Bányai Tamás: Kérdések, ha fájnak

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét.

Bene Zoltán: Androgün

Már csak egy húrja volt, a hangolókulcsok közül négy letörött, a fedőlapja megrepedt. De még így, ebben az állapotában is őrizte azt a kecses, nőies szépséget, ami hosszú éveken keresztül elbűvölte mindazokat, akik a kezükbe vették. Gyerekeket és felnőtteket, fiúkat és lányokat, ügyeseket és ügyetleneket. Utóbb mindannyian szeretettel emlékeztek rá. A tehetségteleneket éppúgy magával ragadta a mahagóni testből a bőr alá kúszó, a véráramban fölolvadó finom, izgatott remegés, mint a tálentummal megáldottakat. Akadtak olyanok, akiknek leghőbb vágya teljesedett be, midőn a húrjai közé csaptak.

Csernák Árpád: PICOK

Abban az idõben volt egy visszatérõ álmom — meséli nekem Zdravko Fabijan horvát költõ barátom — : öreg történész ismerõsömet láttam, arcáról lerohadó hússal, kihullott hajjal, kátrányszínû rongyokban, ahogy kiásták a gödörbõl, amibe több hónappal azelõtt belelõtték húsz társával együtt... Buszon utaztak, leszállították õket a szerb katonák, egy gödör szélére állították és egyetlen gépfegyver-sorozattal leterítették mind... Ott voltam a „tömegsír” feltárásánál: kificamodott végtagok, koponyák gyér, pókhálószerû hajjal, szakállal, fehér csontokon foszló inak, földdel betömõdött szemgödrök, a csontvázakon rothadó agyag- és kátrányszínû rongyok... Mindegyik hulla mellé odatûztek egy számot, aztán beengedték a gödörbe a rokonokat, ismerõsöket, megkezdõdött az azonosítás... Asszonyok guggoltak töprengve bûzlõ, rohadó tetemek mellett, próbáltak ráismerni férjükre, fiukra... Én Jurenec doktort felismertem... pontosabban: nem õt... csak sejtettem, hogy a professzor...

Petrozsényi Nagy Pál: MAA-MA!

Kopp, kopp, kopp – kopogott az eső a mohos sírköveken. A fiatalember álmosan meredt a lobogó lángokba. A szél pajkosán cincálta a nyárfák üstökét, időnként végigsüvöltött a kidőlt-bedőlt sírbolton, és rálehelt a legényre. De csak a lángok táncoltak feljebb, maga a fiú érzéketlen maradt. Megszokta a hideget, hiszen nemegyszer hált kinn a szabad ég alatt, valamelyik parkban vagy vasúti váróteremben.
– Csáó, haver! – bukkant elő hirtelen két alak a sötétből. – Leülhetünk melléd?
– Felőlem.
– Lu vagyok – nyújtotta kezét barátságosan a férfi, arcán keskeny heg vöröslött, nyilván megkéselték valaha. – Ez meg Zsó – mutatott egy nyúlánk, tizenhat, tizenhét évesnek látszó kócos hajú lányra.

Vasi Szabó János: Thulcandra

C.S. Lewis emlékének

Puszta ország

Fölöttünk feszül az ég ultramarinkék vászna, bágyadt felhő van ráfestve – mint egy gyenge Dalí-utánzaton. Meleg a levegő, az Opel belsejében még fülledtebb. Elhagytuk Pest agglomerációját, jön az első hányinger, hősiesen visszanyelem. Tóninak még rosszabb lehet a kombi hátsó ülésén. Tamás lazán, fél kézzel kormányoz, a nyílegyenes útra szegezi szemét. A felezővonal fehér csíkja beleolvad az útba: szürke-fehér aszfalt-tiramisu gabonamező keretben. Nem töri meg fa vagy bokor látványa az egyhangú zöldet. Száznegyvennel repeszt az Opel, de nem lehet lehúzni az ablakot; a kevés légmozgás, amit nyernénk, nem áll arányban a porhomokkal, ami percek alatt ellepne minket. Marad a kazánforróság és műanyagszag. Csorog a hátamon az izzadtság, rosszullét kerülget, a hasamhoz szorítom a kezem. Tamás aggódón pislant:

-       Minden rendben, Andrea?

-       Jól vagyok… - sóhajtom, de nem győztem meg, hátraszól Tóninak:

-       Rozner úr, adj előre vizet a hűtőtáskából!

Gyengeségem miatt szégyenkezve fogadom el az ásványvizes palackot.

Bányai Tamás: Fortuna tenyerén

Három éve éltem Amerikában, Liát is ismertem már, akkoriban készültünk házasodni. Angol tudásomat elegendőnek éreztem ahhoz, hogy saját lábamra álljak, önálló üzletbe fogjak. Magabiztos voltam, pontosan tudtam, mit akarok és hogyan, csak egyetlen apróságot hagytam figyelmen kívül, közel sincs elegendő pénzem álmaimat valóra váltani.
    Csüggedten hagytam ott az ingatlan irodát, amelynek főnöke keményebb feltételeket szabott és jóval nagyobb összeget kért bérleti díjként, mint amire én számítottam. Nem rendelkeztem a szükséges pénzzel, s nem tűnt valószínűnek, hogy rövid időn belül képes leszek keresni annyit, ha megfeszülök is. Fejemben mindenféle elképzelések kavarogtak, észre sem vettem azt a férfit, aki az épület előtt megállított. Összerezzentem a hangjára, közelsége váratlanul ért.
    - Ne haragudjon, hogy megszólítom, de volna egy ajánlatom az Ön számára. Talán érdekelni fogja.

Bene Zoltán: Míg kitavaszodik

Rókus behúzta maga mögött az ajtót, vállára vette kopott sporttáskáját, egyik kezével megmarkolta elnyűtt bőröndje fülét, másik kezével a lábához simuló papírdoboz spárgáját, amellyel összekötözte, hogy szét ne essen, azzal elindult. Vissza se nézett. Ebbe csaknem belepusztult, de nem nézett hátra. Lebotorkált a lépcsőkön, ki a lépcsőházból az utcára, a megállóban felszállt a hármas számmal jelölt villamosra, majd négy megállót követően leszállt róla, hogy egy kis keresztutcában álló, málladozó vakolatú parasztház kapujánál megállapodjék. Itt lakott Bözsi néni, a kellemetlen szagú özvegyasszony, akinél Rókus szobát bérelt. Bözsi néni ezúttal éppúgy barátságtalanul fogadta új albérlőjét, mint előző délután, amikor egyezségre jutottak a bérlet feltételeiről, ez azonban Rókust egy cseppet sem zavarta. Új életterében, a négyszer ötös, dohos szobában, amelyben egy ősöreg szekrény, egy foszlott matracú heverő, egy íróasztal, egy szék, egy komód és a sarokban egy állványon lavór állott, kipakolta minden ingóságát: ruháit, könyveit a sporttáskából és a bőröndből és számítógépét a spárgával többszörösen átkötözött a papírdobozból. Miután imígyen beköltözködött, visszatért az odakint tomboló fülledt nyárba.

Csernák Árpád: Fekete pávák

Tornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent ku­porgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette levő fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csim­paszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról bíztatta, segítette, miközben ő is próbált lej­jebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.

    A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a ma­darak már nem voltak sehol. Az öreg csősz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.

    Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vörösképű ember közele­dett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a levegő.

Petrozsényi Nagy Pál: KI AKAR KÖNNYEN, GYORSAN MEGGAZDAGODNI?

Dr. Schoher akart, ezért roppant megörült, amikor elolvasta az erről szóló apróhirdetést. Pár hónapja bizonyára fölényesen legyintett volna erre. Hanem azóta sok víz folyt le a Dunán, többek között lecsúszott a fess generális is. Valaha ott posztolt a város legszebb vendéglője előtt sujtásokkal díszített festői mundérjában. Amikor felbukkant, kivirult a lokál, Schoher úr előkelőén szalutált, ajtót nyitott, taxit rendelt. Ez volt a dolga – többek között –, időnként megszervezett néhány partit, szex-, egészségügyi és egyéb tanácsokkal szolgált, amelyekkel úgy feltornázta magát, hogy a főnökét már észre se vették tőle. Igaz, nem sokáig, és ezzel ismételten beigazolódott a tétel, miszerint főnök csak egy van, és az oszthatatlan, következésképpen az uborkafára sem kapaszkodhat kettő, így lett a generálisból munkanélküli, aztán filozófus, végül dr. Schoher, akit maga az élet avatott doktorrá. Egyelőre azonban nem sok hasznát látta, és a pályája inkább lefelé, mint felfelé ívelt, bár ünnepélyesen megesküdött, csak azért is kiugrik a névtelen senkik közül. Új nevet, címet szerez, és hozzá... milliókat – pödörte meg bizakodóan hosszú, tömött bajszát.

T. Ágoston László: Lány az út széléről

A lány ott állt az út szélén és a táskáját lóbálta, mintha csak úgy ráérősen várna valakire, vagy valamire. Biztosan nem buszra várt, mert a két falu között nem volt megállóhely, csak bent a községháza előtt. Az autós úgy gondolta, hogy legalább két kilométernyire volt az utolsó ház mindkét irányból. Az elhanyagolt, kátyúkkal teli út egyik oldalán hatalmas kukoricás, a másikon meg az erdő. Keskeny dűlőút kígyózott a fák, meg a sűrű bozót között. Látszott rajta, hogy ritkán tapossa emberi láb a csenevész füvét.

  „Én ugyan ki nem állnék erre az elhagyatott árokszélre, ha éhen döglenék is” gondolta Pataki, de hamar meggondolta magát. Mi lenne, ha mégis itt próbálna szerencsét? A lányhoz közeledve erőteljesen rálépett a fékre. Végtére is ha sikerül, visszanyerheti az önbizalmát, és nyugodtan közeledhet Sárihoz. Ha nem, elfelejti az egészet, és tovább éli a mogorva vénemberek magányos életét. Soha senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. A lány se fog emlékezni rá, hiszen ő csak egy volt a számtalan fuvar közül. Fizet és hajt tovább.

T. Ágoston László: A tógazda

Csak nézte az északi kiszögelésben horgászó férfit, és egyre inkább izgatta a gondolat, hogy már látta valahol. Nem, nem pontos a szó, inkább az ingerel a helyes kifejezés erre az állapotra. Igen, határozottan ingerelte, ahogy a távcsövön keresztül figyelte. Ő ott a nádas mellett nyilván nem is sejti, hogy nézi valaki. Azt meg végképp nem tudhatja, hogy az a valaki éppen a tulajdonos. A tó, meg a vizet körülvevő ötven hektár föld tulajdonosa.

    Néhány évvel ezelőtt még ügyet se vetett volna az ilyen marhaságokra, hogy pontos kifejezés, meg odaillő szavak. Ha nem tetszik, tégy róla! Rúgós bicska a zsebben, a haverok készenlétben a baseball ütővel… Ha kell, egyéb nyalánkságok…Csak egy telefon, vagy esemes… No, igen, gyarló ifjúságunk tovatűnő emlékei, amelyekre csak szűk baráti körben és sok konyak után illik emlékezni. Aztán nagyon gyorsan elfelejteni, nehogy valakinek eszébe jusson a józan hétköznapokban is.

    Ha valaki politikusnak mondja magát, sőt, ha mások is annak nevezik, akkor már nincs lazítás. Minden mondatára, minden egyes szavára vigyáznia kell, mert az ellenfél hiénái egyetlen óvatlan betűért is darabokra tépik. Undorító népség. Az újságírók meg különösen azok.

Vasi Ferenc Zoltán: Néhai Bokorné TAR ILDIKÓ szólt válásunk előtt

„Ugye, Erika, akinek kertje van…”

           -    annak konyhája van!
           -    asztala van!
           -    családja van!
           -    háza van!
           -    védelme van!
           -    keresztje van!
           -    vallása van!
           -    hivatása van!
           -    megélhetése van!
           -    aranytartaléka van!
           -    haszna van és hobbija!
           -    szakmát ad az utódjának!
                         -    teret ad!
           -    szellemi hazája van!
           -    emlékezete és tudása van!
           -    kegyelete és halála van!
    A kert azé, aki megműveli,
                             s azé a vallás, akié föld!
Te meg akartad rabolni a Fecót!
    Úgy is van! – ügyvédi segédlettel…
    Jóllakott oroszlán vagy.
    Szegény gyerek, mert szültél azt is! -
    ellene!

Bányai Tamás: Amikor rossz idők járnak

Egy papírbálán ültünk a nyomda udvarán, Harry meg én, és cigarettáztunk, mit sem törődve a dohányzást tiltó táblákkal. Harry csukott teherautójából bömbölt a zene, ütemére lóbáltuk a lábunkat, tétlenül élveztük a délutáni napsütést. Szép, tavaszias nap volt, hosszú idő óta először valóban meleg. A nyomda területét mindenki elhagyta már, hetek óta csökkentett műszakban dolgozott az, akit eddig még nem bocsátottak el.
    Ez volt a mi nagy bajunk. Nem elég, hogy régen megszűntek a túlórák, még a rendes műszakból is lefaragtak jócskán. Csúnya érvágás volt ez mind a kettőnknek. Vagy három éve túlóráztunk megszakítás nélkül, nem mondom, hogy mindig szívesen, sokszor lett volna kedvünk inkább sügérre halászni, de dolgoztunk keményen, napi tizenkét-tizennégy órát, szombaton is nyolcat, s persze kerestünk is szépen. Megszoktuk a jó fizetést. Harry két új kocsit is vett az elmúlt évben, magának a csukott teherautóját, feleségének meg egy Ford Mustangot. Én meg a motorcsónakot vettem, amivel halászni jártunk szabad vasárnapokon. Hű, de nagyon szerettem! Talán azért, mert még odahaza, a Dunaparton mindig egy jó csónakról álmodoztam. Harry ugyancsak irigyelt érte. Mondogatta is folyton: rövidesen ilyet vesz majd ő is, csak erősebb motorral. A gyomra sosem volt képes bevenni, ha valaki jobb vagy gyorsabb volt nála. A Mustangot is azért vette, hogy ő száguldozhasson vele, felesége csak munkába járáshoz használta.
    Egyikőnk sem mondta ki, de most is, a papírbálákon üldögélve, az járt a fejünkben, miből fogjuk kifizetni a következő részleteket.

Bene Zoltán: Fehér alapon piros-fekete pöttyök

A két ablaktábla között katicabogarak. Odakinn csikorgó hideg. „Hogy kerültek ezek ide?” Kinyitja az ablakot. A pánt mélyedése, amibe a zár nyelve illeszkedik, tele van katicabogarakkal. „Ha becsukom, összenyomom őket a zárral.” Szinte hallja a kitinvázak ropogását. „Eddig is ott voltak, és nem esett bajuk. Be kell csuknom, behúz a hideg.” Nem is érti hirtelenjében, minek nyitotta ki. Az ablakok közt a katicabogarak – meg akart bizonyosodni? Így, karácsony közeledtén? Mindegy. Visszazárja az ablakot, az asztalhoz megy, leül. Előkotor egy szálat az ukrán cigarettásdobozból, kattan az öngyújtó, bodorodik a füst. A tévében sorozat kezdődik éppen. Szép fiatal férfiak szeretnek és gyűlölnek szép fiatal nőket és viszont. A jók nagyon jók, a gonoszak nagyon gonoszak, a könnyek nagyon sósak, a mosolyok vakítóan fehérek és egészségesek. Míg élt a férje, együtt nézték. Bár az ura többnyire elbóbiskolt rajta….

     („Minek nézed ezt a sok baromságot, Julis?” „Legalább nem lövöldöznek benne!” „Na és? Attól még pont olyan marhaság!” „Hagyjál, jó?!”)

     „Karcosabb a füstje ennek a cigarettának, büdösebb is, de kétszáz forinttal olcsóbb.” Az asszony mélyen leszívja a füstöt. Istenem, hányszor próbált leszokni! Az urával együtt is, hányszor! Aztán hol ő osont ki a WC-re, hogy suttyomban rágyújtson, hol az ember oldalgott ki a kertbe, hogy a szőlő közt elszívjon egy cigit. Mindig elbuktak. Most meg már minek? Negyven éve szívja, több is talán. Ha abbahagyja, se fog tovább élni… Elmélázik. A képernyőn valaki sír.

Csernák Árpád: SVÉD ACÉL

Hogy is nevezte anyám az ilyet? Az ilyen hangulatot? Az ilyen estét? Az ilyen fényeket? Visszanéz a Nap? Igen, azt hiszem. Ez akkor nekem nagyon tetszett: „Visszanéz a Nap"! Most miért fut végig a gerincem mentén a hideg? És miért lesz nyirkos a homlokom? Talán mert ez így tart hetek, hónapok óta: visszanéz a Nap. És nincs különbség nappal és éjszaka, hajnal és alkonyat között. Ugyanazok a visszfények, ezüstös-vörösben játszó reflexek; nincs koromsötét, de nincs vakító világosság sem, csak ez a monoton, érces félhomály. Most nem visszanéz; elakadt a Nap, elakadt, mint a papír az írógépben, mint a lift két emelet között; vagy visszanéz, de csak úgy, mint a hulla szeme: mozdulatlanul, megváltoztathatatlanul, vádlón.
Az órák 8-at mutattak - bár nem voltam benne biztos, hogy ez reggeli 8 órát jelent -: jó időben érkeztem az irodába. Indulás előtt még borotválkozásra is volt időm: néha hűvös, sima arcomhoz értem, és ez valamelyest nyugtatóan hatott rám.

Petrozsényi Nagy Pál: Bogáncs

Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

    Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

    – Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

    – Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

    De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.

    – Ereszd el!

    – De én csak segíteni szeretnék.

    Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.

Bányai Tamás: Hurrikán előtt

Trópusi vihar volt, még mielőtt elérte volna Kubát. A kubai szárazföld közelében, csak az irgalmas isten tudja, minek folytán, felerősödött. Santiago de Cubá-ba már mint négyes besorolású hurrikán érkezett meg.
Ez volt a legrosszabb hír.
    - Ide tart. Pontosan ide tart felénk - mondta a férfi. Kézfejével megtörölte homlokát, felegyenesedett, ivott a dobozos sörből.
    Az asszony csak annyit mondott: tudom.
A virágokat hordta belülre. A két kisebbik pálmát az ágy mellé rakta. A fehér orchideát a konyhában helyezte el, a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé, a legvédettebb helyre. Ezt a fehér orchideát szerette a legjobban. Óvta, babusgatta.
    Aztán újabb virágokért jött ki a fémvázas mobil lakóházból. A bejárat előtt fehér fakorláttal körbefogott, alig hat négyzetméteres teraszt építettek még tavasszal. Az asszony itt tartotta a virágjait.
    A férfi a jobboldali ablakot táblázta be. Villanyfúróval csavarozta a másfél centi vastag deszkalapokat az ablak fémkeretéhez. Időnként letette a fúrót, ivott a söréből.
    - Úgy oszd be, hogy alig van pár doboz a hűtőben. Az üzletet teljesen kifosztották. Üres polcok tátonganak mindenütt. Még így is hatalmas tömeg állt sorba. Mindent felvásároltak.

Csernák Árpád: A vitrin

„a fejben lassan rohad a rongybaba”
(S. Beckett)

    ...a temetésen kezdődött... A rosszullétem? A hallucinációk? A látomások? nem tudom, minek nevezzem. Ott álltam a ravatalozóban, a sercegő kandeláberek fényében, néztem az apám ravatalát körülálló alakokat; a múltból felrémlő arcokat, és úgy éreztem: mindenki engem bámul; sandán, kajánul, leplezetlen undorral, gyűlölettel. Néztem az apám szikár törzsfőnök-arcát, mélyre hullott, áttetsző bőrrel fedett szemeit, felkötött állát, és a testére halmozott koszorúkat. Éreztem az égő faggyú szagával keveredő virág- és kölni illatot, az élő- és holt testekből áradó savanykás-édes bűzöket. Émelygett a gyomrom, vonszoltam a tekintetemet: hol a fekete márványlapokon csikorgó-nyikorgó lakkcipőket, hol a falon táncot járó árnyékokat figyeltem, de mindig visszatértem az apám arcához... És akkor...
    ...akkor úgy láttam: felül az apám, lassan emelkedik, kicsit derékszögben ül, aztán felém fordítja az arcát, kinyitja szemét, leszáll a ravatalról és lassan elindul felém. De nem lépeget, csak áll mozdulatlanul, lefittyedő állal, vádló(?), vagy sajnálkozó(?) tekintettel közeledik felém, mintha fártkocsin húznák, egyre nő, nő... és amikor egészen közel ér hozzám, megáll...
    ...megszédültem, a falnak csapódtam; többen odaugrottak és felállítottak, a hónom alá nyúltak, támogattak.

Vasi Szabó János: Dentaku

történet a kínai szerverről

Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp valahol Macedóniában csörtetett.
   Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Néki és társainak köszönhette az internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.
Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, sorosfiókák által generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. 

T. Ágoston László: Harangszó előtt

Rosszkedvűen sétálgatott palotája egybenyitott szobáiban Heródes Antipas, a negyedes fejedelem. Döntésre kellene jutni végre ebben a Jézus ügyben – gondolta magában – mert a végén még fellázítja a peszah ünnepre összesereglő népet, és ha a rómaiak állítják helyre a rendet, abból a zsidók számára semmi jó nem származik. Rendes ember ez a Pilátus, a helytartó, de hát mégis csak római. Kaifás, a főpap, meg a főtanács is csak tanácskoznak, csépelik a szót, de nem akarják magukra vállalni az ítélet felelősségét. Ez a Jézus, a József fia a Dávid nemzetségéből úgy viselkedik, mintha nem is alattvaló lenne, hanem ő viselné a koronát. Isten fiának meri nevezni magát, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kiveri a templomból a kufárokat, és képmutatóknak nevezi a papokat. Kiféle, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hírhozók beszélnek róla, már régen megérett a fejvesztésre. Akár az a végítéletet hirdető, nagyszájú János, aki még őt is a szájára merte venni, mert feleségül vette Heródiást, a bátyja, Fülöp feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta a fejét venni, hisz’ annyira tisztelte őt a pórnép, meg prófétának is mondták.