Barkuti Jenő: A Muzsikás
Amikor Péter megérkezett a Lugashoz csak néhányan voltak a kerthelyiségben. Igaz kicsit hűvös volt az idő, de az asztalokat már leterítették, Szép új, kockás abroszokat csíptettek rájuk, nehogy a kora tavaszi szél felborzolja őket. Péter szerette az ilyen kockás terítővel borított asztalokat és a friss tavaszi szél mozgását is szívelte, mert ifjú éveit jutatta eszébe. Amint azonban leült kedvenc asztalához a morzsákat kereső verebekre lett figyelmes, akik leszállnak, az aszalok mellé és ügyet sem vetve a vendégekre, ide - oda libbenek. Mintha, az lenne a dolguk, hogy a rendetlen vendégek után összecsipkedjék a morzsákat. Megállapította: tulajdonképpen hozzá tartoztak ők a kerthelységekhez, mint az öreg hárs, ami ilyenkor tavasszal bontogatta leveleit, s mint valami hatalmas ernyő, ráborult a pici vendéglátó egységre. Talán ezért érezte úgy , hogy megnyugtatja az itteni csend, mert a Lugasban,– ahogy egyébként csak a törzs vendégek nevezték kocsmát— más fajta csend volt, mint bent, a belvárosban. Mivelhogy a csend se egyforma. Más csend van egy ászok pince mélyén és más csend a sétáló utcában. Márpedig itt is, ott is, csendről beszélnek időnként. A Lugasban, langyos, duruzsoló csend uralkodott, Ide csak nagy ritkán hallatszottak el a fület bántó féknyikorgások, motorbőgetések, mentő autó szirénázások. Lugasban a fröccs is jobban ízlett mit bent, az örökké zajos, zsibongó belvárosi söntésekben, restikben, dohos szagú pince kocsmákban, ahol a sok munkanélküli és más dologkerülők üti el az időt; akik csak azért vannak ott, hogy fogyjon az életük fonala. Fogyjanak a napok, s végre meghaljanak és eltemessék őket, mert feladatuk aztán az ég egy világon nincs, azon kívül, hogy szidják az éppen aktuális kormányt.