Zilahy Tamás: A piros Parker

Az 1970-es év egyik téli estéjén történt.
A sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lópaták csattognak. Amikor az állatok a kanyarban gyorsítanak, minden szem rájuk tapad. 
Egy apró termetű ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. A kis sárga paripát s mögötte a kocsin a zöld mezes hajtót. Rocco az, a favorit. Nagy eséllyel indul. Legyőzhetetlen. 
Nos, megvan a nyerő lova, a 11-es Rocco, már csak a két következő helyezetett kell kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált, versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4, és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha fordított sorrendben futnak be a lovak. 
Hosszú, sárga ballonkabátját összegombolja, és határozottan elindul a pénztárak felé. A 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Tízen állhatnak előtte, de nem gond, van még öt perc a startig. Lassan halad a sor, a hangosbemondó már harsogja a „Fogatok a helyükre!” varázsigét. Még egy perc. Épphogy a kasszához ér.
– Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?
– Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5!
– Húsz forint, Zoli bácsi.

Zsirai László: Regebéducsora

Régente a köznyelvben így nevezték azt az állapotot, amikor az emberek egyszerre fogyasztották el reggelijüket, ebédjüket, uzsonnájukat és vacsorájukat, vagyis naponta egyszer étkeztek. Napjaink koldusokkal, rossz szociális körülmények között élőkkel telített társadalmában sokak számára ideális helyzet, ha naponta legalább egy alkalommal esznek. Egyes körökben ismét kényszerű divattá vált a regebéducsora.

    Egy idős pap két nyugdíjas otthonlakóval közelít a szeretetház kerítéskapuja felé a járdán. Útközben ballagva beszélgetnek a csepergő esőben szomorkodó mennybolt alatt. Felhők fátylába törli könnyeit az ég.

    – … és akkor még rám szólt a gondozónő, hogy rosszul töltöm ki a teát, és a zsemlémet is kérni kellett – meséli az egyik hölgy.

    – Ajjaj, leányom! Ajjaj… – sóhajt a bottal támogatott léptekkel tipegő atya.

    – Ráadásul az ebédnél nekem kell az asztalhoz vinnem azoknak az idősebbeknek a tálcáját a tányérokba porciózott étellel, akik bottal járnak, vagy annyira bizonytalanok, hogy nem bírják el – folytatja a hölgy, majd kissé hangsúlyozottabban teszi hozzá: – Teljes ellátásra szerződtünk, amikor beköltöztünk ide lakni, s nem a nővérek, meg a vezetőség packázásaira!

Balogh Gyula: Eddig volt a Jézus Krisztus

A szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki.”
Mircea Eliade

A frissen hullott arasznyi hó percek alatt a bicikli és lábnyomok csapásaitól tarka utcákra dermedt. Komoly hidegek jöttek, nappal mínusz 10-12 fok. Mialatt az egyre vastagodó jégréteget sóztuk, a szél borotvaként hasogatta az arcunk. Azért is emlékszem erre a télre olyan élesen, mert ebben az évben rétesárusként dolgoztam a szentendrei adventi piacon. Nem messze a főtértől, éppen a Barcsay Múzeum bejárata előtt állt a standunk, egy kenyérlángos sütöde mellett. Zwei Stück mit Speck und Käse, hallatszott át olykor, meg formaggio, meg ilyenek.

    A vásárban betlehem is volt, lenn a Bükkös-pataknál, a híd alatt. Körülötte állatsimogató néhány báránnyal, meg egy kismalaccal, akit a vásári licit végén nyolcvanezerért vitt el egy kalapos, prémgalléros családapa a gyerekeinek. Az állatokat egyébként a Jani dolga volt minden reggel és este a helyükre terelni. Egy sárga falú barokk bérház utcára eső felében volt berendezve az ól, rendesen a bútorok és az oda hordott szalmabálák között. Az ünnepekig rendben is ment minden, azonban a fiatal kondás éppen karácsony reggel elmaradt. Állítólag betegeskedett, bár az öreganyja, aki srégen a Barcsayval a sarki házban lakott, előző éjjel nem hallotta hazaérni a gyereket.

Bene Zoltán: Beteljesülés

1.

Először is ott van a Józsi, aki már nyitásra érkezik, iszik egy kólát, aztán átmegy a szomszédba a henteshez, ahol eszik hurkát vagy kolbászt, nagy szelet fehér kenyérrel, legalábbis a hentes Csabi szerint így szokta. Utána lófrál a környéken, néha visszatér a presszóba, kávét iszik vagy újabb kólát, a köteg tízezres, amit a zsebéből húz elő, akár a matrioska-babák legnagyobb figurája a kisebbeket, úgy rejti magában az öt-, két- és ezres címletű bankjegyeket. Az egészet széthajtogatja, kivesz a közepéből egyet, azzal fizet, mindig hagy borravalót. Környékbeli kurta sétáiról olykor ilyen-olyan emberekkel tér vissza a presszóba, többnyire nyomban a sarokban, a vécé bejárata mellett álló asztalhoz vonul és előkotorja a zsebéből a pénzét, vagy apasztja, vagy duzzasztja a vagyont, gazdát cserélnek a színes papírok, de arra még nem tudtam rájönni, mivel kereskedik. És kereskedik-e egyáltalán? Lehet, hogy uzsorás. Bár az sem kizárt, hogy csempészáruval foglalkozik. Itt, a buszpályaudvar környékén mindig is lehetett a Balkán felől áramló, zárjegy nélküli cigarettát meg italt vásárolni mindenféle alakoktól. Gondolom, valahol a közeli tömbházak udvarán, netán valamelyik garázsban bújhat meg a Józsi-féle lerakat, ott tartja a cuccot, csak a fizetés zajlik itt, a kávézóban. Persze, csak akkor, ha nem uzsorás. Amennyiben az, nem kell raktár.

Csernák Árpád: MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL

Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan eredeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula.

    A magyar író; ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy, mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.)

    Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok.

    Előtte a Rákóczi úton caplatott; egyik kezében (egy kisbőröndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlonszatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet.

fényesi Tóth János: Kelecsényi újra írt a naplóba

és sokszor úgy ír a vele történtekről, mintha önmagát is kívülről látná, és a történéseknek maga is csupán részese (szereplője) lenne.  Lehet, hogy úgy is van. Ezt a naplót pedig nem is ő írja.
…………………….
Semmit nem tudok a mindenről. Semmit nem tudok a semmiről.
Kelecsényi szereti a hétvégi reggeleket, a kora reggeli embereket. Halványabb - vagy éppen semmi - a smink, gyenge a parfümillat, fakóbbak a ruhák, ráncosabbak a cipők. Minden más meg alszik.  Isten, ha ember lenne, írnék neki levelet! Már megint egy mondat. – vette tudomásul szinte egykedvűen. Egy olyan mondat, amiből egyszer valamit még ki fog hozni. Leginkább magát. Igen, megírnám neki, hogy szemben velem ül egy férfi. Rongyos munkásnadrág van rajta, ölében töredezett fülű táska. Ebben még semmi különös nem volt, ha csak az nem, hogy Kelecsényi furcsa bizonyosságot érzett. Valami megmagyarázhatatlan bizonyosságot, hogy ez így kevés, valami történni fog. Valaminek még történnie kell! Közben felszállt egy idős nő. Kelecsényi a Kedvesére gondolt. Nem először, amikor egy idős nőt meglát. Próbálja elképzelni, az Ő arcát szeretné látni! Festek neked egyszer! Festek csupa piros virágot! Csupa piros virág volt az idős hölgy otthonkája, nyakában apró gyöngyökből fűzött, hófehér lánc. Kelecsényi még azt is felfedezte, hogy egy laza csomóval lett rövidebbre hagyva.  Kelecsényi belegondolt, hogy ilyen fehérséget még sohasem látott. …és volt még egy vékony arany karikagyűrű.

Petrozsényi Nagy Pál: KÖZMONDÁSOK

    A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint elvet, tapasztalati igazságot, (vélt) életbölcsességet kifejező, mondatértékű szólásmondások. Ezek egy része idővel természetesen módosult, más része elveszítette érvényességét, illetve kommentálásra szorul, íme, néhány példa az ismertebb „bölcsességek” közül:

    Mindent lehet, csak akarni kell.

    Lehet. Nekem eddig még nem sikerült. Gyermekkoromban hadvezér akartam lenni, aztán még bakának sem kellettem, mert már a sorozáskor kiszuperáltak. Egyszer egy nagyon magas fa tetejéről szerettem volna a Holdba ugrani. Szerencsére még idejében meggondoltam maga­mat, ami talán másképp alakul, ha történetesen eszembe jut, miszerint mindent lehet, csak akar­ni kell.

    Néma mesterektől sokat lehet tanulni.

    Nono, és akkor ezt, hogy kell érteni: néma gyereknek anyja sem érti a szavát?

    Addig tanulj, míg időd van.

    De mivel az idő pénz, ezt így is lehetne mondani: addig tanulj, míg pénzed van.

    A lovat nem ostorral, hanem abrakkal kell megindítani.

Csernák Árpád: A gumiágy

„Én vagy ti, egyikünk beteg”
                    Szabó Lõrinc

András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Alig tért magához, úgy-ahogy, és már szürkült. Pedig nem is volt még tél, de már fél ötkor szürkült. Az utóbbi idõben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belõle, a lét és az idõ viszonyáról és sajátosságairól. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetõen, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Vagy egy panoptikumi figura, gondolhatná a dombalji, gondolta András, de nem, nem, ahhoz VALAKINEK kell lenni, hogy viaszbábút vagy más plasztikát készítsenek valakirõl, bronzba öntsék a kezét vagy az orrát, õ pedig egy SENKI.
    Ott, ahonnan valaki esetleg láthatta volna Andrást, három sárgalombú nyír állt. Ezt a három fát nézte András. Különösen szépnek találta õket vakítóan fehér törzsükkel, izzó óarany lombjukkal a pengefényû háttér elõtt. Nem sokkal ezelõtt újra elolvasta Mándy Iván Brancs címû novelláját és azóta is ott tartogatta a kezében az Idegen szobák 1957-es kötetét. Szinte simogatta, mint egy kiskutyát. Halvány, szinte bársonyos, matt zöldes-szürke borító, vászon gerinc, sárguló lapok.

Petrozsényi Nagy Pál: NYUSZI

Tulajdonképpen már májusban beköszöntött a nyár, és azóta hétágra sütött a nap. A hosszúra nyúlt tél után bizony jólesett a fény, meleg, lassan kizöldelltek a fák, mezők, megélénkültek az utcák, s az emberek feléledő reménnyel vágtak neki az újévnek. Újévnek? Igen, nem tévedés. Az újévnek igazából nem januárban, hanem tavasszal kellene kezdődnie, amikor szinte újjászületik a természet.
Éva rosszat sejtve várta, hogy kikapják a szünidőt.  Még egy hónap, és kiderül, megbukik-e angolból. Nemsokára megtudta: az a dilis Jenki bizony visszatapsolta, ehhez jött a ma¬tyika, hogy ne unatkozzék az „újévben”.
– Csigavér, még semmi sincs elveszve! – vigasztalta meg feleségét a basszus hangú közgazdász. – Majd leérettségizik ősszel, a szentségit!
– Kérlek, ne káromkodj! – fedte meg szelíden az ápolt, finom arcú asszonyka. – Na, de ha akkor is…?
– Elhasal? Hát elhasal. Legfeljebb egyetem helyett dolgozik. Épp szükségünk van takarítónőre, igazán nem nagy ügy.
– Hallottad? – fordult szemrehányóan Évihez, aki mindeddig némán hallgatta, miként döntenek a szülei. – Ajánlom, szedd össze magad, míg nem késő, hogy ne kelljen életed végéig seperni – keményítette meg a hangját komoran.
– Oké, megértettem! – ásított a szőke hajú, hegyes mellű tinédzser, azzal alig pihent két hetet, nekifeküdt a könyveknek, hogy egy angol- és matektanár irányításával behozza, amit elhanyagolt mostanság.

Csernák Árpád: A pince*

A börtönben, az egyik pribék nagyon hasonlított Putyira. A házunkban lakott egy ÁVH-s tiszt. (Lehet, hogy több is, ki tudja. Így könnyebben tudtak megfigyelni bennünket.) Ennek a „tisztnek” volt két fia, az idősebbiket Putyinak, a kisebbiket Öcsinek becézték. Putyi magas, inas fiú volt, örökké összeszorított szájjal mosolygó, alacsony homlokú, annyira mélyen ülő, apró szemekkel, hogy ha föntről érte fejét a fény, úgy tűnt, mintha nem is lenne szeme, csak két sötét üreg a helyén. Öccse sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb, de egészen más testalkatú, inkább az anyjára ütött, hízásra hajlamos volt és szemüveges.

    Egyik pribékem éppen megalázó, szadista játékait űzve, a trepni takarítására adott parancsot, ami – természetesen – megvalósíthatatlan feladat volt, hiszen az apró fémlyukak közti koszt csak négykézlábra állva, rongydarabokkal, fogkefékkel vagy éppen az ujjunkkal tudtuk kikapirgálni, és ha ő úgy döntött, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása nem sikerült tökéletesen, egyszerűen csak farba rúgott, bakancsos lábával olyan erősen, hogy vagy a falnak csapódtunk, vagy pofára estünk. Egyszer fölnéztem rá, így fektemben, és megdermesztett a rémület hidege: „Ennek a lénynek nincs szeme!” Szorosan összeszorított mosolygó száj, és fölötte két fekete lyuk. Ilyen arc nem lehet sok, ezért gondoltam, hogy Putyi lehet, persze nem állíthatom biztosan, hiszen ennyi idős korban gyorsan változik az arc, más ruha, más helyszín…, megtévesztő lehet…

Petrozsényi Nagy Pál: UNALOM

Benedek unatkozva, ugyanakkor betegen heverészett a tágas, kétszemélyes rekamién. Erősen náthás volt, és már két napja birkózott ezzel a kellemetlen hűléssel.

    – Semmiség! – törölgette orrát az Alföldi Helikon szerkesztőségében. – Csak szimpla nátha, ami egy-két nap alatt magától is elmúlik.

    – Az lehet, de ragályos, és nekem semmi kedvem elkapni – kapta orra elé zsebkendőjét a fehér bajszú, egészségére kínosan vigyázó főszerkesztő. – Ami biztos, biztos. Ma nátha, holnap influenza, H1N1, B, C vírus, úgyhogy söprés az orvoshoz.

    Azóta otthon fújja az orrát Benedek. Hapci! Még jó, hogy senki sincs mellette, illetve dehogyis jó, hiszen pont ezért unatkozik úgy, mint egy kiszuperált írógép. Kapcsolja be a tévét, rádiót? Minek, hogy húsz-harminc percenként hallgassa végig ugyanazt a reklámot? Irodalom, olvasás. Egyáltalán van ilyesmi, hiszen minden regény, vers mögött egyetlen személy, a szerző maga bokázik, akihez viszont az égvilágon semmi köze sincs. Igaz, hogy ez a trend mostanság, de ha ebből a világból kirekesztik az olvasót, akkor köszöni, de ingyen sem kér a könyvekből – pislantott a polcokon sorakozó könyvekre, onnan pedig a falon függő fotókra. Az egyiken szőke, keskeny arcú férfi mosolygott.

T. Ágoston László: A piros porszívó

Nagyon unta már Fehérné, a Bori, hogy állandóan azzal cikizi a férje, hogy nem tudja beosztani a konyhapénzt. Bezzeg a húga, a Jolán tök jól bánik a manival. Most is, az ünnepek alatt három napot töltöttek valami wellness szállodában és még a félpanzió is belefért a költségekbe. Állítólag svédasztalos kaja volt. Hosszú, nagy asztalokon párolgott a melegítő edényekben kitálalt, többféle frissen főtt étel, meg hatalmas tálakon a különféle ízesítésű kolbászoktól a szalámikon át a legízletesebb holland sajtokig minden, ami szem-szájnak ingere. Annyit zabálhattak, amennyi beléjük fért. Volt olyan, aki kétszer is fordult a tányérjával. Nem cikizés ez, maga a Pista mesélte, amikor hazaértek. No, meg aztán az se mindegy, ki az a szakács, aki megfőzi azt a kaját. Mert végeredményben előbb-utóbb minden asszony megtanul főzni a saját konyháján, csak ki kell várni az idejét. Nem véletlen ám, hogy ezekben a nagy szállodákban szinte kizárólag férfi szakácsok főznek, és séfnek hívják őket.

   ‒ Befejezted?! ‒ fortyant föl az asszony, és szinte ölni tudott volna azzal a két sötétben játszó égszínkék szemével. ‒ Mit szívatsz itt engem hónapról hónapra azzal a konyhapénzzel? Gyere el velem az üzletbe, aztán majd megtudod, mi mibe kerül, és mennyit ér a fizetésed. A Jolit meg ne emlegesd nekem, mert neki aztán semmi köze se volt ahhoz a szállodához. A Pista kapta valahogy, valahonnan azt a Szép kártyát, amivel mentek. Mikor osztogattak utoljára az te munkahelyeden Szép kártyát? És ha netán mégis, akkor kinek? Fehér Lajos hányadik volt abban a sorban, hogy pont előtte fogyott el a kártya?

Csernák Árpád: A balerina

I.

Félelmet érzett, amikor halántéka hozzáért a radiátor mûanyag-csavarójához. Az a vészjósló, hörgõ hang, ami a nyaka alatt a csövekben üzenetként érkezett, mintha azt sugallná: nincs menekvés, nincs kiút, meg kell történnie: a halántéka törékeny, érzékeny, a támadó tárgy rideg és kemény, s az ütközés elkerülhetetlen.

Az ágyául szolgáló ágybetétet napokon át tologatta háromszor öt méteres szobájában, amikor beállt a hideg. Eredetileg a másik oldalra tette, de ott jeges kezek nyúltak ki a falból, fagyos tenyér simult a homlokára, jégujjal nyulkáltak a fülébe; kénytelen volt az ágybatétet kilencven fokkal elforgatni, annak reményében, hogy az ilymódon mellékerüló fal melegebb lesz, mivel annak másik oldalán szintén lakószoba van, nemcsak a szabadon bitangoló fagyos szél. Elképzelése igaznak bizonyult, de így meg fejtetõjére zúdult a hideg: ezen az állapoton is változtatni kellett. Újabb kísérletek után, a legmelegebb zúgra rátalálva, fekhelye oda került, ahol most van: a fürdõszobával közös falhoz, és feje közvetlenül a fûtõtest mellé, a halántékának szegezõdõ mûanyag-csavaróval. Úgy érezte, ez figyelmeztetés: számára még ismeretlen, de máris szorongásokat elõidézõ eseménysorozat kezdete.

Petrozsényi Nagy Pál: AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA

A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság... Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák,
megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért?

T. Ágoston László: Családfa

Csak ült az ágyban és nem akarta elhinni, hogy hat óra van, mégsem csörög a vekker. Nem kell gyorsan kiugrani az ágyból, félhülyén kitámolyogni a fürdőszobába, jéghideg vízben mosakodni, hogy fölébredjen, aztán a langyosban fogat mosni, aztán reggelit készíteni. Aztán gyorsan fölrakni a sminket, hogy mégis valahogy kinézzen az ember lánya… Mindeközben irigykedve nézni, hogy a Gergő átfordul a másik oldalára, és édesdeden horkol tovább. Nem tagadja, hogy ilyenkor utálja a férjét. No persze könnyű neki, ő már öt éve nyugdíjban van. Most meg már ő is. Egy hete nem kell hatkor ébrednie, nem kell rohanni a buszhoz, nem kell elviselni a sok hülye, hisztis kolléganőt, meg a buta, esetlen ügyfeleket. Kár is tovább ragozni a dolgot, Ő IS NYUGDÍJAS LETT.

            Nem kell már reggel hatkor kelnie. Oké, de akkor meg minek riad föl a legszebb álmából hat óra előtt öt perccel, hogy már megint elkésik a hivatalból? Kész dili… No, ezt fejtsd meg Natália a nagy eszeddel, meg a három diplomáddal!

Csernák Árpád: A makk

Dr. Glass Ákos nyugalmazott paleontológus, az asztrológia és az antropológia doktora, mostanában leggyakrabban és legszívesebben egy számítógépes játékot játszik: Battle through Time (Csatákkal az időn keresztül), ez a címe. Azt is mondhatnánk: mást nem is csinál szívesen. Este beveszi az altatóit, reggel teát és kávét iszik, aztán máris leül a készülék elé, bekapcsolja a számítógépet, a tévét (ez most a monitor), és beírja a képernyőre: Load "Battle",8, aztán megnyomja a Return gombot, a meghajtó dolgozni kezd: halk, berregő hangot hallat, a zöld lámpácska mellett kigyullad egy sárga is, a gép kiírja: Searching for battle loading ready, akkor már csak be kell írni, hogy RUN, újra megnyomni a Return gombot, és indulhat a játék. Kellemes első világháborús zene andalít, és a kicsi harckocsi elindulhat győzedelmes útjára vagy vesztére, bombázás és egyéb veszélyek közepette.

    Dr. Glass munkássága legutóbbi évtizedeit a Hold ár-apállyal kapcsolatos jelenségeinek, a gömbhalmazok és a fekete lyuk kutatásának szentelte (kutatási eredményei, számításai, rajzai most is megvannak néhány dossziéban), de munkáját feleslegesnek és hiábavalónak minősítették. Arra hivatkoztak, hogy nem áll a rendelkezésükre megfelelő berendezés és anyagi háttér. Végül az egészbe belefáradt, és ő maga kérte a nyugdíjaztatását.

    A Hold ár-apálykeltő hatása állandóan fékezi a Föld forgását, és a két égitest egymástól való távolságát is változtatja.

T.Ágoston László: Tükörponty a harangozónak

     – Azt mondják, te horgászni is szoktál – állította meg a zebra előtt Monokit a sánta Kovács.

     – Szoktam. Na és? Már ez is csípi a szemét valakinek?

     – Nem, csak én szeretném tudni. No, nem azért, hanem hogy azzal is telik az idő… Tudod, mióta ilyen rokkant lettem, aztán csak ücsörgök a tévé előtt…– hebegte zavartan az aszfaltot bámulva.– A harangozó mondta, a Kabai bácsi. Régebben ő is horgászott, de már eladta a botjait. Nincs aki kivigye a tóhoz. Nekem van kocsim, meg rokkant igazolványom is. Lemehetnénk egészen a partig, nem kell a parkolóba állni. Most már újra tudok vezetni. Meghagyták a jogsimat, csak a hívatásost vonták vissza…

     – Hm…–gondolkodott el Monoki. – Szóval te levinnél a tóhoz… Mennyiért?

     – Ugyan már, mit képzelsz? Semennyiért, csak úgy barátságból. Nem zavarnálak ám, csak ott ülnék a parton, nézelődnék… Nézném, hogy horgászol. Hátha rákapnék én is. Az orvos mondta, hogy kéne valami, mert különben csak idegel az ember. Megkaptam a kártérítést a biztosítótul, abból vettem a kocsit. Vehetnék jó horgászbotokat is.

Barkuti Jenő: Sör és a tenger

Csendesen zúgott a söntés, ahogy egy jó üzemnek zúgnia kell, amikor a termelés rendben folyik. A csapból kifolyó víz dobolt fel néha váratlanul a mosogató bádoglemezén, de ez a zaj is része volt a söntés életének, mint ahogy a poharak csörgése is, ahogy az ezredes felsorakoztatta őket. Úgy álltak azok a pulton a korsók mellett, mint ahogy a katonák álltak parancskihirdetéskor. A korsófülek mind egyfelé néztek, ahogy a sapkák sildjeinek néznie kellett, amikor az elöljáró érkezését várta az ezred. Mert a csapos értette a dolgát. Főhadnagy volt egykor, de utolérte őt is a rendszerváltás, s túl fiatal volt nyugdíjazáshoz és nem akadt semmi protekciója. Nagy nehezen, sok kilincselés után végre aztán csapos lett. Ám, amikor a múltja kitudódott, a söntés népe háta mögött előléptette ezredesnek. Ezért viszont nagyon haragudott. Nem mintha nem vágyott volna az ezredesi rangra, csak hát nem így: kocsma szintjén előléptetve, mint valami falu bolondját. Nem ilyen méltóságra vágyott. De hát a söntés népének nem tudott parancsolni. Nem lehetett őket kihallgatásra rendelni, vagy megfenyíteni. Bele kellett törődni a modifikációba.

Bányai Tamás: A szemtanú

Az Associated Press híradása:
Az egy főre jutó szemátültetések tekintetében
Srí Lanka áll a világranglista élén. Ezzel is
megerősítve az ország buddhista hagyományait,
amely szerint létezik lélekvándorlás, halál után
a lélek új testbe költözik.

    Amikor a műtétet követően Hapura szeméről levették a kötést, döbbenettel vegyes öröm lett rajta úrrá. Látott! Harmincegy, vakságban eltöltött év után életében először látott. Eleinte csak homályosan derengett valami a szeme előtt, nehezen átlátható sűrű ködfátyol, amely két-három perc alatt eloszlott, mintha heves szél tépné szálaira és sodorná a messzeségbe. Aztán meglátta, kristálytisztán, élesen, minden vonását aprólékosan kivehetően a rámosolygó arcot. Szótlan csodálkozással nézte, miközben máris azon töprengett, vajon szép-e.
    Az ápolónő fiatal volt, huszonvalahány éves. Ébenfekete haja fiúsra nyírva, festetlen, kissé kerekded arcának enyhén sárgás színű bőre ránctalan, ajkai húsosak, mélyen ülő sötét szemeiben életigenlés csillog. De vajon szép-e?
    Biztos az. Az első arc, amit lát, csak szép lehet. Hapura megsejtette, hogy ezentúl minden más arcot ezzel fog összemérni, s éppen ezért – talán, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésse – hosszú ideig gyönyörködve nézte az ápolónőt, aki megérezte, mi játszódhat le a férfi agyában. Némán és türelmesen hajolt a páciens fölé.

Csernák Árpád: A nagy szárnyas here

Adeimantosz, hátát a sziklafalnak vetve ült és nézte a végtelenben elveszõ higanyfényû lapos medencében a színes gumicsónakok, gumimatracok, úszógumik, gumilabdák és léggömbök hullámzó, himbálódzó és pattogó gigantikus áradatát. A természet alkotta szelíd zöldek, szürkék és kékek mellett bizarrul, de egyben mulatságosan is hatottak a vadul csillogó cinóberek, enciánok és püspöklilák, és nem csak a színekben nyilvánult meg ez a magasabb esztétikai érzékkel megáldott vagy megátkozott ember számára már-már elviselhetetlen ellentét, hanem a mozgásokban, a ritmusokban, a formákban és hangokban is; míg a higanyfényû víz lassú hullámzással mosta a vajszínû partot, míg a kánikulában türelmesen álló olajfák ezüstös zöldje és a sziklák grafitszürkéje mozdulatlan volt, beljebb, a medencében habosan és zavarosan tajtékzott a víz, a lehetetlen színû és formájú gumitestek össze-vissza kavarogtak, egymásnak és egymásra csapódtak, pattogtak és átfordultak, egyesülve a vörösre és barnára sült valóságos testekkel; az óriási segg, fallosz és mellformájú gumitárgyak a valóságos seggekkel, combokkal és keblekkel; míg kint a parton alig hallhatóan zizzentette meg a fák leveleit az enyhe szellõ, szelíd, surrogó hangot hallatott a víz, amint a homokszemcséket és a kavicsokat cirógatta; beljebb a végeláthatatlan medencében a bõrrel bevont valóságos emberi testek és a feszülõ gumitestek orgiáján újra és újra extatikus kacajok és sikolyok, ordináré röhögések és cuppanások csattantak fel, harsogtak, tobzódtak és terebélyesedtek.