Hajdu Imre: Hazahívó ünnep

Álmaimban minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba, és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony? Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem: Szép ünnep, a család ünnepe.

Akár az öreg tölgy! Bár még dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát, életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.
Itt az öreg tölgyön csak az egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét. Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie – ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már, mint örök várakozás.
Tölgy, fészek, szárnyukat se rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.
*
A kéményből füst száll, fehéren tekereg az ég felé. Életjel. Akár a kutyák, melyek csaholva „riasztják” vissza az idegent. Vakkantásuk „kaputelefon” funkcióval is bír, néhány másodperc múlva zár zörren, majd ajtó nyílik nyikorogva.
– Csitt, te! – halljuk a szót, miközben mama botorkál ki feketében, tekintetében kíváncsiságot, meglepődést egyaránt tükrözve.
– Kit tetszenek keresni? – kérdezi kedvesen.
– A gagyapátiakat.
Mosoly fut az arcára, de a vége kesernyésre sikeredik.
– A gagyapátiakat? Már nem sokat talál belőlük…
*
Így kezdődik találkozásunk Kuczó Jánosné, született Radácsi Rozáliával.
Tágas udvaron át invitál a házba. Körülöttünk tyúkok kárálnak, liba rebben, s az istálló felől tehénbőgés hallik. Lám, a gagyapáti fészek nem is annyira üres.
Falusi konyhák jóféle illata, s kellemes meleg csap meg, ahogy belépünk a konyhának-szobának egyaránt használt lakrészbe. Az ablakban fazékba ültetve muskátli, meg csípős paprika, a falon képek, naptár, a kredencen mindenféle apróság.
A becsülettel hőt adó tűzhely melletti heverőről, dikóról apó támaszkodik fel meglepődve, ám nem telik el néhány pillanat, kéznyújtással, élő szóval egyaránt köszönt.
Kuczó János születésétől fogva gagyapáti lakos, 82 esztendejével és a 75 éves Radácsi Rozália született nyéstai lakos 1930. január 20-tól (akkor volt az esküvőjük) lakja, óvja, építgeti, őrzi a gagyapáti fészket. Az élet rendje, hogy ebből a házból is kiröppent azóta három gyermek, két fiú és egy lány. Az utóbbi Forróra került, ott dolgozik a ktsz-ben, míg a fiúk közül az egyik Egerben él, s MÁV-alkalmazott, a másik pedig Miskolcon, a Martintelepen lakik családjával és gyári munkás.
A közelgő ünnepekről beszélgettünk.
– A karácsony? – tűnődik el a mama. – Szép ünnep. A család ünnepe. Persze, fiatalabb korunkban mégiscsak más volt. Nagyobb élmény jelentett. Népszokások, betlehemesek. Nekünk ez hiányzik.
– Az utóbbi időben hogyan telik az ünnep?
János bátyám sokáig nézi a poharába töltött bort, amiből egy kancsóval tiszteletünkre hozott be.
– Megvagyunk. Elvagyunk csendesen. A mama csinál karácsony estére mákos bobajkát, gombalevest, mákos kürtöt, túrós lángost, én hozok az erdőből egy kis karácsonyfát. Feldíszítjük. Aztán nézzük a tévében hogy mi minden történik a világban.
Rozál néni képeslapot mutat, angol nyelvű karácsonyi üdvözlő lap.
– Az uram húga küldte Amerikából.
–  Én is jártam valamikor Amerikában – emlékszik nevetve János gazda. – Jártam én mindenfelé.
Hallgat egyet, majd szinte magától kérdezi:
– Hát nem érdekes? Innen, ebből a faluból én mégsem akartam soha elmenni.
Tölt a poharunkba, némán koccintunk.
– A karácsony manapság mennyire hazahívó ünnep Gagyapátiban? Összejön ilyenkor a család?
– Hogy is mondjam? – kezdi a választ a mama. – A gyerekeknek is megvan a családjuk, ők is szeretik ezt az ünnepet szűk családi körben, az otthonukban ünnepelni. A lányomat kivéve közel sem laknak, ilyenkor télen az útviszonyok se jók.  Ennek ellenére Ilonka lányomék Forróról, ha nem is karácsony estére, másnapra biztosan eljönnek, s Miskolcról Endréék is gyakran hazalátogatnak.
– Nem is várjuk mi, hogy karácsonykor valamennyien itt legyenek – szól közbe a házigazda. – A lényeg, hogy jönnek rendszeresen. S nekünk ez a fontos. Januárban, a disznóöléskor valószínűleg itt lesznek valamennyien, még az unokák is.
– Tudják – tűnődik el hangos gondolkodással Rozál néni – nemcsak mi, de valamennyi hozzánk hasonló gagyapáti öreg, folyton várja a kiröppent madarakat. Minket végső soron ez a szeretettel teli várakozás éltet, s a találkozás gyógyít. Az élet rendje, hogy az öreg tölgyről elköltözik a fiatal madár. Mi ittmaradó öregek ezt tudomásul is vesszük, de azt szeretnénk, ha egyetlen kiröpülő sem feledné: akad a földön egy pont, egy biztos pont, ahol mindig meleg fészek várja őket. Azt kívánom, azt kérem, ezt a fészket, s a hozzávezető utat ne feledjék sohasem!