Dinók Zoltán: Az író nyugalma

Az írónak elege lett abból, hogy minden napszaknak külön hangulata, vagyis az ember agyának különböző minőségű szürkeállománya van. Ezért fogta magát s kiment az arborétumba. Csak pihenni fog. Döntötte el. Ahogy kiért, kimelegedett. Fogta a magával vitt pokrócot s kiterítette. Lefeküdt s még rá is gyújtott. Élvezte a magányt, a csendet. Az emberek szállingóztak, de nagyon kevesen. Egy szép, nagy mellű nő haladt el a part tetején s megkérdezte:

    - Meg tudná gyújtani a cigimet?

    Az író felsétált s teljesítette a kérést.

    - Köszönöm!

    - Nincs mit!

    Az írót a szép nő egyáltalán nem zavarta. Úgy cigarettázott a nő, mint aki első cigijét szívja. Festett volt a körme, szemei kifestve, igazán szép látvány volt. Szerencsétlen író teljesen zavarban érezte magát.

    - Maga itt pihen? – kérdezte a szőke

    - Igen. Elmenekülök a világ elől.

    Elmosolyodott.

    - Mi elöl menekül?

    - Most mondtam. A világ elöl.

    A nő megint nevetett.

    - A világban vagyunk most is. Konkrétabban értettem.

    Az író sóhajtott.

    - A családom elöl.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: SIC ITUR AD ASTRA

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum. (Vagy mégsem? Poeta non fit, sed nascitur: a költő nem lesz, hanem születik – tartja egy ókori latin mondás. Ilyen értelemben persze lehet valaki költő anélkül, hogy előzőleg igazi olvasóvá ért volna. Mit költő, akár isten is, ha Pallasz Athénére gondolunk, aki már eleve teljes fegyverzetben, kész hadistenként pattant ki Zeusz fenséges fejéből. De hagyjuk, nehogy a végén még az is zavaros legyen, ami eddig világos volt.)

Szombat délután három óra. Az irodalmárok jókedvűen kortyolgatták kávéjukat a szalonban. Svédasztal: kávé, pogácsa, ásványvíz. Általában ez volt minden, amit a társaság nyújtani tudott egymásnak. Ezt is úgy, hogy ki pénzt, ki alapanyagot hozott az elnöknek, pontosabban a soros házigazdának, akinek a házában gyűltek össze hetenként.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: A háráni lakodalom

Hét évig szolgált Jákób Háránban Lábánnál, a nagybátyjánál, hogy feleségül vehesse a gazda kisebbik lányát, Ráhelt. Furcsa egyesség volt ez, hiszen befogadta őt, mint jó rokon, de tudta, hogy bármilyen szigorú feltételt szabhat a maradás áraként, mert a fiú olyan nagy hibát vétett, amit soha sem bocsáthatnak meg neki az övéi. Nem elég, hogy egy tál lencséért megvette bátyjától az elsőszülöttségi jogot, még az atyai áldást is elorozta tőle. Lábán nem nagyon szerette a sógorát, Izsákot, így aztán inkább csak kuncogott a történteken, mintsem velük bosszankodott volna. Az meg, hogy a két fiatal – mármint Jákób és Ráhel, a gazda kisebbik lánya – első látásra egymásba szerettek, csupán arra emlékeztette, hogy a fiú szüleivel is valami hasonló történt egy emberöltővel előbb. Apja fia – gondolta, és ezen is csak mosolygott. A szolgálatként kiszabott hét esztendő meg olyan hosszú időnek tűnt, ami alatt bármi megtörténhet.

  De nem történt semmi. Legalábbis olyan nem, ami megkérdőjelezte volna a megállapodást. Jákób olyan nagy hozzáértéssel őrizgette, terelgette, gondozta a nyájat, hogy évről évre csak szaporodott a juhok és kecskék száma, s egyre nagyobb haszna lett belőlük a gazdának. A hetedik év végén, amikor a fiú odaállt a nagybátyja elé, hogy elszámoljon a szolgálatával, nem tehetett mást Lábán, mint hogy összehívja a háza népét, és bejelentse az esküvőt. Le is zajlott a szertartás annak rendje-módja szerint. A lefátyolozott menyasszony arcát senki se látta, legkevésbé a vőlegény, de hát így volt ez rendjén, így kívánta meg a hagyomány. A násznép arcára kiült a boldog mosoly. Nyilván a menyasszonyéra is, de azt eltakarta a sűrű fátyol.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Néha a horoszkóp is téved

biciklis    – Elmebeteg!

    Még a Lánchíd hangos forgalmi zaján is áthatolt annak a jól öltözött, csikorgó, kifaroló, hátsó kerekékkel fékező, drága városi motorkerékpárját vezető, elegánsan felöltözött férfinak némi káromkodással is fűszerzett üvöltése, aki majdnem elsodorta a kerékpárutat szabálytalanul elhagyó nőneműnek látszó biciklizőt. Az arra haladó járókelők legtöbbje közönyösen fordította el fejét a mindennapos – gyakran durva szóváltásokkal fűszerezett – szabályértelmezés eseményeitől.

    Így csak a legkíváncsiabbak, a botrányra leginkább éhesek hallották a bicikliscipős, talpig kerékpáros dresszes, arcát széles napszemüveggel félig eltakaró sisakos csajszi kihívóan odavetett feleletét: „Köszönöm, hogy nem nyilvánosan akar lefektetni”, majd futó pillantással végigmérve az ijedtségtől és az ezt követő válasz miatti méregtől immár pulykavörös arcú ötven év körüli vezetőt, elkarikázott. Továbbhaladva a motoros a Krisztinaváros egyik elegáns irodájának parkolójában állt meg, még mindig az előbbi eseményen füstölögve. Szemtelen ribanc – mormolta magában – még, hogy „lefektetni”, egy ilyen sportőrült, vélhetőleg egészség- és fitneszmániás, így „se melle, se segge” amazont, ezért gyűlölöm a túl öntudatos feminista nőket, majd vállat vont, és igyekezett elfelejteni az egészet. Pedig Péter szerette az asszonyi nemet, de kizárólag csak az engedelmes, önmagukat minden feltétel nélkül odadobókat, de velük is időben szakított anélkül, hogy valamelyik hamis álmokat – netán házassági terveket – szövögethetett volna.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Ablak mellé mikiegér

restaurant     - Szenzációs! - mondta Roger Rogers az étterem közepéről szemlélve a bárpult mögötti falat. - Hát ez szenzációs!

      Kende Géza szerényen lesütötte szemét, mint aki szégyenkezik a dícséret miatt.  Mellette álló barátja száját csücsörítve bólogatott. Szerette, ha egy üzlet jól sikerül. Márpedig ez jó üzlet volt. Akkor is, ha neki semmi közvetlen haszna nem származott belőle. Átvitt értelemben, persze, igen. Két ember, akiket ő hozott össze, elégedett az egyezséggel, ebből még neki is kijut majd valami, idővel. A tulajnak tetszik a kép, miért ne tetszene, valóban jó, hangulatos, kiemeli az étterem jellegét. A festő meg pénzt kap érte, s mi lehetne a jól végzett munka nagyobb elismerése, mint hogy jól megfizetik.

     Előttük a bárpult, hat méter hosszú kecses hajó, mintha most simult volna a tengerparti sétányhoz. A bárpult-hajó mögött a sétány, karcsú vasoszlopon álló hajólámpákkal, azon túl a tenger, szelíd hullámait óarany színnel ragyogja be a láthatáron nyugovóra térő napkorong. A hajólámpák a falra voltak erősítve, minden más - így a tartóoszlopok is, a tenger, az aranyló napkorong - festve voltak a falra.

     - Szenzációs! - jelentette ki ismét Roger Rogers. Látszott rajta, alig tud betelni a látvánnyal. - Erre bizony inni kell valamit.

     Letelepedtek az egyik asztalhoz, a mennyezetre függesztett halászhálók alá. Roger Rogers egy üveg whiskyt és három poharat hozott a bárpult-hajó mögül.

     - Nem szoktam inni reggel, de most kivételt teszek - mondta. Koccintottak. - John, mondd meg a barátodnak, hogy igazi művész.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Az ötödik

Azt gondoltam, erről sem írni, sem beszélni nem tudok. Nem fogok. Nem akarok. Régebben nem így volt. Nem volt ennyire így. Mi az, hogy régebben? Ilyen még sosem volt. Nincs két egyforma eset. Én is más voltam, a kutyák is más kutyák voltak.

   Az utolsó napon még kimentünk az utcára. Az ágyéka alá kötött frottír törülközővel kellett megemelni a farát. Megyünk sétálni, mondtam. Rákapcsoltam a pórázt. Semmi értelme nem volt, de hozzátartozott a szertartáshoz. Elindult. Elindultunk. Kiértünk a kapun túlra. Az út, ahol lakunk, kissé emelkedik. Arra szoktunk elindulni. Az út végén egy füves, gazos domboldal volt régebben. Ott szerettek hancúrozni a kutyák. Ma már ott is kerítés van. Megvették azt a telket is, a telekre ház épült. Az út végéig így is jó volt elmenni; két oldalt füves partok, a kerítések mögött kutyák. Lehetett ugatni, rohangászni. Most is arra indultunk. De Mackó néhány lépés után lerogyott. Az út közepén. Láttam, hogy nem szabad eröltetni. De az út közepén sem fekhet. Gyere Mackó! – mondtam – hazamegyünk. Megemeltem. Jött néhány lépést. Sikerült az út széle felé irányítanom, de ott ismét lerogyott, aztán megfordult, és abba az irányba nézett, amerre az út emelkedik. Nyugodtan feküdt, és az utat nézte. És az út végén a dombot. És a domb fölött a holdat. És ki tudja, még mit..

   Csaknem egy óráig. És én álltam mellette, és én is néztem az utat, a holdat…

   Aztán bementünk. Éreztem, hogy vihar jön. Feleségemmel az üres garázsba vonszoltuk a házát, noha tudtuk, hogy már nem tud bemenni. A háza elé tettünk egy deszkát, a deszkára egy rongyszőnyeget, oda fektettük. Mire esni kezdett, ő már bent volt, és mi is bementünk a házba. Éjfél tájban még kimentem hozzá. Királynői pózban feküdt a háza előtt, az arca nyugodt volt, a tekintete tiszta. Adtam neki két szelet sonkát. Most már aludj, Mackó! Jó éjszakát, mondtam és becsuktam a garázsajtót.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: KÖTÉL ÁLTAL

Csepel felől déli harangszó foszlányait hozta a szél, amikor rendszerint a kocsmaházhoz érkezett. Szerette ezeket a szántók, kaszálók közé hasadt dűlőúton tett hosszú sétákat, kitisztult a feje, módja nyílt átgondolni újra meg újra a helyzetét, kilátásait. Valahogy csak kell élni tovább, alamizsnából, még ha baráti szívesség adja is, nem tengődhetnek. Nem férfinak való dolog...
    A kármentő előtt szálas férfi üldögélt, kopottas, néhol megszaggatott öltözékben és fülescsuporból bort kortyolgatott. A kocsmáros únottan tett-vett, letörölgette a könyöklőt az atyafi előtt.
    – Adjon Isten jó napot maguknak! – köszönt a férfiak felé, – meginnék fél liternyit a fehérből, leülök amoda, az asztalhoz...
Biccentett a kocsmárosnak, amikor az letette a cserépkorsót és a füles csuprot a billegő asztalra. Lassan töltött magának és belekortyolt a viszonylag hűvös borba. Elnézte a férfikora javát már megélt, üldögélő parasztembert, föltűnt neki, olyan kincstári lábbelit visel, amilyennel néhány századot elláttak negyvenkilenc tavaszán, valami rekvirálás után. A férfi fölvette ivóalkalmasságát és hozzá közeli asztal mellé telepedett. Szó nélkül néztek maguk elé, fáradt csönd lebegett a kocsmahelyiségben.
    – Válthatnánk-e némely igaz szókat uraságoddal, bizonyosan többet hallott, mint mi itt, hogy mi van, vagy inkább, mi lesz az országban? Ha nem sérteném meg kíváncsiságommal...
    – No hisz! Sokkal többet magam sem tudok, de jól esne a beszélgetés. Hanem..., telepednénk-e odaki, a diófa árnyékába tolt asztal mellé? Csak jobban esik ott..., aztán meg... a kocsmárosnak is van füle – tette hozzá alig hallhatóan. Fölvették edényeiket, kifelé indultak. A kocsmaépület előtt álló öreg fa levelei között játszott a napfény. 

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Emberek és patkányok

A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro[1], de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

    – Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

    – Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

    – Mi másért?

    – Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

    – De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

    – Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

    – Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz?

    – De hát hányszor mondjam már, én itt senkit, hallottátok, senkit sem utálok.

    – Jól van, Dió. Látom, nem értünk szót egymással. Ha nem, nem. Felőlünk lakhatsz bármerre, nem számít. Csak aztán ne csodálkozz, ha nem hozunk többé se kaját, se piát. Mert hoztunk, sokszor csak úgy, barátságból. Igaz-e?

  szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Az utolsó sikoly

csillagszoroBence körülbelül 180 cm magas, 50 év feletti barnahajú szakállas férfi volt, türelmesen állt, arcát a koradélutáni, nyár eleji napfényben fürdetve az egyik angyalföldi villamosmegállóban. Jóminőségű, de láthatólag mindennap hordott farmernadrágja, galléros pólója, kopott válltáskája, izmos, eres alkarja valamint történetünk időpontja azt engedte sejteni a kívülállóknak, valamelyik mutatóban megmaradt gyárban, fizikai munkával, több műszakban keresi kenyerét. Hirtelen magához tért az álmodozásból, kapkodva húzta elő egyre hangosabban csörgő telefonját –miközben félhangosan dünnyögte – jól van, jól van, máris felveszlek! Szia Kriszti, akarta mondani, hisz a kijelzőn Gabinak, meghalt feleségének egyetlen öröksége, az egyetemet épp befejező neveltlánya képe mutatta, hogy ki hívja. Kimondani azonban nem tudta, mert egy vízhangzó, örömteli sikoly majd érthetetlen hadarás jelezte, sikerült az utolsó vizsga is. E rég hallott hang hallatán zsibongás kezdődött benne, borzongott a meleg dacára, megrohanták az emlékek, s így ha visszakérdezte volna valaki, egy szót sem tudna visszaidézni Kriszti szavaiból. Miközben felszállt a hangos csattogás kísérte, nehézkesen begördülő öreg Tátra villamosra, lelki szemeinek képernyője felelevenítette volt kapcsolatait, és az elsőnek hallott szerelmi Sikolyt. Valival és Kiságival egy kötelező építőtáborban ismerkedett meg, Valival együtt estek át a testi és lelki szerelem kezdő rögös útjain, Kisági pedig mindent megengedett, amit normális nő megengedhet egy férfinak. Egyre tolultak az emlékek, mint Kisági fiatalos, elvált mamája, aki kielégíthetetlen szexuális étvággyal vadászott lánya kamaszkorú udvarlóira, és nem takarékoskodott a hangjával, ha a csúcsra jutott. Majd Ildi, az első és egyben utolsó nő, akit életében felpofozott egy viharos, szerelmi drámát sem nélkülöző viszony lezárásaként, még egy Ildi, majd Jutka, Juli és Renáta, Kati és Katalin, több Marcsi, Imola, akinek megkérte a kezét, de ő nem akart melósfeleség lenni.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Októberi történet

kozertReggel a cikóriából készült tejeskávét ihattam kifli vagy kenyér nélkül, mert előző este megettük az utolsó karéj kenyeret. Mondtam a mutternak, kiszaladok a sarki közértbe, mire lemondóan legyintett, a közért zárva van, ő már volt kint, mielőtt mi még az öcsémmel felébredtünk volna. Fészkelődtem a sparhelt mellett, a kávétól még éhesebb lettem, és nagyon megkívántam egy szelet zsíros kenyeret.
    – Megnézem. Hátha mégis kinyitották.
    A mutter rám hagyta.
    Hárman voltunk csak otthon. Az apám – ahogy a mutter mondta – lent ragadt vidéken, ahol dolgozott, s a muttert ez most különösen aggasztotta. Állandóan sopánkodott: jaj, csak nehogy valami baja essék! Jaj, csak érjen haza szerencsésen!
    Azt már tudtam – a rádióból mást sem lehetett hallani –, hogy lövöldöznek a városban, de ettől még a faternak semmi baja nem eshet. Hallottam egyszer a szomszédot, aki azt mondta apámnak: agyafúrt ember maga, Dénes; márpedig agyafúrt embereknek van annyi eszük, hogy elkerüljék a bajt. Egyébként a fater csak szombat délben szokott hazajönni, s aznap még csak csütörtök volt.
    A közért ajtajában lehúzott redőny fogadott. Legszívesebben toporzékoltam volna, amiért egész nap nem lesz kenyér. A mutter korábban azzal vigasztalt, hogy főz majd lekváros tésztát, de azt nem szerettem igazán. Tésztát amúgy is ettünk négyszer egy héten, mindenféle változatban. Zsíros kenyeret is mindennap, az igaz, ám azt nem lehet egykönnyen megunni. Persze csak akkor, ha nem úgy eszi valaki, mint az öcskös, kristálycukorral megszórva.
    Csalódottan bandukoltam visszafelé a Sziget utcában, amikor a harmincnyolcból kirohant a két Darvas gyerek, Attila meg a bátyja.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Kavicságy

kurvaWenner nagyon unta már, ahogy egyik fehér csíkot a másik után nyeli el a Suzuki. Szombat délelőtti gyér forgalomban autózott, az úttest közepén haladt, hogy elkerülje a kátyúkat. A rádióból özönlő buta viccek és egyhangú zenék csak rontottak amúgy is nyomott hangulatán. Elzárta a szerkezetet, akkor azonban a motor monoton zúgása erősödött pattanásig feszülő csenddé az agyában. Újra elfordította a gombot, a két idétlen műsorvezető viccesnek szánt gondolatokat osztott meg vele a prostitúcióról. Türelmi zóna, bárca, kupleráj, útszéli repedtsarkúak bukkantak elő, majd szívódtak föl az agyában.
    Aztán az út szélén, a kavicságyon, mitha csak a rádiót illusztrálná, föltűnt egy lány. A hűvös őszi délelőtt ellenére lenge ruházatban. Két-három kilométer után a másodikat, valamelyes távolságra tőle a harmadikat is megpillantotta. A negyediknél megállt. Úgy érezte, akaratlanul. Mintegy véletlen folytán. Talán a zsigereibe szívódtak a rádióból előszivárgó hölgyek… Elzárta a szerkezetet.
A nő haja lángvörösre festve. Piros csizmában, kurta szoknyában, csipkés melltartóban álldogált egy elhagyatott buszmegállóban.
– Mennyi? – kérdezte Wenner, ahogy a filmekben hallotta.
Nyilván tudomásul vette a választ, mindenesetre intett a fejével az útszélinek: üljön be hátra.
    – Forduljon le a következő bekötőútnál – mutatta a nő –, aztán úgy háromszáz méter után megállhat. Nem jár arra a kutya se.
    Wenner követte az utasításokat. Miután megállt, mozdulatlanul, szótlanul ült tovább. Nézelődött. Nem értette, mi folyik körülötte. Fogalma sem volt, mi lelte. Nem tudta, mi a fenét is akar. Ugyanakkor ijedten tapasztalta, hogy erős erekciója van. Félni kezdett minden mozdulattól.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: NOHA

kutyaReggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát talál­tam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő mo­dorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag ta­lálkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol lát­tam. Gondoltam, megkere­sem a gazdáját és megké­rem: vigye haza.

    Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a föld­ből. Az udvaron konzervdo­bozok, nejlonzacskók, törött üvegek.

    Először egy véznácska far­kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.

    Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fia­talember bújik elő.

    — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkér­dezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múlt­kor mintha itt láttam volna...

    — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szar­házi kitette a kanyarban a ko­csijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?

    — Fekete-fehér foltos...

    — Az, az! Itt hancúrozott az is.

    — Szóval a lógófülű nem a maguké?

    — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbo­torkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutá­sos fáradt szemekkel. Állan­dóan bárgyú, szomorkás mo­soly ül az arcán.

szozattovabbacikkhez

Törőcsik Attila: Nagyferi

talponalloPercig se higgyük, hogy könnyű élete van annak, aki Nagy Ferenc névvel kénytelen élni ebben a szomorú világban. Akinek kétségei lennének efelől, bátran lapozgassa a lexikonokat, erre a névre keresve ugyanis nem burjánzanak azok a történelmi személyek, akik ezt a stigmát hordozzák magukkal. A Nagy Ferenc név másik oldala viszont pont a gyakoriságában rejlik, kis hazánkban szinte hemzsegnek azok a honfitársaink, akiket eképpen hívnak a mindennapokban. Kinek ne lenne ilyen nevű ismerőse, azonban szinte bizonyos, hogy azok nem szerepelnek semmilyen lexikonban. Nem úgy az én Nagy Ferencem, aki kis híján a világ operaszínpadainak elismert csillagaként és számtalan díj, elismerés tulajdonosaként akár meg is hódíthatta volna a művészvilágot. Kis híján.

    Mivel jómagam is hordozom a Ferenc nevet, és bár csak hivatalos okiratokon és a keresztlevelemben szerepel, azért titkon maradt még bennem valami ferencszerű hovatartozás élmény, minek köszönhetően megismerkedésünk a rokon lelkek egymásra találásán túl a nevünkbe is volt kódolva. 

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Forralt bor és jó meleg

liftaknaDérnyi Ákossal madarat lehetett volna fogatni. Jutalmat kapott és még elő is léptették. Csakhogy a madarak eltűntek fészkeikben, vagy tovaszálltak délre a farkasordító hideg elől, amely megdermesztette az egész országot. Ákos is felvette magára szőrmével bélelt nagykabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré, kucsmát húzott a fejére, vastag kesztyűt a kezeire, mielőtt kilépett az értekezletnek helyet adó épületből. A jéghideg északi szél még így is megtalálta ruházatának réseit, csípett a kabát alatt, marta fejét a kucsma szélén. Összehúzta hát magán a kabátot, amennyire csak tudta, és sietős léptekkel indult hazafelé. Kocsiját nem használta aznap, a jeges utakon kockázatos lett volna hajtani a drága járművet. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhat koccanás. És ha még csak koccanás!

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Mellcsont-próba

haziallatokNovemberben hûvösek az esték. Ilyenkor már tíz óra tájban benépesül a pályaudvar ápolatlan, szennyes öltözékû emberekkel. Igyekezniük kell: éjfélkor már nincs üres hely: foglaltak a piros mûanyagszékek, a pénztárablakok elõtt húzódó párkányok, a huzatmentesebb sarkok...

    Ilyenkor már nem indulnak vonatok, mindenki elutazott, aki el akart utazni, és mindenki megérkezett, akinek volt hova megérkezni. Ilyenkor átalakul a pályaudvar éjjeli menedékhellyé, megtelik orrfacsaró, súlyos szagokkal, rossz álmokat sejtetõ vad, szaggatott horkolásokkal, horkantásokkal; hörgéssel, harákolással...

    Mokurai Tibor még kezdõ ebben a társaságban. Váratlanul és meghökkentõen rövid idõ alatt vált földönfutóvá, vagy ahogy õk nevezik magukat, ha kéregetnek: hajléktalanná. Évtizedeken át az egyik nagy könyvkiadó korrektora volt, a kiadó megszûnt, õ munka nélkül maradt. A válása után özvegy édesanyjával lakott, de a matuzsálemi kort megélt asszony halála után „leleményes” bátyja megvette és eladta feje fölül a lakást.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Nagypéntek

angyalelhagyAzt mondják, nagypénteken halt meg Kisbányai, az író. De az is lehet, hogy csak egyszerű pénteki nap volt… Vagy csak kedd, vagy csütörtök, illetve akármelyik nap a hétből. Olyan régóta egybefolytak a napjai, hogy már a vasárnap is feketén árválkodott a naptárában. Az is lehet, hogy régóta halott volt már, csak nem vették észre. Ő nem adott életjelt magáról, az olvasói meg nem hiányolták. Akkora volt a csatazaj akkoriban, hogy az ő halk szava akkor is elveszett volna a hangzavarban, ha a vihar közepébe ordítja bele… a mit is? Hát ez a kérdés, hogy mit üvöltött volna bele, ha a vihar eleve nem zúgja túl a suttogását.

*

     A minap felhívta telefonon egyik régi barátja, hogy gratuláljon neki a legújabb novelláskötetéhez. Ifjú korukban sülve-főve együtt kergették a lányokat, együtt álmodoztak arról, hogy egyszer majd elutaznak Párizsba, megnézik Londont, aztán átszelik a nagy óceánt… Végtére is Széchenyi, meg Wesselényi gróf is jártak ott. Mikor is? Hát ha jól megszámolják, alig százharminc évvel előbb, mint ahogy ők indultak volna. No igen, de akkor még elég volt ehhez egy császári útlevél, meg egy gyorskocsi. Nekik már szolgálati útlevél kellett volna, s mivel nem volt, Győrnél két katona „lekísérte” őket a vonatról…

     Aztán szétváltak az útjaik. A barát vidéki ember lett. Úgy gondolta, hogy a föld, az állatok, meg a család betölti majd az életét, s gyorsan elfelejti a nagy álmot; Párizst, Londont, meg a nagy óceánt. Serényen megdolgozott érte, de elérte a céljárt. A kisváros első embere lett. Megsüvegelték, ha az utcára lépett, és a kegyeit keresték a helység szépasszonyai.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Lány a placcon

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

     A lágerlakókat ezen a júliusi szombat reggelen is ott találta a felkelő nap, kisebb csoportokba verődve várták a jószerencsét. Ezek a csoportok nemzeti – magyar, cseh, lengyel vagy román – hovatartozás alapján alakultak és kizárólag férfiakból tevődtek össze, lévén a legtöbb felajánlott munka fizikai erőt igénylő.

     A magyarok egyik ilyen szűkebb csapatát öten alkották, s hangadójuk egy közepes termetű, széles vállú, ökölvívókra emlékeztetően lapos orrú fickó volt, aki a kerítésnek támaszkodva magyarázott társainak, miközben hol ebbe, hol abba az irányba forgatta szemét, akár egy nyugtalan vadász, aki nem tudja merről bukkanhat fel a várva várt vad. Beszédét kezének állandó mozdulataival kísérte, társai meg hallgatták, legnagyobb figyelemmel egy sovány, nyúlánk fiú, akinek feszült arcáról lesírt, nagyon szeretne valamit eltanulni.

     A lapított orrú egyszer csak elakadt a beszédben, pillantása is megállapodott egyvalamin.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Más egyéb akkor nincsen, jó?

fopostaL. Béla minden nap pontosan 5-kor ébredt. Nem kellett neki ehhez vekker. Derűsen, lendületesen pattant ki az ágyból, sietett a fürdőszobába, közben egy pillantást vetett a szobainason rá várakozó, frissen vasalt egyenruhájára…

„Különleges zöld”, így nevezte. És valóban, ennek a ruhának a színe nem volt hasonlatos más zöldekhez; nem olyan volt, mint a fű zöldje vagy a különböző fák lombjának ezerféle zöldje, ez „különleges zöld” volt, amolyan „postás-zöld”…

…és rajta az a kis piros címke, amely egyértelműen igazolta, hogy ő a Magyar Posta dolgozója, és azok közül is a legérdekesebb munkakör az övé: a kézbesítés.

Ruhásszekrényében már három teljes garnitúra sorokozott ebből az öltözetből: különleges-zöld kabátok, ingek, pulóverek, szürke nadrágok, de most a szobainason egy frissen vasalt, vadonatúj öltöny várt rá.

Miközben reggeli teendőit végezte az ágy és a fürdőszoba között, néha odament új ruhájához, gondosan igazított rajta egy keveset, ha meglátott rajta valami oda nem illő szöszt vagy tollpihét, lepöckölte vagy kézfejével leseperte, és ilyenkor mindig fütyörészni kezdett…

Természetesen minden reggel borotválkozott. Pemzlijével nagy habot vert az arcán, hagyományos, pengés készletével eltávolította borostának alig nevezhető pelyheit, hideg vízzel megmosakodott, ollóval megigazította kis bajuszkáját, feltette a szemüvegét, aztán szertartásosan, szinte áhitattal fölvette egyenruháját, pontban fél hétkor kulcsrazárta garzon lakásának ajtaját, és sietős léptekkel elindult munkahelye, a FŐPOSTA felé.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: SORSTÁRSAK

Megszámolta pénzecskéjét, és beugrott egy presszóba.

– Nini! Zorán, Iván és Janó! – fedezte fel egy asztalnál rég nem látott cimboráit.

– Á, Emil! Csüccs le, öregfiú! – invitálta asztalukhoz a legmagasabb, egy harminc év körüli, szögletes arcú férfi. – Már ázt hittük, hogy valahol Párizsban, a Montpárnásse-on csávárogsz.

– Miért pont Párizsban? – foglalt helyet a kalapos, kecskeszakállú öreg.

– Miért, miért? Hiszen festő vágy, és áhogy én tudom, minden festő erről álmodik.

– Festő? Hol van már a tavalyi hó?

– Hogyhogy? – dörmögte Iván, egy öles termetű ukrajnai magyar. – Már nem festegetsz?

– Dehogynem.

– Akkor nem értem.

– Én sem – erősítette meg Zorán, a társaság rózsás képű Benjáminja[1].

– Pedig egyszerű. Pingálni ugyan pingálok, de csak konyhát, szobát meg hasonlót, egyszóval szobafestő lettem – vallotta be savanyú arccal a festő.

– Te? Szobafestő? – vihogott a fiatalember, de egyikük sem követte a példáját.

– Ilyen az élet – sóhajtotta a botcsinálta szobafestő. – Én is pénzből élek, gyerekek.

– És művészetből nem lehet? – kérdezte hitetlenkedve Janó, az a-t kissé á-szerűen ejtő kassai.

– Nekem… nem. Nem tudom, más hogy csinálja, de nekem valahogy sohasem sikerül.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Győztesek lakomája

Felfuvalkodott és nagyravágyó uralkodó volt Bélsaccar, a világhódító Nebukadneccar unokája. Természetesnek tartotta, hogy előtte hajlong, a legtitkosabb vágyait lesi a palotában minden szolga, s az ő nagyságát, erényeit dicsérik a bölcsek. Még az istenek is őt szolgálják, hiszen a király neve azt jelentette, hogy „Bél, védd meg a királyt!” (Marduknak, a babiloni főistennek a másik neve volt ez.) Születésekor eleve a főisten oltalmába helyezték a trónörököst, és rábízták a védelmét. Mindezt rendben lévőnek találta, csak... A nagyapja nevét úgy emlegették, hogy a világhódító. Az ő neve mellé is kellene valami jelző, amiből megemlegetik, míg világ a világ. Valami olyat kellene tennie, amit még senki nem tett, s utána se tehet soha senki.

    Hiába törte a fejét, kérdezte az udvaroncait, a babiloni bölcseket, egyetlen ötlet se nyerte el a tetszését. Aztán a kezére tévedt a tekintete és kéjes mosoly futott át az ajkán. Hát persze, az arany... A jeruzsálemi templomból rabolt kincsek. Azokhoz senki se mert hozzányúlni eddig. Azt mondták azért, mert azok a templomi edények szentélyi használatra voltak felszentelve az izraeliek Istenének. Aki hozzájuk nyúl, istenkáromlást követ el. A nagyapja is tiszteletben tartotta ezt a tiltást. Hát akkor majd ő megmutatja. Még hogy ő, Bélsaccar, a kaldeusok első embere, Babilónia királya tartsa tiszteletben egy leigázott nép istenét? Ez nevetséges, és egyben bosszantó is. Lássuk, ki mire képes!

    – Az összes jeruzsálemi templomi kincset hozzátok a palotába! – adta ki a parancsot. – Lakomát rendezünk Bél főistenünk tiszteletére. Hívjátok ide ezer főrangú emberemet, az összes feleségemet és ágyasomat!

    – De felség – szólt a főkamarás – a férfiak lakomáira soha nem hívtunk asszonyokat...

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf