Botz Domonkos: Vadászat
Már november vége felé járt az idő. A kopaszodó fákkal, itt-ott még tarkálló bozótosokkal teli néma hegyoldalra rátelepedett a köd, melyből lassan kezdett kirajzolódni egy nehézkesen haladó, robosztus testalkatú ember körvonala, és ahogy közeledett a szerpentin felé, úgy lett egyre élesebb és élesebb. Mielőtt elérte volna a keskeny hegyi utat, az egyik bozótos mellett leguggolt, környezetét pásztázta és újra megindult, de már a közeli földút felé. Betette az ott parkoló kisteherautó utaskabinjába a távcsöves puskáját és visszafordult a bozótos felé, ahonnan percekkel később egy sebtében kibelezett, fiatal szarvassal tért vissza. Hosszú időbe telt, mire a platóra feltuszkolta az állat tetemét. Egy pillanatra még belenézett a szarvas nyitva lévő, lassan opálosba forduló szemébe, majd egy sátorlaphoz hasonlatos alkalmatossággal gondosan betakarta, aztán beszállt a kocsiba és óvatos kormánymozdulatokkal kifarolt az országútra. Egy darabig még hangosan kopogtak a kerékről leváló, az alvázra felverődő sárdarabkák, aztán már csak a motor halk zúgása töltötte be az utasteret.
Nem akarta magára felhívni a figyelmet, az útburkolat is nedves volt, így aztán a megengedett sebességgel haladt lefelé a kátyúkkal teli, kanyargós szerpentinen, gyomrában a rapsicolással együtt járó szokásos görccsel, mert mindig tartott tőle, hogy egy közúti ellenőrzésen megbukik, és az ilyenkor szokásos tortúrákon túl, még pénze sem lenne a bírságot kifizetni.