Csernák Árpád: Fekete pávák

zsinorpadlasTornácos, öreg kúriában laktak, a hegyen. D. a gyerekeivel játszott: bigéztek, labdáztak, fára másztak. Kisebbik fia fent ku­porgott egy hatalmas platánfán, nem mert lejönni. D. a mellette levő fáról átnyúlt, lehajtotta azt az ágat, amibe a gyerek csim­paszkodott: próbált lejjebb csúszni, de még nagyon magasan volt. D. a másik fáról bíztatta, segítette, miközben ő is próbált lej­jebb kerülni. A fa alatt állók figyelmeztették; vigyázzon, nehogy letörjön az ág; lent hegyes kövek vannak. Végül leért a földre. Az utolsó szakaszon már fogta a gyerek kezét.

    A völgyben fekete pávákat pillantottak meg. Szaladni kezdtek feléjük. Azok felröppentek, és jajgatva, csapkodva menekültek. Leértek a völgybe. Ott forrás fakadt és patak csordogált, de a ma­darak már nem voltak sehol. Az öreg csősz azt mondta, hogy a pávák kis fadarabokon tutajoztak le.

    Este a kúriában bál volt. A forgatagban szelíd, szakállas arc bukkant fel. Nézték egymást. Három vörösképű ember közele­dett D. felé. Azt kérdezték, nincs-e kedve sétálni egyet, jó friss a levegő.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: KI AKAR KÖNNYEN, GYORSAN MEGGAZDAGODNI?

Ki akar konnyen...Dr. Schoher akart, ezért roppant megörült, amikor elolvasta az erről szóló apróhirdetést. Pár hónapja bizonyára fölényesen legyintett volna erre. Hanem azóta sok víz folyt le a Dunán, többek között lecsúszott a fess generális is. Valaha ott posztolt a város legszebb vendéglője előtt sujtásokkal díszített festői mundérjában. Amikor felbukkant, kivirult a lokál, Schoher úr előkelőén szalutált, ajtót nyitott, taxit rendelt. Ez volt a dolga – többek között –, időnként megszervezett néhány partit, szex-, egészségügyi és egyéb tanácsokkal szolgált, amelyekkel úgy feltornázta magát, hogy a főnökét már észre se vették tőle. Igaz, nem sokáig, és ezzel ismételten beigazolódott a tétel, miszerint főnök csak egy van, és az oszthatatlan, következésképpen az uborkafára sem kapaszkodhat kettő, így lett a generálisból munkanélküli, aztán filozófus, végül dr. Schoher, akit maga az élet avatott doktorrá. Egyelőre azonban nem sok hasznát látta, és a pályája inkább lefelé, mint felfelé ívelt, bár ünnepélyesen megesküdött, csak azért is kiugrik a névtelen senkik közül. Új nevet, címet szerez, és hozzá... milliókat – pödörte meg bizakodóan hosszú, tömött bajszát.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Lány az út széléről

kurvaA lány ott állt az út szélén és a táskáját lóbálta, mintha csak úgy ráérősen várna valakire, vagy valamire. Biztosan nem buszra várt, mert a két falu között nem volt megállóhely, csak bent a községháza előtt. Az autós úgy gondolta, hogy legalább két kilométernyire volt az utolsó ház mindkét irányból. Az elhanyagolt, kátyúkkal teli út egyik oldalán hatalmas kukoricás, a másikon meg az erdő. Keskeny dűlőút kígyózott a fák, meg a sűrű bozót között. Látszott rajta, hogy ritkán tapossa emberi láb a csenevész füvét.

  „Én ugyan ki nem állnék erre az elhagyatott árokszélre, ha éhen döglenék is” gondolta Pataki, de hamar meggondolta magát. Mi lenne, ha mégis itt próbálna szerencsét? A lányhoz közeledve erőteljesen rálépett a fékre. Végtére is ha sikerül, visszanyerheti az önbizalmát, és nyugodtan közeledhet Sárihoz. Ha nem, elfelejti az egészet, és tovább éli a mogorva vénemberek magányos életét. Soha senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. A lány se fog emlékezni rá, hiszen ő csak egy volt a számtalan fuvar közül. Fizet és hajt tovább.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: A tógazda

Csak nézte az északi kiszögelésben horgászó férfit, és egyre inkább izgatta a gondolat, hogy már látta valahol. Nem, nem pontos a szó, inkább az ingerel a helyes kifejezés erre az állapotra. Igen, határozottan ingerelte, ahogy a távcsövön keresztül figyelte. Ő ott a nádas mellett nyilván nem is sejti, hogy nézi valaki. Azt meg végképp nem tudhatja, hogy az a valaki éppen a tulajdonos. A tó, meg a vizet körülvevő ötven hektár föld tulajdonosa.

    Néhány évvel ezelőtt még ügyet se vetett volna az ilyen marhaságokra, hogy pontos kifejezés, meg odaillő szavak. Ha nem tetszik, tégy róla! Rúgós bicska a zsebben, a haverok készenlétben a baseball ütővel… Ha kell, egyéb nyalánkságok…Csak egy telefon, vagy esemes… No, igen, gyarló ifjúságunk tovatűnő emlékei, amelyekre csak szűk baráti körben és sok konyak után illik emlékezni. Aztán nagyon gyorsan elfelejteni, nehogy valakinek eszébe jusson a józan hétköznapokban is.

    Ha valaki politikusnak mondja magát, sőt, ha mások is annak nevezik, akkor már nincs lazítás. Minden mondatára, minden egyes szavára vigyáznia kell, mert az ellenfél hiénái egyetlen óvatlan betűért is darabokra tépik. Undorító népség. Az újságírók meg különösen azok.

szozattovabbacikkhez

Vasi Ferenc Zoltán: Néhai Bokorné TAR ILDIKÓ szólt válásunk előtt

„Ugye, Erika, akinek kertje van…”

           -    annak konyhája van!
           -    asztala van!
           -    családja van!
           -    háza van!
           -    védelme van!
           -    keresztje van!
           -    vallása van!
           -    hivatása van!
           -    megélhetése van!
           -    aranytartaléka van!
           -    haszna van és hobbija!
           -    szakmát ad az utódjának!
                         -    teret ad!
           -    szellemi hazája van!
           -    emlékezete és tudása van!
           -    kegyelete és halála van!
    A kert azé, aki megműveli,
                             s azé a vallás, akié föld!
Te meg akartad rabolni a Fecót!
    Úgy is van! – ügyvédi segédlettel…
    Jóllakott oroszlán vagy.
    Szegény gyerek, mert szültél azt is! -
    ellene!

Bányai Tamás: Amikor rossz idők járnak

Egy papírbálán ültünk a nyomda udvarán, Harry meg én, és cigarettáztunk, mit sem törődve a dohányzást tiltó táblákkal. Harry csukott teherautójából bömbölt a zene, ütemére lóbáltuk a lábunkat, tétlenül élveztük a délutáni napsütést. Szép, tavaszias nap volt, hosszú idő óta először valóban meleg. A nyomda területét mindenki elhagyta már, hetek óta csökkentett műszakban dolgozott az, akit eddig még nem bocsátottak el.
    Ez volt a mi nagy bajunk. Nem elég, hogy régen megszűntek a túlórák, még a rendes műszakból is lefaragtak jócskán. Csúnya érvágás volt ez mind a kettőnknek. Vagy három éve túlóráztunk megszakítás nélkül, nem mondom, hogy mindig szívesen, sokszor lett volna kedvünk inkább sügérre halászni, de dolgoztunk keményen, napi tizenkét-tizennégy órát, szombaton is nyolcat, s persze kerestünk is szépen. Megszoktuk a jó fizetést. Harry két új kocsit is vett az elmúlt évben, magának a csukott teherautóját, feleségének meg egy Ford Mustangot. Én meg a motorcsónakot vettem, amivel halászni jártunk szabad vasárnapokon. Hű, de nagyon szerettem! Talán azért, mert még odahaza, a Dunaparton mindig egy jó csónakról álmodoztam. Harry ugyancsak irigyelt érte. Mondogatta is folyton: rövidesen ilyet vesz majd ő is, csak erősebb motorral. A gyomra sosem volt képes bevenni, ha valaki jobb vagy gyorsabb volt nála. A Mustangot is azért vette, hogy ő száguldozhasson vele, felesége csak munkába járáshoz használta.
    Egyikőnk sem mondta ki, de most is, a papírbálákon üldögélve, az járt a fejünkben, miből fogjuk kifizetni a következő részleteket.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Fehér alapon piros-fekete pöttyök

A két ablaktábla között katicabogarak. Odakinn csikorgó hideg. „Hogy kerültek ezek ide?” Kinyitja az ablakot. A pánt mélyedése, amibe a zár nyelve illeszkedik, tele van katicabogarakkal. „Ha becsukom, összenyomom őket a zárral.” Szinte hallja a kitinvázak ropogását. „Eddig is ott voltak, és nem esett bajuk. Be kell csuknom, behúz a hideg.” Nem is érti hirtelenjében, minek nyitotta ki. Az ablakok közt a katicabogarak – meg akart bizonyosodni? Így, karácsony közeledtén? Mindegy. Visszazárja az ablakot, az asztalhoz megy, leül. Előkotor egy szálat az ukrán cigarettásdobozból, kattan az öngyújtó, bodorodik a füst. A tévében sorozat kezdődik éppen. Szép fiatal férfiak szeretnek és gyűlölnek szép fiatal nőket és viszont. A jók nagyon jók, a gonoszak nagyon gonoszak, a könnyek nagyon sósak, a mosolyok vakítóan fehérek és egészségesek. Míg élt a férje, együtt nézték. Bár az ura többnyire elbóbiskolt rajta….

     („Minek nézed ezt a sok baromságot, Julis?” „Legalább nem lövöldöznek benne!” „Na és? Attól még pont olyan marhaság!” „Hagyjál, jó?!”)

     „Karcosabb a füstje ennek a cigarettának, büdösebb is, de kétszáz forinttal olcsóbb.” Az asszony mélyen leszívja a füstöt. Istenem, hányszor próbált leszokni! Az urával együtt is, hányszor! Aztán hol ő osont ki a WC-re, hogy suttyomban rágyújtson, hol az ember oldalgott ki a kertbe, hogy a szőlő közt elszívjon egy cigit. Mindig elbuktak. Most meg már minek? Negyven éve szívja, több is talán. Ha abbahagyja, se fog tovább élni… Elmélázik. A képernyőn valaki sír.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: SVÉD ACÉL

Hogy is nevezte anyám az ilyet? Az ilyen hangulatot? Az ilyen estét? Az ilyen fényeket? Visszanéz a Nap? Igen, azt hiszem. Ez akkor nekem nagyon tetszett: „Visszanéz a Nap"! Most miért fut végig a gerincem mentén a hideg? És miért lesz nyirkos a homlokom? Talán mert ez így tart hetek, hónapok óta: visszanéz a Nap. És nincs különbség nappal és éjszaka, hajnal és alkonyat között. Ugyanazok a visszfények, ezüstös-vörösben játszó reflexek; nincs koromsötét, de nincs vakító világosság sem, csak ez a monoton, érces félhomály. pobedaMost nem visszanéz; elakadt a Nap, elakadt, mint a papír az írógépben, mint a lift két emelet között; vagy visszanéz, de csak úgy, mint a hulla szeme: mozdulatlanul, megváltoztathatatlanul, vádlón.
Az órák 8-at mutattak - bár nem voltam benne biztos, hogy ez reggeli 8 órát jelent -: jó időben érkeztem az irodába. Indulás előtt még borotválkozásra is volt időm: néha hűvös, sima arcomhoz értem, és ez valamelyest nyugtatóan hatott rám.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Bogáncs

pirikeSssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

    Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

    – Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

    – Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

    De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.

    – Ereszd el!

    – De én csak segíteni szeretnék.

    Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Hurrikán előtt

ciklonTrópusi vihar volt, még mielőtt elérte volna Kubát. A kubai szárazföld közelében, csak az irgalmas isten tudja, minek folytán, felerősödött. Santiago de Cubá-ba már mint négyes besorolású hurrikán érkezett meg.
Ez volt a legrosszabb hír.
    - Ide tart. Pontosan ide tart felénk - mondta a férfi. Kézfejével megtörölte homlokát, felegyenesedett, ivott a dobozos sörből.
    Az asszony csak annyit mondott: tudom.
A virágokat hordta belülre. A két kisebbik pálmát az ágy mellé rakta. A fehér orchideát a konyhában helyezte el, a konyhaszekrény és a gáztűzhely közé, a legvédettebb helyre. Ezt a fehér orchideát szerette a legjobban. Óvta, babusgatta.
    Aztán újabb virágokért jött ki a fémvázas mobil lakóházból. A bejárat előtt fehér fakorláttal körbefogott, alig hat négyzetméteres teraszt építettek még tavasszal. Az asszony itt tartotta a virágjait.
    A férfi a jobboldali ablakot táblázta be. Villanyfúróval csavarozta a másfél centi vastag deszkalapokat az ablak fémkeretéhez. Időnként letette a fúrót, ivott a söréből.
    - Úgy oszd be, hogy alig van pár doboz a hűtőben. Az üzletet teljesen kifosztották. Üres polcok tátonganak mindenütt. Még így is hatalmas tömeg állt sorba. Mindent felvásároltak.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A vitrin

a fejben lassan rohad a rongybaba
(S. Beckett)


    ...a temetésen kezdődött... A rosszullétem? A hallucinációk? A látomások? nem tudom, minek nevezzem. Ott álltam a ravatalozóban, a sercegő kandeláberek fényében, néztem az apám ravatalát körülálló alakokat; a múltból felrémlő arcokat, és úgy éreztem: mindenki engem bámul; sandán, kajánul, leplezetlen undorral, gyűlölettel. Néztem az apám szikár törzsfőnök-arcát, mélyre hullott, áttetsző bőrrel fedett szemeit, felkötött állát, és a testére halmozott koszorúkat. Éreztem az égő faggyú szagával keveredő virág- és kölni illatot, az élő- és holt testekből áradó savanykás-édes bűzöket. Émelygett a gyomrom, vonszoltam a tekintetemet: hol a fekete márványlapokon csikorgó-nyikorgó lakkcipőket, hol a falon táncot járó árnyékokat figyeltem, de mindig visszatértem az apám arcához... És akkor...
    ...akkor úgy láttam: felül az apám, lassan emelkedik, kicsit derékszögben ül, aztán felém fordítja az arcát, kinyitja szemét, leszáll a ravatalról és lassan elindul felém. De nem lépeget, csak áll mozdulatlanul, lefittyedő állal, vádló(?), vagy sajnálkozó(?) tekintettel közeledik felém, mintha fártkocsin húznák, egyre nő, nő... és amikor egészen közel ér hozzám, megáll...
    ...megszédültem, a falnak csapódtam; többen odaugrottak és felállítottak, a hónom alá nyúltak, támogattak.

szozattovabbacikkhez

Vasi Szabó János: Dentaku

történet a kínai szerverről

Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp valahol Macedóniában csörtetett.
   Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Néki és társainak köszönhette az internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.
Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, sorosfiókák által generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. 

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Harangszó előtt

a templomtorony gotikus ablakaRosszkedvűen sétálgatott palotája egybenyitott szobáiban Heródes Antipas, a negyedes fejedelem. Döntésre kellene jutni végre ebben a Jézus ügyben – gondolta magában – mert a végén még fellázítja a peszah ünnepre összesereglő népet, és ha a rómaiak állítják helyre a rendet, abból a zsidók számára semmi jó nem származik. Rendes ember ez a Pilátus, a helytartó, de hát mégis csak római. Kaifás, a főpap, meg a főtanács is csak tanácskoznak, csépelik a szót, de nem akarják magukra vállalni az ítélet felelősségét. Ez a Jézus, a József fia a Dávid nemzetségéből úgy viselkedik, mintha nem is alattvaló lenne, hanem ő viselné a koronát. Isten fiának meri nevezni magát, betegeket gyógyít, halottat támaszt fel, kiveri a templomból a kufárokat, és képmutatóknak nevezi a papokat. Kiféle, miféle ez az ember? Ha csak a fele igaz annak, amit a hírhozók beszélnek róla, már régen megérett a fejvesztésre. Akár az a végítéletet hirdető, nagyszájú János, aki még őt is a szájára merte venni, mert feleségül vette Heródiást, a bátyja, Fülöp feleségét. Tulajdonképpen nem is akarta a fejét venni, hisz’ annyira tisztelte őt a pórnép, meg prófétának is mondták. 

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: KILINCS

A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.

    – Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?

    Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik. Napjában többször felrázzák a párnáját, megkérdezik, hogy aludt, mit kíván. És nem csak a fia, a menye is. Pedig azelőtt ugyancsak fintorgott. No persze, városi jány, emeltet csicsés, fiatal. Sanyi fia negyven, emez huszonöt, szinte gyerek még. Azért kijönnek egymással.

    – Egészségedre!

    – A tiedre, papácska.

    A másik fia szintén jól nősült, és ő mindkettőjüknek vett egy-egy vityillót. Nászajándékba, odakinn a városban. Magának csak úgy, szükségből, közel a Sanyihoz. Pedig a szíve bizony fájt a faluért, ahol idestova hetven éve látta meg a napvilágot. Psssz, már hetven! – áradt el benne a pálinka. Még szerencse, hogy amúgy elég fitt, ahogy mostanában mondanák, noha járni már nemigen tud. Hanem a menyei gondoskodnak róla ám, kivált Erzsók, áldja meg az Isten érte!

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: A rémálmok fejlődéstörténete

guminoAz anyja szólt, hogy igyekezzen, mert sötétedés előtt haza szeretne érni. Különben is ideje lenne már végre megtanulnia egy ilyen nagy fiúnak, hogyan kell megkötni a cipőfűzőjét, mert az ő ügyetlenkedésén nevet a fél óvoda. Igen? És miért csak a fele? A többiek nem érnek rá, vagy talán megbetegedtek a délutáni alvás alatt? Lehet, hogy ő is azért nem találja a cipőjét, mert beteg? A dadus meg azt mondja, hogy nem is volt cipője, mert szandálban hozta be reggel az apja. Na, ugye, hogy nem is ő az ügyetlen, hanem csak az anyunak fogy el mindig a türelme… Meg játszani se akar vele. Ez a dadus mindig megengedi, hogy átölelje a lábát. Meg olyat is játszik vele, hogy széttárja a karját, leguggol, és azt mondja, hogy „na, ki jön az én váramba?” Az anya állandóan siet. Reggel rohanni kell a dolgozóba. Délután rohanni kell a vásárlóba, és ott mindig elveszik a polcutcában. A múltkor is egy kék ruhás bácsi vitte ki oda, ahol a szatyorba rakták a nénik, meg a bácsik, amit bent leszedtek a polcról. Az anyu meg nagyon dühös volt rá, mert megmondta, hogy ne mozduljon el a sajtos polc mellől, aztán mégis a macskaeledelnél talált rá ez a bácsi. Meg is ígérte az anyu, hogy legközelebb kap két egyforma pofont, aztán mehet a gyerekmegőrzőbe. Ott aztán rá hozhatja a szívbajt a nénikre. Majd jól el is megy, ha ilyeneket mond neki az anyu. Egészen a világgá elmegy, aztán kereshetik…

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid: Ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet

gyujtoHa dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet. Az arcokat figyelném, s az utcán kiválasztanék egy szimpatikus valakit, aki megállna, nyújtaná-gyújtaná a gyufát, öngyújtót… inkább a gyufát, annak hangulata van, én kissé előre hajolnék, lassan méltóságteljesen szívnám az első slukkot, hogy erőre kapjon a parázs. Köszönöm, mondanám, a szemébe néznék egy Charles Bronson szerű nézéssel, a számon oldalt préselném ki a füstöt, mert figyelmes is lennék. És mindig megvárnám, hogy valaki adjon tüzet… saját gyufával saját cigit nem gyújtanék… és adnék is persze másoknak szívesen, egyik tenyeremmel kis barlangot formálva, védve a lángot. És lehet, hogy beszélgetnénk is. Semmi különösről, csak ami jön. Néha arról, ami megy.
    És minden dohányos így tenne, tüzet kérne, mert íratlan szabály lenne, hogy tüzet kérni kell! És jó érzés lenne az is, ha Tőled kérnének tüzet, mert Téged megtaláltak, kiválasztottak. Lennének, akik számolnák, hogy hányszor adtak, hányszor kértek, csak maguknak. Lehet, hogy egymásnak elmondanák, hogy például ebben a hónapban, Te vagy a második, aki... És a második némán, de mosolyogva bólogatna, hogy érti ezt...
    És írnának róla száz év múlva, hogy ez milyen szép szimbólum a huszadik
század végéről, talán régebbről, egyesek az őskori hajszálgyökeret emlegetnék, átadni egymásnak a fényességet, a lángot.
    Igen elterjedne. Talán az egész világon. És neves társasági magazinok
kinyomoznák, hogy ez ugyanúgy Magyarországról van, mint maga a gyufa. És erre is büszkék lennének ükunokáink. Nekem ez tetszik. Igen, azt hiszem, ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet.

Bányai Tamás: Tehetetlenül

t34    – Alezredes elvtárs… bajtárs!
    A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.
    Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.
    – Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…
    – Mi van fiam? – kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.
    – Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.
    Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.
    Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.
    A kéttagú őrjárat – egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember – az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.
    – Maguk gyorsan visszajöttek. – mondta Dohándi. – Történt valami?
    A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.
    – Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Az utolsó levél

rodosto2Felemelte a papírt. A szépen metszett tollhegyen egy csöpp tinta rezgett. Remegett, reszketett, lassan-lassan megnyúlt, gömbalakja egyre formátlanodott, mind nyurgább lett, míg végül le nem pöttyent az asztal lapjára. Odapillantott, könyökével gondosan felitatta a foltot. A papirost visszahelyezte maga elé, tollát újra a tintás üvegcsébe mártotta. A keze éppen úgy reszketett, akár az imént a tintacsöpp. Az ízületei csomókat formáztak, akárha valaki bogot kötött volna hetvenegy éves ujjaira. Újabb paca született a mélázva tartott a toll alatt, ezúttal a papíron. Megcsóválta a fejét, mosolygott. Fölállt, beszélni kezdett. Előbb a tengerről, majd a hegyekről mesélt hosszú percekig, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy a báró, akihez szomorkás, mégis lelkes szavait intézi, idestova három esztendeje halott. Elnevette magát. Nekitámasztotta homlokát az ablakkeretnek, lehunyta a szemét. Akkor nyilallott az ágyékába a fájdalom. Olyan hirtelen érte, moccanni, jajdulni sem tudott. Percekig állt az ablakkeretnek dőlve, bal tenyerét a csípőjére szorította, szemeit olyan szorosan zárta össze, hogy már szinte fájt. Rüya, hallotta a saját hangját, Rüya! A lány kezét érezte a vállán. Az erős, barna kezek áttámogatták a hálószobájába, lefektették, gondosan betakargatták. Nem is tudom, hova lennék nélküled, Rüya, suttogta az arcára boruló fekete, erős szálú hajzuhatagba, amelybe néhány élettelen, fehér szál vegyült. A lány megigazította a párnáit, mondott valamit, amit ő nem értett, azzal elment. Rüya, akart szólni, de a szó benneszakadt. Álom, gondolta, Rüya neve álmot jelent. Lehunyta a szemét, s csakhamar elszenderedett.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A kert

vizfodorÁzott macska fut át a kerten. Szénporos szőrét fehérre mossa az eső. Halogénezett szénhidrogének. Kén-dioxid freonok. Kénhidrogén-aeroszol. Ammónium-hidrogén-szulfát. Dinitrogén-triox. Dimetil-szulfid. A szavak helyzeti energiája. Földgömb. Semmi esetre sem hasonlítható koponyához, mint éjszaka hittem. Felfokozott tárgyak a reggel felfokozott fényeiben protestálnak. Hősugárzó. Vakító ing. Autoszifonos üveg. Semmi köze üveghez. Kihűlt űrhajó. Agyagbögrék. Üvegpoharak. Felfokozott zajok. Felfokozott fények. Felfokozott tények. Toporzékol mellettem az óra. Vacog az ajtó protézise. Szívéhez kap a szekrény. Dörgő mennyezet. Nem tudom, mi lesz. Idelátszik Kína, és ott lóg Afrika revolvere. Felravataloztam magam a hiábavalóság hullaházában. Senki nem jött el megnézni. Sem a hullamosó, sem a hullarabló, sem a siratóasszonyok.

    Idétlen nótáktól zengett a templomhajó. Visszhangozták a falak maguk sem hitt örömük, hogy értelme volt a pusztulásnak. Mellettem egy vörös hajú lány szoknyáját felhúzta köldökéig, és a nyakamba dőlt. Pálinkaszaga volt, és félőrülten vihogott. Aztán az egész tömeg megindult. A hold fóliát terített a sebhelyes földre. A kezemben egy uszony és fej nélküli halat szorongattam. Vízbe tettem. A többiek kerestek valamit vagy valakit az utcakövek és hullahalmok között. Sok évre rá szűk folyosón találkoztam velük újra. Nem ismertem meg. Mind jól öltözött volt, jól fésült és dagadt. Borzas, vak macska futkosott közöttük. Lábuknak és a falaknak ütközött. Körmei csikorogtak a kockás csempén.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: PIKNIK

refugees1Zak és Berci valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. Aztán, mint a legtöbb fiatal, ők is kirepültek a fészekből. Zakariás Mórahalmon, Bertalan pedig Nyíregyházán talált új otthonra. Azért a testvérek rendszeresen, legfőképp nyáron találkoztak egymással, hogy ne csak az interneten, hanem élőben is kidumálják egy kicsit magukat. Ebben az évben Mórahalmon, kint a Madarász-tó partján piknikeztek, jövőre…

    – Ki tudja, hova fújj minket a sors szele ebben a bizonytalan,gyorsan változó világban – só­hajtott Zak, a fiatalabb Joó-testvér. – Talán meg sem kéne várnom az egészet, és tisztelt honfitársaimhoz hasonlóan máris el kéne pucolnom valahova Nyugatra.

    – Szerintem tévedsz, ha azt hiszed, máshol nyugisabb. Ilyen hely nem létezik már sehol a világon,legyen az Berlin, London vagy akár New York is – vélekedett a testesebb, s egyben bölcsebb Bertalan. – Megengedem, hogyha szerencséd lesz, drágább rucikban sétálsz végig a Wall Streeten, és menő kocsiban hajkurászhatod a csajszikat. De vajon megéri, ha cserében itt hagyod a szívedet? Merthogy itt hagyod, az nem vitás. Plusz nem is olyan biztos, hogy homlokon csókol a szerencse, utána… Tudod, mi következik ezután? Nem szívesen huhogok, de könnyen megeshet, hogy egy ócska Suzuki és Porsche közt a földre pottyansz, öcsikém.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo