Doktor Virág: Mert megtehettem!
Július volt és talán kedd. Tikkasztó, agyzsibbasztó meleg. Karam Boldizsár nem tervezett semmi különöset csinálni aznap munka után, csak lehúzni a redőnyt és leheveredni a kanapéra némi hideg sör kíséretében. Épp a jól megérdemelt pihenés járt a fejeben, amikor hazafelé menet, a Kristálypark közepe tájékán belebotlott egy igen különös fickóba. Alacsony volt, köpcös és meglehetősen torzonborz. Kissé zaklatottnak tűnt, amikor megszólította Boldizsárt:
- Lukács vagyok, Gőzös Lukács. Ugye Karam Boldizsárhoz van szerencsém? Mi már találkoztunk, ha nem csal az emlékezetem.
- Jó napot! Hogy ismernem kellene magát?
- Igen. Valamikor a kilencvenes évek derekán egy helyen dolgoztunk. A jenőhidai művelődési házban.
- Hm. Hogy ott? Az meglehet. De az tényleg régen volt. Azt az időszakot már ki is töröltem az emlékezetemből.
- Hát még szép, hogy kitörölte. Én is így tettem volna a maga helyében. Nekem viszont nem sikerült. Abban az időszakban ment tropára ugyanis az életem. Azóta sem találom a helyem. Magának köszönhetően.
- Hogy mi? Nekem köszönhetően? Szerintem akkor összetéveszt valakivel. Mégis mire gondol?
- Hát arra, hogy mondvacsinált indokokkal s némi ügyeskedéssel mindenkit eltávolított a helyéről. Például engem is.
- Én ugyan senkit sem túrtam ki. Pont hogy előremozdítottam sokak életét.
- Valóban így látja?
- Igen, így.