Arany-Tóth Katalin: Akiben megbújt a halál

A vonat a mindennapok megszokott, természetes zakatolásával haladt pályáján ezen a szeptemberi délutánon is, mint az év bármely napján és órájában. A fülkék zsúfoltak voltak, és a nyomasztóan nehéz, elhasznált levegőben közönyös természetességgel keveredtek a sorsokról árulkodó illatok. A száguldó kocsikban generációk színes montázsa sikoltotta a világnak a létezést, és valami tagadhatatlanul megfogható hatalmasság töltötte be a tér és idő közötti lebegést.

Az ablaknál egy ötvenes éveiben járó, erősen őszülő szemüveges asszony bulvárt olvasott, mellette egy kissé molett fiatal lány tanulmányozta színes sorkiemelő vonalakkal tarkított főiskolai jegyzeteit. A fiatal lány félhosszú, látszólag jól ápolt, egyenes fekete haja gömbölyded vállán pihent, mely diszkréten kivágott fehér blúzán kifejezetten tetszetősnek mutatkozott. Szűk, fekete nadrágot és egyszerű lábbelit viselt. Párnás kezein a fiatalság kisimult finomsága pihent, bal kezének gyűrűsujján aranygyűrűbe foglalt, oválisra csiszolt cirkónia kő – talán eljegyzési darabként – ékeskedett. A lánnyal szemben ülő törékeny negyvenes nő csendes szemlélődéssel, felváltva figyelte hol a suhanó fákat, szántóföldeket, hol pedig utastársainak vonásait, mozdulatait. Megpróbált azonosulni az őt körülvevő közeggel. Mindenki számára türelmet parancsoló volt az állomások közötti monoton zakatolás.

A fülkébe hamarosan egy idős, sovány férfi lépett be. Két mankóját komótosan az üvegfal és az ülés közötti szűk sarokba támasztotta, majd szürke ballonkabátját magáról lassan levetkezve, remegő kezeivel a csomagtartó alatti kampós fogasra akasztotta azt. Kopott táskáját maga mellé helyezve lekuporodott a szemlélődő nővel szembeni, ajtó melletti ülésre. A nő tekintete akaratlanul is az idős bácsira terelődött, és ettől a pillanattól kezdve már csak ennek az elesett embernek a különös varázsa tartotta fogva az asszony figyelmét. Az idős férfi hamarosan viszonozta a nő kedves pillantását, és néhány percen belül beszélni kezdett hozzá.
– Combnyaktörésem volt tavaly szeptember 9-én. Elestem az utcán. Azt hitték részeg vagyok. Senki nem segített fel – mondta alig hallható, remegő hangon. – Mentő vitt el. 5 órás műtét volt, csavarokat tettek belém. Azóta csak ezzel tudok járni – folytatta, miközben fejét segédeszközei felé biccentette.
A nő részvéttel hallgatta, miközben a bácsi életkorát próbálta magában meghatározni – 90 fele járhat – gondolta. A férfi fénytelen, szürkéskék szemeiben ott bujkált fiatalkorának megnyerő tisztasága. Szép ember lehetett… Lassú, fátyolos hangján felül kerekedett választékos beszéde, melyben tagadhatatlanul jelen volt valami eredendő kifinomultság. Arcának barázdáiban tükröződött életének minden öröme és bánata.
– Tudja, sok gyógyszert kell szednem – folytatta, miközben hátitáskájának egyik rekeszéből kiemelt egy kopott nylon zacskót. Remegő kezekkel emelte ki belőle a barna gyógyszeres üvegbe készített tablettákat. Ölébe helyezve a dobozkát, újra a hátitáskában kezdett el kutatni. Egy gyűrött reklámszatyorba csavart, újságpapírokba bugyolált műanyag flakon került elő. A fehér műanyag csavaros kupakra helyezett fólia vastag gumigyűrűvel volt szorosan rögzítve, melyet lassan kezdett el lazítani, bontogatni. Percekbe telt, mire gondosan lefejtette a gumigyűrűt, és lecsavarta a kupakot. Remegő kezeivel markába borította színes piruláit, és szájához emelte őket. Néhány korty teát ivott rájuk, majd ugyanezzel a komótos lassúsággal bugyolálta vissza, s helyezte vissza táskájába az üveget. Egy becsomagolt apró, olcsó cukorka is előkerült valamelyik oldalzsebből, mely láthatóan jólesően olvadt szét a szájában.
– Megyek az orvoshoz, ellenőrzésre. Ceglédnél leszállok, és onnan busz visz majd tovább. Minden hónapban jönni kell. Fárasztó ez az utazás, de nem tehetek mást – mondta.
– Hány évesnek tetszik lenni? – kérdezte meg az asszony felbátorodva, mert sehogy sem hagyta nyugodni ez a kérdés.
– Mennyinek gondol? – kérdezett vissza az öreg. A nő zavartan próbálta leplezni tanácstalanságát, félve, nehogy túl sokat mondjon. Bár a nők sokkal érzékenyebbek korukra, azért mégsem volna illő, ha tapintatlan lenne az öreggel szemben.
– Nyolcvan felett lehet – válaszolt kisvártatva, miközben kedvesen mosolyogni próbált. A férfi nyugodt pillantásával jelezte, hogy közel jár az igazsághoz. – Nyáron töltöttem be a nyolcvanat – rebegte. Dolgos ember voltam. Apámnak földje volt. Megtanultam a földet tisztelni, művelni. 1930-ban születtem, ’52-ben elvittek katonának, ’53-ban pedig megházasodtam. Akkor kaptam egy év szabadságot! – mosolygott szelíden. – 1966-ban szoktam le a dohányról. Addig sokat szívtam. Elhatároztam, és letettem – nyugtázta fiatalkorának tettre kész akaraterejét.
Az ablaknál ülő középkorú hölgy egyre gyakrabban nézett fel újságja lapjai közül, és bele-belehallgatott a beszélgetésbe. Az öreggel beszélgető asszonnyal többször összenéztek, akinek a szemében ösztönösen feltörni akaró könnyeket leplezett az odafigyelés.
– Kérdezte a feleségem: „Mikor költözöl már fel?” „Mire leesik az első hó.” – tűnődött maga elé nézve, szinte suttogva az öreg. Ráncos kezei mozdulatlanul pihennek ölében, körmei alatt a parasztság szent földjének nyomai. Talán észrevette, hogy a távolabbi hölgy is figyeli őt, és ránézett. – Elkérhetem? – pillantott a színes újságra.
– Tessék csak nyugodtan – nyújtotta felé a szemüveges hölgy az újságot. A címlapon fedetlen testű fiatal lány árulta bájait.
– Kell a reklám, hogy megvegyék – mutatott az olcsó fogásra, majd belelapozott, s pár percre elmélyült a sorok között. Szemüveg nélkül átsuhant tekintete néhány kivastagított címsoron, majd alig észrevehető gesztussal összecsukta az újságot. Mintha azt gondolná: „Már ezekben is csak olcsó, üres szavak vannak…” Illedelmesen megköszönte és visszaadta utastársának a bulvárt, és visszatért korábbi gondolatai, emlékei köré. Az asszony megrendülve hallgatta őt tovább.
A vonat lassuló zakatolása, a szántóföldeket felváltó települések megjelenése újabb állomás közeledtét jelezte. Hamarosan Cegléd. Az öreg elkezdett készülődni. Kabátjáért a már megszokott, remegő mozdulattal nyúlt.
– Segítsek? – kérdezte segítőkészen a szemben ülő asszony. – Ó, dehogy! Boldogulok! Bírni kell. Máskor nincs segítség, ennek egyedül is menni kell – válaszolt illedelmesen és magára küszködte kabátját. Lassú mozdulatai egy örökkévalóságnak tűntek. Tarisznyájának csatjait gondosan leellenőrizte, mindegyik zárva van-e, és a vállpántokat eligazítva felvette terheit a hátára. A pántokat egy zsinórral bölcsen összefűzte magán, majd így szól: – Tudja, így nem csúszik le.
Mankóit leemelte maga mellé, és beléjük támaszkodva, leszállásra készen, az utasok felé fordult: – További jó utat és jó egészséget kívánok! Vigyázzanak magukra! – búcsúzott. Fátyolos hangját, törékeny testét, emberi tartását örökre magába zárta a nyolc személyes fülke minden zegzuga. Még a jegyzetei fölé hajló lány is odafordult az öreghez, és illedelmesen elköszönt.
A törékeny asszony, aki egész úton hallgatta őt, elhúzta a fülke ajtaját – hogy legalább ennyit segítsen a távozónak –, és hasonló jókat kívánva búcsúzott. Könnyeit morzsolva, nagyokat sóhajtva próbálta feldolgozni az út hátralévő részében a kapott élményt.

Az embert, aki ismeretlenül, mégis önzetlenül átadott egy mementót az életéből, akit sohasem fog többé látni. Aki jó utat és jó egészséget kívánt, aki méltósággal hordozza még megmaradt életét, s akiben csendesen, de már jól láthatóan megbújt a halál.