Édes Anna: Déja vu

A fiú kopasz volt. Sápadtan feküdt a kórházi ágyon, haldoklott. Heroikus küzdelemmel sem tudta legyőzni a félelmetest. A felesége fogta a kezét.
– Megyek veled – mondta, és mosolygott. A fiú már nem hallotta. – Senkinek nem szabadna meghalni, ha szeretik! – suttogta. Felállt és hazament. Bevette az összes gyógyszert, amit gyűjtögetett egy ideje. Míg a halál el nem választ. Semmi sem választhat el! Mosolygott, amikor rátaláltak. A fiú és a lány családja úgy döntött, egymás mellé temetik őket.
Niki kilépett az egyetem kapuján. A jogi karra járt, utolsó éves volt. Ráérősen indult hazafelé. A buszmegállóban egy fiú ácsorgott. A lánynak úgy rémlett, ismeri látásból az egyetemről. Néhány lépésre tőle megállt. A fiú ránézett, majd hozzálépett.
– Szia, már vártalak.
– Vártál? Nem is erre szoktam jönni– nevetett.
– Tudom, mégis várlak mindennap – Niki kicsit oldalra lépett. Ez bolond, gondolta. Megjött a busz.
– Mégis inkább gyalog megyek – közölte hirtelen és gyorsan elindult. A fiú felszállt és mosolyogva nézte a lányt, amint eltűnik a következő utcasarkon.
Néhány nap múlva újra összefutottak az egyetemen. A lány a padon ült, a jegyzeteit olvasgatta. A fiú melléhuppant.
– Szia, nem zavarok? – kérdezte.
– Nem! – felelte a lány. Úgy érezte, megmagyarázhatatlanul örül a fiúnak.
– A múltkor, a busznál még a nevedet sem kérdeztem meg, most pótoljuk, jöhet a hivatalos rész – mondta a fiú komoly képpel. – Hölgyem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gál Norbert – hajolt meg.
– Örvendek uram, Szegő Nikolett! Kézcsók nincs? – mosolygott a lány, és megfogta a fiú felé nyújtott kezét. Hangosan nevettek.
Így kezdődött a szerelem, a mindent elsöprő, a különleges. A lány azt gondolta, szerencséje van, megtalálta, amit mások egész életükben sem. Minden szabadidejüket egymással töltötték. Kirándultak, moziba mentek, vagy esős napokon, ha nem volt kedvük egyikükhöz sem menni, a kedvenc kávézójukban órákig beszélgettek. Teltek a hónapok.
– Jövő héten szülinapom lesz, elmegyünk anyáékhoz, meghívtak vacsorára – állt elé egy nap váratlanul a fiú. Megbeszélték, délután felmegy hozzá, aztán este együtt indulnak Norbi szüleihez, majd onnan a lány családjához. Felszaladt a lépcsőn. Csengetett. Fordította a kulcsot a zárban.
– Várj! – kiabált a fiú. – Meglepi neked. Ha én kapok, én is adok ajándékot! Most jöhetsz!
Niki kíváncsian nyitott be. Norbi egy széken ült, lovagló ülésben, a háttámla az ajtó felé fordítva, azon könyökölt. Szalmakalap csibészesen, a fején. És nem volt más rajta. A lány nevetése végigsöpört a szobán. Odaszaladt hozzá és arcát a tenyerébe fogva össze-vissza csókolgatta. Norbi szigorú képpel eltolta.
– Kérem, ügyvédnő, tartózkodjon az illetlen megnyilvánulásoktól, ez egy rendes ház! Vizsgálja meg az ajándékát.
Niki fuldoklott a nevetéstől. Imádta ezt az édes, bolondos fiút! Egy perc múlva egymást ölelve feküdtek a franciaágyon. Norbi, miközben csókolta, gombolgatni kezdte a blúzát. Forró tenyere már a lány feszes mellein kalandozott. Aztán nyelve finoman, mindent adva és mindent akarva, végigsimította selymes bőrét.
Néhány hét múlva kivettek egy közös albérletet. Akkor kezdődött a megmagyarázhatatlan, szinte naponta ismétlődő déja vu. Egy reggel Norbi elment reggelit venni, Niki ágyazott. Felemelte a párnát, egy papírlapot talált alatta. Széthajtotta: Minden reggel veled akarok ébredni! Szeretlek!
Néhány másodpercig tartott, de nagyon erősen érezte, ezt már megélte egyszer, pontosan így. Néha egy érintés, egy mozdulat, egy mondat ismerős régi emléket idézett. Ez az érthetetlen, sűrűn ismétlődő érzés már szinte zavarónak tűnt. Egy lusta téli estén ültek a kanapén, a fiú átölelte a lányt, beszélgettek.
– Azon gondolkodom, miért mondtad azt a busznál, hogy mindennap vártál? – kérdezte Niki.
– Már el kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogyan fogsz reagálni. Néhány éve részt vettem egy előző élettel kapcsolatos kutatásban az egyetemen. Regressziós hipnózissal kezdtünk. Én már éltem a földön és „emlékszem” egy kórházra, az embertelen szenvedésre, és egy lányra. Te voltál!
Niki elképedt.
– Találkoztunk egy előző életünkben? Mindent tudni akarok erről!
– Tudom, hogy nagy fájdalmak között haltam meg, de azt is, hogy szerettem egy lányt, ahogy eddig még senkit, soha. Tudatosan kezdtem keresni.
– Miből gondolod, hogy én vagyok?
– Tudom, hogy te vagy – mosolyodott el Norbi. – Egyszer majdnem elkéstem az órámról, siettem a folyosón, két csoporttársaddal jöttetek szembe. Amikor rád néztem, azonnal felismertem a múlt emlékeinek lenyomatát. Azóta vártalak. Tudom, hogy tudat alatt te is megismertél, a déja vu, amit olyan sűrűn érzel, azért van, mert te is „emlékszel”.
– Ez félelmetes!- felelte Niki. – Kell egy kis idő, hogy ezt helyre tegyem magamban. Reggel Norbi nem találta az ágyban. Kiment a konyhába. A levél az asztalon nem lepte meg. Feltett egy kávét, majd leült és olvasni kezdte: Édesem! Talán nem fogod érteni, de megpróbálom elmagyarázni. Éreztem, hogy különleges ez a szerelem! Tudom, hogy soha nem lesz többé ilyen, de elmegyek. Te nem engem szeretsz, hanem azt a lányt, aki veled ment, aki én nem lehetek. Aki én nem vagyok. Sajnálom!
Norbi összegyűrte a levelet és mosolyogva, ráérősen megitta a kávéját. Peregtek az üres napok, hetek, hónapok. Egy éjszaka a fiú az ablaknál állt, kezében egy Martinival, bámulta a monoton zuhogó esőt. A kulcs türelmetlenül forgolódott a zárban. Megfordult.
– Na, végre! Mi tartott ilyen sokáig? – A lány csupa víz volt. A könnyei összekeveredtek az esővel.
– Nem akarok nélküled élni – válaszolta. – Bárki vagy, voltál, nélküled nem kapok levegőt, hozzád ránt minden gondolat, szó, érzés.
– Tudtam, hogy visszajössz – nézett rá komolyan a fiú. – És teljesen mindegy, hogy ez az előző élet folytatása, vagy teljesen új.
Szorosan ölelték egymást. Az eső egy elfeledett blues-t zörgetett az ablakon.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf