Jankovics Zoltán: Utak a ködben

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene.

Csernák Árpád: A máglya

1956 nyarán, koraőszén egészen más légkör volt a városban, mint az előző években. Mintha egyszerre elege lett volna mindenkinek a hazudozásból, a rettegésből, a sunyi számítgatásokból. Mintha nagyon fáradtak, elgyötörtek, de épp ezért mindenre elszántak lettek volna az emberek. Apáink kidobálták az évek óta — kényszeresen és kényszeredetten — gyűjtögetett Szabad Népeket, Sztálin, Lenin, Rákosi könyveket és képeket. Ezeket mi, gyerekek összeszedtük, és rendszeresen, szertartásosan elégettük a Duna parton.

    Valamikor október elején éppen a Kalefon — így neveztük a Moszkva-teret — gyülekeztünk, hogy a megszerzett „zsákmánnyal” elinduljunk az újabb máglyarakáshoz, amikor különös eseményre lettem figyelmes. Az egyik ismerős rikkancsfiú egy bódé tetején hasalt — körülötte hatalmas tömeg — és onnan osztogatott egy számomra addig ismeretlen újságot.

    — Füles! Dobjál már ide is egyet! Majd holnap kifizetem! — kiáltottam oda a rikkancsnak, aki jó haver volt, és akit nagy fülei és a Micimackóbeli Fülesre emlékeztető hosszúkás, bús képe miatt becéztünk Fülesnek. Többszörösen összehajtogatott és odadobott egy újságot. Ez volt ráírva: Irodalmi Újság. Belelapoztam. Teljesen más hangnem, furcsa, lendületes címek: „Különös emberek”, „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Ebbe beleolvastam: „Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember...”

Czipott György: Raport

–     Levele jött... – az idős férfi nem titkolt figyelemmel körülnézett a kicsi helyiségben, történt-e valami változás, amit számon kérhetne az albérlőn. Az egylapos villanyfőző a vaskályha tetején, ennek használatában megegyeztek, egyéb, áramot fogyasztó készüléket megnyugodva nem látott. – Hivatalos ajánlott levél, de a postás volt szíves ideadni, csak szállásadóként alá kellett írnom. Ugye, nem csináltam valami kellemetlenséget ezzel?... – két ujjal, eltartva magától nyújtotta a fejléces levelet.

–     Köszönöm Vass úr, dehogy csinált, mehettem volna be a Postára érte – csak azt nem tudom, mikor. Mire én hazaérek, azoknál már rég nincs ügyfélfogadás, hát nagyon is örülök.

Hanem Vass úr, még mindig nem zavarja magukat az estébe nyúló gyakorlásom? Tudja, igyekszem halkan fújni, de a magasabb hangokat muszáj nagyobb levegővel megszólaltatnom…

–     Dehogy, ha nem vagyunk a konyhában, a ház többi helyiségében nem is halljuk, ha zenél. A feleségem meg örül is a muzsikának, csak azt mondja, nem mindig tudja, milyen dalt fúj. Én meg világ életemben szerettem a bluest, fiatalságomra emlékeztet, ezeket a mai izéket meg már annyit hallom a rádióban, megszoktam. De ha valami újabb villamos dolgot akar használni, szóljon, nem bánom én, csak kiszámoljuk, mennyi a fogyasztása. Mert ugye a lakbérbe az nem számít bele…

Hajdu Imre: Máraira gondolva…

Előző nap, még idehaza, nem gondoltam, hogy másnap beborul az ég. Ám az időjárás ismét értésemre adta, hogy csak azért sem igazodik az én gondolataimhoz és vágyaimhoz. Olyannyira nem, hogy nemcsak beborult másnapra, de el is kezdett esni, előbb csak szemerkélve, ám amikor a kassai dómhoz megérkeztünk, már sűrű cseppekben hullt az égi áldás.

Én pedig, mivel előző nap mást hittem és reméltem, nem vittem magammal e külföldi útra esernyőt, így attól a pillanattól kezdve mintegy másfél órán át a kassai dóm boltívei borítottak fölém ernyőt és nyújtottak védelmet.

Úgy is mondhatnám, hogy a kassai dóm rabja lettem. Persze nem abban az értelemben, mintha mondjuk a minap még Tiszaújvárosba tervezett börtön rabja lettem volna. Én ott, másfél órára úgy lettem annak a székesegyháznak a rabja, hogy ez az ember építette, isten dicséretére szánt monumentalitás, szó szerint és nem először rabul ejtett.

A Király-lépcső közelében beültem egy padba, a nagy boltíveket tartó oszlopok mellé, s hátrahajtott fejjel sokáig bámultam fel a magasba, abba a gótikus végtelenségbe. Eszembe jutott a legnagyobb kassai polgár, a legeurópaibb magyar, Márai Sándor, aki miután Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, talán 40-be vagy 41-be hazautazott szülővárosába, úgyszintén másfél napra, mint mi most. Hogy miért ment haza spontánul és váratlanul? „…mert ott-hontalannak éreztem magam a világban” – adta meg az önmagának is feltett kérdésre az egyetlen lehetséges feleletet.

Baráth Zoltán: „Gazdik”

Nem hirtelen, nem egyik napról a másikra történt. Egy hosszas evolúciós folyamat vége volt. Legalábbis az elején még úgy hittük, mi emberek. De mire feleszméltünk volna, már a macskák szolgái lettünk.

   Egy éjjel nagyon furcsát álmodtam. A macskám beszélt hozzám és én minden szavát értettem. Parancsolgatott nekem:

„ - Adj enni! Most!” – és én felkeltem álmomban, odamentem a konyhaszekrényhez, elővettem egy alu-tasakot a többi közül, beletöltöttem a tálkájába. Ekkor újabb parancs érkezett:

„ - Cseréld ki az almomat! Nem látod, hogy tiszta szar, meg húgy?” – és én, mint egy engedelmes robot, kicseréltem. Amikor felébredtem, véres volt a párnám. Mint kiderült, az orrom vérzett. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Majd a konyhába, hogy feltegyem a kávét. Szfinx ott ült és evett. A tálkájában frissen bontott eledel. Az alom tiszta. Akkor hát mégsem álom volt! Az orr-vérzés a mentális üzenet erejének volt köszönhető. Jött az újabb parancs:

„ – Zárd el azt a bűzös kávéfőzőt!”

   A parancs olyan erős volt, hogy ismét eleredt az orrom vére. Ám ekkor már ténylegesen ébren voltam és feltámadt bennem a lázadó énem. Nehogy már egy szaros macska parancsolgasson nekem! Én ember vagyok! Nagyobb, mint ő!

- Egy nagy lópikulát, kislányom! – Azzal újra meggyújtottam a gázt a kávéfőző alatt. Ekkor olyan fájdalom hasított az agyamba, amitől azt hittem, ott menten összerosálom magam.

„ – NEM HALLOTTAD? Azt mondtam, ZÁRD EL AZT A SZART!”

   Kétrét görnyedtem. Megvakultam egy pár másodperc erejéig. Az orromból már szabályos vér-folyam áradt. Elzártam hát a gázt. Az erős nyomás, amit addig éreztem, hirtelen megszűnt. Csak néztem őt hitetlenkedve. Kimeredt a szemem, mint neki szokott, mikor éppen a dolgát végezte. Nyávogni kezdett, én pedig hallgattam és értettem minden szavát.

Csernák Árpád: Petúr

Endrődi bátyját, aki Tapolcán töltötte sorkatonai szolgálatát, társai Petúrnak szólították, talán mert lázongó szenvedélye, megalkuvást nem tűrő igazságérzete a Bánk bán Petúrjára emlékeztette őket.
    A laktanyában nem lehetett rádiót hallgatni, az elküldött képeslapokra nem volt szabad ráírni a címet, a kiskatonák nem kaphattak csomagot. A vezérkar igyekezett titokban tartani, hogy Tapolcán harckocsizó zászlóalj állomásozik. Információ nem szivároghatott ki, de a külvilág felöl sem érkezhetett. Persze a diktatúra efféle primitív törvényeit könnyû volt kijátszani. A városban különbözõ megadott címekre küldték a csomagokat, a leveleket, Petúr barkácsolt detektoros rádióján hallgatta a híreket, a pokróc alá bújva, zseblámpa fényénél olvasott. Október 23-án ezt hallotta a tízórás hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselõvel.”
    Másnap Novák hadnagy összehívta a körlet kiskatonáit és hevenyészett beszédet tartott: „Zavargások vannak Pesten. Huligán banditák megtámadták a Rádió épületét, fegyvereket szereztek és a népi demokratikus rend megdöntésére törnek. Jelentéktelen zavargások ezek, de nekünk fel kell készülnünk szocialista hazánk megvédésére”  mondta, és marékszám töltényeket osztogatott. Máskor csak pontosan porciózva lehetett éles töltényekhez jutni, hadgyakorlat idején.
    Petúr, amikor csak tehette, hallgatta a rádiót. Meghallgatta Tildy Zoltán, Nagy Imre és Kádár János beszédét, a Petőfi kör vezetőségének és a Magyar Újságírók Szövetségének felhívását, a Magyar Rádió riportereinek jelentéseit, Háy Gyula üzenetét, aki így kezdte beszédét: „Fiatalok, barátaim! Ott voltam köztetek, veletek együtt vonultam fel Budapest utcáin kart-karba öltve. A nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, de együtt harcolok veletek már évek óta az új fiatal művészetért, irodalomért, a becsületért, az ifjúságért, az igazságért, a népért. Ismerlek benneteket, tudom, hogy becsületes hazafiak vagytok, igaz minden leheletetek...” A különböző rádióállomások ellentmondásos híreiből azt szűrte le, hogy Pesten kitört a forradalom, és neki ott a helye a felkelők között. A lőgyakorlatokon ő volt az egyik legjobb, gondolta hasznát vehetik.

Hajdu Imre: Hazám

Sokféle hazát akartak már elhitetni vélem.
    S ma is permanensen, hordóra és emelvényre felálló szónokok győzködnek arról, mi a haza.
    De ha nem győzködnek is, látom, érzem a sokféle hazát. A hivatalost, az alkotmányost, a címerest és a zászlóst, a kardcsörtetőt, a kenetteljes, a melldöngetős, az alkoholfogyasztós, a szkeptikus hazát, miközben keresem, tapogatva akár a vak, az igazi hazát, az én hazámat, ami nem definíció, nem ilyen-olyan sávos lobogó, nem egyenruha, nem mítosz, hanem realitás, kötelesség, cselekvés, munka.
    Konkrétabban az az utca és az a ház, ahol születtem, arcok, amelyek szelídek, mert szerettek és én is szerettem őket. Az én hazám minden lépcső, ahol ültem már, egy-egy kapualj, ahol valakire vártam, s közben a harmadik emeletről az ablakon át a Szomorú vasárnap dallamát hozta a szél. Az én hazám Szepesi hangja, amikor azt kiabálja bele az éterbe: Dömötör lőjj, lőjj, lőjj, lőjj… gól… goooól! És persze Latinovits hangja is, amint éppen József Attilát szaval.
    Ezt a hazát kerestem. Keresem amióta csak élek, egyre makacsabbul, egyre magányosabban. Már tudom, csak egyedül találhatom meg.
    Haza csak egy van. Az, ami bennünk van.

Jankovics Zoltán: Angie mennybe megy

Jonathan bácsikám, amíg élt, fikarcnyit sem törődött velem. Annyira nem, hogy biztos lehettem benne: már rég nem is emlékszik távoli, magyarországi rokonára. Ám a jelek szerint tévedtem. A bácsi ugyanis, amikor váratlanul jobblétre szenderült, kisebbfajta vagyont hagyott rám örökül, mindössze egyetlen rövidke kikötéssel: Használjam okosan!

Jómagam már akkoriban is több értelmét láttam az élmények gyűjtögetésének, mint a pénz halmozásának, így aztán egy percig sem lehetett kétséges, hogy világ körüli hajóútra indulok, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Nem bajlódtam vele, hogy felmondjak a munkahelyemen. Poggyásszal sem bíbelődtem sokat, gondolván, hogy majd megveszem út közben, amire éppen szükségem mutatkozik. Egy hét sem telt bele, és Southamptonban voltam, ahol mindössze három napot kellett várnom a Reputance nevű óceánjáró indulására. A menetrenddel legalább akkora szerencsém volt, mint a hirtelen jött gazdagságommal...

Aki ismer, az tudja, hogy nem csak az utazásnak vagyok bolondja, de a szebbik nemnek is, és már jó előre örvendeztem afelett, hogy az előttem álló négy hónapban mindkét szenvedélyemnek egyszerre hódolhatok.

Csernák Árpád: Kártyavárak

Megpróbáltam. Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Tizenhat évig folyamatosan iskolába jártam, családban élek, fiaim vannak, unokám. De a kezdeteknél túl nagy volt a vérveszteség. Nem számíthattam senkire. Családban éltem akkor is, mint gyerek, de micsoda különbség! Mennyi álság, mennyi hazugság! Csak a gyanakvás, a hálára és alázatra nevelés, álszenteskedés, feszültség, félelmek, irigység... elorozni tőlem, ami csak az enyém... ezt nehéz feldolgozni... ehhez valóban bölcsnek kellene lenni...
    Gondolj a mackóra! „Deus est anima brutorum.” Így van ez? „Isten az állatok lelke.” A lényeg ez! Kerouacnal kétbalkezes mackó, Milnénél Winnie the Pooh, Karinthy fordításában: Micimackó, és Kerouacnál Bartos Tibor fordításában: „...nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó?” Hát nem gyönyörű!? Karinthy közbenjárásával így fog kezet az ókor Kerouackal... az évezredeken át... idő nincs!

Hajdu Imre: Árvalét

Gépiesek a mozdulataid. Évről-évre ugyanúgy ismétlődnek. A kóróvá száradt virágokat egymás után húzod ki a kemény talajból, viszed a közeli szemétgyűjtőhöz. Majd felgereblyézed a kiszaggatott gyökerektől felszakadt földet, s fenyőgallyakkal takarod be. Közéjük pedig apró fehér krizantém fejeket tűzöl. Még az alkonyban is úgy fehérlenek, mint égen a csillagok.
    Évről-évre ilyentájt ünneplőbe öltözteted az emlékezést.
    S mikor végzel mindennel, tekinteted az ég felé fordítod, oda, ahol hidegen szikráznak az igazi csillagok. Mert őket keresed ott a csillagok között, őket, kik talán ma már angyalok odaát. Egyes-egyedül ebben reménykedsz csak, ebben hiszel csupán, hited, reményed vékony fonál.
    Állsz némán és görnyedten, az este bársony palástjával pedig betakar. Nehéz, rideg palást az övé, remegsz is alatta, s tested-lelked elgémberedik.

Baráth Zoltán: „Megújulás”

/Philip K. Dick emlékének ajánlva/

A Professzor pont úgy nézett ki, ahogy a férfi elképzelte. Középtermetű, átlagos testalkatú, ősz haj, kecskeszakáll és aranykeretes, körlencsés szemüveg. A férfi számára ismerősnek tűnt valahonnan. Kutatott egy kicsit a beépített adattárban és elé is ugrott egy kb. háromszáz éve élt pszichológus, Dr. Sigmund Freud arcképe és a hozzátartozó fülszöveg. Ez a folyamat a másodperc tört része alatt ment végbe az elméjében. Nem szakavatott személy észre sem vette volna azt a parányi lefagyást, amit a keresés okozott.
- Jó napot! Fáradjon be!  - mondta a professzor. – Ön az öt órára előjegyzett kliens, ugye? Szabad a nevét?
- Igen. Persze! Zlotan Brahat, azonosító szám: ZB-365.
- Üljön le, vagy feküdjön le, ahogy önnek kényelmesebb!
   ZB-365 az ülést választotta.
- Hallgatom! Mi a probléma, amely idehozta? Feltételezem, valamely paradoxon-csomó, mely összeütközésbe került a beültetett programmal!
- Nos, valóban! – válaszolta a férfi, miközben a látóidegi kamerával lepásztázta a szobát. Maga az épület, melyben a Professzor rendelője volt, egy átlag, high-tech fúziós, kívülről egy megdöntött paralelogrammára hasonlító épület-együttes egyik szárnya volt. Ám a Professzor szobája anakronisztikusan régi stílusú bútorokkal volt berendezve és a szoba így a Professzor kinézetéhez hasonló, Dr. Freud-korabeli hangulatot tükrözte. Kandalló, könyvespolcok, fektetett dívány, állólámpa és egy terebélyes tölgyfa-íróasztal. Maga a Professzor fehér köpenyben ült a dívány mellé helyezett fotelben, mely köpeny felső zsebéből egy toll-szár kandikált ki.

Csernák Árpád: A VADŐR

Esténként ott ültünk a kórház májszínű csempével kirakott klór- és jódszagú folyosójának sötét végében, két csővázas, szakadt fekete műbőrhuzatú karosszékben, meg a kórtermekből kihozott kis fehérre mázolt vasszékeken: az idős, sváb parasztasszony, az öreg zsidó úriasszony, a frissen műtött nyugdíjas kárpitos, én és ő. M.G. a vadőr. Vérsüllyedéssel került be, aztán a vizsgálatok során kiderült, hogy három ciszta van a bal veséjében, és valószínűleg ki kell venni. Örökké izzadt, néha nyelési problémái voltak. Ilyenkor fuldokló köhögő-roham jött rá. Naponta négy-öt liter szénsavas üdítő italt megivott. Gyakran mondogatta: „Hej, de szerettem kint lenni!” Úgy járt, úgy is nézett, kissé összehúzott szemekkel, merev nyakkal, csontos arcát előretartva, mint aki örökké lesen van. Néhány évvel ezelőtt eltörött a lába, a csontokat rosszul illesztették össze, ezért az egyik lába kissé merevebb, a térde nem hajlik rendesen. Ezzel a lábával minden lépésnél kis kaszáló mozdulatot tesz.
    „A téeszt 1970-ben egyesítették. Na most, hogy az egyesített téesz Gy.-be került, ezáltal engemet megismertek kint a vadászok, és mivel jártam az erdőt, meg ugye este is a területet, így hívtak el ők engem vadőrnek...” Sokat beszélt, és mindig erről, hogy hogyan lett vadőr harmincnyolc éves korában, és hogy ettől fogva mennyire megváltozott az élete. Félt a műtéttől. Állandóan izzadt, sokszor kiszáradt a torka, de ha a vaddisznókról, a lesről, a szarvasokról, a hajtásról beszélt: derűsebb lett és nyugodtabb, elfeledkezett a betegségéről.
    Egyik este, amikor ott üldögéltünk a homályos folyosó végén berendezett „klubban”, mesélni kezdett. Közben behoztak egy gyomorvérzéses asszonyt, s miközben M.G. az életéről beszélt, ez az asszony egyfolytában jajgatott.

Jankovics Zoltán: A visszajáró kocsmáros esete

AZ ÉJSZAKA levegője friss volt ugyan, de mégis balzsamos. A folyó felől iszapszagot hozott a szél, és vele az ártéri erdő jól ismert neszei is megérkeztek. Lidérc, a vén kuvasz a tornác előtt hevert, és mancsain nyugtatva bozontos fejét régi időkről álmodott. Nagy marakodásokról a falu kötekedő kutyáival, kalandos tolvajkergetésekről és véres küzdelmekről, amiket nem is ő, hanem nagyapái és dédapái vívtak valahol a havasi esztenákon farkasok és medvék ellen, szöges nyakörvben, falkába verődve, életre-halálra. Távoli harcok voltak ezek, ám mégis oly tisztán és képszerűen éltek minden porcikájában és zsigerében, mintha csak vele estek volna meg, és még a dúvadak szagát is érezni vélte. Ínye meg-megrándult, orrlikai kitágultak, néha fel is nyögött vagy mordult, ha az álombéli események éppen úgy kívánták.
Régi veterán volt, tisztességben és becsületben megvénült, valaha félelmetes őrkutya. Izmai mostanra megpetyhüdtek, ízületei egyre gyakrabban hagyták cserben, néha meg is kínozták, és az érzékszervei sem működtek már úgy, mint egykoron, de épeszű ember ma sem merte lábát az ő területére betenni, és még a keménynek mondott kutyák is csak a kerítés túloldaláról, tisztes távolból ugatták meg. Lidérc úgy hevert a bejárat közelében, mint a hűség, a bátorság és a megvesztegethetetlenség csontszínű márványból megmintázott szobra. Ösztönei szerint helyezkedett el. Aki a házba kívánkozott, az csak a testén keresztül juthatott oda. Feje az udvar és a kert felé fordult, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy pórul jár mindenki, aki rosszban sántikál.

Baráth Zoltán: Üzenetek

Azt mondják, hetvennégy éves vagyok. Nem tudom. Sajnos, nem emlékszem. Valószínűleg így van, mert ez áll a papír-cetlin, amit valaki a hűtőszekrényre erősített egy mágnessel.

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Jó tudni! Bár úgy is elfelejtem, nem kell hozzá egy óra sem! Azért ezek az üzenetek sokat segítenek. Felgyújtanak egy kis lámpást az agyamban, és egy darabig szétoszlik a homály. Egy fél órácskára ismét tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mi van velem. Aztán az Alzheimer-kór, amivel diagnosztizáltak nagyjából egy éve, ismét sötét homályba borítja az elmém és magával viszi az összes emlékem. Tabula Rasa. Csengetnek. Ki lehet? Nyissak ajtót, vagy ne? Tétován ácsorgok a konyhában. A hűtőre nézek. Rajta egy papír a következő felirattal:

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Aki most a nyakamra küldött egy új ápolónőt. Muszáj beengednem? Muszáj! Valakinek gondoskodnia kell rólam. A múltkori „baleset” után be kellett látnom, hogy magamról már nem tudok. A város széléről hoztak vissza a rendőrök. Valamiért elindultam, de útközben kiesett az agyamból, hogy miért is. Rendben, most megint tiszta a kép. Ajtót nyitok.

Csernák Árpád: Emberi dolgok

Október eleji borongós idő. Az elszíneződött lombok sötéten hajbókolnak a hematitszürke ég alatt. Kerékpár-kerekek surrognak a vizes aszfalton. Fiúk kerékpároznak meggondolatlan, lázas lendülettel. Ezüstkörökké olvadnak össze a küllők.

   A nagyobbak kipirult arccal, előre meredve csak arra összpontosítanak, hogy egymást lehagyják. Egy-egy artikulálatlan csatakiáltás harsan száguldás közben...

     A legkisebb lemarad. Ő is kisebb a többinél, a kerékpárja is. Igyekszik, de igyekezete hiábavaló. Megcsúszik a kanyarban, elesik. Sír.

A nagyobbak közül az egyik fiú lefékez, megáll, visszafordul. Arcán átfut a győzelemről való lemondás józansága. A kicsire néz. „Fáj?” — kérdezi. A kicsi abbahagyja a sírást. Ahogy felkászálódik, látszik a sérülése, látszik rajta, hogy fáj, de nem mondja. Száját összeszorítva felül a biciklijére és tovább teker.

2.

Korareggel. Friss pékárúkat kínáló mozgóárus. Szépséges óriáskiflik, piroshátú briósok, perecek, forró kenyerek halmai. Fiatalember kínálja őket csíkos trikóban, fehér köpenyben. Idős ősz úr áll a kerekes, üveges pult előtt, mellette szőke kisfiú.

Hajdu Imre: Lugasban

Ha tényleg színház az egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada, intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.

    Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat, hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.

Jankovics Zoltán: A harmadik szem

Jólesőnek éppen nem nevezhető álmomból a telefon fülsértő rikoltozása riasztott fel. (Ideje lenne csengőhangot cserélnem.) Kellett egy kis idő, mire visszaszivárgott az öntudatom, és kótyagos fejjel eljutottam az asztalig, ahol a mobilom mellett még ott állt egy gusztustalan, barnásra cserepesedett csészében a révülős teám maradéka. A jelek szerint kissé túladagoltam a főzetet. Nem először fordul elő, amióta öcsém az ukránoktól szerzi be a gyógyfüveket. Talán át kellene állnom öngyújtógázra, ennél a pokoli émelygésnél még az is jobb. Vagy inkább felhagyni az egész spiri-pop biznisszel a fenébe. Csak hát enni-inni, ruházkodni akkor is kell, ha az embernek történetesen hónapok óta nincs munkája. A hiszékenység pedig még mindig jó üzlet. Nagyon jó.
A készülék közben elhallgatott, majd kisvártatva újra csengeni kezdett.
- Tessék, Harmadik szem Kft., révülés, jövőbe látás, paranormális érzékelés. Miben segíthetek?
- Te idióta!
- Önnek is szép napot uram. Ha bemutatkozna, és kicsit pontosabban megfogalmazná, hogy mit szeretne...

Molnár Dávid: Vonatút

Hárman utazunk a vonatkabinban. Ez a lány már itt volt, mikor én beléptem. Végignéztem az operációt, ahogy SIM-kártyát cserél a telefonjában. Átjött a határon, na igen, hogy jobban megérje, nyilván azért cserélte ki… Mikor jött a kalauz, pótdíjat kellett fizessen. Valahogy nem ezen a vonaton kellene lennie, legalábbis a jegye alapján. Not my fault – magyarázta, de fizetnie kellett. Jó, végül nem thirty-valamennyi, csak twenty-three Euros. Most zenét hallgat. A velem szemben ülő fiú később szállt föl. A telefonján játszik, ujjaival a kijelzőn tapicskol, mintha lábaival valaki a sárban, a maga örömére. Úgy ülünk hárman a hatüléses kabinban, hogy senki sem ül közvetlenül a másik mellett; ez szinte szabályszerű. Nincs dolgunk egymással. Azért vagyunk itt, mert tartunk valahová. Későre jár. Az ablakból nem látni csak a benti dolgok tükörképét a külső feketeségen. Nem, a vonat nem fog megállni Budapesten. Örökre benne maradunk ebben az egyedüllétbe

Bíró Rudolf: Retúrjegy

Tél volt. Ereszekről lecsüngő jégcsapokba rendeződött az idő. Lassan, de csöpögött egyenesen az üresen kongó lavórba, amíg a kémény a benti szmogtól köhögött.Ez egy másik tél volt, és még gyerek voltam. Karcos volt az ég alja, mint a hang, apám torkán:

    Gyerünk, húzd a cipőd!

    Anya csak állt az ajtóban, mint akit kint felejtett a létmagány. Nem tudtam hová megyünk. De otthon se volt jó. Apám, hátára táskát szögelt, mintha egy keresztet cipelt volna, s csattal feszítette fel rá az indulatokat. Eközben Mária könnyekben állt. Fehér, ártatlan, gyermeki arcra ragasztott tekintetet siratott. Dolgos, hipóviselt keze még mindig puha volt. Megsimított:Szeretlek, fiam...Kora délutánra járt, és mi még is rohantunk valami felé. Üres utcák. Latyakos hóban pangó peremvárosi idill. Lidércvalóság. Mindenki otthon. Ejtőzésekbe dermedt a vasárnapi-csend. S ezen a kietlen Szibérián robogtunk, apa és én, ketten, mint egy gőzmozdony. Menekült emlékeket rejtve belső vagonjainkban.Megérkeztünk. Szájkéményből ömlő fáradt gőz akadt meg a sálamon. Pára csókolt arcon és vele a megdöbbenés; ez egy másik végállomás: Városi strand.Tél volt. Mínusz kettő és fél. Fedett strandra persze nem tellett a városnak. Apámra néztem. Ő, az előttünk összeboruló sorra. Dominók voltak. Várták a mögöttes lökést az életükhöz. De még nem sejtették, hogy pofára eshetnek. Hirtelen, rám nézett apa. Határozatlan vállvonással visszajeleztem. Ösztönös gyermeki reakcióm őszinte volt.

Csernák Árpád: Kék korláton sárga ernyő

MÁJUS 24.-ÉN BOLDOG VOLTAM. Este 10-kor lementem kenyérért. Az utca, ahol máskor utálok (félek) végigmenni, most békés volt, barátságos. Girbe-gurba hamuszürke utca, bársonykék ég néhány csillaggal... és csak az egyik házban, ház körül volt mozgolódás. A második emeleten nyitva voltak az ablakok, bent a szobákban égtek a villanyok, az ablakokban gyerekek lógtak, a ház előtt egy szőke kislány ugra-bugrált és azt kiabálta: Szerenádozzunk! Szerenádozzunk! Akkor jóban voltam a világgal. Megvettem a szép nagy kerek kenyeret, selyempapírba csomagoltam, a mellkasomhoz szorítottam, úgy mentem hazafelé...

    MOST MÁR ŐSZ VAN. TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ VAGYOK,  DE csak úgy mint a halálos beteg vagy a háborúból jött...
    Éjszaka esett... Úgy surrogtak a kerekek, mintha kutyák nyüszítettek volna, macskák nyivákoltak volna. Nem lehetett pontosan tudni. Nem lehetett megítélni. Többször kimentem, körülnéztem... kinyitottam a külső ajtót, kiálltam a lépcsőházba és hívtam a macskát. Odáig már eljutottam, hogy a kutyát nem szabad keresnem, nem szabad hívnom, nincs értelme... nincs. Már csaknem egy éve. De a szemközti romház rom-kutyaházai elé kötött kutyák vonyítása-sírása ellen nem tudok védekezni... csak reménykedni lehet, hogy lebontják azt a félházat, és a benne lakók és a kutyák majd kapnak egy másik házat, kerttel... És addig? A macska nem jött, a gumikerekek surrogtak, és a kutyák nyüszítettek szemközt, a félház előtti tákolmányok elé kötve...