Petrozsényi Nagy Pál: ALBI

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.
– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând , mint Nagy János.
Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.
Ha ezt gondolta, nagyon jól spekulált, mert a nagyanyám tényleg elit óvodába, pontosabban zárdába íratta, ahova csak a tehetősebb szülők gyerekei járhattak. A fräulein ugyan elmaradt, de akadt helyette nyelv- és zongoratanár, miközben én mezítláb játszadoztam a „büdös parasztok kölykeivel”. Pedig, ha úgy vesszük, én is úri gyerek voltam ám. Anyám tanítónő volt, apám református lelkipásztor, de törődtem is én akkor az effélével! Én is pontosan úgy öltözködtem, beszéltem, mint a többi gyerek a faluban, hasonlóak voltak a vágyaink, és csaknem ugyanolyan szegénységben éltünk is. A szüleink nyilván másképp látták a világot, csak az Internacionálét fújták együtt lelkesen. De azt aztán minden bál, gyűlés vagy kultúrházi előadás után.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Az ügynöklista

ugynokAz érettségi találkozó után Dobos Pista megkérdezte, van-e valaki, aki vele tartana Pestre? Egyedül jött, van hely a kocsiban. Az asszony nem érezte jól magát az indulás előtti este, inkább otthon maradna ─ mondta. Ő meg nem unszolta. Minek? Ez már az ötvenharmadik találkozójuk. Az ötvenedik után, amikor már elkezdtek fogyni a régi osztálytársak, elhatározták, hogy ezután minden év őszén összejönnek az életben maradottak a régi iskola közelében lévő vendéglőben. Nem vacsorára, hanem ebédre, hogy még a naplemente előtt hazaérhessenek. Minden évben kevesebben jöttek el. Ezen az őszön már csak húszan ülték körül az asztalt. No, meg a velük jött férjek, feleségek. Őszbe csavarodott, festett hajú matrónák, megtört tekintetű, roggyant térdű, kopasz férfiak. Eleinte valamennyien azt a nyílt tekintetű, izgága, világfaló diákot keresték egymásban, aki a még nyomdaszagú érettségi bizonyítvánnyal lépett ki a gimnázium kapuján. Aztán... aztán mára már csak az Angliában dolgozó unoka öt év előtti fényképe maradt, meg a doktor legújabb diagnózisa a porckopásáról. Nem csoda, ha a Hédit nem vonzotta ez a társaság. Inkább otthonmaradt a szokásos migrénjével. Így aztán amikor a pincér az ebéd után leszedte az asztalt, lassan hazafelé indult a társaság.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Halálugrás

hellsangelsA fejéről a bukósisakot épp levevő, egy legendás motorkerékpár márka bőr motoros szerelését, „Hells Angels,” a „Pokol Angyalai” mociklub pólóját, méregdrága, kézzel vart és vasalt western csizmát hordó férfi elégedett vigyorral zsebelte be azokat az irigységgel vegyes hódoló pillantásokat, amelyeket a hatalmas amerikai tűzpiros chopper dörgő hangja, meg a Greatful Dead bizarr hangzású zenéje csalt a hotel előtti léhűtők arcára. „Minden megváltozott itt Balatonon az elmúlt huszonöt évben” konstatálta magában – miközben homlokára tolta divatos napszemüvegét – a fényűző szálloda helyén, amikor utoljára itt nyaralt, egy nádassal szegélyezett rét húzódott. Jancsi, bár magára inkább Jack-ként hallgatott, ugyanis így szólította mindenki az Egyesült Államok egyik nyugati parti egyetemén, ahol szociológiát és kortárs magyar irodalmat oktatott a rendszerváltáskor oda kikerülve. Magas, épp hogy őszülő haj, már túl az ötvenen, napszítta barnasága, fekete szeme vonzotta a női tekinteteket, és ő élt is minden adódó lehetőséggel. Diákjai szerették nyíltságáért, közvetlenségért, úgy érezték, közülük való, valójában azonban álcázta önmagát. Egyszerűen önző, nagyképű és pénzéhes, de kényszerűségből betartotta a játékszabályokat, rugalmas, így úgy tesz, mint aki hisz többek közt az „egyedül üdvözítő életforma, az amerikai álom” legendájába. Kedvenc vitatémája a behatárolhatatlan „totális kommunikáció” volt. Ha azonban valaki figyelmesebben tanulmányozta egyéniségét láthatta, nem csekély önimádat, kivagyiság és túlzott akaratosság tükröződik vonásain. Hiú volt önmagára, eredményeire, és végtelenül nagyképű. Bár már rég amerikai állampolgár, most remek, kiválóan fizető álláslehetőséghez jutott egy évre gazdag, liberális barátai által, egy Budapesten lévő, kelet-európai fiatalokat agymosó amerikai alapítványnál. Így mellesleg lehetősége nyílt visszajőve egy kicsit nosztalgiázni és még inkább kérkedni az idehaza meglévő rokonainak és régi ismerőseinek avval, amit odakint elért.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Ingyen szerelem

Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.
    Amorium a Via Grappián található szórakoztató kombinát volt, ahol rabszolgalányok mellett, Illyriából hozatott hárfaművészek, szerecsen kuruzslók, görög borok és luculluszi lakomák várták a vendégeket. És persze maga Calmarius, aki a boltív alatt fogadta előzékenyen minden látogatóját. Volt ebben némi számítás, lévén, hogy minden kliens más és más anyagi háttérrel rendelkezett, s ennélfogva különböző igényekkel lépett fel. Calmárius már ott, a bejáratnál felmérhette kit, milyen élményben részesítsen, s hogy azt hány sestertiusért szolgáltassák.
    Ez talán kapzsiságnak tűnik az egyszerű halandó szemében, ám erről szó sem volt, mint ahogy nem is tartotta senki sem pénzéhes embernek Calmariust. Alapos volt csupán, aki mindig gondosan mérlegelte és pontosan kiszámolta, miért mennyi jár, s ehhez mindig következetesen ragaszkodott. Soha nem csapott be senkit, ám azt sem akarta, hogy netán ő legyen egy esetleges anyagi félreértés szenvedő alanya.
    Calmarius tizenöt rabszolgalányt alkalmazott, gondjukat viselte, és ahhoz képest, hogy saját portáján élet-halál ura volt, tisztességesen is bánt velük.
    Történt egyszer, hogy Filippina, a legfelkapottabb rabszolga kéjnő, belehabarodott az ifjú Musicusba, aki a hárfát pengette esténként az aulában. Szerelemük, mint minden kezdődő szerelem, eleinte csak plátói volt, ámde szemeik csillogásán hamarosan átsütött a testi vágy is, már csak az időnek kellett eljőnie, hogy érett gyümölcsként egymás ölébe hulljanak.

szozattovabbacikkhez

Dinók Zoltán: Az író nyugalma

Az írónak elege lett abból, hogy minden napszaknak külön hangulata, vagyis az ember agyának különböző minőségű szürkeállománya van. Ezért fogta magát s kiment az arborétumba. Csak pihenni fog. Döntötte el. Ahogy kiért, kimelegedett. Fogta a magával vitt pokrócot s kiterítette. Lefeküdt s még rá is gyújtott. Élvezte a magányt, a csendet. Az emberek szállingóztak, de nagyon kevesen. Egy szép, nagy mellű nő haladt el a part tetején s megkérdezte:

    - Meg tudná gyújtani a cigimet?

    Az író felsétált s teljesítette a kérést.

    - Köszönöm!

    - Nincs mit!

    Az írót a szép nő egyáltalán nem zavarta. Úgy cigarettázott a nő, mint aki első cigijét szívja. Festett volt a körme, szemei kifestve, igazán szép látvány volt. Szerencsétlen író teljesen zavarban érezte magát.

    - Maga itt pihen? – kérdezte a szőke

    - Igen. Elmenekülök a világ elől.

    Elmosolyodott.

    - Mi elöl menekül?

    - Most mondtam. A világ elöl.

    A nő megint nevetett.

    - A világban vagyunk most is. Konkrétabban értettem.

    Az író sóhajtott.

    - A családom elöl.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: SIC ITUR AD ASTRA

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum. (Vagy mégsem? Poeta non fit, sed nascitur: a költő nem lesz, hanem születik – tartja egy ókori latin mondás. Ilyen értelemben persze lehet valaki költő anélkül, hogy előzőleg igazi olvasóvá ért volna. Mit költő, akár isten is, ha Pallasz Athénére gondolunk, aki már eleve teljes fegyverzetben, kész hadistenként pattant ki Zeusz fenséges fejéből. De hagyjuk, nehogy a végén még az is zavaros legyen, ami eddig világos volt.)

Szombat délután három óra. Az irodalmárok jókedvűen kortyolgatták kávéjukat a szalonban. Svédasztal: kávé, pogácsa, ásványvíz. Általában ez volt minden, amit a társaság nyújtani tudott egymásnak. Ezt is úgy, hogy ki pénzt, ki alapanyagot hozott az elnöknek, pontosabban a soros házigazdának, akinek a házában gyűltek össze hetenként.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: A háráni lakodalom

Hét évig szolgált Jákób Háránban Lábánnál, a nagybátyjánál, hogy feleségül vehesse a gazda kisebbik lányát, Ráhelt. Furcsa egyesség volt ez, hiszen befogadta őt, mint jó rokon, de tudta, hogy bármilyen szigorú feltételt szabhat a maradás áraként, mert a fiú olyan nagy hibát vétett, amit soha sem bocsáthatnak meg neki az övéi. Nem elég, hogy egy tál lencséért megvette bátyjától az elsőszülöttségi jogot, még az atyai áldást is elorozta tőle. Lábán nem nagyon szerette a sógorát, Izsákot, így aztán inkább csak kuncogott a történteken, mintsem velük bosszankodott volna. Az meg, hogy a két fiatal – mármint Jákób és Ráhel, a gazda kisebbik lánya – első látásra egymásba szerettek, csupán arra emlékeztette, hogy a fiú szüleivel is valami hasonló történt egy emberöltővel előbb. Apja fia – gondolta, és ezen is csak mosolygott. A szolgálatként kiszabott hét esztendő meg olyan hosszú időnek tűnt, ami alatt bármi megtörténhet.

  De nem történt semmi. Legalábbis olyan nem, ami megkérdőjelezte volna a megállapodást. Jákób olyan nagy hozzáértéssel őrizgette, terelgette, gondozta a nyájat, hogy évről évre csak szaporodott a juhok és kecskék száma, s egyre nagyobb haszna lett belőlük a gazdának. A hetedik év végén, amikor a fiú odaállt a nagybátyja elé, hogy elszámoljon a szolgálatával, nem tehetett mást Lábán, mint hogy összehívja a háza népét, és bejelentse az esküvőt. Le is zajlott a szertartás annak rendje-módja szerint. A lefátyolozott menyasszony arcát senki se látta, legkevésbé a vőlegény, de hát így volt ez rendjén, így kívánta meg a hagyomány. A násznép arcára kiült a boldog mosoly. Nyilván a menyasszonyéra is, de azt eltakarta a sűrű fátyol.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Néha a horoszkóp is téved

biciklis    – Elmebeteg!

    Még a Lánchíd hangos forgalmi zaján is áthatolt annak a jól öltözött, csikorgó, kifaroló, hátsó kerekékkel fékező, drága városi motorkerékpárját vezető, elegánsan felöltözött férfinak némi káromkodással is fűszerzett üvöltése, aki majdnem elsodorta a kerékpárutat szabálytalanul elhagyó nőneműnek látszó biciklizőt. Az arra haladó járókelők legtöbbje közönyösen fordította el fejét a mindennapos – gyakran durva szóváltásokkal fűszerezett – szabályértelmezés eseményeitől.

    Így csak a legkíváncsiabbak, a botrányra leginkább éhesek hallották a bicikliscipős, talpig kerékpáros dresszes, arcát széles napszemüveggel félig eltakaró sisakos csajszi kihívóan odavetett feleletét: „Köszönöm, hogy nem nyilvánosan akar lefektetni”, majd futó pillantással végigmérve az ijedtségtől és az ezt követő válasz miatti méregtől immár pulykavörös arcú ötven év körüli vezetőt, elkarikázott. Továbbhaladva a motoros a Krisztinaváros egyik elegáns irodájának parkolójában állt meg, még mindig az előbbi eseményen füstölögve. Szemtelen ribanc – mormolta magában – még, hogy „lefektetni”, egy ilyen sportőrült, vélhetőleg egészség- és fitneszmániás, így „se melle, se segge” amazont, ezért gyűlölöm a túl öntudatos feminista nőket, majd vállat vont, és igyekezett elfelejteni az egészet. Pedig Péter szerette az asszonyi nemet, de kizárólag csak az engedelmes, önmagukat minden feltétel nélkül odadobókat, de velük is időben szakított anélkül, hogy valamelyik hamis álmokat – netán házassági terveket – szövögethetett volna.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Ablak mellé mikiegér

restaurant     - Szenzációs! - mondta Roger Rogers az étterem közepéről szemlélve a bárpult mögötti falat. - Hát ez szenzációs!

      Kende Géza szerényen lesütötte szemét, mint aki szégyenkezik a dícséret miatt.  Mellette álló barátja száját csücsörítve bólogatott. Szerette, ha egy üzlet jól sikerül. Márpedig ez jó üzlet volt. Akkor is, ha neki semmi közvetlen haszna nem származott belőle. Átvitt értelemben, persze, igen. Két ember, akiket ő hozott össze, elégedett az egyezséggel, ebből még neki is kijut majd valami, idővel. A tulajnak tetszik a kép, miért ne tetszene, valóban jó, hangulatos, kiemeli az étterem jellegét. A festő meg pénzt kap érte, s mi lehetne a jól végzett munka nagyobb elismerése, mint hogy jól megfizetik.

     Előttük a bárpult, hat méter hosszú kecses hajó, mintha most simult volna a tengerparti sétányhoz. A bárpult-hajó mögött a sétány, karcsú vasoszlopon álló hajólámpákkal, azon túl a tenger, szelíd hullámait óarany színnel ragyogja be a láthatáron nyugovóra térő napkorong. A hajólámpák a falra voltak erősítve, minden más - így a tartóoszlopok is, a tenger, az aranyló napkorong - festve voltak a falra.

     - Szenzációs! - jelentette ki ismét Roger Rogers. Látszott rajta, alig tud betelni a látvánnyal. - Erre bizony inni kell valamit.

     Letelepedtek az egyik asztalhoz, a mennyezetre függesztett halászhálók alá. Roger Rogers egy üveg whiskyt és három poharat hozott a bárpult-hajó mögül.

     - Nem szoktam inni reggel, de most kivételt teszek - mondta. Koccintottak. - John, mondd meg a barátodnak, hogy igazi művész.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Az ötödik

Azt gondoltam, erről sem írni, sem beszélni nem tudok. Nem fogok. Nem akarok. Régebben nem így volt. Nem volt ennyire így. Mi az, hogy régebben? Ilyen még sosem volt. Nincs két egyforma eset. Én is más voltam, a kutyák is más kutyák voltak.

   Az utolsó napon még kimentünk az utcára. Az ágyéka alá kötött frottír törülközővel kellett megemelni a farát. Megyünk sétálni, mondtam. Rákapcsoltam a pórázt. Semmi értelme nem volt, de hozzátartozott a szertartáshoz. Elindult. Elindultunk. Kiértünk a kapun túlra. Az út, ahol lakunk, kissé emelkedik. Arra szoktunk elindulni. Az út végén egy füves, gazos domboldal volt régebben. Ott szerettek hancúrozni a kutyák. Ma már ott is kerítés van. Megvették azt a telket is, a telekre ház épült. Az út végéig így is jó volt elmenni; két oldalt füves partok, a kerítések mögött kutyák. Lehetett ugatni, rohangászni. Most is arra indultunk. De Mackó néhány lépés után lerogyott. Az út közepén. Láttam, hogy nem szabad eröltetni. De az út közepén sem fekhet. Gyere Mackó! – mondtam – hazamegyünk. Megemeltem. Jött néhány lépést. Sikerült az út széle felé irányítanom, de ott ismét lerogyott, aztán megfordult, és abba az irányba nézett, amerre az út emelkedik. Nyugodtan feküdt, és az utat nézte. És az út végén a dombot. És a domb fölött a holdat. És ki tudja, még mit..

   Csaknem egy óráig. És én álltam mellette, és én is néztem az utat, a holdat…

   Aztán bementünk. Éreztem, hogy vihar jön. Feleségemmel az üres garázsba vonszoltuk a házát, noha tudtuk, hogy már nem tud bemenni. A háza elé tettünk egy deszkát, a deszkára egy rongyszőnyeget, oda fektettük. Mire esni kezdett, ő már bent volt, és mi is bementünk a házba. Éjfél tájban még kimentem hozzá. Királynői pózban feküdt a háza előtt, az arca nyugodt volt, a tekintete tiszta. Adtam neki két szelet sonkát. Most már aludj, Mackó! Jó éjszakát, mondtam és becsuktam a garázsajtót.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: KÖTÉL ÁLTAL

Csepel felől déli harangszó foszlányait hozta a szél, amikor rendszerint a kocsmaházhoz érkezett. Szerette ezeket a szántók, kaszálók közé hasadt dűlőúton tett hosszú sétákat, kitisztult a feje, módja nyílt átgondolni újra meg újra a helyzetét, kilátásait. Valahogy csak kell élni tovább, alamizsnából, még ha baráti szívesség adja is, nem tengődhetnek. Nem férfinak való dolog...
    A kármentő előtt szálas férfi üldögélt, kopottas, néhol megszaggatott öltözékben és fülescsuporból bort kortyolgatott. A kocsmáros únottan tett-vett, letörölgette a könyöklőt az atyafi előtt.
    – Adjon Isten jó napot maguknak! – köszönt a férfiak felé, – meginnék fél liternyit a fehérből, leülök amoda, az asztalhoz...
Biccentett a kocsmárosnak, amikor az letette a cserépkorsót és a füles csuprot a billegő asztalra. Lassan töltött magának és belekortyolt a viszonylag hűvös borba. Elnézte a férfikora javát már megélt, üldögélő parasztembert, föltűnt neki, olyan kincstári lábbelit visel, amilyennel néhány századot elláttak negyvenkilenc tavaszán, valami rekvirálás után. A férfi fölvette ivóalkalmasságát és hozzá közeli asztal mellé telepedett. Szó nélkül néztek maguk elé, fáradt csönd lebegett a kocsmahelyiségben.
    – Válthatnánk-e némely igaz szókat uraságoddal, bizonyosan többet hallott, mint mi itt, hogy mi van, vagy inkább, mi lesz az országban? Ha nem sérteném meg kíváncsiságommal...
    – No hisz! Sokkal többet magam sem tudok, de jól esne a beszélgetés. Hanem..., telepednénk-e odaki, a diófa árnyékába tolt asztal mellé? Csak jobban esik ott..., aztán meg... a kocsmárosnak is van füle – tette hozzá alig hallhatóan. Fölvették edényeiket, kifelé indultak. A kocsmaépület előtt álló öreg fa levelei között játszott a napfény. 

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Emberek és patkányok

A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro[1], de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

    – Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

    – Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

    – Mi másért?

    – Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

    – De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

    – Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

    – Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz?

    – De hát hányszor mondjam már, én itt senkit, hallottátok, senkit sem utálok.

    – Jól van, Dió. Látom, nem értünk szót egymással. Ha nem, nem. Felőlünk lakhatsz bármerre, nem számít. Csak aztán ne csodálkozz, ha nem hozunk többé se kaját, se piát. Mert hoztunk, sokszor csak úgy, barátságból. Igaz-e?

  szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Az utolsó sikoly

csillagszoroBence körülbelül 180 cm magas, 50 év feletti barnahajú szakállas férfi volt, türelmesen állt, arcát a koradélutáni, nyár eleji napfényben fürdetve az egyik angyalföldi villamosmegállóban. Jóminőségű, de láthatólag mindennap hordott farmernadrágja, galléros pólója, kopott válltáskája, izmos, eres alkarja valamint történetünk időpontja azt engedte sejteni a kívülállóknak, valamelyik mutatóban megmaradt gyárban, fizikai munkával, több műszakban keresi kenyerét. Hirtelen magához tért az álmodozásból, kapkodva húzta elő egyre hangosabban csörgő telefonját –miközben félhangosan dünnyögte – jól van, jól van, máris felveszlek! Szia Kriszti, akarta mondani, hisz a kijelzőn Gabinak, meghalt feleségének egyetlen öröksége, az egyetemet épp befejező neveltlánya képe mutatta, hogy ki hívja. Kimondani azonban nem tudta, mert egy vízhangzó, örömteli sikoly majd érthetetlen hadarás jelezte, sikerült az utolsó vizsga is. E rég hallott hang hallatán zsibongás kezdődött benne, borzongott a meleg dacára, megrohanták az emlékek, s így ha visszakérdezte volna valaki, egy szót sem tudna visszaidézni Kriszti szavaiból. Miközben felszállt a hangos csattogás kísérte, nehézkesen begördülő öreg Tátra villamosra, lelki szemeinek képernyője felelevenítette volt kapcsolatait, és az elsőnek hallott szerelmi Sikolyt. Valival és Kiságival egy kötelező építőtáborban ismerkedett meg, Valival együtt estek át a testi és lelki szerelem kezdő rögös útjain, Kisági pedig mindent megengedett, amit normális nő megengedhet egy férfinak. Egyre tolultak az emlékek, mint Kisági fiatalos, elvált mamája, aki kielégíthetetlen szexuális étvággyal vadászott lánya kamaszkorú udvarlóira, és nem takarékoskodott a hangjával, ha a csúcsra jutott. Majd Ildi, az első és egyben utolsó nő, akit életében felpofozott egy viharos, szerelmi drámát sem nélkülöző viszony lezárásaként, még egy Ildi, majd Jutka, Juli és Renáta, Kati és Katalin, több Marcsi, Imola, akinek megkérte a kezét, de ő nem akart melósfeleség lenni.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Októberi történet

kozertReggel a cikóriából készült tejeskávét ihattam kifli vagy kenyér nélkül, mert előző este megettük az utolsó karéj kenyeret. Mondtam a mutternak, kiszaladok a sarki közértbe, mire lemondóan legyintett, a közért zárva van, ő már volt kint, mielőtt mi még az öcsémmel felébredtünk volna. Fészkelődtem a sparhelt mellett, a kávétól még éhesebb lettem, és nagyon megkívántam egy szelet zsíros kenyeret.
    – Megnézem. Hátha mégis kinyitották.
    A mutter rám hagyta.
    Hárman voltunk csak otthon. Az apám – ahogy a mutter mondta – lent ragadt vidéken, ahol dolgozott, s a muttert ez most különösen aggasztotta. Állandóan sopánkodott: jaj, csak nehogy valami baja essék! Jaj, csak érjen haza szerencsésen!
    Azt már tudtam – a rádióból mást sem lehetett hallani –, hogy lövöldöznek a városban, de ettől még a faternak semmi baja nem eshet. Hallottam egyszer a szomszédot, aki azt mondta apámnak: agyafúrt ember maga, Dénes; márpedig agyafúrt embereknek van annyi eszük, hogy elkerüljék a bajt. Egyébként a fater csak szombat délben szokott hazajönni, s aznap még csak csütörtök volt.
    A közért ajtajában lehúzott redőny fogadott. Legszívesebben toporzékoltam volna, amiért egész nap nem lesz kenyér. A mutter korábban azzal vigasztalt, hogy főz majd lekváros tésztát, de azt nem szerettem igazán. Tésztát amúgy is ettünk négyszer egy héten, mindenféle változatban. Zsíros kenyeret is mindennap, az igaz, ám azt nem lehet egykönnyen megunni. Persze csak akkor, ha nem úgy eszi valaki, mint az öcskös, kristálycukorral megszórva.
    Csalódottan bandukoltam visszafelé a Sziget utcában, amikor a harmincnyolcból kirohant a két Darvas gyerek, Attila meg a bátyja.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Kavicságy

kurvaWenner nagyon unta már, ahogy egyik fehér csíkot a másik után nyeli el a Suzuki. Szombat délelőtti gyér forgalomban autózott, az úttest közepén haladt, hogy elkerülje a kátyúkat. A rádióból özönlő buta viccek és egyhangú zenék csak rontottak amúgy is nyomott hangulatán. Elzárta a szerkezetet, akkor azonban a motor monoton zúgása erősödött pattanásig feszülő csenddé az agyában. Újra elfordította a gombot, a két idétlen műsorvezető viccesnek szánt gondolatokat osztott meg vele a prostitúcióról. Türelmi zóna, bárca, kupleráj, útszéli repedtsarkúak bukkantak elő, majd szívódtak föl az agyában.
    Aztán az út szélén, a kavicságyon, mitha csak a rádiót illusztrálná, föltűnt egy lány. A hűvös őszi délelőtt ellenére lenge ruházatban. Két-három kilométer után a másodikat, valamelyes távolságra tőle a harmadikat is megpillantotta. A negyediknél megállt. Úgy érezte, akaratlanul. Mintegy véletlen folytán. Talán a zsigereibe szívódtak a rádióból előszivárgó hölgyek… Elzárta a szerkezetet.
A nő haja lángvörösre festve. Piros csizmában, kurta szoknyában, csipkés melltartóban álldogált egy elhagyatott buszmegállóban.
– Mennyi? – kérdezte Wenner, ahogy a filmekben hallotta.
Nyilván tudomásul vette a választ, mindenesetre intett a fejével az útszélinek: üljön be hátra.
    – Forduljon le a következő bekötőútnál – mutatta a nő –, aztán úgy háromszáz méter után megállhat. Nem jár arra a kutya se.
    Wenner követte az utasításokat. Miután megállt, mozdulatlanul, szótlanul ült tovább. Nézelődött. Nem értette, mi folyik körülötte. Fogalma sem volt, mi lelte. Nem tudta, mi a fenét is akar. Ugyanakkor ijedten tapasztalta, hogy erős erekciója van. Félni kezdett minden mozdulattól.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: NOHA

kutyaReggel, amikor kimentem a kertbe, egy idegen kutyát talál­tam ott. Sötétbarna vizslakeverék, behízelgő mo­dorral, dobbermant sejtető nagy busa fejjel. Futólag ta­lálkoztam már vele, amikor Némót sétáltattam. Körülbelül emlékeztem a házra, ahol lát­tam. Gondoltam, megkere­sem a gazdáját és megké­rem: vigye haza.

    Átmentem a szomszédba. Kapu, kerítés nincs, csak a betoncölöpök állnak ki a föld­ből. Az udvaron konzervdo­bozok, nejlonzacskók, törött üvegek.

    Először egy véznácska far­kaskutya-kölyök jön elém, még csak nem is ugat. Beljebb két kis deszkaépítmény, kutyaháznak.

    Csöngetek. Nem kórosan, inkább csak a testi renyheségtől puklis, gyérbajuszú, vörösképű fia­talember bújik elő.

    — Jó napot... elnézést, csak szeretném megkér­dezni: nincs maguknak egy sötétbarna kutyájuk? A múlt­kor mintha itt láttam volna...

    — Itt koslatott napokig, de nem a mienk... Valaki szar­házi kitette a kanyarban a ko­csijából, aztán: adj neki!, rá a gázra..., elhúzta a csíkot, hogy rohadjon meg... Volt itt egy olyan cifra dög is, az nem a magáé?

    — Fekete-fehér foltos...

    — Az, az! Itt hancúrozott az is.

    — Szóval a lógófülű nem a maguké?

    — Nem, nem... — Közben még egy fiatalember előbo­torkál az ajtó-függöny mögül: zsíros, kesehajú; véraláfutá­sos fáradt szemekkel. Állan­dóan bárgyú, szomorkás mo­soly ül az arcán.

szozattovabbacikkhez

Törőcsik Attila: Nagyferi

talponalloPercig se higgyük, hogy könnyű élete van annak, aki Nagy Ferenc névvel kénytelen élni ebben a szomorú világban. Akinek kétségei lennének efelől, bátran lapozgassa a lexikonokat, erre a névre keresve ugyanis nem burjánzanak azok a történelmi személyek, akik ezt a stigmát hordozzák magukkal. A Nagy Ferenc név másik oldala viszont pont a gyakoriságában rejlik, kis hazánkban szinte hemzsegnek azok a honfitársaink, akiket eképpen hívnak a mindennapokban. Kinek ne lenne ilyen nevű ismerőse, azonban szinte bizonyos, hogy azok nem szerepelnek semmilyen lexikonban. Nem úgy az én Nagy Ferencem, aki kis híján a világ operaszínpadainak elismert csillagaként és számtalan díj, elismerés tulajdonosaként akár meg is hódíthatta volna a művészvilágot. Kis híján.

    Mivel jómagam is hordozom a Ferenc nevet, és bár csak hivatalos okiratokon és a keresztlevelemben szerepel, azért titkon maradt még bennem valami ferencszerű hovatartozás élmény, minek köszönhetően megismerkedésünk a rokon lelkek egymásra találásán túl a nevünkbe is volt kódolva. 

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Forralt bor és jó meleg

liftaknaDérnyi Ákossal madarat lehetett volna fogatni. Jutalmat kapott és még elő is léptették. Csakhogy a madarak eltűntek fészkeikben, vagy tovaszálltak délre a farkasordító hideg elől, amely megdermesztette az egész országot. Ákos is felvette magára szőrmével bélelt nagykabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré, kucsmát húzott a fejére, vastag kesztyűt a kezeire, mielőtt kilépett az értekezletnek helyet adó épületből. A jéghideg északi szél még így is megtalálta ruházatának réseit, csípett a kabát alatt, marta fejét a kucsma szélén. Összehúzta hát magán a kabátot, amennyire csak tudta, és sietős léptekkel indult hazafelé. Kocsiját nem használta aznap, a jeges utakon kockázatos lett volna hajtani a drága járművet. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhat koccanás. És ha még csak koccanás!

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Mellcsont-próba

haziallatokNovemberben hûvösek az esték. Ilyenkor már tíz óra tájban benépesül a pályaudvar ápolatlan, szennyes öltözékû emberekkel. Igyekezniük kell: éjfélkor már nincs üres hely: foglaltak a piros mûanyagszékek, a pénztárablakok elõtt húzódó párkányok, a huzatmentesebb sarkok...

    Ilyenkor már nem indulnak vonatok, mindenki elutazott, aki el akart utazni, és mindenki megérkezett, akinek volt hova megérkezni. Ilyenkor átalakul a pályaudvar éjjeli menedékhellyé, megtelik orrfacsaró, súlyos szagokkal, rossz álmokat sejtetõ vad, szaggatott horkolásokkal, horkantásokkal; hörgéssel, harákolással...

    Mokurai Tibor még kezdõ ebben a társaságban. Váratlanul és meghökkentõen rövid idõ alatt vált földönfutóvá, vagy ahogy õk nevezik magukat, ha kéregetnek: hajléktalanná. Évtizedeken át az egyik nagy könyvkiadó korrektora volt, a kiadó megszûnt, õ munka nélkül maradt. A válása után özvegy édesanyjával lakott, de a matuzsálemi kort megélt asszony halála után „leleményes” bátyja megvette és eladta feje fölül a lakást.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Nagypéntek

angyalelhagyAzt mondják, nagypénteken halt meg Kisbányai, az író. De az is lehet, hogy csak egyszerű pénteki nap volt… Vagy csak kedd, vagy csütörtök, illetve akármelyik nap a hétből. Olyan régóta egybefolytak a napjai, hogy már a vasárnap is feketén árválkodott a naptárában. Az is lehet, hogy régóta halott volt már, csak nem vették észre. Ő nem adott életjelt magáról, az olvasói meg nem hiányolták. Akkora volt a csatazaj akkoriban, hogy az ő halk szava akkor is elveszett volna a hangzavarban, ha a vihar közepébe ordítja bele… a mit is? Hát ez a kérdés, hogy mit üvöltött volna bele, ha a vihar eleve nem zúgja túl a suttogását.

*

     A minap felhívta telefonon egyik régi barátja, hogy gratuláljon neki a legújabb novelláskötetéhez. Ifjú korukban sülve-főve együtt kergették a lányokat, együtt álmodoztak arról, hogy egyszer majd elutaznak Párizsba, megnézik Londont, aztán átszelik a nagy óceánt… Végtére is Széchenyi, meg Wesselényi gróf is jártak ott. Mikor is? Hát ha jól megszámolják, alig százharminc évvel előbb, mint ahogy ők indultak volna. No igen, de akkor még elég volt ehhez egy császári útlevél, meg egy gyorskocsi. Nekik már szolgálati útlevél kellett volna, s mivel nem volt, Győrnél két katona „lekísérte” őket a vonatról…

     Aztán szétváltak az útjaik. A barát vidéki ember lett. Úgy gondolta, hogy a föld, az állatok, meg a család betölti majd az életét, s gyorsan elfelejti a nagy álmot; Párizst, Londont, meg a nagy óceánt. Serényen megdolgozott érte, de elérte a céljárt. A kisváros első embere lett. Megsüvegelték, ha az utcára lépett, és a kegyeit keresték a helység szépasszonyai.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo