Czipott György: TEMPLOM EGERE

– Na, ez már több a soknál! – mordult föl a fiatal pap, amint kezébe vette a bőrkötéses vén breviáriumot, amit este, elalvás előtt az éjjeliszekrényére letett.
A könyv borítótábláján és lapszélein egérrágás következményei látszottak, ahogy fölvette a könyvet, papírfoszlányok és finom por hullt az éjjeliszekrény politúros tetejére, kicsiny, fekete egérpiszkok közé.
Sebesen felöltözött, keresett a kamrában pár, még jól működő lecsapórugós egérfogót, sajtdarabkákkal élesítette a szerkezetek kioldóját majd elhelyezte a csapdákat a kicsiny szobájában és a sekrestyébe is tett egyet a szekrény alá.
Izgalommal csomagolta be legszükségesebb ruhadarabjait, amikre – úgy gondolta – a szeminárium két napja alatt váltáshoz kellenek majd, nagyszüleitől kapott, kopottas vulkánfíber kisbőrönd lecsukása előtt a gondosan összehajtogatott ruhadarabjaira helyezte imakönyvét és egérrágott breviáriumát is.

Nagypéntek kora délutánján érkezett haza a parókiára, telve volt a három nap csöndes elmélkedéseivel, közös elmélyülésben végzett imádságaival, de jólesően nyugtázta, a kicsi paplakban mindenütt kellemes meleg áradt, szobájában még pattogott a fával fűtött öntöttvaskályha mélyén a parázsló hasáb, az ebédlőasztalon kendővel letakart kenyérszeletek és kedvence, megbontott eperdzsemes üveg várta.
 – Ha nem szántak volna lelkipásztornak nagyszüleim, szüleim gyerekkorom óta, hát bizonyára szívesen lennék embere ennek az özvegyasszonynak…, de mennyire…, micsoda mejjes-faros menyecske ez… és mennyire gondom viseli. Talán túlontúl is…, istenbocsá’ látja bennem a férfit…, hányszor kaptam már el rajongó tekintetét…, hát rajtam nem múlna… – itt megakadt a feltörő gondolatsorban, elszégyellte magát és keresztet vetett a mellén. – Bocsáss meg Uram, olykor gyengévé sugdos a kísértő... – kényszerítette magát, gondolatai az esti mise körül járjanak, mit fog majd átadni a szemináriumi elmélkedésekből kis gyülekezete híveinek.
Lesütött szemmel azért hozzálátott a friss kenyér megkenéséhez, jóízűen ette az édes csemegét, amikor tekintete az ágya alá tévedt. A lecsapódott acéldrót alatt kicsi szürke test vonaglott, gerincén találta el az egeret a rugó, az állat nem pusztult el rögtön. – Ki tudja, mikor csapódott rá nyomorultra az egérfogó – gondolta és előbbre húzta a gyilkos eszközt a drót alatt még remegő lábú kicsi állattal.
– Istenem, én ezt nem akartam..., nem is tudom, mire gondoltam, amikor erre az öldöklésre gerjesztett a düh. De a breviáriumom..., jaj, bár sose vetemedtem volna erre...
Fölnyitotta a drótrugót és tenyerébe vette a szenvedő egeret. Az moccanni sem tudott, megbénította a gerincsérülés, csak végtagjai rángtak, egymástól független iramban. Egész hasa nedves volt a vizelettől, ami önkéntelenül kiürült hólyagjából. Feküdt meleg tenyerében a haldokló testecske és apró fekete gombszemeivel meredt rá, valami vékonyhangú nyöszörgés is hallatszott felőle. Fölegyenesedett, óvatosan a damasztszalvétára tette az egeret, a megkezdett dzsemes kenyérszelete ördögi gonoszságnak tetszett a haláltusáját vívó kicsi lény mellett.
– Nem akartam ezt..., Istenem, nem így akartam..., nem tudom, hogyan is akartam..., de gondolnom kellett volna... – motyogott kiüresült tekintettel.
Nehezen tudott meghalni az egér, úgy érezte, apró szemei az ő tekintetét keresik, és mintha valami megbocsátó lemondás melege áradt volna belőlük. De hiszen, nem érdemeli meg semmi élőlény..., egy utolsó gyilkos, a többi egérfogóban is biztosan ott lapul a halál, amit ő hívott meg rájuk..., és pont itt..., pont a paplakban s bizonyos, a templomban is – gondolta.
Amíg gondolatai őrölték elméjét, úgy érezte, lábai összecsuklanak valami kibírhatatlan súly alatt.

Az esti ájtatosságot nem is tudta végig celebrálni, nyersen ráförmedt a harmóniumon énekeket kísérő kántorra, mit nyomkodja örökösen azokat a billentyűket, szétmegy a feje ebben a zajban...
Motyogott valami bocsánatkést az öreg híveknek, hogy rosszul érzi magát, menjenek haza Isten hírével, képtelen együtt imádkozni velük, bocsássa meg neki az Isten...
Még arra volt maradék ereje és figyelme, hogy a nehéz bejárati faajtót becsukja a hívek és a kitessékelt, értetlen kántor után és nehezen megfordítva a kulcsot, bezárja.
A néhány, a padokból kelletlenül kikászálódott kendős öregasszony a templom bejárata előtti kavicsos följárón összeverődve halkan beszélgetett a skandalumról, ami még, emberemlékezet óta nem esett meg. Nagypénteken pláne...

Nem tudta, milyen nap van, hogyan került ingujjban a templom mögötti öregtemetőbe, csak arra emlékezett, hogy a miseruhát, reverendát rendben beakasztotta a sekrestye ruhaszekrényébe. De azután mi történt vele, mikor ázott csurom vizessé és mióta kuporog egy romló sírkeresztbe kapaszkodva, hogy esteledik vagy hajnali, alig szürkület van – képtelen volt elméjében elrendezni, fölidézni.
– Nincs hová mennem, elkövettem a legnagyobb bűnt..., nem védett meg a hitem..., de hisz’ méltatlan is vagyok már mindenre...; elfordultál tőlem, utálatostól, Atyám...
Előbb négykézláb, majd minden keze ügyébe került tárgyba kapaszkodva felállt, tétova járással a házvezető özvegyasszony portája felé indult.

Az özvegy, hálóruhában nyitott kertkaput a bizonytalan zörgetésre, betámogatta a vizesen didergő, feldúlt papot a verandába. Lopva körülnézett, láthatta-e valaki a jelenetet, de megnyugodott, ilyen éjjeli- vagy már hajnali órában nincs teremtett lélek az úton, a fekete ablaküvegek mögött sem vélt látni senki kukucskálót. Egyedül a kutyák ugattak, de azok is csak úgy tessék-lássék, kötelességből.
A remegő férfit bevezette a konyhába, előző este befűtött a kályhába, hideg lett napszálltára, az egész házban viszonylag kellemes meleg libegett.
– Mi történt Ádám atya, hogyan lett csurom víz, miért nem alszik a szobájában, otthon?... Valami baj van? Rosszul érzi magát? Mondjon már valamit..., megszakad a szívem...
– Gyilkos vagyok, nyomorult gyilkos..., megöltem nyomorultakat – motyogta –, megfagyok, azt sem tudom, hogyan kerültem ide..., megmosnám az arcom, ha nem dob ki egy gyilkost...
Összefüggéstelenül még mondott valamiket, talán valami egerekről, de az özvegy nem értett semmit az egészből. Csak azt látta, hogy a szerelemig csodált fiatal pap most csak mint valami rettenetestől megtört férfi ül a konyhájában, bal keze csüngve méretes kulcsot szorongat, jobbkeze óvólag a zsebén, segítségét kéri és neki kötelessége megtenni érte bármit is, még akárha ölt is.
– Bemegyünk a fürdőszobába, le kell vennie magáról ezt sok vizes holmit, gyorsan engedek forró vizet a kádba, át kell melegedjék az egész teste. Így nem maradhat!
Átkarolta a remegő férfitestet, besegítette a fürdőszobába és bedugózva a kádat, megnyitotta a keverőcsapot, jó meleg hőfokra állítva. Kezdte vetkőztetni a férfit, a vizes ruhadarabokat ledobva a kőpadlóra. A pantallót fölakasztotta az ajtóra szerelt akasztók egyikére, látta, valami van a zsebben, nem akart benyúlni és megnézni a pap személyes tulajdonát, nagy illetlenségnek gondolta, ha kutakodna. A férfinak segített beállni a kádba, természetes mozdulatokkal, mintha anyja lenne, végigmosta illatos fürdősamponnal egész testét, persze, bizonyos részeknél nagyon is érezte, nem fiúcska testét mosdatja. Aztán gyengéden beparancsolta a meleg vízbe a még mindig didergőt, hogy valahogyan fölmelegedhessen. – Tüdőgyulladás!... hogyan tehetett ilyet!... hol volt, kint a mezőn? – de kérdéseire nem jött válasz a férfi lecsukló feje irányából.

Testét gyengéd szerelemmel – fogalma sem volt, honnan veszi ehhez a bátorságot és az erőt – megtörölgette, aztán a férfit bebugyolálta egy lepedőbe. Besegítette a szobába, az ágynemű még kevéssé őrizte testének melegét.
– Lefekszik és hozok egy jó forró teát, én majd vigyázok magára itt leülve, nem lesz semmi baj.
A férfivá fürdetett pap folyamatosan motyogott valami gyilkolásról, kárhozatról és, hogy az Úr biztosan elhagyta. Betakargatta az ágyába ernyedt testet, végtelen szeretet érzett a férfi iránt, bármit megtett volna, csak merüljön gyógyító álomba és reggel majd elmondja talán, mi történt az éjszaka. Szenteste napra virradt az ég, nem volt már sötét, de világos sem. Leeresztette a sötétítőt, addig kell aludni egy ilyen kimerült embernek, amíg szükséges, ha kell, hát másnapig. A hívekkel foglalkozzék Isten, neki csak ezt az embert kell menteni.
– Nagyon fázom, Zsuzsika, melegíts... – hallotta halkan a fiatal pap hangját, úgy tűnt, egybefüggően beszél, talán elmúlt róla az a rontás.
– Melegítelek testemmel, ölellek lelkemmel, csak meg ne betegedjél én Ádámom!
A szék karjára dobta köntösét, hálóingesen bebújt a paplan alá, szorosan átölelte a láztól forró férfitestet. Titkos szerelmi vágyait érezte megvalósulni, amire csak olykor, magában is szemlesütve mert gondolni...
Gyönyörű szerelmeskedés után, meztelen hátához gömbölyödve, ruha nélkül ölelve a férfit aludt el, egész lényét eltöltő örömmel, amibe szemernyi bűntudat sem furakodott. 

Korán ébredt, egyedül volt az ágyában, karja hűvös párnáját ölelte. Egy percig össze kellett szednie gondolatait, talán csak álmodta az éjszakát..., de meglátta az ágy mellé hullott lepedőt, amibe bugyolálta fürdetés után a férfit.
Kapkodva kiment a konyhába, bekopogott a vécé ajtaján, benézett a fürdőszobába is, de nem találta sehol a házban. Hamar felöltözött, kiszaladt a veranda elé, hangosan nevén szólítva hívta a fiatal papot. Az utcán kevés ember járt, kapuját a kántor rángatta.
– Zsuzsika, nem tud valamit Ádám atyáról, merre lehet..., nem sürgetném, de be van zárva a templom, szenteste napja van, már díszíteni kellene az oltárt.
– Hajnalkor nálam zörgetett, átázva, sárosan-vizesen, nem is értettem hol volt addig, fürdött, aztán mindjárt elaludt az ágyamban.
– Az ágyában?... – húzta föl szemöldökét a kántor és keresztet vetett – úgy érti, hogy befeküdt a maga ágyába?
– Maga szerint a földre kellett volna feküdnie? Persze hogy az ágyamba. Magam vagyok, nincs két ágyam... de rossz, aki rosszra gondol... tiszta vagyok én az Úristen előtt.
– Nem is aztért mondom..., de most már ébressze föl, szükséges nekem az a kulcs.
– Nincs az ágyban, mire megébredtem, már nem volt ott, most meg itt keresem, futkározom..., jöjjön már be, keressük együtt az alsókertben is.
A kántorral szólongatva, megnézték a szerszámoskamrában, kinn a rég használat nélküli csűrben, aztán észrevették a marhaistálló nyitott nagyajtaját. Futva értek oda és mindkettőjüknek földbe gyökerezett a lába a látványtól: Ádám atya teljesen meztelenül, a néhai tehenek jászlánál feküdt hasmánt a törekes földön, mindkét karját teste mellett széttárva. Feje állára emelve, behunyt szemekkel, érthetetlen szavakat mormogva.
– Ádám atya, mit csinál? – hüledezett a kántor. – Tüdőgyulladást fog kapni így mezítelenül. Micsuda rontás esett magán? Meg aztán kellene a templomkulcs is. Szentestenap van. Atya! ...
Az özvegyasszony beszaladt a házba egy pokrócért, visszaérve letérdelt a krisztus-pózban fekvő férfi mellé, átfordította a melegítőre, gyengéden, a meleg combjára emelve fejét, betakarta a meztelen, porlepett testet.
– Mire vár? Szaladjon már mentőért telefonálni! Rosseb egye azt a kulcsot..., ebbe bele is halhat, hát nem érti?, maga, maga...

Hamar kiért a mentőkocsi. A fél falu öregasszonyai, férfijai ott tolongtak már a kerítés mellett, a kántor rikácsolására kiszállingóztak az utcára, hát ezért volt a nagypénteki mise olyan, amilyen, pusmogták nagytudóan. Ádám atya eszét elvette az Úristen. De mit keresett ennek a Zsuzsinak az ágyában?... Mások tudni vélték, hogy kiugrott a pap ezért a nőért, lelke rajta, de akkor új pap kell nekik feltétlenül... és mi lesz a Karácsonnyal?...
– De Zsuzsika, nekem feltétlenül kell az a kulcs, akárhogy is lesz, az Isten házát ki kell nyitni!
– Amikor zörgetett, volt a kezében egy kulcs, az ott a konyhaasztalon, másik kezével meg valamit óvott, simogatott a nadrágzsebében – az meg ott lóg a fürdőszobaajtón, fogason. Menjen, nézze meg, az kell-e magának.
A konyhaasztalon lévő kulcsot örömmel ismerte föl a kántor, aztán megnézte a fogason lógó, még nedves nadrág zsebének tartalmát. Belenyúlt, de mint akit kígyó mart, ki is rántotta a kezét.
– Mi az Isten? Mik ezek?... – két ujjal óvatosan megfogva a szőrös valamit, kijjebb húzta. – Egér! A rossebet! Mit csinált az Atya ezekkel az egerekkel?...

A mentőorvos megvizsgálta a pokrócba burkolt férfit, az ápoló és az özvegyasszony segítségével a hordágyra emelték, majd kinn az utcán mentőkocsiba tolták. A mentőápoló fölvette az adatokat, a kórkép mezőbe az orvos beírta, neurosis vegetativa, pneumonia(?), ... .
Az özvegyasszony fölkucorodott a hordágy mellé, megsimogatta a még mindig összefüggéstelenül motyogó fiatal férfi arcát és közelről belesuttogott a fülébe: – Ádámom, kincsem, gyere haza hamar, a három egérkét eltemetem tisztességgel a fenyő alá...

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf