Bányai Tamás: Világ a feje tetején

Jucika a derekát fájlalta, mégsem ezért dohogott porronggyal a kezében. Lassan öt éve már, hogy a gyerekek saját lábukra álltak, nyugodtan élhetnének itt ketten. De hol van az a várva várt nyugalom? Mióta bezárt a gyár – annak is tíz éve! –, és Sándor biztonsági őrként dolgozik, teljesen felfordult az életük. Összevissza beosztás, pénz meg alig.

     Biztonsági őr!

     Hol itt a biztonság? Annak az irodaháznak igen, annak van biztonsága. Huszan is őrzik, éjjel-nappal. Csak azt tudnám, mi a frászt kell őrizni az aktákon? Nehogy felzabálják az aktakukacok? Ahhoz madarakat alkalmazzanak, ne ilyen szerencsétlen alakokat, mint a férjem.

     Biztonság!

     A közös költséget is be kéne fizetni, meg a távfűtés díját.

     Reggel váltotta fel az utolsó ezresét, és Sándor csak a jövő héten kap fizetést.

     Kis híján sírva fakadt. A porrongy beakadt valamibe a beépített szekrény legfelső polcán. A polcról lebillent egy doboz, papírlapok hullottak szerteszét.

     – A francba! Még ez is?

     Felnyögött, amint a fájós derekával lehajolt. Felemelt néhány papírlapot.

     Éppen ekkor nyílt a bejárati ajtó. Szotyola Sándor lépett a szűk előszobába. Földre dobta aktatáskáját, nagyot szusszantott.

Csernák Árpád: Bontás

A város szélén, kis tó — vagy tengerszem — partján állt az öreg ház, hulló vakolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás kopogtatójával, matt-zöld patinájú rézkilincseivel; bedőlt kapuja fölött porló lámpavassal. Kicsit ferdén állt, a tó felé — sőt, szinte fölé — hajolva, mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víztükörben sokat megélt vonásai.

Egy napon zajos gépek —dömperek és markoló — vonultak a tó partjára, kék overallos munkások lepték el a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapították, hogy a víz túlságosan alámosta: meg kell semmisíteni.

Errefelé még zsombékos vidék volt: nádas és bozót; fészkek bújtak a lombok között, és madarak röppentek föl nagy csiviteléssel, de kissé távolabb már ott sorakoztak a panelházak szürke kockái. Morzsi kutyámmal erre szerettem sétálni, mert itt szabadon engedhettem, és vidáman futkározhatott a fák és bokrok között, a természetes szagok mámorában.

Ahogy munkához láttak a csákányos emberek meg a markológépek: az öreg ház falai a tóba dőltek, szinte hangtalanul megadva magukat lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti világot, mert a vakolatszínűre mattult folyadékból egy iguana dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket.

Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a gyík ijedt-szép gyermektekintetét, a házrombolókhoz léptem és — fejemmel az állat felé bökve — megkérdeztem: „Mi lesz vele?” — Csak a vállukat vonogatták.

Dinók Zoltán: Edit, a takarítónő

Az iskolában a gyerekek éppen ebéd után voltak s indultak haza. Bálint az egyik legjobb tanuló összefutott a takarítónővel, Edittel. Lehetett úgy negyvenöt éves. Seperte a szemetet szorgosan, miközben Bálint Endrével igyekezett haza. Beszélgettek.

–Az angolok verték meg elsőként a németeket!

–Tévedsz!

–Hát akkor kik?

Közbeszólt Edit:

–Az oroszok!

A két diák meglepődött. Honnan tudja ezt? – gondolták

–Biztos ebben? – kérdezte Bálint

–Már hogyne! Az apám rengeteget tanított engem a háborúval kapcsolatban!

–Tényleg! – szólt Endre. Már emlékszem, hogy a történelemtanár is ezt mondta! Hogy felejthettük el?

Majd Endre elköszönt Bálinttól. A diák magára maradt a takarítónővel. Annak arca sápadt, meggyötört volt s melegség sugárzott belőle. Bálint meg elgondolkodott. Nem nézte volna ki Editből, hogy ilyen tájékozott lenne.

Kaiser László: Mennyből a fák

Nagyon várta a karácsonyt. Várta a Jézuskát, várta az angyalkát, az ajándékokat. Leült a szobában, maga köré rakta mindazt, amit tavaly hozott neki a Jézuska, középen kedvence: Brumm Benő, a maci. Nézte a kockákat, a mesekönyveket, aztán közel hajolt a macihoz, hogy lássa a kis feslést, amelyet ő bibinek nevezett. A tavalyi karácsonyra homályosan emlékezett; alig hároméves volt akkor. Valamiféle halvány képek azért éltek benne: gyertyák, fények, énekek, örömök, sütik, finom falatok. Azt tudta, hogy a mostani karácsony szegényebb lesz, vagy ahogy mondták neki: szegény Jézuska jön! Tudta, mert édesanya, édesapa sokszor ismételgette, de a néhány évvel idősebb, már iskolás nővére is közölte vele úgy, ahogy a felnőttektől hallotta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika ilyenkor kézbe vette Brumm Benőt, a duruzsoló kályha mellé kuporodott, és a maci fülébe súgta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika, az alig négyéves pesti kisfiú tökéletesen értette ezt, hiszen nincs nagyobb szomorúság a szegény karácsonynál, amikor a Jézuska is szegény.

      Szegény Jézuska! Annyit emlegették a felnőttek mostanában, Istenről nem is beszélve. Aki különben Lacikának rettenetes, szinte elképzelhetetlen volt. Nagy-nagy félelmetes valaki lehet ott fent; hányszor hallotta Lacika az elmúlt hetekben: majd az Isten megveri őt, majd az Isten megveri ezeket. S iszonyú haraggal és félelemmel emlegettek még otthon egy embert, nagyon rossz bácsi lehetett, Kádár – így mondták mindig. Meg az oroszokat is szidták. Lacika nemigen tudta, kik ők és miért rosszak, de hogy félni kell .tőlük, az biztos, hiszen bánthatják őt is, édesanyját is, nővérét is.

T. Ágoston László: Három levél Galíciából

[Történet Lenkey János honvéd tábornokról]

Egy ember jellemére, lelki gazdagságára sok mindenből lehet következtetni. A legjellemzőbbek azonban a magánlevelek, amelyekben csak a címzettel akarunk közölni valamit magunkról, örö-meinkről, bánatunkról, a világhoz való viszonyunkról. Természetesen abban a tudatban írjuk le legbelsőbb titkainkat, hogy csak neki és senki másnak nem kerül a kezébe a levél. Lenkey János is ezzel a szándékkal írta meg a leveleit bátyjának, Károlynak, aki megőrizte őket, s leszármazottai is mintegy ereklyeként őrizték tovább. A dédunokának, Czagányi Lászlóné, szül. Lenkey Ágnesnek köszönhetjük, hogy közkinccsé válhatnak ezek a Galíciából érkezett levelek.

     „ Radautz 1840. október 22.

Drága Károly!

Majdnem két esztendő múlt el anélkül, hogy hírt hallottam volna felőled. Három levelem maradt megválaszolatlanul, én is elhallgattam tehát, sőt egyszer - s mindenkorra el akartam hallgatni, amikor utolsó levelemre a múlt év októberében sem kaptam választ. Irántad érzett határtalan szeretetem mégsem engedi, hogy elnémuljak. Láthatod, megint írok, éspedig levelemet a legforróbb,és szívből jövő szerencsekívánataimmal kezdem közelgő névnapod alkalmából. Igaz boldogságot és minden jót kívánok neked, csak az a kár, hogy én, mint gyenge emberi teremtmény, nem tudom mindezt tettekre váltani - különben már minden megtörtént volna, amit vágyaidban a sorstól kívánsz.

Petrozsényi Nagy Pál: Ezek a nők!

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

    – Halló, Isti, te vagy az?

    – Apa! Téged keresnek.

    – Antal István. Kivel beszélek?

    – Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

    – Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

    – Megvagyunk, élünk. Csendben, szegényesen, mint mindig. Csak azért hívunk, hogy egy szívességet kérjünk tőletek.

    – Valami baj van, Birikém?

    – Hát... ahogy vesszük. Az a gond, hogy megszűnt az oskola.

    – Gondnak gond, de miért a tied, hiszen Piroska rég kijárta már az… oskolát.

    Piroska volt a Biri gyereke, sovány, madárcsontú leányka. Amint kijárta az iskolát, bement a téeszbe dolgozni, utána a postához, amíg még létezett a faluban ilyesmi.

Cságoly Péterfia Béla: Marcim bá a ravasz pákász

Gyönyörűen sütött a nap 1914 májusának első napjaiban, öt-héttel az első nagy világégés előtt. A frissen vásárolt badacsonyi szőlőben elégedett sétált Cságoly Pál nemestördemici molnár felesége, született Meczricky Vilma leányaival, Kekével, Annussal és Mancival, a középső lánynak, Panninak nászajándékként szánt területen. Ha szemben álltak a Ranolder püspök által kőkereszttel koronázott heggyel, páratlanul szép látványban gyönyörködhettek. A korszak bálványozott írója Herczeg Ferenc később, 1929-ben így festette le egy újságcikkben. »A kihűlt vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata.«

A legújabb birtok nem került sokba, mert a természeti adottságok nem segítették itt a szőlőművelést, igen nehéz volt megművelni. Nyolcvan éve, a Kisbalaton berkeinek megszabályozás előtt itt még víz hömpölygött. A tó mocsaras, korhadó hínárjából és a nádból átalakult iszapbombáival keveredett a jobb oldalt már évszázadok óta húzódó – talán már a rómaiak által – kiépített »Birkás vagy Nagy« árokból kitermelt pannon beltenger homokjával és a meszes homokkőbe zárt kagylóival, a hegyről a vízzel lesodort kavicsos lösz, valamint a bazaltkő görgetegek keverékével, melyben főleg a darázsfészekre hasonlító bazalttufa vagy népi nevén a »hopoka« volt túlsúlyban. De igazából a magas talajvízszint, a három évtizede kiépített, Tapolcára vezető vasúti töltés által gátolt csapadékelszivárgás következménye volt itt a szőlő legfőbb ellensége.

Barkuti Jenő: A Muzsikás

Amikor Péter megérkezett a Lugashoz csak néhányan voltak a kerthelyiségben. Igaz kicsit hűvös volt az idő, de az asztalokat már leterítették, Szép új, kockás abroszokat csíptettek rájuk, nehogy a kora tavaszi szél felborzolja őket. Péter szerette az ilyen kockás terítővel borított asztalokat és a friss tavaszi szél mozgását is szívelte, mert ifjú éveit jutatta eszébe. Amint azonban leült kedvenc asztalához a morzsákat kereső verebekre lett figyelmes, akik leszállnak, az aszalok mellé és ügyet sem vetve a vendégekre, ide - oda libbenek. Mintha, az lenne a dolguk, hogy a rendetlen vendégek után összecsipkedjék a morzsákat. Megállapította: tulajdonképpen hozzá tartoztak ők a kerthelységekhez, mint az öreg hárs, ami ilyenkor tavasszal bontogatta leveleit, s mint valami hatalmas ernyő, ráborult a pici vendéglátó egységre. Talán ezért érezte úgy , hogy megnyugtatja az itteni csend, mert a Lugasban,– ahogy egyébként csak a törzs vendégek nevezték kocsmát— más fajta csend volt, mint bent, a belvárosban. Mivelhogy a csend se egyforma. Más csend van egy ászok pince mélyén és más csend a sétáló utcában. Márpedig itt is, ott is, csendről beszélnek időnként. A Lugasban, langyos, duruzsoló csend uralkodott, Ide csak nagy ritkán hallatszottak el a fület bántó féknyikorgások, motorbőgetések, mentő autó szirénázások. Lugasban a fröccs is jobban ízlett mit bent, az örökké zajos, zsibongó belvárosi söntésekben, restikben, dohos szagú pince kocsmákban, ahol a sok munkanélküli és más dologkerülők üti el az időt; akik csak azért vannak ott, hogy fogyjon az életük fonala. Fogyjanak a napok, s végre meghaljanak és eltemessék őket, mert feladatuk aztán az ég egy világon nincs, azon kívül, hogy szidják az éppen aktuális kormányt.

Bányai Tamás: A hatodik kapitány

A folyami hajóknak csak a keskeny Kis-Duna-ág maradt. A hajótulajdonos társaságok ma már nem tiltakoznak ez ellen. Más választásuk nem lévén, belenyugodtak. Hajóik így is eljutnak célponttól célpontig. A Magyar Királynő viszont még mindig áll. Ugyanott, ahol vízre eresztették harmincöt évvel ezelőtt.

    Nem állíthatjuk, hogy a tervezők, a kivitelezők, a finanszirozó bankok szakemberei annak idején nem kalkuláltak bizonyos elvárható nehézségekkel. Dehogynem. Azt azonban még ők sem sejthették, hogy a nehézségek egyenes arányban lesznek majd a vállalkozással, amely méreteivel már akkor világszenzációnak bizonyult, amikor megálmodták. Igaz, abban az időben még kommunista megalomániának bélyegezték az egészet, ám a rosszmájúaknak mégsem volt igazuk, mert megvalósítására már csak a kommunizmus bukása után kerülhetett sor.

    Ez volt a hajógyári sziget utolsó nagy produkciója.

    A Magyar Királynő.

    Hossza majdnem egyenlő a Margit-szigetével. Szélességét úgy méretezték, hogy a Gellért-hegynél beszűkülő Duna-mederben is elférjen. Magassága nyolc emelet. Mélysége érdekes. Hogy ne merüljön három méternél mélyebbre a vízszint alá, alsó tartályait héliummal töltötték fel. Ezek a tartályok precíziósan vannak szabályozva, túltöltés még véletlenül sem fordulhat elő, a hajó tehát semmiképpen nem fog a levegőbe emelkedni. Marad a vizen.

Bene Zoltán: Profán legenda

Azon az éjszakán végleg eldőlt, hogy Lelkes Jánosnak többé nem kell cipőt vásárolnia.
    – Nem tudták megmenteni a lábát – vigasztalta néhány nap elteltével, egy csendes estén a szomorú szemű, kerek arcú apáca, a kezeit nyirkos tenyerei közt tartva. – Súlyosan roncsolódtak a csontok mindkét lábfejében és a sípcsont szinte szétrobbant. Így mondják a doktorok.
    – Imádkozott értem? – kérdezte Lelkes János.
    – Egész éjszaka imádkoztam magáért – válaszolta az apáca. – És minden szabadidőmben imádkoztam magáért, mert félő volt, hogy elveszítjük.
    – Azt beszélik – terelte másra a szót Lelkes János –, hogy a levágott végtag még sokáig fáj, sajog és viszket kegyetlenül. Én azonban nem érzek semmi ilyesmit.
    – Emiatt ne búsuljon! – suhant át egy halvány mosoly az apáca kerekded arcán. – Hátha ebben megsegíti az Isten.
    – Nem is panaszképpen mondtam – dörmögte Lelkes János. – Marad még egy keveset?
    – Maradok, ameddig lehet.
    – Eljön minden nap?
    – Eljövök minden nap. Ameddig jöhetek. Ha Isten segedelmével javul majd az állapota, valamelyik sebesültvonattal haza fog utazni.
    – Az anyám tudja már?
    – Nem tudom. Minket nem avatnak be az efféle ügyekbe. Mi azért vagyunk, hogy ha fáj, enyhet nyújtsunk. Bárhol is fájjon: akár a testek, akár a lelkek fájnak, mi ott vagyunk – az apáca elelérzékenyült és mélyen el is pirult saját szavaitól.

Büki Attila: HAZAFELÉ

János óvatosan vezette Opeljét a hókásás úton. A mögötte jövő Mercedes rádudált, villogtatta lámpáit, sürgette, hogy gyorsabban hajtson. János már megtapasztalta a havas út hátrányát. Néhány éve épp egy lejtőn haladt, amikor a hó alatt megbúvó jégen  megcsúszott kocsija. Csupán a szerencséjének köszönhette, hogy az úton perdült meg vele, s nem zuhant az árokba. Lehúzódott az út szélére, hagyta előzni a Mercedes vezetőjét, aki szitkozva ordította, hogy ne pazarolja az ő idejét, amint elhaladt mellette. János úgy tett, mintha nem hallaná, mit kiabál, pedig legszívesebben figyelmeztette volna a – lassan járj, tovább érsz –  közmondásra. Bekapcsolta autórádióját. Haydn Esz-dúr szimfóniája szólt. Már elmélyült a zene hallgatásába, amikor az előtte vonuló autócsorda fékezett, majd megállt. Az emberek kiszálltak autóikból, s türelmetlenül nézegettek haladásuk irányába. János lehúzta kocsija ablakát, s hallotta, amint egymásnak kiabálják: A hajtűkanyarnál karamboloztak.
Leállította autója motorját, lekapcsolta a rádiót. Kiszállt, s  az út széléig lépdelt. Nézte a távolban halványan kéklő hegyeket, az út menti fűzfák hó borítottan csüngő ágait. Látta az árokba hajított madárkalickát, a penészes körömcipőt, sörösüveget..., a trehányság kacatjait. A szél egyre erősödött, tépdeste az autók mellett álldogáló hölgyek tornyos frizuráit, meglebegtette szoknyáikat, fel-felkapta a férfiak sálját, kalapját. Látszott arcukon, helyben toporgó mozdulataikon, hogy egyre ingerültebbek. Aztán dideregve bújtak vissza autóikba.

Csernák Árpád: GÓBÉ

Meg kell ismerkednie a kutyákkal, mondta a színészegyeztető, miután felkérték a színészt a szerepre és ő elvállalta. Nem fél a kutyáktól, kérdezte a színészegyeztető. Nem. Persze attól függ, hogy milyen a kutya, mit tud, milyen a szakmai felkészültsége, milyen a feladat.... felelte a színész, mert minderről semmit sem tudott.

    A kutyák idomárjával telefonon beszélte meg a találkozót. „Szürke köpenyben leszek, kint várom a sarkon”, mondta az idomár. Kint várt a sarkon. Szürke esőköpenyben volt, mert esett.

    BEMENETEK A VASKAPUN, ELINDULTAK AZ ŐRBÓDÉK FELÉ. Az üzem őrbódéja mellett két kutya láncon. Az egyik nagy és fehér a másik gyémántfekete.

    – Ezt csinálom, m-mert az eredeti szakmámból nem tudtam m-megélni... – mondja az idomár dadogva, mert dadogós – To-to-testnevelő tanár voltam... de két vagy há-három évvel ezelőtt nettó tizennégyezer volt a fizetésem... Há-három gyerek... Ez se sok, de ebből azért m-meglehet élni... és itt ráérek... tudom pótolni a hi-hiányosságaimat... főként az irodalmi mu-mulasztásaimat...

Petrozsényi Nagy Pál: HOBBI

Egy társasház második emeletén lakott egy kétszoba-konyhás lakásban. Egyedül. Felesége meghalt, gyerekei szétszóródtak, mint szélben a virágpor. Azért havonta egyszer bekukkantottak hozzá is.

    – Költözz hozzánk, papa! – kérlelte legkisebb lánya, a széles csípőjű Adél. – Nem jó így egyedül, hacsak egy asszony...

    – Semmi asszony! Egyelőre nincs szükségem senkire. Talán majd egyszer, most hagyjatok békén, könyörgöm.

    Ami igaz, az igaz: egyelőre tényleg prímán megvolt magában. Száz méterre tőle üzemelt egy olcsó étterem. Oda szokott eljárni enni, inni, ká­vézni. Ezenkívül semmi sem vonzotta: séta, park, nyugdíjasklub, üdülés ... Minek, amikor mindezt képzeletben is megéli? Csak besüllyed a fo­telbe, kinyit egy könyvet, és máris barangolhat, bekukkant az állatkertbe, múzeumba, sportmeccsekre. Nem olyan, mint az igazi, de őt ez is kielé­gíti. Tévét nem nézett. Az örökös reklámok, a vég nélküli krimisorozatok, erőszak, trágárság lassacskán leszoktatták a tévéről. Ami viszont a mosást, takarítást illeti, hát istenem, mire való a porszívó meg a mosógép? Csak nem házasodik meg kizárólag emiatt?

T. Ágoston László: H a l a d é k

Bizony ez véresnek látszik ‒ nézegetem gondterhelten az alsónadrágomat hajnaltájban a fajanszon üldögélve. ‒ Lehet, hogy felsértettem magam valahol, valamivel? De hol, mikor, hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Sehol egy okos, vagy buta gondolat. Az is lehet, hogy a cékla festette meg, amit tegnap ettünk. Igen, ez lehet a megoldás, mert semmi se fáj, semmi se szúr… Legföljebb a gondolat, hogy hetvenen túl már olykor kopogtatás nélkül nyit be az emberhez a kaszás. Ha elmondanám a feleségemnek, biztosan megijedne. Azonnal összecsomagolna, és meg se állna velem az orvosi ügyeletig, vagy a kórház sürgősségi osztályáig. No igen, de ő szerencsére alszik, s nem is sejti min tipródom én itt a mellékesben.

   No nem, ez ostobaság, velem nem történhet ilyen. Soha nem volt gond a vesémmel. Nem iszom, már a dohányzásról is leszoktam… Tudtommal meg se ütöttem magam… Két éve volt az a kis prosztata műtétem, de semmi komoly. Aludjunk rá egyet, s reggelre nyoma se marad az ijedtségnek!

Cságoly Péterfia Béla: A hatodik parancsolat!

Nemcsak áporodott lehelete és kéthetes borostája, hanem ócska, agyonhasznált ruhájának sár és okádékfoltjai jelezték, ez az emberbőrbe bújtatott őrjöngő vaddisznó már megint pocsolya részegre vedelte magát. Jenő, a meghatározhatatlan életkorú panziótulajdonos és bukott költő bevett szokása szerint másnapos volt, és erről az egész falu tudott, bár nem érdekelte őket. Az általánosan elterjedt legfinomabb vélemény szerint is, Jenő már évek óta megzakkant. Szájában egy agyonrágott szivarkával járt-kelt az udvaron, káromkodott, szitkozódott és gyalázkodott, tört-zúzott, de ez ismerősei számára nem volt újdonság. Mindig így csinálta. Leitta magát a sárga földig, aztán ha magához tért kábulatából, nekiállt káromkodni.

    Ezt olyan pontos menetrend szerint csinálta, hogy a Volán, a MÁV és a többi tömegközlekedést szolgáltató kóceráj precizitásban példát vehetne róla. Előbb az eget szidta – hosszasan cifrázva – hogy szakadna le, majd dühében elkezdte gyalázni a falut – itt már senki semmibe sem veszi, igazán felháborító – a polgármestert, az embereket és végül a nők voltak a kiszemelt áldozatok. A szemétládák! Idióták! Veszett kutyának kölykei és hasonló, kínai versekből kölcsönzött elmésségek röpködtek, amelyek az ócska vodkával kísért savanyú almaborral naponta stimulált agytekervényeiben még irodalmi ismereteket oktató egyetemi tanársegéd korából megmaradtak.

Barkuti Jenő: Titkos fiók

Délián Elemér csak sétálgatott Budapesten. Élvezte a napot, a szép őszi időt, mert szeptember végén, délutáni órákban érdemes sétálgatni. Minden évben van egy nap szeptemberben, amikor elköszön az ősz. Amikor aranyszínűek már, a szőlőszemek a piacon, s ki tudja honnan, darazsak jelnek meg a gyümölcsös ládák felett. A réz virágok, gerberák is a fényűző színekben pompáznak, mintha versenyezni akarnának még egyszer a szegfűkkel, rózsákkal. Jobbnál jobb gyümölcsöktől roskadoznak a piaci asztalok, kínálva a magyar föld mérhetetlen kincseit.

    Gondolta is, hogy kilátogat a Garay téri piacra. De eszébe jutott, hosszú már oda az út. Villamosra kellene szállni és át kellene menni a Keletinél az aluljárón, át a Hernád utcán, és az már neki sok. Aztán eszébe jutott, hogy még jobb lenne kint a természetben, valahol Adyligeten, Nagykovácsi környékén, ahol ilyenkor piroslik a som az erdő peremén. Sejtelmesen ásít a nagy sziklabarlang szája. Csakhogy az már nagyon, de nagyom messze van… Ezért mégis a belvárosban maradt, mert a belvárosban is kellemes az ősz idő, kivált, ha van hozzá megfelelő megnyugvás. Akkor elbűvölő a város atmoszférája, amikor délután az utcákban lázasan lüktet az emberek forgataga. Langyos légáramok simogatnak, és bársonyosan cirógatón búcsúzik a délutáni nap. Ilyenkor legszebbek a nők, felvidító sokszínű ruhájukban, amint légies könnyedséggel sétálnak délutánban. S csak úgy, minden ok nélkül vidámak az emberek. Különös ez is: Talán azért vidámak, mert lelkük mélyén érzik az ősz búcsúzását, de örülnek az élet ajándékának, amit a kellemes nap sodort eléjük? Mintha gondok, bánatok nem is léteznének. Mosolygósak vidámak az arcok mindenütt.

Bányai Tamás: Szentségtörés

Billy kis híján keretéből szakította ki az ajtót, amint berontott az irodába. Nagy hévvel érkezett, alig tudta lefékezni magát főnöke íróasztala előtt. Légszomja volt és karjaival összevissza kalimpált az orra előtt, mint aki meghatározatlan irányba mutogatva akarja a szemben ülő figyelmét valami félelmetesen titokzatos dologra felhívni, miközben képtelen kinyögni akár egyetlen értelmes szót is, mintha egyszuszra kellene elmondani mindazt, ami kikívánkozik belőle, s amit szinte lehetetlenség higgadtan szavakba foglalni.

    Mr. Harriot, a temetkezési vállalat tulajdonosa ijedten, ugyanakkor szemmel látható felháborodással fogadta rárontó alkalmazottját. Tenyerével sietve lefedte a telefonkagyló mikrofonját, nehogy a vonal másik végén meghallják a váratlan berobbanás okozta zajokat. Kegyetlen pillantást vetett Billyre, amiből a hevesen gesztikuláló szerencsétlen ember más körülmények között azonnali hatállyal történő elbocsátását szűrte volna ki. Az őt ért megrázkódtatás mindazonáltal nem engedte személyes sorsa miatti esetleges aggodalmát felülkerekedni. Szólni ugyan – egyelőre – még egy szót sem szólt, kétségbeesett hadonászásával azonban igyekezett főnöke értésére adni, tüstént fejezze be a telefonbeszélgetést, bárki lett légyen a vonal másik végén, mert közlendője egyetlen másodpercnyi halasztás sem tűr.

Csernák Árpád: Az óvó néni

Reggel, amikor felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy három-négy hosszú szőrszál éktelenkedik az állán. Gyorsan felkelt, már amennyire hordóhasától tellett, a tükörhöz sietett, és az ott heverő ollóval lenyirbálta ezeket az idétlen kinövéseket. „Egy éjszaka! Hogy nőhet meg egy éjszaka ekkorára?!” — Sopánkodott magában, és közben bánatosan belapátolta azt a két krémest, ami az esti ötből megmaradt. Maszatos lett a szája széle, de nem vette észre.

     Kibújt csipkés selyemhálóingéből, és meztelenül leült az ágya szélére. Ahogy ott ült, lehajtott fejjel, akaratlanul is meglátta combjai tövében őszülő szőrpamacsát, fölötte a nagy hasat hájas gyűrődéseivel, lelógó melleit. Tétova mozdulattal végigsimította öregedő testét, aztán a keze megnyugodott fonnyadó combjain. „Őszülök” — gondolta, aztán megemelte tokás fejét, és a vekkerórára pillantott: „Még csak hat óra.” A fekete márványlapon kis szürkekockás füzet hevert, mellette töltőtoll. Lecsavarta a toll kupakját, kinyitotta a füzetet és írni kezdett:

     „1951.VI.4. Hétfő. Beszélgetés-munka.

                                   Beszélgetés a gyermeknapról.

                                   Célja: A gyermekeknek örömet szerezni, hazaszeretetet és hálát érzékeltetni és elmélyíteni...” — Jobbra dőlő szálkás betűkkel írt. Itt megállt a toll a kezében, és maga elé nézett. „Mégiscsak hozzá kellett volna menni Schneller Tomihoz. Igaz, zsidó volt és bandzsa, de nagyon jó ember. És hogy szeretett!” — Újra a füzet fölé hajolt, írni próbált. Aztán hirtelen becsukta az irkát, letette a tollat és sietve öltözködni kezdett.

Petrozsényi Nagy Pál: ALBI

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.
– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând , mint Nagy János.
Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.
Ha ezt gondolta, nagyon jól spekulált, mert a nagyanyám tényleg elit óvodába, pontosabban zárdába íratta, ahova csak a tehetősebb szülők gyerekei járhattak. A fräulein ugyan elmaradt, de akadt helyette nyelv- és zongoratanár, miközben én mezítláb játszadoztam a „büdös parasztok kölykeivel”. Pedig, ha úgy vesszük, én is úri gyerek voltam ám. Anyám tanítónő volt, apám református lelkipásztor, de törődtem is én akkor az effélével! Én is pontosan úgy öltözködtem, beszéltem, mint a többi gyerek a faluban, hasonlóak voltak a vágyaink, és csaknem ugyanolyan szegénységben éltünk is. A szüleink nyilván másképp látták a világot, csak az Internacionálét fújták együtt lelkesen. De azt aztán minden bál, gyűlés vagy kultúrházi előadás után.

T. Ágoston László: Az ügynöklista

Az érettségi találkozó után Dobos Pista megkérdezte, van-e valaki, aki vele tartana Pestre? Egyedül jött, van hely a kocsiban. Az asszony nem érezte jól magát az indulás előtti este, inkább otthon maradna ─ mondta. Ő meg nem unszolta. Minek? Ez már az ötvenharmadik találkozójuk. Az ötvenedik után, amikor már elkezdtek fogyni a régi osztálytársak, elhatározták, hogy ezután minden év őszén összejönnek az életben maradottak a régi iskola közelében lévő vendéglőben. Nem vacsorára, hanem ebédre, hogy még a naplemente előtt hazaérhessenek. Minden évben kevesebben jöttek el. Ezen az őszön már csak húszan ülték körül az asztalt. No, meg a velük jött férjek, feleségek. Őszbe csavarodott, festett hajú matrónák, megtört tekintetű, roggyant térdű, kopasz férfiak. Eleinte valamennyien azt a nyílt tekintetű, izgága, világfaló diákot keresték egymásban, aki a még nyomdaszagú érettségi bizonyítvánnyal lépett ki a gimnázium kapuján. Aztán... aztán mára már csak az Angliában dolgozó unoka öt év előtti fényképe maradt, meg a doktor legújabb diagnózisa a porckopásáról. Nem csoda, ha a Hédit nem vonzotta ez a társaság. Inkább otthonmaradt a szokásos migrénjével. Így aztán amikor a pincér az ebéd után leszedte az asztalt, lassan hazafelé indult a társaság.