Bene Zoltán: Fehér alapon piros-fekete pöttyök

A két ablaktábla között katicabogarak. Odakinn csikorgó hideg. „Hogy kerültek ezek ide?” Kinyitja az ablakot. A pánt mélyedése, amibe a zár nyelve illeszkedik, tele van katicabogarakkal. „Ha becsukom, összenyomom őket a zárral.” Szinte hallja a kitinvázak ropogását. „Eddig is ott voltak, és nem esett bajuk. Be kell csuknom, behúz a hideg.” Nem is érti hirtelenjében, minek nyitotta ki. Az ablakok közt a katicabogarak – meg akart bizonyosodni? Így, karácsony közeledtén? Mindegy. Visszazárja az ablakot, az asztalhoz megy, leül. Előkotor egy szálat az ukrán cigarettásdobozból, kattan az öngyújtó, bodorodik a füst. A tévében sorozat kezdődik éppen. Szép fiatal férfiak szeretnek és gyűlölnek szép fiatal nőket és viszont. A jók nagyon jók, a gonoszak nagyon gonoszak, a könnyek nagyon sósak, a mosolyok vakítóan fehérek és egészségesek. Míg élt a férje, együtt nézték. Bár az ura többnyire elbóbiskolt rajta….

     („Minek nézed ezt a sok baromságot, Julis?” „Legalább nem lövöldöznek benne!” „Na és? Attól még pont olyan marhaság!” „Hagyjál, jó?!”)

     „Karcosabb a füstje ennek a cigarettának, büdösebb is, de kétszáz forinttal olcsóbb.” Az asszony mélyen leszívja a füstöt. Istenem, hányszor próbált leszokni! Az urával együtt is, hányszor! Aztán hol ő osont ki a WC-re, hogy suttyomban rágyújtson, hol az ember oldalgott ki a kertbe, hogy a szőlő közt elszívjon egy cigit. Mindig elbuktak. Most meg már minek? Negyven éve szívja, több is talán. Ha abbahagyja, se fog tovább élni… Elmélázik. A képernyőn valaki sír.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: SVÉD ACÉL

Hogy is nevezte anyám az ilyet? Az ilyen hangulatot? Az ilyen estét? Az ilyen fényeket? Visszanéz a Nap? Igen, azt hiszem. Ez akkor nekem nagyon tetszett: „Visszanéz a Nap"! Most miért fut végig a gerincem mentén a hideg? És miért lesz nyirkos a homlokom? Talán mert ez így tart hetek, hónapok óta: visszanéz a Nap. És nincs különbség nappal és éjszaka, hajnal és alkonyat között. Ugyanazok a visszfények, ezüstös-vörösben játszó reflexek; nincs koromsötét, de nincs vakító világosság sem, csak ez a monoton, érces félhomály. pobedaMost nem visszanéz; elakadt a Nap, elakadt, mint a papír az írógépben, mint a lift két emelet között; vagy visszanéz, de csak úgy, mint a hulla szeme: mozdulatlanul, megváltoztathatatlanul, vádlón.
Az órák 8-at mutattak - bár nem voltam benne biztos, hogy ez reggeli 8 órát jelent -: jó időben érkeztem az irodába. Indulás előtt még borotválkozásra is volt időm: néha hűvös, sima arcomhoz értem, és ez valamelyest nyugtatóan hatott rám.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Bogáncs

pirikeSssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

    Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

    – Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

    – Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

    De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.

    – Ereszd el!

    – De én csak segíteni szeretnék.

    Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Hurrikán előtt

ciklonTrópusi vihar volt, még mielőtt elérte volna Kubát. A kubai szárazföld közelében, csak az irgalmas isten tudja, minek folytán, felerősödött. Santiago de Cubá-ba már mint négyes besorolású hurrikán érkezett meg.
Ez volt a legrosszabb hír.
    - Ide tart. Pontosan ide tart felénk - mondta a férfi. Kézfejével megtörölte homlokát, felegyenesedett, ivott a dobozos sörből.
    Az asszony csak annyit mondott: tudom.
A virágokat hordta belülre. A két kisebbik pálmát az ágy mellé rakta. A fehér orchideát a konyhában helyezte el, a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé, a legvédettebb helyre. Ezt a fehér orchideát szerette a legjobban. Óvta, babusgatta.
    Aztán újabb virágokért jött ki a fémvázas mobil lakóházból. A bejárat előtt fehér fakorláttal körbefogott, alig hat négyzetméteres teraszt építettek még tavasszal. Az asszony itt tartotta a virágjait.
    A férfi a jobboldali ablakot táblázta be. Villanyfúróval csavarozta a másfél centi vastag deszkalapokat az ablak fémkeretéhez. Időnként letette a fúrót, ivott a söréből.
    - Úgy oszd be, hogy alig van pár doboz a hűtőben. Az üzletet teljesen kifosztották. Üres polcok tátonganak mindenütt. Még így is hatalmas tömeg állt sorba. Mindent felvásároltak.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A vitrin

a fejben lassan rohad a rongybaba
(S. Beckett)


    ...a temetésen kezdődött... A rosszullétem? A hallucinációk? A látomások? nem tudom, minek nevezzem. Ott álltam a ravatalozóban, a sercegő kandeláberek fényében, néztem az apám ravatalát körülálló alakokat; a múltból felrémlő arcokat, és úgy éreztem: mindenki engem bámul; sandán, kajánul, leplezetlen undorral, gyűlölettel. Néztem az apám szikár törzsfőnök-arcát, mélyre hullott, áttetsző bőrrel fedett szemeit, felkötött állát, és a testére halmozott koszorúkat. Éreztem az égő faggyú szagával keveredő virág- és kölni illatot, az élő- és holt testekből áradó savanykás-édes bűzöket. Émelygett a gyomrom, vonszoltam a tekintetemet: hol a fekete márványlapokon csikorgó-nyikorgó lakkcipőket, hol a falon táncot járó árnyékokat figyeltem, de mindig visszatértem az apám arcához... És akkor...
    ...akkor úgy láttam: felül az apám, lassan emelkedik, kicsit derékszögben ül, aztán felém fordítja az arcát, kinyitja szemét, leszáll a ravatalról és lassan elindul felém. De nem lépeget, csak áll mozdulatlanul, lefittyedő állal, vádló(?), vagy sajnálkozó(?) tekintettel közeledik felém, mintha fártkocsin húznák, egyre nő, nő... és amikor egészen közel ér hozzám, megáll...
    ...megszédültem, a falnak csapódtam; többen odaugrottak és felállítottak, a hónom alá nyúltak, támogattak.

szozattovabbacikkhez

Vasi Szabó János: Dentaku

történet a kínai szerverről

Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp valahol Macedóniában csörtetett.
   Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Néki és társainak köszönhette az internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.
Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, sorosfiókák által generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. 

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Harangszó előtt

a templomtorony gotikus ablakaRosszkedvűen sétálgatott palotája egybenyitott szobáiban Heródes Antipas, a negyedes fejedelem. Döntésre kellene jutni végre ebben a Jézus ügyben – gondolta magában – mert a végén még fellázítja a peszah ünnepre összesereglő népet, és ha a rómaiak állítják helyre a rendet, abból a zsidók számára semmi jó nem származik. Rendes ember ez a Pilátus, a helytartó, de hát mégis csak római. Kaifás, a főpap, meg a főtanács is csak tanácskoznak, csépelik a szót, de nem akarják magukra vállalni az ítélet felelősségét. Ez a Jézus, a József fia a Dávid nemzetségéből úgy viselkedik, mintha nem is alattvaló lenne, hanem ő viselné a koronát. Isten fiának meri nevezni magát, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kiveri a templomból a kufárokat, és képmutatóknak nevezi a papokat. Kiféle, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hírhozók beszélnek róla, már régen megérett a fejvesztésre. Akár az a végítéletet hirdető, nagyszájú János, aki még őt is a szájára merte venni, mert feleségül vette Heródiást, a bátyja, Fülöp feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta a fejét venni, hisz’ annyira tisztelte őt a pórnép, meg prófétának is mondták. 

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: KILINCS

A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.

    – Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?

    Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik. Napjában többször felrázzák a párnáját, megkérdezik, hogy aludt, mit kíván. És nem csak a fia, a menye is. Pedig azelőtt ugyancsak fintorgott. No persze, városi jány, emeltet csicsés, fiatal. Sanyi fia negyven, emez huszonöt, szinte gyerek még. Azért kijönnek egymással.

    – Egészségedre!

    – A tiedre, papácska.

    A másik fia szintén jól nősült, és ő mindkettőjüknek vett egy-egy vityillót. Nászajándékba, odakinn a városban. Magának csak úgy, szükségből, közel a Sanyihoz. Pedig a szíve bizony fájt a faluért, ahol idestova hetven éve látta meg a napvilágot. Psssz, már hetven! – áradt el benne a pálinka. Még szerencse, hogy amúgy elég fitt, ahogy mostanában mondanák, noha járni már nemigen tud. Hanem a menyei gondoskodnak róla ám, kivált Erzsók, áldja meg az Isten érte!

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: A rémálmok fejlődéstörténete

guminoAz anyja szólt, hogy igyekezzen, mert sötétedés előtt haza szeretne érni. Különben is ideje lenne már végre megtanulnia egy ilyen nagy fiúnak, hogyan kell megkötni a cipőfűzőjét, mert az ő ügyetlenkedésén nevet a fél óvoda. Igen? És miért csak a fele? A többiek nem érnek rá, vagy talán megbetegedtek a délutáni alvás alatt? Lehet, hogy ő is azért nem találja a cipőjét, mert beteg? A dadus meg azt mondja, hogy nem is volt cipője, mert szandálban hozta be reggel az apja. Na, ugye, hogy nem is ő az ügyetlen, hanem csak az anyunak fogy el mindig a türelme… Meg játszani se akar vele. Ez a dadus mindig megengedi, hogy átölelje a lábát. Meg olyat is játszik vele, hogy széttárja a karját, leguggol, és azt mondja, hogy „na, ki jön az én váramba?” Az anya állandóan siet. Reggel rohanni kell a dolgozóba. Délután rohanni kell a vásárlóba, és ott mindig elveszik a polcutcában. A múltkor is egy kék ruhás bácsi vitte ki oda, ahol a szatyorba rakták a nénik, meg a bácsik, amit bent leszedtek a polcról. Az anyu meg nagyon dühös volt rá, mert megmondta, hogy ne mozduljon el a sajtos polc mellől, aztán mégis a macskaeledelnél talált rá ez a bácsi. Meg is ígérte az anyu, hogy legközelebb kap két egyforma pofont, aztán mehet a gyerekmegőrzőbe. Ott aztán rá hozhatja a szívbajt a nénikre. Majd jól el is megy, ha ilyeneket mond neki az anyu. Egészen a világgá elmegy, aztán kereshetik…

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid: Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet

gyujtoHa dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy.
    És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt...
    És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik
század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot.
    Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok
kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet.

Bányai Tamás: Tehetetlenül

t34    – Alezredes elvtárs… bajtárs!
    A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.
    Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.
    – Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…
    – Mi van fiam? – kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.
    – Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.
    Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.
    Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.
    A kéttagú őrjárat – egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember – az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.
    – Maguk gyorsan visszajöttek. – mondta Dohándi. – Történt valami?
    A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.
    – Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Az utolsó levél

rodosto2Felemelte a papírt. A szépen metszett tollhegyen egy csöpp tinta rezgett. Remegett, reszketett, lassan-lassan megnyúlt, gömbalakja egyre formátlanodott, mind nyurgább lett, míg végül le nem pöttyent az asztal lapjára. Odapillantott, könyökével gondosan felitatta a foltot. A papirost visszahelyezte maga elé, tollát újra a tintás üvegcsébe mártotta. A keze éppen úgy reszketett, akár az imént a tintacsöpp. Az ízületei csomókat formáztak, akárha valaki bogot kötött volna hetvenegy éves ujjaira. Újabb paca született a mélázva tartott a toll alatt, ezúttal a papíron. Megcsóválta a fejét, mosolygott. Fölállt, beszélni kezdett. Előbb a tengerről, majd a hegyekről mesélt hosszú percekig, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy a báró, akihez szomorkás, mégis lelkes szavait intézi, idestova három esztendeje halott. Elnevette magát. Nekitámasztotta homlokát az ablakkeretnek, lehunyta a szemét. Akkor nyilallott az ágyékába a fájdalom. Olyan hirtelen érte, moccanni, jajdulni sem tudott. Percekig állt az ablakkeretnek dőlve, bal tenyerét a csípőjére szorította, szemeit olyan szorosan zárta össze, hogy már szinte fájt. Rüya, hallotta a saját hangját, Rüya! A lány kezét érezte a vállán. Az erős, barna kezek áttámogatták a hálószobájába, lefektették, gondosan betakargatták. Nem is tudom, hova lennék nélküled, Rüya, suttogta az arcára boruló fekete, erős szálú hajzuhatagba, amelybe néhány élettelen, fehér szál vegyült. A lány megigazította a párnáit, mondott valamit, amit ő nem értett, azzal elment. Rüya, akart szólni, de a szó benneszakadt. Álom, gondolta, Rüya neve álmot jelent. Lehunyta a szemét, s csakhamar elszenderedett.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A kert

vizfodorÁzott macska fut át a kerten. Szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Halogénezett szénhidrogének. Kén-dioxid freonok. Kénhidrogén-aeroszol. Ammónium-hidrogén-szulfát. Dinitrogén-triox. Dimetil-szulfid. A szavak helyzeti energiája. Földgömb. Semmi esetre sem hasonlítható koponyához, mint éjszaka hittem. Felfokozott tárgyak a reggel felfokozott fényeiben protestálnak. Hősugárzó. Vakító ing. Autoszifonos üveg. Semmi köze üveghez. Kihűlt űrhajó. Agyagbögrék. Üvegpoharak. Felfokozott zajok. Felfokozott fények. Felfokozott tények. Toporzékol mellettem az óra. Vacog az ajtó protézise. Szívéhez kap a szekrény. Dörgő mennyezet. Nem tudom, mi lesz. Idelátszik Kína, és ott lóg Afrika revolvere. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Senki nem jött el megnézni. Sem a hullamosó, sem a hullarabló, sem a siratóasszonyok.

    Idétlen nótáktól zengett a templomhajó. Visszhangozták a falak maguk sem hitt örömük, hogy értelme volt a pusztulásnak. Mellettem egy vörös hajú lány szoknyáját felhúzta köldökéig, és a nyakamba dőlt. Pálinkaszaga volt, és félőrülten vihogott. Aztán az egész tömeg megindult. A hold fóliát terített a sebhelyes földre. A kezemben egy uszony és fej nélküli halat szorongattam. Vízbe tettem. A többiek kerestek valamit vagy valakit az utcakövek és hullahalmok között. Sok évre rá szűk folyosón találkoztam velük újra. Nem ismertem meg. Mind jól öltözött volt, jól fésült és dagadt. Borzas, vak macska futkosott közöttük. Lábuknak és a falaknak ütközött. Körmei csikorogtak a kockás csempén.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: PIKNIK

refugees1Zak és Berci valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. Aztán, mint a legtöbb fiatal, ők is kirepültek a fészekből. Zakariás Mórahalmon, Bertalan pedig Nyíregyházán talált új otthonra. Azért a testvérek rendszeresen, legfőképp nyáron találkoztak egymással, hogy ne csak az interneten, hanem élőben is kidumálják egy kicsit magukat. Ebben az évben Mórahalmon, kint a Madarász-tó partján piknikeztek, jövőre…

    – Ki tudja, hova fújj minket a sors szele ebben a bizonytalan,gyorsan változó világban – só­hajtott Zak, a fiatalabb Joó-testvér. – Talán meg sem kéne várnom az egészet, és tisztelt honfitársaimhoz hasonlóan máris el kéne pucolnom valahova Nyugatra.

    – Szerintem tévedsz, ha azt hiszed, máshol nyugisabb. Ilyen hely nem létezik már sehol a világon,legyen az Berlin, London vagy akár New York is – vélekedett a testesebb, s egyben bölcsebb Bertalan. – Megengedem, hogyha szerencséd lesz, drágább rucikban sétálsz végig a Wall Streeten, és menő kocsiban hajkurászhatod a csajszikat. De vajon megéri, ha cserében itt hagyod a szívedet? Merthogy itt hagyod, az nem vitás. Plusz nem is olyan biztos, hogy homlokon csókol a szerencse, utána… Tudod, mi következik ezután? Nem szívesen huhogok, de könnyen megeshet, hogy egy ócska Suzuki és Porsche közt a földre pottyansz, öcsikém.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Vadhajtás Göncölszekérrel

Major Kinga nem volt szép lány. Csinosnak, meg okosnak se mondták a körülötte legyeskedő fiúk. Ezért is féltette az anyja, hogy ha egyszer mégis megtörténik vele, amitől már óvodás kora óta óvta, hát ő biz’ Isten belefojtja a kútba, és maga is utána ugrik. El is mondta neki naponta százszor, hogy az ilyen szegény lánynak, mint ő, a becsülete a mindene. Ha csak egyszer is megengedi, hogy a szoknyája alá nyúljon valaki, mehet a vakvilágba fényes csillagot keresni, soha többé nem becsüli senki. Tulajdonképpen az apjának, a Viktornak illett volna, tűzzel-vassal, bika hanggal óvni a lányát, már ahogy az apák szokták, de őt csak a hasa, meg a torka érdekelte. Az egyiket megtöltötte a konyhaasztal mellett, a másikkal meg elballagott a kocsmába. A rossznyelvek azt rebesgették, hogy az asszonyt se nagyon háborgatja, mert a kocsma környékén azokból is akad néhány, akik egy-két féldeciért elszórakoztatják. Így aztán az anyja, meg a nagyanyja többnyire csak úgy emlegették: „az a rohadt apád.” Már ameddig volt. Mert úgy nyolcéves lehetett, amikor az egyik éjjel elütötte az apját a vonat. Záróra után hazafelé ballagott a kocsmából. Talán egy kissé többet ivott a kelleténél, mert úgy gondolta, hogy ő még átér a síneken, mielőtt odaér a vonat. Nem sikerült a kísérlet.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Úri negyed

sparheltPlangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.
    A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott -, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.
    Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.
    - Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!
    Gizike mentegetőzni akart, de Mazura úr megelőzve őt a védelmére kelt.
    - A fregoli nagyon is jól bírja a ruhákat. A maga fia engedte nagyanyja nyakába a mosott holmit - mondta higgadtan, a fregolikötél akasztója mellett megszeppenve álldogáló Józsikára mutatva.
    Plangárné, még mielőtt a fiára fordította volna tekintetét, észrevette Herbertet a konyhaajtóban.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Körülötte a rét

tortmagasfeszAz első napokban, amiket a tanyán töltött, az Alföld közepén, folyvást a préri szó kongott a fejében, s nem tudta eldönteni, vajon tényleg ilyesfélének írták le az ifjúsági regények szerzői a nagy vadnyugati síkvidéket, vagy csak ő képzelte ilyennek, ehhez a tanya körül feltáruló látványhoz hasonlónak annak idején – „p” betűvel kezdődik az is, meg „p” betű áll a puszta szó elején is, ez tagadhatatlan, ez lehet kiindulópont, vélekedett. Néhány nap múltán azonban mindez érdektelenné, jelentéktelenné vált. Mellékes, huszadrangú kérdéssé csitultak el benne egyik (talán a harmadik) reggelre az olvasmányélmények által felkavart képek, s onnantól már azt látta, ami elterült a szeme előtt, csupaszon, szépen, nem zavarva semmiféle, agyának eldugott rekeszeiből előkúszó képzelményektől, vagyis: kisebb-nagyobb ligetekkel és magasfeszültségű vezetékekkel szabdalt, száraz, hol sárgásan, hol zöldesen barnálló, néhol pompázatos színekbe váltó alföldi tájat, amely keleten búzatáblává alakul, nyugaton pedig merészen, lágyan, csodálatosan nyúlik a végtelenbe. Ha szerencséje volt, órákig figyelhette, ahogy kiterjesztett szárnyú héják köröznek magasan a feje fölött, sejtése szerint ürgére, pocokra, nyúlfiakra lesve.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Ninive

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végreelkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miértébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – valljáknapjainkilletékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egybelső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett!Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszontha ő sem érdeklődik többé iránta…

szozattovabbacikkhez

Vasi Szabó János: A katona és a delfinlány

    A katona…

    I.

Felsértették a kerítést, s a ház falát a becsapódott gránát repeszei. Hörögve feküdt a neonáci az árokban: nem húzta le időben a kopasz kobakját, a patakzó vértől sötétlett. Ahol Bojanával megbújtunk, nem tudtam megállapítani, tényleg súlyos a sérülés, vagy egy terjedelmes horzsolás, amit holnapra a parasztasszony kendőjével fog bekötni és hülye Rambo-mozdulatokkal szórakoztatja a szakaszt, míg a komor, magyarul tudó, spanyol-zsidó újságíró el nem küldi a bús Walhallájába…

    Bojana lövésre emelte a géppisztolyt, de visszahúztam a fal mögé. Csetnikek ordítása hallatszott az utca túlsó felén a párás ködből; egymást szólongatva közelítették az elaknásított területet. Megkeményedett a férfias barna arc, azt hittem, képen vág. Harci lázban égett, s hozzá mertem érni. Markáns vonásai – nem különbözők a túlnan csörtetőkétől – megenyhültek, ceruzával kihúzott szemöldöke összerándult, éreztem: itt van, mellettem. Rekedt hangon kérdezte: „Mi van?”

    Aknatűz, golyózápor, fülembe lihegő fegyvertárs – aki szerb, ráadásul nő - mi juthat ilyenkor a katona eszébe: mit keresek ebben a paradox polgárháborúban?

szozattovabbacikkhez

Fekete István: Búcsúzás

Zöldek még ilyenkor a fák, és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak, és egymásra rakják a titokban lehullt sárga leveleket.

    Virág is nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében, és gerle is búg, ha hajnalban szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.

    Dúsak és teltek még a tőkék a nevető domboldalon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már az őszi bogár sír, s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér.

    És hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize, ringatva a holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, és éjszakák hűvösek, és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf