T. Ágoston László: Boszorkányrúgás

Az öregasszony kikapcsolta a televíziót és az oldalára fordult. Megpróbált elaludni. Minden este így szokta, mióta egyedül alszik ezen a nagy, családinak nevezett heverőn. Azzal vigasztalták, amikor eltemette a férjét, hogy majd megszokja ezt is, mint igás ló a hámot. Próbálja megszokni, de nem megy… Hiányzik, hogy nincs kitől elköszönni, amikor a feje alá szorítja a kispárnát és az oldalára fordul. Nincs kinek mondani, hogy „álmodj szépeket, kedves”, és nincs, aki visszadörmögné, hogy „te is, édesem!” Igen, ezek a mindennapi szokások rítussá emelkedtek az együtt töltött negyven év során. Olyanná váltak, mint az autóban a benzin. Enélkül nem megy… Éjszaka is sokszor felriad, hogy betakargassa ezt az álmában is forgolódó, nyugtalan, takarólerugdaló férjét, a Gézát, mert aztán főzheti neki a hársfa-, meg a kamillateát, mert meghűl és fájni fog a torka. Aztán csak fogja a takarót, és nincs alatta senki… Forgolódik ő is tovább, míg meg nem szánja az álom.

   Felajánlotta a lánya, az Emőke, hogy hozzá költözhetne a Bella, az unokája, hogy legyen kihez szólnia. Hetekig gondolkozott a dolgon, mert nagyon szereti a kislányt, meg a Bella is őt, de nehéz ez a döntés. Ő már nyugalmat akar maga körül, nem a fiatalok zsivaját. Különben jó kislány ez a Bella, mondhatni, hogy félig-meddig ők nevelték, mert az anyja idegenvezető volt, az apja meg úszóedző. Volt úgy, hogy heteken át alig találkoztak. Tőlük járt a gyerek iskolába. Nem nagy dolog, háromháznyira laktak egymástól. Ő járt a szülői értekezletekre is. Szófogadó, jó gyerek volt. A nagyapját is imádta. Együtt jártak kirándulni a hegyekbe. Az ő ízületei már akkor is nehezen viselték az efféle megpróbáltatást. Most is naponta fölugrik hozzá, megkérdezi, miben segíthet. No, de hát ez már nem gyerek, huszonhárom éves! Barátja van. Olyan lenne köztük, mint kocsiban az ötödik kerék. Ezt semmiképp sem akarja.

Petrozsényi Nagy Pál: A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.

    Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)

    Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát.

Zsirai László: Matyi a ludas?

Özvegy édesanyjával éldegélt Döbrögön Matyi, aki libák legeltetésével kereste soványka kenyerét. A falubeliek egyszerűen csak mihaszna Matyinak nevezték, mert a szabadúszó libapásztorság csupán pótcselekvésnek számított, hiszen a korabeli belevaló legényeknek már áfás számlaképességük és ahhoz mérten csillogó autójuk is termett. Nem úgy Matyinak, mert ő csak naphosszat ücsörgött a mezőn a libaúsztató partján és olyan mihasznaságokat művelt, mint például a versírás. Költő nem lehetett persze, mert üres zsebeiből nem is lett volna mit költenie, de szerzőnek sem mondható, hiszen a napsugarak mutatta soroknál többet nem szerzett még az életben.

   Egyszer ám csak arra lett figyelmes, hogy idegenre sziszeg a fót. Nemzetközi libamenedzser közelítette Matyit, akitől megtudta, hogy nem kell már annyi magyar liba idegenországban. Tehát, ezzel a most legeltetett csapattal már képtelen foglalkozni, nem is fizet értük, tegyen velük Matyi azt, amit bír és akar és tud. „Azt a rézfán fütyülőjét! Ennek a fele sem tréfa – gondolta Matyi kiejtve kezéből a lúdtollat és az irkát –, hiszen ennyi libát tán esztendeig sem bírunk megenni…” Majd felkelt és hazahajtotta a libákat, mondván a gazdáknak, holnaptól libahúst eszik az egész falu, mert nem kell már a magyar liba idegenországban, nincsen ára, nincsen keletje, ő nem marad itt napestig sem, mert elmegy a nagyvárosba szerencsét próbálni.

Vasi Szabó János: Orbitsville avagy a kettészakított-világ effektus*

Philip K. Dick emlékére

Tökipompos Zsombor az Egyesült Energetikai Zrt informatikusa a fejére húzta a szájberketyerét, ujjait beleillesztette az érzékelőkkel átszőtt kesztyűbe, oldalára ragasztotta a büntitapaszokat –ha elrontott valamit a játék során, ettől harminc Volt feszültségű áram csípte meg a bőrét. A cégnél az egésznapos hajsza és megalázkodás után jó volt kicsit tombolni az iraki – líbiai? szíriai? afgán? gázai?... – fronton. Kedvence az FGM-148 Javelin antitank keresztben állt a hátán, a Gepárd M6 Hiúz (hogy a nemzeti érzés se maradjon ki) az oldalán lógott, a pisztolytáskában egy Beretta a jobb lábát verdeste, baloldalon a tokban a kommandóskés. A valóságban lépni se tudott volna ennyi teher alatt…

Letelt az egy óra dzsihadista-gyilkolászás, az okosteló csengőhangja jelezte, hogy ideje befejezni a mókát. A barátnője, Ecsedi Kitti megígérte, hogy felugrik hétórára, egy laza menetre. (Nem mondhatta le, a lány fél évig dolgozott Utrechtben, múlt héten jött haza nyári szabadságra, azóta – ha rajta múlik - le se szállt volna a fiú derekáról.) Ahogy kilépett a lövöldözős virtuális játékból, a zajszint az állandó értékre csökkent a lakótelepi szoba-konyhás bérleményben. (Az EEZ biztosította a vidéki kollégának.)

Bányai Tamás: Cudar világ

A gyerek előbb az oldalára fordult nyöszörögve, majd fázósan összehúzva magát a paplan védelmébe bújt. Anyja felsóhajtott, tudta, hogy szívtelenség, amit csinál, de nem volt más választása. Felemelte a paplant és gyengéden ismét megrázta a fiú vállát. Ébredj, suttogta közben, mire a gyerek felnyitotta a szemét. Álmos pillantása egyenesen a mennyezetről függő csillárra tévedt, a vakító fénytől hunyorogni kezdett, motyogott valamit félálmában.
    Fogalma sem volt, mi történik körülötte.
    Apja az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, akár egy önálló mozgásra képtelen bábu. Drótkeretes szemüvege az orra hegyére csúszott, ám ahelyett, hogy megigazította volna, a keret fölött nézte a csillár alatt terpeszkedő termetes alakot, amint közömbösen piszkálja az orrát, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a szobában zajlik.
    Az anya végre kisegítette fiát az ágyból.
    - Öltözz gyorsan! Sietnünk kell - sürgette a gyereket, aki csak most vette észre a szoba közepén álló szürke ruhás rendőrt.

Csernák Árpád: A cinikus

A cinikus kifejezés a görög küón [kutya] szóból származik.
Diogenészt csúfolták így az athéni polgárok.
Követőit künikoszoknak nevezték, ebből alakult ki
a cinikus filozófiai irányzat.

A szerző.

Hályogzöld háttér előtt mozgó hályogszürke alakok; meg-megrezdülő sötét lombok, halott fák ágainak fekete rajzolata, váratlanul felizzó vörös fényfoltok...

Dr. Werth János minden este végignézte a naplementét a hegy tetején ülve mint egy szakrális színházi előadást, és ez az előadás sohasem volt egyforma: megunhatatlan volt és leírhatatlan, titkokat rejtő és távlatokat nyitó...

Dr. Werth János régen elfelejtette, hogy doktor. Pontosabban: nem törődött vele, lényegtelenné vált. Ha néha-néha, nagy ritkán még le kellett írni a nevét, elhagyta a dr.-t a dupla vé-t a há-t és a Jánost, csak ennyit firkantott oda: Vert, de ezt is - többnyire - kis v-vel.

Czipott György: Túrabakancs

A mentőkocsi beteg nélkül, ráérősen gördült végig a kihalt keresztutcán, lefagyott hókupacokat kerülgetve. A forgalmasabb főút kereszteződése előtt lelassított, megállt, a vezető hosszan kémlelte a balról jövő személyautókat. Híg köd terpeszkedett az aszfalt fölött, érdemesnek találta, ha kivárja a teljesen belátható üres forgalomszakaszt a kikanyarodáshoz.

Balesetest hoztak haza az ambulaciáról, a reggeli járdatakarításkor megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett az öregember, hogy a kalimpáláskor lábai közé került hólapát nyele ráfeszült bal sípcsontjára kicsivel a térd alatt. Szerencséjére – a röntgen felvételen jól láthatóan – csak megrepedt az amúgy is porotikus csont, de nem tört el. A kezelőorvos kórházi elhelyezést nem tartott szükségesnek, hazatérést tanácsolt, azonban jobbnak látta, ha járógipsszel rögzíti az alsó lábszárat. Így azonban az idős férfi és az őt kísérő felesége kizárólag taxival térhetett volna haza kertvárosi házukba, de szégyenlősen, halkan megvallotta az asszony, hogy a férje egyetlen nyugdíjacskáját már kifizették a rezsire, táplálkozásra, megtakarítani abból alig-alig tudnak – azt is elvitte a cudar idő miatt külön rendelt tüzelő –, a következő járandóság pedig csak két nap múlva várható, ha az Isten is úgy akarja. Addig meg az a kevés apró csak kenyérre elég, taxi költséget sehogy se tudnának fizetni.
A két mentőápoló türelmesen várta a vizsgálat és a kezelés befejeztét, segédkeztek az ismerős orvosnak, amúgy sem volt szabad ápoló az osztályon. Sürgős hívás a központból nem riasztotta őket, beszóltak rádión a diszpécsernek, ha nélkülözhetőek, hazaszállítják a balesetest.

Petrozsényi Nagy Pál: A mennyezet

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban.

    – Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Ja­vasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

    – Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

    – Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

    – Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

    – Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

Sz. Kovács Péter: Fekete macska

A porlepte úton, meggyötört homlokzatok előtt, kidőlt-bedőlt kerítések tövében, tépett macska billegett fáradtan, vértől csatakosan, félénken, néha sietve, néha megállva, de kitartóan baktatott a falu vége felé. Senki nem tudta, honnan vetődött erre, az ablakokon kitekintő emberek nem ismerték meg, ilyen koromfekete macskát még soha nem láttak; egyik-másik öregasszony keresztet vetett, ahogy felcsuklott benne az évszázadok óta vonagló babonaság, halkan, szinte hang nélkül motyogtak valamit a szalonnától, kolbásztól, öreg kenyértől, némi savanyúságtól szagos konyhában, ahol fél életüknél is többet töltöttek; álltak görnyedt tartással a majdnem egyforma konyhákban, a fehérre meszelt parasztházak hűs magányában, némelyek özvegyen múlatták a perceket, mások a házasság szent és kissé megfásult állapotában tekeregtek a szűk konyhák félhomályában, de az utcára mindannyian kinéztek – legalább negyedóránként – hátha történik valami a nyári forróságtól sújtott falu – valószínűleg egyetlen – főutcáján. Időtlen időtlenségben múltak az örökké tartó másodpercek, ólomsúlyú percek, s a kietlen falu csendtől nyomott, forróságtól megvert főutcáján a macska volt az egyetlen élőlény, amelyik mozgott, élt, lélegzett.

T. Ágoston László: Szederlugas

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivitelő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfelejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. A receptnek az volt a címe, hogy csuka csőben. Hogy miért éppen csőben, azt a fene se tudja, mert tepsiben sült, de hát ilyenek ezek a szakácsok, minden kreációjuknak igyekeznek minél hangzatosabb nevet adni, hogy csábítóbb legyen az étlapon. No, meg ahhoz szabják az árát is. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…

Cságoly Péterfia Béla: Aki sokat köszönhet a filoxérának

Tänzer Lipót cipőkészítő és csizmadia mester, [vagyis inkább, ahogy városszerte hívták, Lipi a suszter] és sógora Josef „Seppl” Schmid hentes és mészáros megrökönyödéssel vegyes kétségbeeséssel tekintettetek egymásra az András –napi nagyvásár estéjén. Már a májusi, Úrnapi vásár sem hozott valami egetverő hasznot, azóta pedig vásárról vásárra Lipinek a nyakán maradt szinte az egész portéka, most is, új cipőből és csizmából csak egykét-párat vettek az emberek. Közös üzletükben, a máskor nagy népszerűségnek örvendő és pengő ezüstforintokat bőven fialó lacikonyhán sem tolongtak, pedig a meleg kofapecsenye omlós volt, mint a vaj, a kenyér hófehér mint a kalács, és a bor, a máskor mindig oly kelendő, belülről lángot vető óarany vagy a bíborszínű ital sem fogyott. Nehéz helyzetbe sodródtak mostanra, mert nemcsak saját vagyonukat, megtakarításaikat fektették be, de napi kamatra is kölcsönöztek jelentős összeget a kapucinus szerzetesrend tiszttartójától, hogy megsokszorozzák a hasznot. Ezt pedig –a megállapodás szerint – karácsony napjáig vissza kell fizetniük.

    Eddig, önállósodásuk óta mind a ketten nagyobb zökkenők nélkül jó érzékkel és szakértelemmel művelték mesterségüket, tehetősebb embereknek számítottak itt Móron, különösen Seppl. A parasztember ebben az évszázadban már csak kivételesen vállalkozott marha vagy borjúvágásra, de a módosabbak a disznót is inkább mészárossal szúratták le. Általánosságban –kaszálók és szabad rétek híján – a kiterjedt borvidékeken csak tej és túró miatt tartottak egy-egy árokpartokon legelő tehenet, többnyire vásárolták a marhahúst. Ezért Seppl, mint annyian a városi mészárosok közül, kiterjedt állatkereskedelmet is folytatott a saját vágóállat-szükséglet beszerzésével párhuzamosan.

Bányai Tamás: Világ a feje tetején

Jucika a derekát fájlalta, mégsem ezért dohogott porronggyal a kezében. Lassan öt éve már, hogy a gyerekek saját lábukra álltak, nyugodtan élhetnének itt ketten. De hol van az a várva várt nyugalom? Mióta bezárt a gyár – annak is tíz éve! –, és Sándor biztonsági őrként dolgozik, teljesen felfordult az életük. Összevissza beosztás, pénz meg alig.

     Biztonsági őr!

     Hol itt a biztonság? Annak az irodaháznak igen, annak van biztonsága. Huszan is őrzik, éjjel-nappal. Csak azt tudnám, mi a frászt kell őrizni az aktákon? Nehogy felzabálják az aktakukacok? Ahhoz madarakat alkalmazzanak, ne ilyen szerencsétlen alakokat, mint a férjem.

     Biztonság!

     A közös költséget is be kéne fizetni, meg a távfűtés díját.

     Reggel váltotta fel az utolsó ezresét, és Sándor csak a jövő héten kap fizetést.

     Kis híján sírva fakadt. A porrongy beakadt valamibe a beépített szekrény legfelső polcán. A polcról lebillent egy doboz, papírlapok hullottak szerteszét.

     – A francba! Még ez is?

     Felnyögött, amint a fájós derekával lehajolt. Felemelt néhány papírlapot.

     Éppen ekkor nyílt a bejárati ajtó. Szotyola Sándor lépett a szűk előszobába. Földre dobta aktatáskáját, nagyot szusszantott.

Csernák Árpád: Bontás

A város szélén, kis tó — vagy tengerszem — partján állt az öreg ház, hulló vakolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás kopogtatójával, matt-zöld patinájú rézkilincseivel; bedőlt kapuja fölött porló lámpavassal. Kicsit ferdén állt, a tó felé — sőt, szinte fölé — hajolva, mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víztükörben sokat megélt vonásai.

Egy napon zajos gépek —dömperek és markoló — vonultak a tó partjára, kék overallos munkások lepték el a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapították, hogy a víz túlságosan alámosta: meg kell semmisíteni.

Errefelé még zsombékos vidék volt: nádas és bozót; fészkek bújtak a lombok között, és madarak röppentek föl nagy csiviteléssel, de kissé távolabb már ott sorakoztak a panelházak szürke kockái. Morzsi kutyámmal erre szerettem sétálni, mert itt szabadon engedhettem, és vidáman futkározhatott a fák és bokrok között, a természetes szagok mámorában.

Ahogy munkához láttak a csákányos emberek meg a markológépek: az öreg ház falai a tóba dőltek, szinte hangtalanul megadva magukat lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti világot, mert a vakolatszínűre mattult folyadékból egy iguana dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket.

Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a gyík ijedt-szép gyermektekintetét, a házrombolókhoz léptem és — fejemmel az állat felé bökve — megkérdeztem: „Mi lesz vele?” — Csak a vállukat vonogatták.

Dinók Zoltán: Edit, a takarítónő

Az iskolában a gyerekek éppen ebéd után voltak s indultak haza. Bálint az egyik legjobb tanuló összefutott a takarítónővel, Edittel. Lehetett úgy negyvenöt éves. Seperte a szemetet szorgosan, miközben Bálint Endrével igyekezett haza. Beszélgettek.

–Az angolok verték meg elsőként a németeket!

–Tévedsz!

–Hát akkor kik?

Közbeszólt Edit:

–Az oroszok!

A két diák meglepődött. Honnan tudja ezt? – gondolták

–Biztos ebben? – kérdezte Bálint

–Már hogyne! Az apám rengeteget tanított engem a háborúval kapcsolatban!

–Tényleg! – szólt Endre. Már emlékszem, hogy a történelemtanár is ezt mondta! Hogy felejthettük el?

Majd Endre elköszönt Bálinttól. A diák magára maradt a takarítónővel. Annak arca sápadt, meggyötört volt s melegség sugárzott belőle. Bálint meg elgondolkodott. Nem nézte volna ki Editből, hogy ilyen tájékozott lenne.

Kaiser László: Mennyből a fák

Nagyon várta a karácsonyt. Várta a Jézuskát, várta az angyalkát, az ajándékokat. Leült a szobában, maga köré rakta mindazt, amit tavaly hozott neki a Jézuska, középen kedvence: Brumm Benő, a maci. Nézte a kockákat, a mesekönyveket, aztán közel hajolt a macihoz, hogy lássa a kis feslést, amelyet ő bibinek nevezett. A tavalyi karácsonyra homályosan emlékezett; alig hároméves volt akkor. Valamiféle halvány képek azért éltek benne: gyertyák, fények, énekek, örömök, sütik, finom falatok. Azt tudta, hogy a mostani karácsony szegényebb lesz, vagy ahogy mondták neki: szegény Jézuska jön! Tudta, mert édesanya, édesapa sokszor ismételgette, de a néhány évvel idősebb, már iskolás nővére is közölte vele úgy, ahogy a felnőttektől hallotta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika ilyenkor kézbe vette Brumm Benőt, a duruzsoló kályha mellé kuporodott, és a maci fülébe súgta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika, az alig négyéves pesti kisfiú tökéletesen értette ezt, hiszen nincs nagyobb szomorúság a szegény karácsonynál, amikor a Jézuska is szegény.

      Szegény Jézuska! Annyit emlegették a felnőttek mostanában, Istenről nem is beszélve. Aki különben Lacikának rettenetes, szinte elképzelhetetlen volt. Nagy-nagy félelmetes valaki lehet ott fent; hányszor hallotta Lacika az elmúlt hetekben: majd az Isten megveri őt, majd az Isten megveri ezeket. S iszonyú haraggal és félelemmel emlegettek még otthon egy embert, nagyon rossz bácsi lehetett, Kádár – így mondták mindig. Meg az oroszokat is szidták. Lacika nemigen tudta, kik ők és miért rosszak, de hogy félni kell .tőlük, az biztos, hiszen bánthatják őt is, édesanyját is, nővérét is.

T. Ágoston László: Három levél Galíciából

[Történet Lenkey János honvéd tábornokról]

Egy ember jellemére, lelki gazdagságára sok mindenből lehet következtetni. A legjellemzőbbek azonban a magánlevelek, amelyekben csak a címzettel akarunk közölni valamit magunkról, örö-meinkről, bánatunkról, a világhoz való viszonyunkról. Természetesen abban a tudatban írjuk le legbelsőbb titkainkat, hogy csak neki és senki másnak nem kerül a kezébe a levél. Lenkey János is ezzel a szándékkal írta meg a leveleit bátyjának, Károlynak, aki megőrizte őket, s leszármazottai is mintegy ereklyeként őrizték tovább. A dédunokának, Czagányi Lászlóné, szül. Lenkey Ágnesnek köszönhetjük, hogy közkinccsé válhatnak ezek a Galíciából érkezett levelek.

     „ Radautz 1840. október 22.

Drága Károly!

Majdnem két esztendő múlt el anélkül, hogy hírt hallottam volna felőled. Három levelem maradt megválaszolatlanul, én is elhallgattam tehát, sőt egyszer - s mindenkorra el akartam hallgatni, amikor utolsó levelemre a múlt év októberében sem kaptam választ. Irántad érzett határtalan szeretetem mégsem engedi, hogy elnémuljak. Láthatod, megint írok, éspedig levelemet a legforróbb,és szívből jövő szerencsekívánataimmal kezdem közelgő névnapod alkalmából. Igaz boldogságot és minden jót kívánok neked, csak az a kár, hogy én, mint gyenge emberi teremtmény, nem tudom mindezt tettekre váltani - különben már minden megtörtént volna, amit vágyaidban a sorstól kívánsz.

Petrozsényi Nagy Pál: Ezek a nők!

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

    – Halló, Isti, te vagy az?

    – Apa! Téged keresnek.

    – Antal István. Kivel beszélek?

    – Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

    – Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

    – Megvagyunk, élünk. Csendben, szegényesen, mint mindig. Csak azért hívunk, hogy egy szívességet kérjünk tőletek.

    – Valami baj van, Birikém?

    – Hát... ahogy vesszük. Az a gond, hogy megszűnt az oskola.

    – Gondnak gond, de miért a tied, hiszen Piroska rég kijárta már az… oskolát.

    Piroska volt a Biri gyereke, sovány, madárcsontú leányka. Amint kijárta az iskolát, bement a téeszbe dolgozni, utána a postához, amíg még létezett a faluban ilyesmi.

Cságoly Péterfia Béla: Marcim bá a ravasz pákász

Gyönyörűen sütött a nap 1914 májusának első napjaiban, öt-héttel az első nagy világégés előtt. A frissen vásárolt badacsonyi szőlőben elégedett sétált Cságoly Pál nemestördemici molnár felesége, született Meczricky Vilma leányaival, Kekével, Annussal és Mancival, a középső lánynak, Panninak nászajándékként szánt területen. Ha szemben álltak a Ranolder püspök által kőkereszttel koronázott heggyel, páratlanul szép látványban gyönyörködhettek. A korszak bálványozott írója Herczeg Ferenc később, 1929-ben így festette le egy újságcikkben. »A kihűlt vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata.«

A legújabb birtok nem került sokba, mert a természeti adottságok nem segítették itt a szőlőművelést, igen nehéz volt megművelni. Nyolcvan éve, a Kisbalaton berkeinek megszabályozás előtt itt még víz hömpölygött. A tó mocsaras, korhadó hínárjából és a nádból átalakult iszapbombáival keveredett a jobb oldalt már évszázadok óta húzódó – talán már a rómaiak által – kiépített »Birkás vagy Nagy« árokból kitermelt pannon beltenger homokjával és a meszes homokkőbe zárt kagylóival, a hegyről a vízzel lesodort kavicsos lösz, valamint a bazaltkő görgetegek keverékével, melyben főleg a darázsfészekre hasonlító bazalttufa vagy népi nevén a »hopoka« volt túlsúlyban. De igazából a magas talajvízszint, a három évtizede kiépített, Tapolcára vezető vasúti töltés által gátolt csapadékelszivárgás következménye volt itt a szőlő legfőbb ellensége.

Barkuti Jenő: A Muzsikás

Amikor Péter megérkezett a Lugashoz csak néhányan voltak a kerthelyiségben. Igaz kicsit hűvös volt az idő, de az asztalokat már leterítették, Szép új, kockás abroszokat csíptettek rájuk, nehogy a kora tavaszi szél felborzolja őket. Péter szerette az ilyen kockás terítővel borított asztalokat és a friss tavaszi szél mozgását is szívelte, mert ifjú éveit jutatta eszébe. Amint azonban leült kedvenc asztalához a morzsákat kereső verebekre lett figyelmes, akik leszállnak, az aszalok mellé és ügyet sem vetve a vendégekre, ide - oda libbenek. Mintha, az lenne a dolguk, hogy a rendetlen vendégek után összecsipkedjék a morzsákat. Megállapította: tulajdonképpen hozzá tartoztak ők a kerthelységekhez, mint az öreg hárs, ami ilyenkor tavasszal bontogatta leveleit, s mint valami hatalmas ernyő, ráborult a pici vendéglátó egységre. Talán ezért érezte úgy , hogy megnyugtatja az itteni csend, mert a Lugasban,– ahogy egyébként csak a törzs vendégek nevezték kocsmát— más fajta csend volt, mint bent, a belvárosban. Mivelhogy a csend se egyforma. Más csend van egy ászok pince mélyén és más csend a sétáló utcában. Márpedig itt is, ott is, csendről beszélnek időnként. A Lugasban, langyos, duruzsoló csend uralkodott, Ide csak nagy ritkán hallatszottak el a fület bántó féknyikorgások, motorbőgetések, mentő autó szirénázások. Lugasban a fröccs is jobban ízlett mit bent, az örökké zajos, zsibongó belvárosi söntésekben, restikben, dohos szagú pince kocsmákban, ahol a sok munkanélküli és más dologkerülők üti el az időt; akik csak azért vannak ott, hogy fogyjon az életük fonala. Fogyjanak a napok, s végre meghaljanak és eltemessék őket, mert feladatuk aztán az ég egy világon nincs, azon kívül, hogy szidják az éppen aktuális kormányt.

Bányai Tamás: A hatodik kapitány

A folyami hajóknak csak a keskeny Kis-Duna-ág maradt. A hajótulajdonos társaságok ma már nem tiltakoznak ez ellen. Más választásuk nem lévén, belenyugodtak. Hajóik így is eljutnak célponttól célpontig. A Magyar Királynő viszont még mindig áll. Ugyanott, ahol vízre eresztették harmincöt évvel ezelőtt.

    Nem állíthatjuk, hogy a tervezők, a kivitelezők, a finanszirozó bankok szakemberei annak idején nem kalkuláltak bizonyos elvárható nehézségekkel. Dehogynem. Azt azonban még ők sem sejthették, hogy a nehézségek egyenes arányban lesznek majd a vállalkozással, amely méreteivel már akkor világszenzációnak bizonyult, amikor megálmodták. Igaz, abban az időben még kommunista megalomániának bélyegezték az egészet, ám a rosszmájúaknak mégsem volt igazuk, mert megvalósítására már csak a kommunizmus bukása után kerülhetett sor.

    Ez volt a hajógyári sziget utolsó nagy produkciója.

    A Magyar Királynő.

    Hossza majdnem egyenlő a Margit-szigetével. Szélességét úgy méretezték, hogy a Gellért-hegynél beszűkülő Duna-mederben is elférjen. Magassága nyolc emelet. Mélysége érdekes. Hogy ne merüljön három méternél mélyebbre a vízszint alá, alsó tartályait héliummal töltötték fel. Ezek a tartályok precíziósan vannak szabályozva, túltöltés még véletlenül sem fordulhat elő, a hajó tehát semmiképpen nem fog a levegőbe emelkedni. Marad a vizen.