Bányai Tamás: Tűzeset

    – A kurva anyját! – hördült fel és rátaposott a fékpedálra. Görcsösen markolta a kormányt, de az autó még így is megcsúszott, kisodródott az útkereszteződés közepére. Észre sem vette a stoptáblát.
    Szerencséjére mind a két utca kihalt volt, s még nagyobb szerencséjére, rendőr sem volt a közelben.
    Letekerte az ablakot, arcát megcsapta a friss levegő. Ez mintha nagyobb óvatosságra intette volna. Lassabban hajtott tovább, a megengedett sebességnél valamivel lassabban.
    A lány miatt duzzogott még mindig, aki az istennek sem volt hajlandó beülni mellé, mondván, túl sokat ivott, nem fogja kockáztatni az életét egy részeg mellett. Még arra is rá akarta beszélni, ő se üljön a volán mögé, hívjanak egy taxit, a kocsit majd felveszik másnap.
Méghogy részeg!
Ezen aztán össze is vesztek. Az a hülye amerikai csaj meg faképnél hagyta. Egy-két nap és biztos, hogy megbékül, de a mai éjszakának már lőttek. Persze amúgy is rövid lett volna. Így legalább majd alszik egy keveset.
    A következő saroknál egy szélesebb útra fordult. Néptelen volt ez is, az egymáshoz közel, de mégis különálló földszintes épületek – többnyire boltok és műhelyek – lehúzott redőnyökkel, vakon szegélyezték az utat. A távolban felsejlettek a clevelandi belváros felhőkarcolói.
    Fellélegzett. Most már kihúzza baj nélkül, még tíz perc és hazaér.
    Előtte talán száz méterrel az egyik baloldali ház mögül füstcsík gomolygott az égre. A hajnali derengésben ködpárának tűnt, amely most emelkedik a földről, hogy szétoszoljon, elpárologjon a házak felett.

Csernák Árpád: A zerge és a farkasember

Még nem volt bent a macska, de a költõ már levette az üveggolyót a polcról és elgurította... Várt. Hallgatta a kopadlón pörgo golyó karcos hangját. Most olyan volt ez a számára, mint egy indokolatlan mutéti beavatkozás, merénylet; mint amikor agymutét elott muködésbe lép a csontfurész. Figyelt. A macska nem ugrott elo az asztal- és széklábak közül, nem vetette rá magát a szivárványszínu golyóra, mert nem volt bent. A költõ ezt nem vette észre... nem fogta föl... pontosabban: másra figyelt... távolabbra... összekuszálódott ido és tér, mint a jéghegyek, összetorlódtak az idosíkok, és az idosíkokhoz tartozó képek... Tudta: ez nem jó jel... Ilyenkor izzadás következik, remegés, fájdalom... aztán ólomtömb ideig semmi... Utána már majd csak arra emlékezik, hogy fekszik az ágyán ruhástól, a homlokán borogatással...
Régebben is levette az üveggolyót a polcról és elgurította, de csak akkor ha bent volt a macska. Az hangtalanul utána ugrott puha talpain, oldalra fordult, pofozta-rugdalta a golyót, aztán a költõ felé passzolta, kecses mozdulattal, pontosan, mint annak idején Bozsik Cucu Czibornak a labdát... Ezek voltak a felhotlen játék percei. A legtökéletesebb kikapcsolódás. De most nem volt bent a macska. A költõt egyszerre dermeszto csend vette körül. Várt a homályos eloszobában. Nem értette. Mintha félne? Mitol? Kitol? Nem tudta megnevezni. Elindult a falak mentén görnyedten, csoszogó léptekkel a golyó irányába. Amikor odaért, fölvette a golyót, forgatta, nézegette, tétován körülnézett és újra elgurította. Most ellenkezo irányba. Zörögve gurult az üveggolyó. Hallgatta. Várt...
Ekkor csengettek. Szinte riadtan ment ajtót nyitni: a barátja állt ott a feleségével. Megbeszélték, hogy jönnek, de a költõ nem emlékezett rá. Azért örült: felderült komor arca.

Deák Mór: Vízmelegítő

  Mit keres ez itt?
  Nagybátyám két térde közé lógatta a karját, keze ökölbe-ökölbeszorult. Nem jó jel, gondoltam, ha valamit nem értett, vagy nem akart érteni, ütött. Fehér foltok voltak ezek az öklök élete térképén, ha ivott, márpedig ivott, nem is emlékezett, merre jártak.
  Mit keres ez itt?
  Tudtam, kiről beszél, csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem vette észre. Pedig kocsmába menet napjában többször s láthatta a tó partján a keszeg embert, amint mozdulatlanul üldögél és bámulja a vizet.
  Mit keres ez itt?
  Ez már az a hangja volt, amivel saját magát hergelte, lovallta, vadította. Uhuhuh, keszeg ember, az öklök fehér foltjai ide-oda jártak, megsajnáltam a térkép nélkül bolyongókat, mit, mit, mormogtam, hát a fiát.
 Nagybátyám fölkapta a fejét, szeme sárga volt, mint a sivatagok színe a térképeken, a fiát keresi?
  Bólintottam.
  A tóban?
  Ismét bólintottam.
  Honnan tudod?, de már a szemei kezdtek tisztulni, barnák lettek, mint a térképek dombjai, láttam, hogy rájött, megkérdeztem tőle, feleltem.
  Az ő fia volt?, az öklök szétnyíltak, ráfonódtak a pálinkára, az istenit, morogta, mióta ül ott?
  Három napja, feleltem. A keszeg ember három napja ült a tó partján, amibe nyáron belefulladt a fia. Gyakorlatra jött a téeszbe traktorokat szerelni. Sosem találták meg.
  Nem fázik?, krákogta a Pityu, december van, kérdezd meg tőle, vontam vállat.

Petrozsényi Nagy Pál: DÉLIBÁB

    Kedves Barátom!

    Örömmel hallom, hogy újabban cirkusztörténeteket forgatsz, helyesebben forgatnál megfelelő sztori birtokában. Őszintén szólva meglepett, hogy rám gondoltál, hiszen én sohasem dolgoztam cirkuszban, de még hasonló helyeken sem. Mi tagadás, szerettem volna, sőt, hosszú ideig lestem, kerülgettem is az arénát. Sajna hiába, noha tizenhárom évig tornásztam, és olyan számokat dolgoztam ki, amiket profi artisták is meg-megtapsoltak. Utána slussz, nincs tovább, ugyanaz maradtam, aki ma is vagyok: szürke kis egér az egerek között. Ezért nem értem, mit akarsz egy olyan sztorival, amely elejétől végig merő bevezetés, utazás a cirkuszba, vagy inkább a cirkusz körül. (Lásd Jules Verne Utazás a Holdba, illetőleg Hold körül című regényeit!) Ám legyen, dióhéjban elmesélem cirkusszal kapcsolatos élményeimet, hátha fel tudsz belőlük használni készülő dokumentumfilmedhez (?) valamit.

    Baráti szeretettel
    Pali

    1

Nem tudom, járt-e valaki Petrozsényban valaha. Petrozsény, románul Petroşani, füstös bányászváros volt az erdélyi Zsil partján, köröskörül hegyek, köztük a 2529 méteres Paringgal, amelyről gyakran még nyáron se olvadt le a hósüveg. Nekem tetszett – legalábbis eleinte – a sebes vizű Malea és a büszke Mândra-hegy is, no meg a momârlanok, akik erős, mokány lovakon ügettek le a hegyekből. 

T. Ágoston László: A veréb csípése

Érdekesen vetkőzik a természet ‒ gondolta Veréb az otthon parkjában nézelődve. ‒ Az a fiatal meggyfa alig sárgul, talán még üde zöld levelet is találna rajta az ember, a vén cseresznye meg már csak a csupasz ágait mereszti az ég felé. Az első ködnek odaadta az összes ruháját. Nem akar tovább harcolni a téllel, megadja magát. Akár a vénember, aki már vasárnap se öltözik ünneplőbe, mert neki már a harangszó se üdvözlet, legföljebb a búcsú hangja. Itt meg aztán végképp az, hiszen ebbe a szociális otthonba csak befelé jön a saját lábán az ember, kifelé ketten viszik. Jó lenne hinni, hogy nem így van, de hát ez a világ rendje, nincs mit tenni ellene. Különben is saját ágya van, saját széke az ebédlőben és még ki is szolgálják. Mit kívánhatna még az ember így hetven év körül? A szobát is csak egy másik vénemberrel kell megosztania, aki ugyan elég sokat csiszeg-csoszog éjszakánként, krákog, köhécsel, horkol, és olykor hangosan perlekedik álmában valakivel, de amikor szóba hozta neki a dolgot, ő is ugyanezt mondta róla. Sőt még azt is hozzátette, hogy kibírhatatlan vén trotli. Így aztán nem volt miről beszélgetniük. Igyekezett minél rövidebbre fogni a vele való érintkezést és minél több időt tölteni szobán kívül.

Petrozsényi Nagy Pál: CSALÁDI KÖR

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.

    Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

    – Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.

    – Igenis!

    – Kérlek, ne habzsolj!

    – Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?

Bányai Tamás: A házmester éjszakája

1956 október 28-án egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.

     Odakint már sötétedett, a szomszédos ház előtt álló utcai lámpa gyér fényénél nem tudta kivenni az arcokat, csak alakokat látott. Négy ember ugrott le a teherautó platójáról, kettő a vezetőfülkéből szállt ki. Egy kivételével mindegyiknek géppisztoly lógott a vállán. A fegyvertelen, lódenkabátba burkólózó szikár ember, aki a sofőr mellől lépett a járdára, elindult a kapu felé. Középkorú férfi volt, idősebb a többieknél.

     Csopár Antal nem tudta mitévő legyen. A kapu nincs bezárva, szabály az szabály, kapuzárás csak este tizenegykor van. Néhány lakó ugyan harciasan követelte, hogy az eseményekre való tekintettel nappal is tartsa zárva a kaput, de a többség lehurrogta őket.

Csernák Árpád: A ZÖLD LÁNY

Firenze remekművekkel agyondekorált teste fuldokolt a negyven fokos nyári kánikulában, mint az a gyönyörű nő, akit hódolói teleaggatnak ékszerekkel; addig hordják rá a súlyos kincseket, míg végül roskadozni kezd az aranyláncok, ezüstmedálok, smaragd-, zafír- gyémánt fej- és nyakákek súlya alatt, megroppan a szépívű gerinc, eltorzulnak a formás keblek, petyhüdtté válik a meztelenségében még tömören villódzó, vágyakat ébresztő isteni kreatúra.

Vannak akik mindig ugyanoda ülnek a kávéház teraszán. Én mindig máshova. Nem a székek, nem a nézet, nem a szemlélődés iránya határozza meg, hanem az emberek. Oda ülök, ahol nincsenek. Arra a helyre, amelyik embertelen, és ettől emberibb. Hőség. Fehéren izzanak a kövek, a lovacskák lehajtott fejjel állnak mozdulatlanul a fényben. Színes ernyő alatt ülök és iszom a sörömet. Még nem megyek haza. Haza?! A Hotel Reálba. A realitások cementszürke házába.

T. Ágoston László: Pappék unokája

  ‒ No, Marikám, mit szólsz ehhez a Rádai Gyöngyihez? ‒ állította meg Ballánét a kisbolt előtt a barátnője, a kövér Takácsné.   ‒ Hallottad, mit csinált a saját gyerekével?

  ‒ Hallani éppen hallottam, de fölfogni is képtelen vagyok. És ha meggondolom, hogy ez a lány itt nőtt föl köztünk a faluban, a szemünk láttára…

  ‒ Ezt azért nem mondanám ilyen határozottan ‒ állt meg mellettük a szikvízgyáros felesége. ‒ Tőlünk hordták a szódavizet. Az apja nagyon szerette a fröccsöt. Mit tudom én, hogy a többiek nem, itták-e tisztán azt a lőrét, amit a hegyoldalban termelnek… Én nem merném a tűzbe tenni egyikükért se a kezemet. Olyan volt néha az a lány, mint akinek nincs ki a négy kereke.

Bányai Tamás: Kérdések, ha fájnak

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét.

Bene Zoltán: Androgün

Már csak egy húrja volt, a hangolókulcsok közül négy letörött, a fedőlapja megrepedt. De még így, ebben az állapotában is őrizte azt a kecses, nőies szépséget, ami hosszú éveken keresztül elbűvölte mindazokat, akik a kezükbe vették. Gyerekeket és felnőtteket, fiúkat és lányokat, ügyeseket és ügyetleneket. Utóbb mindannyian szeretettel emlékeztek rá. A tehetségteleneket éppúgy magával ragadta a mahagóni testből a bőr alá kúszó, a véráramban fölolvadó finom, izgatott remegés, mint a tálentummal megáldottakat. Akadtak olyanok, akiknek leghőbb vágya teljesedett be, midőn a húrjai közé csaptak.

Csernák Árpád: PICOK

Abban az idõben volt egy visszatérõ álmom — meséli nekem Zdravko Fabijan horvát költõ barátom — : öreg történész ismerõsömet láttam, arcáról lerohadó hússal, kihullott hajjal, kátrányszínû rongyokban, ahogy kiásták a gödörbõl, amibe több hónappal azelõtt belelõtték húsz társával együtt... Buszon utaztak, leszállították õket a szerb katonák, egy gödör szélére állították és egyetlen gépfegyver-sorozattal leterítették mind... Ott voltam a „tömegsír” feltárásánál: kificamodott végtagok, koponyák gyér, pókhálószerû hajjal, szakállal, fehér csontokon foszló inak, földdel betömõdött szemgödrök, a csontvázakon rothadó agyag- és kátrányszínû rongyok... Mindegyik hulla mellé odatûztek egy számot, aztán beengedték a gödörbe a rokonokat, ismerõsöket, megkezdõdött az azonosítás... Asszonyok guggoltak töprengve bûzlõ, rohadó tetemek mellett, próbáltak ráismerni férjükre, fiukra... Én Jurenec doktort felismertem... pontosabban: nem õt... csak sejtettem, hogy a professzor...

Petrozsényi Nagy Pál: MAA-MA!

Kopp, kopp, kopp – kopogott az eső a mohos sírköveken. A fiatalember álmosan meredt a lobogó lángokba. A szél pajkosán cincálta a nyárfák üstökét, időnként végigsüvöltött a kidőlt-bedőlt sírbolton, és rálehelt a legényre. De csak a lángok táncoltak feljebb, maga a fiú érzéketlen maradt. Megszokta a hideget, hiszen nemegyszer hált kinn a szabad ég alatt, valamelyik parkban vagy vasúti váróteremben.
– Csáó, haver! – bukkant elő hirtelen két alak a sötétből. – Leülhetünk melléd?
– Felőlem.
– Lu vagyok – nyújtotta kezét barátságosan a férfi, arcán keskeny heg vöröslött, nyilván megkéselték valaha. – Ez meg Zsó – mutatott egy nyúlánk, tizenhat, tizenhét évesnek látszó kócos hajú lányra.

Vasi Szabó János: Thulcandra

C.S. Lewis emlékének

Puszta ország

Fölöttünk feszül az ég ultramarinkék vászna, bágyadt felhő van ráfestve – mint egy gyenge Dalí-utánzaton. Meleg a levegő, az Opel belsejében még fülledtebb. Elhagytuk Pest agglomerációját, jön az első hányinger, hősiesen visszanyelem. Tóninak még rosszabb lehet a kombi hátsó ülésén. Tamás lazán, fél kézzel kormányoz, a nyílegyenes útra szegezi szemét. A felezővonal fehér csíkja beleolvad az útba: szürke-fehér aszfalt-tiramisu gabonamező keretben. Nem töri meg fa vagy bokor látványa az egyhangú zöldet. Száznegyvennel repeszt az Opel, de nem lehet lehúzni az ablakot; a kevés légmozgás, amit nyernénk, nem áll arányban a porhomokkal, ami percek alatt ellepne minket. Marad a kazánforróság és műanyagszag. Csorog a hátamon az izzadtság, rosszullét kerülget, a hasamhoz szorítom a kezem. Tamás aggódón pislant:

-       Minden rendben, Andrea?

-       Jól vagyok… - sóhajtom, de nem győztem meg, hátraszól Tóninak:

-       Rozner úr, adj előre vizet a hűtőtáskából!

Gyengeségem miatt szégyenkezve fogadom el az ásványvizes palackot.

Bányai Tamás: Fortuna tenyerén

Három éve éltem Amerikában, Liát is ismertem már, akkoriban készültünk házasodni. Angol tudásomat elegendőnek éreztem ahhoz, hogy saját lábamra álljak, önálló üzletbe fogjak. Magabiztos voltam, pontosan tudtam, mit akarok és hogyan, csak egyetlen apróságot hagytam figyelmen kívül, közel sincs elegendő pénzem álmaimat valóra váltani.
    Csüggedten hagytam ott az ingatlan irodát, amelynek főnöke keményebb feltételeket szabott és jóval nagyobb összeget kért bérleti díjként, mint amire én számítottam. Nem rendelkeztem a szükséges pénzzel, s nem tűnt valószínűnek, hogy rövid időn belül képes leszek keresni annyit, ha megfeszülök is. Fejemben mindenféle elképzelések kavarogtak, észre sem vettem azt a férfit, aki az épület előtt megállított. Összerezzentem a hangjára, közelsége váratlanul ért.
    - Ne haragudjon, hogy megszólítom, de volna egy ajánlatom az Ön számára. Talán érdekelni fogja.

Bene Zoltán: Míg kitavaszodik

Rókus behúzta maga mögött az ajtót, vállára vette kopott sporttáskáját, egyik kezével megmarkolta elnyűtt bőröndje fülét, másik kezével a lábához simuló papírdoboz spárgáját, amellyel összekötözte, hogy szét ne essen, azzal elindult. Vissza se nézett. Ebbe csaknem belepusztult, de nem nézett hátra. Lebotorkált a lépcsőkön, ki a lépcsőházból az utcára, a megállóban felszállt a hármas számmal jelölt villamosra, majd négy megállót követően leszállt róla, hogy egy kis keresztutcában álló, málladozó vakolatú parasztház kapujánál megállapodjék. Itt lakott Bözsi néni, a kellemetlen szagú özvegyasszony, akinél Rókus szobát bérelt. Bözsi néni ezúttal éppúgy barátságtalanul fogadta új albérlőjét, mint előző délután, amikor egyezségre jutottak a bérlet feltételeiről, ez azonban Rókust egy cseppet sem zavarta. Új életterében, a négyszer ötös, dohos szobában, amelyben egy ősöreg szekrény, egy foszlott matracú heverő, egy íróasztal, egy szék, egy komód és a sarokban egy állványon lavór állott, kipakolta minden ingóságát: ruháit, könyveit a sporttáskából és a bőröndből és számítógépét a spárgával többszörösen átkötözött a papírdobozból. Miután imígyen beköltözködött, visszatért az odakint tomboló fülledt nyárba.

Csernák Árpád: Fekete pávák

Tornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent ku­porgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette levő fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csim­paszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról bíztatta, segítette, miközben ő is próbált lej­jebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.

    A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a ma­darak már nem voltak sehol. Az öreg csősz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.

    Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vörösképű ember közele­dett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a levegő.

Petrozsényi Nagy Pál: KI AKAR KÖNNYEN, GYORSAN MEGGAZDAGODNI?

Dr. Schoher akart, ezért roppant megörült, amikor elolvasta az erről szóló apróhirdetést. Pár hónapja bizonyára fölényesen legyintett volna erre. Hanem azóta sok víz folyt le a Dunán, többek között lecsúszott a fess generális is. Valaha ott posztolt a város legszebb vendéglője előtt sujtásokkal díszített festői mundérjában. Amikor felbukkant, kivirult a lokál, Schoher úr előkelőén szalutált, ajtót nyitott, taxit rendelt. Ez volt a dolga – többek között –, időnként megszervezett néhány partit, szex-, egészségügyi és egyéb tanácsokkal szolgált, amelyekkel úgy feltornázta magát, hogy a főnökét már észre se vették tőle. Igaz, nem sokáig, és ezzel ismételten beigazolódott a tétel, miszerint főnök csak egy van, és az oszthatatlan, következésképpen az uborkafára sem kapaszkodhat kettő, így lett a generálisból munkanélküli, aztán filozófus, végül dr. Schoher, akit maga az élet avatott doktorrá. Egyelőre azonban nem sok hasznát látta, és a pályája inkább lefelé, mint felfelé ívelt, bár ünnepélyesen megesküdött, csak azért is kiugrik a névtelen senkik közül. Új nevet, címet szerez, és hozzá... milliókat – pödörte meg bizakodóan hosszú, tömött bajszát.

T. Ágoston László: Lány az út széléről

A lány ott állt az út szélén és a táskáját lóbálta, mintha csak úgy ráérősen várna valakire, vagy valamire. Biztosan nem buszra várt, mert a két falu között nem volt megállóhely, csak bent a községháza előtt. Az autós úgy gondolta, hogy legalább két kilométernyire volt az utolsó ház mindkét irányból. Az elhanyagolt, kátyúkkal teli út egyik oldalán hatalmas kukoricás, a másikon meg az erdő. Keskeny dűlőút kígyózott a fák, meg a sűrű bozót között. Látszott rajta, hogy ritkán tapossa emberi láb a csenevész füvét.

  „Én ugyan ki nem állnék erre az elhagyatott árokszélre, ha éhen döglenék is” gondolta Pataki, de hamar meggondolta magát. Mi lenne, ha mégis itt próbálna szerencsét? A lányhoz közeledve erőteljesen rálépett a fékre. Végtére is ha sikerül, visszanyerheti az önbizalmát, és nyugodtan közeledhet Sárihoz. Ha nem, elfelejti az egészet, és tovább éli a mogorva vénemberek magányos életét. Soha senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. A lány se fog emlékezni rá, hiszen ő csak egy volt a számtalan fuvar közül. Fizet és hajt tovább.

T. Ágoston László: A tógazda

Csak nézte az északi kiszögelésben horgászó férfit, és egyre inkább izgatta a gondolat, hogy már látta valahol. Nem, nem pontos a szó, inkább az ingerel a helyes kifejezés erre az állapotra. Igen, határozottan ingerelte, ahogy a távcsövön keresztül figyelte. Ő ott a nádas mellett nyilván nem is sejti, hogy nézi valaki. Azt meg végképp nem tudhatja, hogy az a valaki éppen a tulajdonos. A tó, meg a vizet körülvevő ötven hektár föld tulajdonosa.

    Néhány évvel ezelőtt még ügyet se vetett volna az ilyen marhaságokra, hogy pontos kifejezés, meg odaillő szavak. Ha nem tetszik, tégy róla! Rúgós bicska a zsebben, a haverok készenlétben a baseball ütővel… Ha kell, egyéb nyalánkságok…Csak egy telefon, vagy esemes… No, igen, gyarló ifjúságunk tovatűnő emlékei, amelyekre csak szűk baráti körben és sok konyak után illik emlékezni. Aztán nagyon gyorsan elfelejteni, nehogy valakinek eszébe jusson a józan hétköznapokban is.

    Ha valaki politikusnak mondja magát, sőt, ha mások is annak nevezik, akkor már nincs lazítás. Minden mondatára, minden egyes szavára vigyáznia kell, mert az ellenfél hiénái egyetlen óvatlan betűért is darabokra tépik. Undorító népség. Az újságírók meg különösen azok.