdulni sem tudott. Percekig állt az ablakkeretnek dőlve, bal tenyerét a csípőjére szorította, szemeit olyan szorosan zárta össze, hogy már szinte fájt. Rüya, hallotta a saját hangját, Rüya! A lány kezét érezte a vállán. Az erős, barna kezek áttámogatták a hálószobájába, lefektették, gondosan betakargatták. Nem is tudom, hova lennék nélküled, Rüya, suttogta az arcára boruló fekete, erős szálú hajzuhatagba, amelybe néhány élettelen, fehér szál vegyült. A lány megigazította a párnáit, mondott valamit, amit ő nem értett, azzal elment. Rüya, akart szólni, de a szó benneszakadt. Álom, gondolta, Rüya neve álmot jelent. Lehunyta a szemét, s csakhamar elszenderedett.

Csernák Árpád: A kert

Ázott macska fut át a kerten. Szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Halogénezett szénhidrogének. Kén-dioxid freonok. Kénhidrogén-aeroszol. Ammónium-hidrogén-szulfát. Dinitrogén-triox. Dimetil-szulfid. A szavak helyzeti energiája. Földgömb. Semmi esetre sem hasonlítható koponyához, mint éjszaka hittem. Felfokozott tárgyak a reggel felfokozott fényeiben protestálnak. Hősugárzó. Vakító ing. Autoszifonos üveg. Semmi köze üveghez. Kihűlt űrhajó. Agyagbögrék. Üvegpoharak. Felfokozott zajok. Felfokozott fények. Felfokozott tények. Toporzékol mellettem az óra. Vacog az ajtó protézise. Szívéhez kap a szekrény. Dörgő mennyezet. Nem tudom, mi lesz. Idelátszik Kína, és ott lóg Afrika revolvere. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Senki nem jött el megnézni. Sem a hullamosó, sem a hullarabló, sem a siratóasszonyok.

    Idétlen nótáktól zengett a templomhajó. Visszhangozták a falak maguk sem hitt örömük, hogy értelme volt a pusztulásnak. Mellettem egy vörös hajú lány szoknyáját felhúzta köldökéig, és a nyakamba dőlt. Pálinkaszaga volt, és félőrülten vihogott. Aztán az egész tömeg megindult. A hold fóliát terített a sebhelyes földre. A kezemben egy uszony és fej nélküli halat szorongattam. Vízbe tettem. A többiek kerestek valamit vagy valakit az utcakövek és hullahalmok között. Sok évre rá szűk folyosón találkoztam velük újra. Nem ismertem meg. Mind jól öltözött volt, jól fésült és dagadt. Borzas, vak macska futkosott közöttük. Lábuknak és a falaknak ütközött. Körmei csikorogtak a kockás csempén.

Petrozsényi Nagy Pál: PIKNIK

Zak és Berci valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. Aztán, mint a legtöbb fiatal, ők is kirepültek a fészekből. Zakariás Mórahalmon, Bertalan pedig Nyíregyházán talált új otthonra. Azért a testvérek rendszeresen, legfőképp nyáron találkoztak egymással, hogy ne csak az interneten, hanem élőben is kidumálják egy kicsit magukat. Ebben az évben Mórahalmon, kint a Madarász-tó partján piknikeztek, jövőre…

    – Ki tudja, hova fújj minket a sors szele ebben a bizonytalan,gyorsan változó világban – só­hajtott Zak, a fiatalabb Joó-testvér. – Talán meg sem kéne várnom az egészet, és tisztelt honfitársaimhoz hasonlóan máris el kéne pucolnom valahova Nyugatra.

    – Szerintem tévedsz, ha azt hiszed, máshol nyugisabb. Ilyen hely nem létezik már sehol a világon,legyen az Berlin, London vagy akár New York is – vélekedett a testesebb, s egyben bölcsebb Bertalan. – Megengedem, hogyha szerencséd lesz, drágább rucikban sétálsz végig a Wall Streeten, és menő kocsiban hajkurászhatod a csajszikat. De vajon megéri, ha cserében itt hagyod a szívedet? Merthogy itt hagyod, az nem vitás. Plusz nem is olyan biztos, hogy homlokon csókol a szerencse, utána… Tudod, mi következik ezután? Nem szívesen huhogok, de könnyen megeshet, hogy egy ócska Suzuki és Porsche közt a földre pottyansz, öcsikém.

T. Ágoston László: Vadhajtás Göncölszekérrel

Major Kinga nem volt szép lány. Csinosnak, meg okosnak se mondták a körülötte legyeskedő fiúk. Ezért is féltette az anyja, hogy ha egyszer mégis megtörténik vele, amitől már óvodás kora óta óvta, hát ő biz’ Isten belefojtja a kútba, és maga is utána ugrik. El is mondta neki naponta százszor, hogy az ilyen szegény lánynak, mint ő, a becsülete a mindene. Ha csak egyszer is megengedi, hogy a szoknyája alá nyúljon valaki, mehet a vakvilágba fényes csillagot keresni, soha többé nem becsüli senki. Tulajdonképpen az apjának, a Viktornak illett volna, tűzzel-vassal, bika hanggal óvni a lányát, már ahogy az apák szokták, de őt csak a hasa, meg a torka érdekelte. Az egyiket megtöltötte a konyhaasztal mellett, a másikkal meg elballagott a kocsmába. A rossznyelvek azt rebesgették, hogy az asszonyt se nagyon háborgatja, mert a kocsma környékén azokból is akad néhány, akik egy-két féldeciért elszórakoztatják. Így aztán az anyja, meg a nagyanyja többnyire csak úgy emlegették: „az a rohadt apád.” Már ameddig volt. Mert úgy nyolcéves lehetett, amikor az egyik éjjel elütötte az apját a vonat. Záróra után hazafelé ballagott a kocsmából. Talán egy kissé többet ivott a kelleténél, mert úgy gondolta, hogy ő még átér a síneken, mielőtt odaér a vonat. Nem sikerült a kísérlet.

Bányai Tamás: Úri negyed

Plangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.
    A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott -, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.
    Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.
    - Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!
    Gizike mentegetőzni akart, de Mazura úr megelőzve őt a védelmére kelt.
    - A fregoli nagyon is jól bírja a ruhákat. A maga fia engedte nagyanyja nyakába a mosott holmit - mondta higgadtan, a fregolikötél akasztója mellett megszeppenve álldogáló Józsikára mutatva.
    Plangárné, még mielőtt a fiára fordította volna tekintetét, észrevette Herbertet a konyhaajtóban.

Bene Zoltán: Körülötte a rét

Az első napokban, amiket a tanyán töltött, az Alföld közepén, folyvást a préri szó kongott a fejében, s nem tudta eldönteni, vajon tényleg ilyesfélének írták le az ifjúsági regények szerzői a nagy vadnyugati síkvidéket, vagy csak ő képzelte ilyennek, ehhez a tanya körül feltáruló látványhoz hasonlónak annak idején – „p” betűvel kezdődik az is, meg „p” betű áll a puszta szó elején is, ez tagadhatatlan, ez lehet kiindulópont, vélekedett. Néhány nap múltán azonban mindez érdektelenné, jelentéktelenné vált. Mellékes, huszadrangú kérdéssé csitultak el benne egyik (talán a harmadik) reggelre az olvasmányélmények által felkavart képek, s onnantól már azt látta, ami elterült a szeme előtt, csupaszon, szépen, nem zavarva semmiféle, agyának eldugott rekeszeiből előkúszó képzelményektől, vagyis: kisebb-nagyobb ligetekkel és magasfeszültségű vezetékekkel szabdalt, száraz, hol sárgásan, hol zöldesen barnálló, néhol pompázatos színekbe váltó alföldi tájat, amely keleten búzatáblává alakul, nyugaton pedig merészen, lágyan, csodálatosan nyúlik a végtelenbe. Ha szerencséje volt, órákig figyelhette, ahogy kiterjesztett szárnyú héják köröznek magasan a feje fölött, sejtése szerint ürgére, pocokra, nyúlfiakra lesve.

Petrozsényi Nagy Pál: Ninive

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végreelkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miértébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – valljáknapjainkilletékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egybelső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett!Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszontha ő sem érdeklődik többé iránta…

Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

Fekete István: Búcsúzás

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

    Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

    Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

    És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, és éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

Nadányi Zoltán: A 155-ös úr

Lecső Vilmos községi írnok a déli gyorssal érkezett Budapestre, hivatalos ügyben, a nyomtatványok miatt. Gyalog vitte utazókosarát a legközelebbi szállodába, a „Turul”-ba.

    -Egyágyas udvari szobát kérek, a legolcsóbbat.

    -155! – kiáltotta a portás és már nyújtotta is a szobakulcsot a szobapincérnek, mint egy exótikus virágszálat.

    -Mennyibe kerül az, kérem?

    -Ötven százalék kedvezménnyel számítjuk uraságodnak. Négy pengő.

    -Rendben van.

    Utazókosarát átengedte a szolgának, kitöltötte a bejelentőlapot, azután a szobapincér kíséretében liftbe szállt. Nagyon meg volt elégedve magával. Biztos fellépésének tulajdonította az ötvenszázalékos kedvezményt.

Nyirő József: Öreg legények

Van annak harminc esztendeje, ha nem negyven, hogy az akkor legügyesebb három legény: Széjjes Máté, Tamás András, s az Ülkei Ádám fia, Béni csúful összekaptak volt Ignácz Rózsáért a táncon, s vért is eresztettek egymásból. Volt is kiért, mert olyan leány több nemigen volt Udvarhelyszéken, de még azontúl is nagy helyet be kellett járni, hogy még egy ilyen testű fehérnépet lásson az ember. Ékes, szép volt, s csattant ki, mint az élet. A hangja édes, mintha mézet szopott volna kicsi korában, arcája tüzes, a szája, mint a frissen hasadt májusi cseresnye, a bolhát meg lehetett volna ölni a mellén, s nincs az a madár, melyik szebben tudott volna szólni az ágon, mint Ignácz Rózsa. Fényes lett a hely, ahol csak meg is állott. Az ölelésiről, csókjairól jobb nem is beszélni, mert hatvan esztendős korában is megeszi az embert a fene, ha csak reá is gondol. A mennyei jussát is odaadta volna érte az a három legény, de a végin mégis Béni, az Ülkei Ádám fia kötötte bé a fejit, pedig ha jól meggondoljuk, ő volt a legnyálasabb köztük. Elég bolondul van a szerelem bérendezve, de mit csináljunk, ha már így van. Az igaz, hogy idővel Széjjes Máté is megházasodott, András is esztendőre elvette Miháj Trézsit, meg is vénültek együtt, de Ignácz Rózsát az életben egyik se tudta elfelejteni.

Dr. Sziklay Ferenc: Janika

Janika tömzsi kis legény volt. Egy vájár tizennégy hónapos kis fia. Az apja aranyat bányászott. Mikor naphosszat görnyedt érte, egy fillérnyi darab nem maradt a testén piszok, sár nélkül, csak azért, hogy valahol messze, egy nagy városban, hófehér bűnös nyakára új csillogó kerüljön.

   János talán életében nem látott aranyat, de nem is vágyott rá, a kis fia volt az ő „aranya”.

   Délután van. Janika torkig jóllakott a vízbe főtt kukoricakásával, jóízűen szopogatta utána, csemegének a balkeze hüvelykujját. Élvezte a jóllakottságot, mert motyogott is hozzá:

   -Mm, Mnyam, mnyam! – Eszébe se volt az alvás, pedig a mamája türelmetlenül hajugatta a bölcsőben.

Petrozsényi Nagy Pál: NEMZETI KONZULTÁCIÓ

X. városka kulturális központjának nagyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem csoda, hiszen ezúttal nem kisebb téma került terítékre, mint a népvándorlás. Az emelvényen három személy feszengett a városi polgármester, az alpolgármester és a rendőrkapitányság vezetője. A légkondiknak köszönhetően kellemes hűvösség uralkodott a teremben, ennek ellenére a polgármester nem győzte törölgetni a homlokát.
– És most engedjék meg, hogy átadjam a szót Vasváry alezredes úrnak.
A közönségből többen elkezdtek pfujolni.
– Befejezték? – nézett szembe velük a szikár, marcona tekintetű rendőrtiszt. – Tudom, hogy nem sokan szimpatizálnak a rendőrséggel, pedig mi önöket védjük, szolgáljuk.
Fütty.
– Nem szeretném repetálni (ismételni) a polgármester úr szavait, de ami igaz, az igaz, hogy a mostani migráció súlyos dilemma elé állít bennünket.
– Kerítsék körül a várost, és lőjenek le minden illegális átkelőt! – kiáltott közbe valaki.
– Nyugodjék meg, megtesszük. Legalábbis ami a körülkerítést illeti. A miniszterelnök úr már ki is adta a parlament által is jóváhagyott ordint, akarom mondani, parancsot, miszerint négyméteres, hőkamerával kontrollált vasfüggönnyel védjük meg magunkat. És ezzel vége: a magyarországi helyek beteltek, más szóval mától kezdve egyetlen migráns sem kap menedékjogot Magyarban. Nos, megnyugodtak?