Czipott György: Beácska

– Szép nőt meglesni nem bűn! Csúnyát, no, azt igen… bár olyan meg nincs. – Kossár elnézett valami távoli pontra, félig kiivott pohara fölött. Szépet láthatott szeszmart elméjében, mert elmosolyodott.
– Mit tudsz te rólam? – kérdezte fürkésző tekintettel, – ki a fenének gondolsz te engem?
Fáradt düh koppant a kérdésében, de nem tett semmi erőszakos mozdulatot. Arca és keze jó ötvenesnek mutatta, de mind tudtuk a szállítási csoportban, alig múlt harminc éves.
– Ki a fene volnál? Hát Kossár Józsi. Jó melós, rendes szívű társ a mancsaftunkban. Mindenki így mondja. Nekem még odaadtad a balos fél munkáskesztyűdet is, amikor hirtelen kellett kimennünk fonalbáláért. Vadölőt hiába kértem, te meg szó nélkül adtad… Ki a fene volnál, rendes magyar ember.
– Megiszunk még egy kört. Jó. – nem kérdezte, leszögezte mindkettőnknek a szükséges fejleményt. – Most neked kellene fizetned, én már eltapsoltam, ami a zsebemben volt. De holnap megadom, figyelmeztess reggel! – tette hozzá mentében, egyenes léptekkel, bár kicsit hajlottan indult a bádogpult elé, taglejtéséből, fejének intéséből megfejthető volt, az italok megfizetőjének engem jelölt meg.
– Rózsika majd kéri a pénzt, ne felejtsd el!
– Mikor hagytalak szarban Kossár? – fortyantam rá, de magam se tudtam az indulat okát, azt sem, kinek szól. Azt hiszem, akkor az egész világot, ami a pince harmadfél métere fölött volt, ellenségnek gondoltam, a járdára nyíló ablakok előtt elhaladó lábak, mintha engem akartak volna rugdosni. Borgőzösen legalább is így éreztem. – Hagytalak-e valamikor is szarban, Kossár? Illő dolog volna az trógerhoz? Na látod! Különben is, ez a kör már az enyém volt…
– Tudja a nyavalya, mi az illő, mi a nem… mert ugye a szép nőt…, meg mindenféle nőt…, mert hidd el apám, ronda nő az meg nincs. Voltak nekem csúf arcú babáim is, de vagy gyönyörű volt a testük más egésze, vagy az édes lelkük…, jól van, nem azért mondtam, csak a Rózsi pampogott. Járnak ide mindenféle gazemberek is, meg a kofák…
– Mi a frászkarikát akartál azzal a leselkedéssel?
– Neked elmondom, mert csöndes embernek tudlak, de ha továbbadod, kitaposom a béled… nincs sok hátra…, Beácskám egyre hív álmomban. Eleinte mindig aludni akartam, ittam, amennyit, aztán az albérletben ledőltem, vártam az álmot. Jött is mindig…, de már félek tőle, most meg azért iszom le magam.
– Ha ezt akarod titokban tartani, hát legyen, amúgy is, kifene volna kíváncsi, miért iszol. Iszunk mi mind, ki ennyit, ki annyit, de sose kérdezte még tőlem se senki, miért.
– Frászt ezt akarom mondani, ne pofázz állandóan, kivered a fejemből az okosságot… egészségedre!… ha nem bírod, megiszom én, hagyd ott a felét nyugodtan…
– Minek hagynám, nézd, azok a lábak mind belém rúgnának ott az ablakban, csak hát a drótüveg…, ugye, a drótüveggel nem számoltak… – mondtam magam elé halkan, valami idétlen vigyort éreztem az arcomon, fölnéztem, ott van-e még Kossár, vagy csak az egészet kitaláltam ittasan.
– Tizenöt voltam, első éves hegesztő inas, a szomszéd szobakonyhás lakásba költözött egy gyönyörű nő, fiatal, erős, csupa kívánni való idomokkal. Szegény anyám megmondta, ha csak ráemelem a szemem, kiveri belőlem a szart is, nem nekem való még, ha esz a fene valami nő után. Három és fél év múlva elvitte a rák, legyen hozzá kegyelmes, ha van valahol olyan valaki… én már semmit sem tudok igazán…
Az ostromban bombatalálatot kapott a házunk, rendes, ötemeletes bérház volt azelőtt, de aztán csak három emelet maradt, a tanácsiak meg nem hozatták rendbe, csak megerősítették lapos tetővel az utolsó emeletet, aztán ágyesz-bugyesz… De jó volt, ki lehetett menni napozni, csillagokat nézni egy lánnyal – már akinek volt ehhez mersze. Mert korlát vagy valami kis perem, olyan se volt. Egyik házbeli, Karcsi barátom részegen..., nyolcadikosként már úgy gondoltuk, nekünk az ital is jár…, le is zuhant…, rögtön szörnyethalt…, hát abbahagytuk mind a följárkálást. Nyár vége előtt, evett a fene, hogy fölmenjek meztelenül napozni, lányokról ábrándozni, úgy terveztem, hét végén kimegyek a Csillagra, ott lehetett jó nőket találni…, jöttek is egy szóra… Fölmentem, de már a csapóajtóból megláttam Beácskámat, anyaszült meztelenül feküdt egy szürke lópokrócon. Persze, akkor még csak a szomszéd Bea volt, de megismerésétől mindig rá gondoltam, ha magamhoz nyúltam este a takaró alatt. Ott volt napbarnítottan, telten, gyönyörűen. Földbe gyökerezett a lábam, izzadni kezdett még a tenyerem is, és pokolian szégyelltem, hogy a takaró alatt…, hogy olyankor is rá…, szóval belebénultam a gyönyörűségbe, remegő inakkal.
– Te Kossár, ez frankón így volt veled, vagy csak kitalálod? Velem miért nem történik sose ilyen? – habogtam keresve a szavak formálását, bár úgy éreztem, az elmém teljesen tiszta, és egyébként is, nagyon élveztem Kossár mesélését…, föl se tűnt, hogy épen, szép hanglejtéssel beszél, bár halkan, egyáltalán nem úgy, ahogy elvárható lenne annyi pohár bizonytalan eredetű kocsmai bor elfogyasztása után. De Kossár nem zökkent ki, nem  is válaszolt méltatlankodásomra.
– Attól kezdve egyre gyakrabban szöktem be a lakásába, éjjel vagy napközben – ha otthon volt –, vigyázva, nehogy észrevegyenek és szájukra vegyék az én Beácskámat. Fogalmam sem volt, hány éves, hajadon vagy elvált, van-e valahol lelencben gyereke…, csak egy volt fontos, minél több szerelmes órát tölthessek nála. Későősszel egyszer megkérdezte egyik szeretkezésünk után, tudom-e, hogy ezért őt börtönbe is csukhatnák? Már hogyan csukhatnák, hiszen szeretem és amint lehet, feleségül is akarom venni, ha beleegyezik… Csak nevetett, de nem úgy, ahogy anyám tenné, ha vicceset mondtam neki, vagy a csitrik, akikkel néha a haverokkal lógva találkoztam, úgy nevetett, mintha angyalok kacagtak volna a hangjában. „Hússzal több vagyok nálad, butus, hogyan is akarnál elvenni? Hol leszek én három év múlva már nálad!…” Ezt mondta kacagva, de abban a nevetésben én a fájdalmat is hallottam. Azt a fájdalmat, amit magamban éreztem hallgatva őt. És nem voltam ám részeg, Karcsi lezuhanása után korty bort vagy pálinkát se ittam. Rettegtem tőle...
Tizennyolcat éppen csak betöltöttem, bejelentkeztünk a Tanácson, elvettük egymást. Elvettük egymást, úgy ám!…, egymást! Mert egyformán erősen akartuk egymást. Az életkor különbség nekünk nem számított, utáltuk a tanácsiakat, amikor célozgattak erre. De nagykorú voltam, nem lehetett semmi és senki az akadályomra. Átköltöztem Beácskám lakásába, anyám megbékélt a helyzettel, meg aztán így változatlanul ott tudhatott maga mellett továbbra is, igazán Beát sem okolta, azt mondogatta, aminek meg kell történni, az meg is történik, ha tótágast állunk is…
Szegényem, nem sokáig volt velünk, egyik reggel halva találtam az ágyában, amikor átvittem a frissen főtt feketét. Megállt a szíve. Kedves, nyugodt arccal feküdt a párnáján, olyan fiatal volt, mint kiskoromban, ha mesét mondott mellettem…
Összenyitottuk a két lakást, megkaptuk a szükséges engedélyeket, behoztam a WC-t a lakásba, kicsi fürdőszobát is kialakítottunk. Mindent együtt csináltunk, a tulajdon kezünkkel. Idióta mester ott egy se volt. Hegesztőként jól kerestem a hajógyárban, igaz, rengeteget is dolgoztam. De megérte…
Aztán Beácskám azzal fogadott egy délután, gyerekünk lesz. Nem tudja hogyan, hiszen neki az orvosok azt mondták, nem lehet, de hát most van… majdnem elviselhetetlen volt a boldogság, amit éreztem. Apám! Olyan, mint amikor elélvezel, de nem hagyod abba, csak mozogsz és mozogsz, a belsőd meg szét akar pattanni, de erőtlen is hozzá… elmondhatatlan volt. De ebbe az örömbe valami megnevezhetetlen félelem is belefészkelt, ilyen nem lehet, ennyi jó büntetés nélkül nem juthat senkinek…
Hát nem is… elmúltam tizenkilenc, amikor elvetélt a gyerekünk, Beácskám meg csak egyre vérzett, fogyott, vérzett. Kórházba kellett mennünk, megállapították, hogy tumor keletkezett a méhnyakon, de a petefészkeken is, ki kell pakolni mindent…
A műtét után még fél évet élt, de úgy mondanám, még fél évig haldokoltunk. Mert akkor meghaltam én is. Persze…, vagyok, dolgozom, leiszom magam minden nap, dolgozom másnap ismét… és ez így megy azóta. De hál’ Istennek, már csak pár hónapig. Vagy addig se. Szétevett belül engem is a rák. Hát iszom, a rohadt sátán ne találjon bennem sehol elpusztítani valót, gondoskodom róla magam is…
De megígérted! Ha elmondod bárkinek is, annyi szufla mindig lesz bennem, kitaposom a béled!
– Nem mondom Kossár, ki a fenének mondanám…, hanem azért örömet most nekem sem szereztél. Nem elegek az én rémálmaim?...
– Hagyd el pajtás, holnap kimegyünk a Kovvasba, aztán fölpakoljuk a Roburt, ahogy eddig. Délutánra Köcsögtől szereztem agyagfuvart, keramikusoknak terítünk, abból meglesz megint egy hétre az italravalónk. A többivel meg ne is gondolj! Hamar elmegyünk ám a fenébe...

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf