Bene Zoltán: Az utolsó levél

rodosto2Felemelte a papírt. A szépen metszett tollhegyen egy csöpp tinta rezgett. Remegett, reszketett, lassan-lassan megnyúlt, gömbalakja egyre formátlanodott, mind nyurgább lett, míg végül le nem pöttyent az asztal lapjára. Odapillantott, könyökével gondosan felitatta a foltot. A papirost visszahelyezte maga elé, tollát újra a tintás üvegcsébe mártotta. A keze éppen úgy reszketett, akár az imént a tintacsöpp. Az ízületei csomókat formáztak, akárha valaki bogot kötött volna hetvenegy éves ujjaira. Újabb paca született a mélázva tartott a toll alatt, ezúttal a papíron. Megcsóválta a fejét, mosolygott. Fölállt, beszélni kezdett. Előbb a tengerről, majd a hegyekről mesélt hosszú percekig, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy a báró, akihez szomorkás, mégis lelkes szavait intézi, idestova három esztendeje halott. Elnevette magát. Nekitámasztotta homlokát az ablakkeretnek, lehunyta a szemét. Akkor nyilallott az ágyékába a fájdalom. Olyan hirtelen érte, moccanni, jajdulni sem tudott. Percekig állt az ablakkeretnek dőlve, bal tenyerét a csípőjére szorította, szemeit olyan szorosan zárta össze, hogy már szinte fájt. Rüya, hallotta a saját hangját, Rüya! A lány kezét érezte a vállán. Az erős, barna kezek áttámogatták a hálószobájába, lefektették, gondosan betakargatták. Nem is tudom, hova lennék nélküled, Rüya, suttogta az arcára boruló fekete, erős szálú hajzuhatagba, amelybe néhány élettelen, fehér szál vegyült. A lány megigazította a párnáit, mondott valamit, amit ő nem értett, azzal elment. Rüya, akart szólni, de a szó benneszakadt. Álom, gondolta, Rüya neve álmot jelent. Lehunyta a szemét, s csakhamar elszenderedett.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A kert

vizfodorÁzott macska fut át a kerten. Szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Halogénezett szénhidrogének. Kén-dioxid freonok. Kénhidrogén-aeroszol. Ammónium-hidrogén-szulfát. Dinitrogén-triox. Dimetil-szulfid. A szavak helyzeti energiája. Földgömb. Semmi esetre sem hasonlítható koponyához, mint éjszaka hittem. Felfokozott tárgyak a reggel felfokozott fényeiben protestálnak. Hősugárzó. Vakító ing. Autoszifonos üveg. Semmi köze üveghez. Kihűlt űrhajó. Agyagbögrék. Üvegpoharak. Felfokozott zajok. Felfokozott fények. Felfokozott tények. Toporzékol mellettem az óra. Vacog az ajtó protézise. Szívéhez kap a szekrény. Dörgő mennyezet. Nem tudom, mi lesz. Idelátszik Kína, és ott lóg Afrika revolvere. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Senki nem jött el megnézni. Sem a hullamosó, sem a hullarabló, sem a siratóasszonyok.

    Idétlen nótáktól zengett a templomhajó. Visszhangozták a falak maguk sem hitt örömük, hogy értelme volt a pusztulásnak. Mellettem egy vörös hajú lány szoknyáját felhúzta köldökéig, és a nyakamba dőlt. Pálinkaszaga volt, és félőrülten vihogott. Aztán az egész tömeg megindult. A hold fóliát terített a sebhelyes földre. A kezemben egy uszony és fej nélküli halat szorongattam. Vízbe tettem. A többiek kerestek valamit vagy valakit az utcakövek és hullahalmok között. Sok évre rá szűk folyosón találkoztam velük újra. Nem ismertem meg. Mind jól öltözött volt, jól fésült és dagadt. Borzas, vak macska futkosott közöttük. Lábuknak és a falaknak ütközött. Körmei csikorogtak a kockás csempén.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: PIKNIK

refugees1Zak és Berci valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. Aztán, mint a legtöbb fiatal, ők is kirepültek a fészekből. Zakariás Mórahalmon, Bertalan pedig Nyíregyházán talált új otthonra. Azért a testvérek rendszeresen, legfőképp nyáron találkoztak egymással, hogy ne csak az interneten, hanem élőben is kidumálják egy kicsit magukat. Ebben az évben Mórahalmon, kint a Madarász-tó partján piknikeztek, jövőre…

    – Ki tudja, hova fújj minket a sors szele ebben a bizonytalan,gyorsan változó világban – só­hajtott Zak, a fiatalabb Joó-testvér. – Talán meg sem kéne várnom az egészet, és tisztelt honfitársaimhoz hasonlóan máris el kéne pucolnom valahova Nyugatra.

    – Szerintem tévedsz, ha azt hiszed, máshol nyugisabb. Ilyen hely nem létezik már sehol a világon,legyen az Berlin, London vagy akár New York is – vélekedett a testesebb, s egyben bölcsebb Bertalan. – Megengedem, hogyha szerencséd lesz, drágább rucikban sétálsz végig a Wall Streeten, és menő kocsiban hajkurászhatod a csajszikat. De vajon megéri, ha cserében itt hagyod a szívedet? Merthogy itt hagyod, az nem vitás. Plusz nem is olyan biztos, hogy homlokon csókol a szerencse, utána… Tudod, mi következik ezután? Nem szívesen huhogok, de könnyen megeshet, hogy egy ócska Suzuki és Porsche közt a földre pottyansz, öcsikém.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Vadhajtás Göncölszekérrel

Major Kinga nem volt szép lány. Csinosnak, meg okosnak se mondták a körülötte legyeskedő fiúk. Ezért is féltette az anyja, hogy ha egyszer mégis megtörténik vele, amitől már óvodás kora óta óvta, hát ő biz’ Isten belefojtja a kútba, és maga is utána ugrik. El is mondta neki naponta százszor, hogy az ilyen szegény lánynak, mint ő, a becsülete a mindene. Ha csak egyszer is megengedi, hogy a szoknyája alá nyúljon valaki, mehet a vakvilágba fényes csillagot keresni, soha többé nem becsüli senki. Tulajdonképpen az apjának, a Viktornak illett volna, tűzzel-vassal, bika hanggal óvni a lányát, már ahogy az apák szokták, de őt csak a hasa, meg a torka érdekelte. Az egyiket megtöltötte a konyhaasztal mellett, a másikkal meg elballagott a kocsmába. A rossznyelvek azt rebesgették, hogy az asszonyt se nagyon háborgatja, mert a kocsma környékén azokból is akad néhány, akik egy-két féldeciért elszórakoztatják. Így aztán az anyja, meg a nagyanyja többnyire csak úgy emlegették: „az a rohadt apád.” Már ameddig volt. Mert úgy nyolcéves lehetett, amikor az egyik éjjel elütötte az apját a vonat. Záróra után hazafelé ballagott a kocsmából. Talán egy kissé többet ivott a kelleténél, mert úgy gondolta, hogy ő még átér a síneken, mielőtt odaér a vonat. Nem sikerült a kísérlet.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Úri negyed

sparheltPlangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.
    A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott -, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.
    Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.
    - Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!
    Gizike mentegetőzni akart, de Mazura úr megelőzve őt a védelmére kelt.
    - A fregoli nagyon is jól bírja a ruhákat. A maga fia engedte nagyanyja nyakába a mosott holmit - mondta higgadtan, a fregolikötél akasztója mellett megszeppenve álldogáló Józsikára mutatva.
    Plangárné, még mielőtt a fiára fordította volna tekintetét, észrevette Herbertet a konyhaajtóban.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Körülötte a rét

tortmagasfeszAz első napokban, amiket a tanyán töltött, az Alföld közepén, folyvást a préri szó kongott a fejében, s nem tudta eldönteni, vajon tényleg ilyesfélének írták le az ifjúsági regények szerzői a nagy vadnyugati síkvidéket, vagy csak ő képzelte ilyennek, ehhez a tanya körül feltáruló látványhoz hasonlónak annak idején – „p” betűvel kezdődik az is, meg „p” betű áll a puszta szó elején is, ez tagadhatatlan, ez lehet kiindulópont, vélekedett. Néhány nap múltán azonban mindez érdektelenné, jelentéktelenné vált. Mellékes, huszadrangú kérdéssé csitultak el benne egyik (talán a harmadik) reggelre az olvasmányélmények által felkavart képek, s onnantól már azt látta, ami elterült a szeme előtt, csupaszon, szépen, nem zavarva semmiféle, agyának eldugott rekeszeiből előkúszó képzelményektől, vagyis: kisebb-nagyobb ligetekkel és magasfeszültségű vezetékekkel szabdalt, száraz, hol sárgásan, hol zöldesen barnálló, néhol pompázatos színekbe váltó alföldi tájat, amely keleten búzatáblává alakul, nyugaton pedig merészen, lágyan, csodálatosan nyúlik a végtelenbe. Ha szerencséje volt, órákig figyelhette, ahogy kiterjesztett szárnyú héják köröznek magasan a feje fölött, sejtése szerint ürgére, pocokra, nyúlfiakra lesve.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Ninive

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végreelkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miértébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – valljáknapjainkilletékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egybelső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett!Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszontha ő sem érdeklődik többé iránta…

szozattovabbacikkhez

Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

szozattovabbacikkhez

Fekete István: Búcsúzás

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

    Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

    Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

    És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, és éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: A 155-ös úr

Lecső Vilmos községi írnok a déli gyorssal érkezett Budapestre, hivatalos ügyben, a nyomtatványok miatt. Gyalog vitte utazókosarát a legközelebbi szállodába, a „Turul”-ba.

    -Egyágyas udvari szobát kérek, a legolcsóbbat.

    -155! – kiáltotta a portás és már nyújtotta is a szobakulcsot a szobapincérnek, mint egy exótikus virágszálat.

    -Mennyibe kerül az, kérem?

    -Ötven százalék kedvezménnyel számítjuk uraságodnak. Négy pengő.

    -Rendben van.

    Utazókosarát átengedte a szolgának, kitöltötte a bejelentőlapot, azután a szobapincér kíséretében liftbe szállt. Nagyon meg volt elégedve magával. Biztos fellépésének tulajdonította az ötvenszázalékos kedvezményt.

szozattovabbacikkhez

Nyirő József: Öreg legények

Van annak harminc esztendeje, ha nem negyven, hogy az akkor legügyesebb három legény: Széjjes Máté, Tamás András, s az Ülkei Ádám fia, Béni csúful összekaptak volt Ignácz Rózsáért a táncon, s vért is eresztettek egymásból. Volt is kiért, mert olyan leány több nemigen volt Udvarhelyszéken, de még azontúl is nagy helyet be kellett járni, hogy még egy ilyen testű fehérnépet lásson az ember. Ékes, szép volt, s csattant ki, mint az élet. A hangja édes, mintha mézet szopott volna kicsi korában, arcája tüzes, a szája, mint a frissen hasadt májusi cseresnye, a bolhát meg lehetett volna ölni a mellén, s nincs az a madár, melyik szebben tudott volna szólni az ágon, mint Ignácz Rózsa. Fényes lett a hely, ahol csak meg is állott. Az ölelésiről, csókjairól jobb nem is beszélni, mert hatvan esztendős korában is megeszi az embert a fene, ha csak reá is gondol. A mennyei jussát is odaadta volna érte az a három legény, de a végin mégis Béni, az Ülkei Ádám fia kötötte bé a fejit, pedig ha jól meggondoljuk, ő volt a legnyálasabb köztük. Elég bolondul van a szerelem bérendezve, de mit csináljunk, ha már így van. Az igaz, hogy idővel Széjjes Máté is megházasodott, András is esztendőre elvette Miháj Trézsit, meg is vénültek együtt, de Ignácz Rózsát az életben egyik se tudta elfelejteni.

szozattovabbacikkhez

Dr. Sziklay Ferenc: Janika

Janika tömzsi kis legény volt. Egy vájár tizennégy hónapos kis fia. Az apja aranyat bányászott. Mikor naphosszat görnyedt érte, egy fillérnyi darab nem maradt a testén piszok, sár nélkül, csak azért, hogy valahol messze, egy nagy városban, hófehér bűnös nyakára új csillogó kerüljön.

   János talán életében nem látott aranyat, de nem is vágyott rá, a kis fia volt az ő „aranya”.

   Délután van. Janika torkig jóllakott a vízbe főtt kukoricakásával, jóízűen szopogatta utána, csemegének a balkeze hüvelykujját. Élvezte a jóllakottságot, mert motyogott is hozzá:

   -Mm, Mnyam, mnyam! – Eszébe se volt az alvás, pedig a mamája türelmetlenül hajugatta a bölcsőben.

bolcso

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: NEMZETI KONZULTÁCIÓ

X. városka kulturális központjának nagyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem csoda, hiszen ezúttal nem kisebb téma került terítékre, mint a népvándorlás. Az emelvényen három személy feszengett a városi polgármester, az alpolgármester és a rendőrkapitányság vezetője. A légkondiknak köszönhetően kellemes hűvösség uralkodott a teremben, ennek ellenére a polgármester nem győzte törölgetni a homlokát.
– És most engedjék meg, hogy átadjam a szót Vasváry alezredes úrnak.
A közönségből többen elkezdtek pfujolni.
– Befejezték? – nézett szembe velük a szikár, marcona tekintetű rendőrtiszt. – Tudom, hogy nem sokan szimpatizálnak a rendőrséggel, pedig mi önöket védjük, szolgáljuk.
Fütty.
– Nem szeretném repetálni (ismételni) a polgármester úr szavait, de ami igaz, az igaz, hogy a mostani migráció súlyos dilemma elé állít bennünket.
– Kerítsék körül a várost, és lőjenek le minden illegális átkelőt! – kiáltott közbe valaki.
– Nyugodjék meg, megtesszük. Legalábbis ami a körülkerítést illeti. A miniszterelnök úr már ki is adta a parlament által is jóváhagyott ordint, akarom mondani, parancsot, miszerint négyméteres, hőkamerával kontrollált vasfüggönnyel védjük meg magunkat. És ezzel vége: a magyarországi helyek beteltek, más szóval mától kezdve egyetlen migráns sem kap menedékjogot Magyarban. Nos, megnyugodtak?

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Örök harag

kapasferfiNagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:

    – Te ámítottad az öreg Kótait, hogy levele jött?

    A vöröshajú alig tudta kinyögni: – Én. Na és aztán?

    A tömzsi magához húzta meglepett áldozatát, s fogai között, egészen közelről, annak arcába sziszegte:

    – Még egyszer megteszed, és kitekerem a nyakad. Megértetted?

    Azzal visszalökte a fiatalembert az ágyra, és ahogy jött, éppoly gyorsan távozott.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ha diktál az Úristen

Az értelem csak a hit által
adottat képes artikulálni.
Canterbury Anselmus

Jöjjön már a vihar! Egyelőre csak távoli cikkanások, késlekedő tompa dörejek. Agyamban roppant feszültség, fájdalom. Halántékomon lüktető ér, nyakam görcsös, merev. bőröndJobb oldalamon fekszem, embriópózban, nyitott szemmel. Nem mozdulok. Várok. Kifelé és befelé figyelek. Kint az egyre közeledő villanások, dörgések, belül feszültség, lüktetés, fájdalom. A szoba sarkában karosszék. A felvillanó fényben látom: ott ül megint a tar koponyájú csuhás. Már nem is csodálkozom. Nem kutatom, honnan jött, hogyan érkezett. Nem is mozdulok. Ő sem. Csak erőltetem a szemem a félhomályban, várva, lesve a pillanatot, amikor a villámlás fényében kiolvashatom tekintetéből: miért jött? Már közel csattognak a fényes dárdák, hatalmas ezüstlemezeket döngetnek szigorú angyalok, zörög az ég, áldásos szél támad, hallom a bronzlevelek, az ébenágak surrogását, de ez még nem az arcom vonásait átrajzoló vihar.

szozattovabbacikkhez

Vasi Szabó János: Donomágiában lemegy a nap*

avagy visszatérés az Ilja Varsavszkij-konvektorba

 

Pokrony József mereven bámulta a tükröt. Kopaszodó fején égnek állt a pár hajtincs. Hiába próbálta lefésülni, nyomban felkunkorodott. Dühösen a toalett-polchoz vágta a műanyag fésűt, mintha az tehetett volna az elmúlt negyven év testi-lelki öregedéséről.

Amint lehiggadt, leült a műanyag-lapú asztal mellé, megitta cikóriakávéját, s elrágcsált egy száraz vitaminos ostyát. Alig fejezte be az evést, fölharsant az ajtó fölé szerelt munkakürt. Pokrony az előszobában a nyaka köré tekerte műszálas sálját, fölvette műbőr kabátját, s a fejébe nyomta műprém sapkáját. A komód tetejéről leemelte az aktatáskát, beütötte az ajtó minikomputerébe a nyitó majd a záró programot. Ekkor vette észre, hogy az előző napi idegroham bizonyítékaként, hosszan föl lett hasítva a tapéta…

szozattovabbacikkhez

Dr. Aixinger László: Augusztusi est

– Visszahagyott levél –

A napokban itt járt vidéki ismerősöm levelet adott át nekem. Szállóbeli szobájában találta. Címzett boríték nem volt mellette, írója neve sem volt a levélben megemlítve. Ismerősöm tehát az indiszkréció vádja alól felmentettnek érezte magát, amidőn a levelet elolvasta és nekem adta, és ugyanezt érzem én, amidőn a levelet szintén elolvastam és most – közzéteszem.

    A keltezés ennyi: Pozsony, 1921. augusztus. Szól pedig a levél imígyen:

    Kedves barátom! Írjam meg? vagy ne írjam meg azt, amit ma átéltem. Engedjek– e friss benyomásaim rövid izgalmának vagy siessek vissza apatikus tétlenségem karjaiba? Nem tudom. De ha már ideültem az asztalhoz és belefogtam az írásba, hát megpróbálom. Abbahagyni mindig lehet…

    Tehát ismét eljöttem Pozsonyba. Hiszen tudod, amióta itt jártam pár évig gimnáziumba, mindig visszavágyom. Nem hosszú látogatásra, csak futó találkozásra.

szozattovabbacikkhez

Nyirő József: A kasza-beretva

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban, csak a vén Vitosnak van. Régi kasza darabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst– , gyöngyháznyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer reatette a kezit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet– húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidónak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

szozattovabbacikkhez

Tamási Áron: Cigányvirág

lofej             1.

A faluvégen vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

    Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

    Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

    Elhaladt: ki a faluból, neki a cigánydombnak.

    A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

    És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

    A legény megállt a huruba előtt, és két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

    – Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

    Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

    – Hallád– e, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

    Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

    – Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

    – Abbiza, ifilegény, gazduram.

    Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Vese-velővel

/Válaszul Nagy Pálnak/

    I.

    Gyermekkoromban olvastam még Lipták Gábor, török időbeli kalandos történetét Szapáry Péterről, [*1630?- †1707], a szapári, muraszombathi és széchyszigeti gróf Szapáry, régi magyar nemesi család sarjáról. Rabsága, szenvedése jeles költőnket Szabó Lőrincet is megihlette:

Szabó Lőrinc: A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak /amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart/ akik
egyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szívvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekére rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémul a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az új barázdát!

                                                         1942

    Tudni kell, Szapáry Péter fiatalon már folyamatosan, egyre vakmerőbben, nagy károkat okozva harcolt a törökökkel, elsősorban a renegát bosnyák Hamza béggel, a Székesfehérvár-Érd- Paks térségben. Itt fogságba esett 1657-ben.»Szólni, buzditani, csatázni akart ismét, kardja után nyul; nem szólhatott többé, nem buzdithatta társait, nem volt többé kardja, karja, a legnemesb honfi rabszijra füzve, lóra vala lánczolva!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo