Édes Anna: Zsákutca

A kertvárosban, takaros házikóban, egy madárcsontú, pici, mosolygós, hetvenéves tanárnéni lakik. Imádják a gyerekek. Még most is tanít otthon, korrepetál okos, de lusta gyerekeket. Irodalomtanár volt.
A fia minden héten eljön hozzá és hoz egy darab krémest. Mindig azt. Édesanyja büszkén meséli a boltban, Janika milyen jó fiú. Janika megvárja, amíg Kati néni megeszi a krémest és már ott sincs. Kötelező gyakorlat letudva. Lehet kipipálni az előjegyzési naptárban.
Kati néni a virágokat öntözi. Már majdnem a kertkapunál jár, amikor megszédül és elesik. Egy pillanatig semmit sem érez, aztán a karjában és a mellkasában jelentkező iszonyatos fájdalomtól majdnem elájul. Moccanni sem bír. A szomszéd talál rá, aki mentőt hív. Kati nénit elviszik.
Néhány nap múlva hazakerül. Szegycsont- és ablakos bordatörést szenvedett. Janika rohan.
– Jaj, anya, pont most nem vigyáztál? Tudod, hogy szülinapom lesz! Jönnek a barátaim, megígértem nekik a mákos rétest, az almás lepényt. Most aztán nem tudsz sütni!
Kati néninek kontrollra kellett menni. Felhívja Janikát.
– Kérj betegszállítót, nem érek rá – mondja –, tudod, hogy ezer dolgom van!

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Ostrom

1.
Kint
Iszonyú a hőség. Bár a Kormányzói Palota előtt őrséget álló katonák nem ettől izzadnak. Ehhez hozzászoktak már kisgyerekkoruk óta. Ami őket jelenleg izzasztja. és izgatja, azok a Palota kapuján kívülről behallatszó furcsa morgásszerű hangok. És annak a látványa, ahogy a nehéz vaslemezekkel megerősített kapu egyre inkább hajlik befelé a nekitámaszkodó súlytól, melyet a kint lévő tömeg ráhelyez. Halálos rettegés izzasztja arcuk. Fogalmuk sincs, mi az ott kint, de nem is nagyon akarnak vele szembesülni.
2.
Bent

A Palota épületén belül kellemes hűvös volt eddig. Ám, miután fél órája megszűnt az áramszolgáltatás, a klíma berendezések lekapcsoltak, és a széles, nagy ablakokon beáramló napfény egyre inkább növeli a termek és folyosók hőmérsékletét. Az épületben harminckét ember tartózkodik. Maga a miniszterelnök, a családja; felesége, fia, lánya, az amerikai nagykövet, és családja, valamint a kubai minisztertanács hivatalos tagjai és a Kormányzói Palota személyzete. Takarítók, inasok, stb. Tudják, hogy súlyos a probléma, de nem akarnak tudomást venni róla ők sem. José Pilada miniszterelnök kedélyesen cseverészik, mű-mosolyokat oszt, igyekszik oldani a feszült hangulatot. Most épp azt tanácsolja, hogy menjenek fel az emeletre, ahol a Nagy Terasz bőven elég helyet nyújt mindenkinek, plusz a levegő is könnyebben mozog talán. Így kitódul a nép, és valóban, a tenger felől enyhítően hűs szellő lejt végig a teraszon. Libériás inasok a híres kubai koktélokkal telt poharakat hordják körbe. A vendégek kisebb–nagyobb csoportokba tömörülve beszélgetnek. Néhány hangfalból latin zene hallatszik, de épp csak annyira, hogy ne zavarjon senkit. Az amerikai nagykövet, William Vance-Ford, épp Pilada miniszterelnököt kérdezi a kialakult helyzetről.
- Mi a véleménye, miniszterelnök úr? Meddig tart ez az áldatlan állapot és mi okozta a felkelést?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Szonatina

„Szeretni az igazságot annyi, mint elviselni az ürességet, s ennek következtében elfogadni a halált. Az igazság a halál oldalán van.”
(Simone Weil)

     

Apám és Laci bácsi egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon születtek. Az iskolában tizenkét éven át egy padban ültek, és az árvaházban egy szobában laktak.

    Apám csak félárva volt, mert — általam sohasem ismert — nagyapám harminchat éves korában megázott a lóversenyen, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám nem tudta a varrásból eltartani három gyermekét, és a legkisebbet árvaházba adta. Apám ritkán mesélt a gyerekkoráról, meg másról is; ritkán beszélt, de ezeket tőle tudom.

    Akkoriban — apám és Laci bácsi — jó barátok voltak. Megkockáztatom: apámnak egész életében Laci bácsi és Laci bácsinak apám volt az egyetlen barátja. Az árvaházban örültek, ha a kenyérre egy darab sajtot vagy gyümölcsízt kaptak. Laci bácsi zeneszerzőnek, apám festőnek készült, de a tanárai lebeszélték erről, mondván: „Nem nyomorogtál eleget kisfiam? Azt akarod, hogy egész életedben kilógjon a segged a nadrágból?” Ez meggyőző érvnek bizonyult, és apám beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Hivatalnok lett belőle, ahogy Laci bácsiból is, de továbbra is zenéltek, festettek, álmodoztak és írtak mindketten. Néha találkoztak, megmutatták egymásnak legújabb műveiket, apámnak meg is jelent néhány novellája, cikke, verse, amik közül Laci bácsi néhányat megzenésített. Aztán megnősültek, aztán megszülettünk mi hárman: apám fiai, aztán kitört a második világháború, aztán jöttek az ötvenes évek, és — annak ellenére, hogy az apám nem lett festő — vele együtt nekünk is kilógott a seggünk a nadrágból, de hát ami ezekben az években történt, azt épeszű ember nem láthatta előre.

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: Az elejtett mackó

– Igaz történet alapján –

Január eleje volt... Sokan még a szilveszteri pezsgő, vagy olcsó vermut hatásait nyögdécselték, az ágyaikban,vagy a földön, padlón- ki, hol talált helyet-...De már elkezdődött az Új év...
-Az iskolák, óvodák, már harmadikán szélesre nyitott kapukkal várták a gyerekeket...
-Julcsi most kezdte az első osztályt, tetszett neki a sok, új szín, illat, a barátok, az új arcok és Betti néni mosolya...Betti néni hangja olyan kedvesen csilingelt a fülében, mint a száncsengő aranyszínű szánkó előtt, melyről éppen tegnap éjjel álmodott valamit...Már nem tudta pontosan, mi is volt az álma, de arra világosan visszatudott gondolni, hogy anya és apa és Betti néni benne voltak...Na meg a szép fenyő! Meg amit alatta talált Szenteste...Amit a Jézuska hozott Neki!- Csak Neki!...Egy nagy, bolyhos barna mackót!-Olyan puha volt...Vele aludt, Brumival azóta minden fogmosás után...
-Nem, azt, nem tehette meg, hogy az első iskolai napon ne vigye be Brumit!...Este is vele aludt el...Hozzábújt, becézgettte, ölelte, mint az Életet...

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Shakespeare and Company

Valamikor a hetvenes évek elején léptem át először a „vasfüggönyt”, és első utam – részben családi kötődések miatt – Párizsba vezetett. Mintha csak egy más világba cseppentem volna. Minden az újdonság varázsával hatott, az összes érzékszervemmel habzsoltam a várost, az életet. Új ízek, illatok, hangok és képek csereberéltek helyet egymással. Itt éreztem először, mit is jelent a szabadság, és egy kis idő elteltével erősen kezdtem kételkedni mindabban, amit otthon a hivatalos média, a párt lapja próbált meg elhitetni velünk.  

     Egész napos csavargásaimnak egyikén, a véletlennek köszönhetően találtam rá a Sorbonne közelében a Rue de la Bûcherie egyik középkori épületének aljában, a mára már ikonikussá vált Shakespeare and Company nevű könyvesboltra, ami talán teljesen egyedülálló a világon. Itt nemcsak vásárolni, vagy olvasgatni lehet, de akár még szállást is kaphat az oda betérő, némi ellenszolgáltatás fejében.

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: Áthallás

– egyperces –


Csak fekszem a szalmában. Az istálló frissen takarítva, és üresen, Rita asszony a piacon, a kutya sem törődik velem. Fellini jár az eszemben, és a művészetek. Valamit tudott az a pasi, ami megfog a filmjeiben, talán a hangulatuk vesz meg. A képek és formák, mint a vízbe oldott festék, a szavak kavargása, amelyek öblös visszhangot vernek a fejemben. Azonban lehet az éhség tehet a filozofikus gondolatokról, folyton ízekről ábrándozom, amelyek soha nem érhetnek el hozzám. Vagy arról, hogy végre felkelek ebből a félig álmos, félig éber létből, mert mintha burokban lennék egy anyaméhben. A számnak folyton savanyú lőre íze van, borostás vagyok, és mosdatlan. Festékillat leng körbe, gyötör a szomjúság, és tudom, hogy az éjjel kiütöttem magam. Aztán egy lánnyal henteregtem itt a szalmában, a gatyám azóta is mellettem van, gombóccá gyűrve. Már régóta fel szeretnék öltözni, de nem megy. Valami láthatatlan erő tart vissza, ami nem hagy mozdulni.

szozattovabbacikkhez

Zajácz Edina: Végsősoron - Halálsoron

- Anyuka, álljon át a másik sorba!
- Milyen sorba?
- Ahol a nyomorékok vannak, mint a maga gyereke.
- Nem, nem állok.
Anyuka, adja be intézetbe, szüljön másikat!
- Nem, nem adom be sehová, majd szülök másikat is.
- Anyuka, meddig fog még élni ez a gyerek?
- Nem tudom...
- Anyuka! Adjon neki többet enni, tornáztassa hatszor naponta.. Mit mondott? Ma nem tornáztak? Be kell pótolni, ne sajnálja, hadd sírjon... Milyen a kapcsolata? Semmit nem jelent, úgyis elválnak.
Ér magának ennyit ez a gyerek? Foglakozzon inkább a másikkal.
Etetni kell és pelenkázni? Semmit nem tud? Adja intézetbe!
- Vigye a játszótérről a gyerekét, az enyém ne lásson nyomorékot!
- Rendben, elviszem...

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: A Sötét Oldal

„Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd!” – Friedrich Nietzsche

Nem tudom, mi ez bennem. Mi ez a sötét oldal? Amikor józan vagyok, eszembe sem jutna, hogy bántsak akárkit! Ám amikor iszok, valami átfordul bennem. Előretolakszik egy gonosz ivadék, egy parazita, mely rajtam élősködik. Ő viszont nagyon is rosszat tenni vágyik!
- Üsd meg! – suttogja. Az elmémben kristálytisztán hallom szavait. Próbálok ellenállni. De annyira nyomakszik – tolakodik az előtérbe. Ellenállhatatlanul. Mint egy kis féreg, fúrja be magát az agyamba.
Sajnos, ma este ittam. Hallom megint a hangját. Részegen ülök a volán mögé. Ide-oda kacsázva vezetek haza. Keményen kifarolok a kanyarokban. Hazaérek. Sötét és csend a házban. Nem vártak meg! Felébred bennem a düh és a harag. Mit gondolnak ezek? Majd kirángatom őket mindjárt az ágyból! Belépek a lakásba.
- Drágám! Hol a vacsorám? – kiáltom. Süket csönd felel. Felrobogok a lépcsőn. Kivágom a szobaajtót. A takaró érintetlen. A feleségem sehol. Átvágtatok a gyerekszobához. Az is üres! Leléptek! A feszültség bennem hatalmassá növi ki magát. Dühömben törni - zúzni kezdek. Szétverem az egész lakást. Megszomjazom. Lemegyek a konyhába. A konyhaszekrényben eldugtam egy üveg Irish Rose-t. A helyén egy papír-fecni vár:
„Drágám! Ha haragszol, ha nem!

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Éljen a felszabadúlás napja, április 4.

/Loopkin szovjet gárdaőrmester elárvult magyarországi feljegyzéseiből/


Öreg mátyásföldi, pergő vakolatú, ablaktalan épület. Kutyasétáltatás közben romok alól kihalászok egy kockás iskolás füzetet, fedőlapján nyomtatva: тетрадь [írka]. Penészes, tán vörösbortól barnapecsétes, zsiradékkal bőven átitatva. Az első lapon ácsceruzával írt nyomtatott betűkkel дневник [napló] alatta dőlt, határozott [józan?!]  írással Л. И.. Loopkin комсомольский секретарь [Lavrentyij  Ivanovics  Loopkin komszomol titkár] feljegyzéseiből. Minél tovább lapoztam, annál hiányosabb, egyre gyakrabban reszketeg és olvashatatlanabb az írás. Amit sikerült lefordítanom, azt most közreadom.

*

A Komszomol-iskolán Szergej Szergejevics politikai instruktor elvtárs tanácsára kezdtem naplót vezetni 1933. november 7-én, a Szovjet Forradalom születésnapján. Itt megtudtuk, a félelemre való rájátszás, az érzelmek, személyes érdekek és a pánik kihasználása, elterjedése és terjesztése náci propagandafogásnak számít, és valamennyi ellenzéki pletykák, mint az ukrajnai éhínség, vagy a rendszerellenes tevékenység szervezésével még mindig az elmenekült Trockij és követői vádolhatók.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A VÖRÖS BOHÓC ÉS MÁS DÉMONOK

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is megfogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettõt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettõt megbánod.” Írja Kierkegaard a Vagy-Vagy-ban. Nem csoda, hogy ideglázat kapott szegény gyerek. Gyerek, mondom, nekem, hozzám képest gyerek-korú volt amikor meghalt, hiszen én már csaknem húsz évvel öregebb vagyok nála, és biztosan tudom nem kevésbé beteg. De úgy látszik belül, nálam valami jobban van elrendezve talán genetikailag, szívósabb vagyok, mondhatnánk, mert arra gondolni sem merek, hogy nagyobb vagy jobb filozófus lennék, már csak azért sem, mert én egyáltalán nem vagyok filozófus, míg õ elismerten, „elkönyvelve” minden idõk egyik legnagyobb filozófusa. Ezt én persze megkérdõjelezném, mert szerintem csak az lehet jó filozófia amelyik éltet, életben tart, az élet mellett szól, életigenlõ. Az nem lehet jó filozófia, amibe fiatalon bele kell õrülni, legalábbis nem lehet jó, elfogadható gondolatmenet, út, aminek a végén összeroppan az ember. Vagy minden filozófia, gondolatmenet ha õszinte és következetes ide vezet? Akkor inkább hazudni kell. Vagy-vagy... Mindezek alapján Diogenész sokkal nagyobb filozófus volt mint Kierkegaard vagy Nietzsche. Nem, nem is csak „mindezek alapján”; mondjuk ki: nagyobb filozófus volt a vén künikosz.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Tangó

A táncosnő az öltözőjében ült a tükör előtt és fésülte hosszú, barna haját, majd kontyba tűzte. Felállt és még egy pillantást vetett magára. Combközépig felhasított, egyszerű fekete ruháját elől ezüst minták törték meg. Izgatott volt. A partnere beteg lett, ma egy ismeretlen fiúval táncol. A főnöknek az utolsó pillanatban sikerült egyeztetni, egy ideig úgy látszott, nem is tud jönni.
– Ezt hogy gondolod? Olyannal táncoljak, akit nem ismerek? Biztos a bukás! A tangó nem disco tánc! Sok idő, amíg összehangolódnak a párok, még ha napi szinten táncolnak is! –mondta a lány, nagyon mérges volt!
– Ne félj, olyan táncost szereztem, aki érti a dolgát, nem lesz baj!
– Ne győzködj, nem te viszed a bőröd a vásárra!
A főnök titokzatosan mosolygott, aztán megbeszélték, ha nem megy, majd kitalálnak valamit, „sérülést, bokaficamot”, és leállítja az előadást. A lány nem túl lelkesen indult a táncterembe, már majdnem odaért, amikor meglátta a fiút. A srác háttal állt, beszélgetett valakivel. Aztán megfordult. Alex? A lány döbbenten megállt. A fiú a lányra nézett és egy pillanat múlva már szorosan ölelték egymást.
– Engedj már el! – mondta a lány és nevetett. Mindjárt kezdünk. Legalább a tánccal nem lesz baj, összeszokott páros vagyunk – a fiú rajongással nézte.
– Szép vagy! Semmit sem változtál.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hamvas Béla hazatalált

hamvas bela1Tíz évvel ezelőtt, 2009. március 24-én vette fel a tiszaújvárosi Városi Könyvtár Hamvas Béla író nevét. Az évfordulóra azzal a beszédemmel emlékszem, amely az avatóünnepségen, a helyszínen elhangzott.

 

Tisztelt Ünneplő és Tisztelgő Közönség! Hölgyeim és Uraim!

Három hétre Húsvét ünnepétől, mondandómat egy bibliai történettel kezdem. Azt, hogy elmondom, annak mégsem a közelgő nagy ünnep az igazi oka, hanem sokkal inkább kísérteties hasonlósága egy másik történettel.

Lukács evangéliuma 24. fejezetének 13. versében ez áll: „És íme azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus.”

Hogy a gyermekek számára is világos legyen a történet, arról van szó, hogy a feltámadás napjának késő délutánján, két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus egy kis városka volt, mintegy tizenkét kilométerre Jeruzsálemtől.

Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Jézus életében, a szentírás is csak egyiküket, bizonyos Kleofás nevét örökítette meg, ám mindketten komolyan hittek, bíztak az Úrban.

S ők ketten, ott, akkor, az estébe hajló órában szomorúan mentek az emmausi úton, s a Jézussal történteket beszélték egymás között.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Kietlen

A gyerek közölte, hogy nincs Isten, s mivel így áll a dolog, nem érvényes az sem, hogy szeresd a felebarátodat meg hasonló sületlenségek, ezért aztán ő kizárólag magát szereti, mást szeretni nem is lenne értelme. P.-t leginkább az zavarta az egészben, hogy még csak meg se döbbent. Végighallgatta a makulátlan logikával előadott monológot, s azon túl, hogy magában szidta a kölyök fölmenőit, akik részint a sajátjai voltak, semmiféle megrendítő érzés nem kerítette hatalmába. A gyerek szemei tisztán csillogtak. Ez az öcsém, Lacika, gondolta P., ugyanaz az ember az apánk.

Lacika az atya negyedik házasságából született és nemrég találkoztak először, egy órával az apjuk temetése előtt. P. kedvenc húgával, Kincsővel érkezett, az egyetlen rokonával, akivel tartotta a kapcsolatot. Egymás mellett állva hallgatták végig a polgári szónokot (apjuk nem szívelte az egyházat), egymásba karolva kísérték a sírhoz a koporsót és egymást követve kondoleáltak a közeli rokonoknak, akik közül senkit nem ismertek. A temetést követő, tornak nevezett vendégségbe is elmentek a kisváros legjobb éttermébe, ne érje szó a ház elejét, ott ismerkedtek össze a legkisebb testvérükkel. Bár atyjuk hat gyermeket nemzett öt nőnek, csak ők hárman vettek részt a temetésén, s hármukból is csupán ketten érkeztek jószántukból. A legifjabbat, Lacikát, hozták, nevezetesen az anyja, egy magas, igen formás nő, aki kedvesen viselkedett elhunyt férje felnőtt gyermekeivel, s örült, hogy a fiának ilyen fivére és ilyen nővére van. Bár a fivér és a nővér nem igazán tudta, milyenek is ők valójában apjuk özvegye szemében, nem vitatkoztak. Csak cefetül kényelmetlenül érezték magukat. Ettől függetlenül hosszasan elbeszélgettek az öcsivel.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Sült fradikolbász és egyéb történetek

Az első emlékeim erről a neves ételről még abból az időből származik, amikor a Könyves és Üllői út sarkán még eredeti helyén állt a futballnak épített szentély [igaz részben már leomlott lelátóval]. Ahol néha hetente változott Isten neve [persze nem az égiről beszélek, hanem kizárólag e-földiről], aki győzelemre vitte a Fradikát, ott, ahol hetente a Juvenalis által szállóigévé tett „Kenyeret és cirkuszt!”, a „Kalap”-nak becézett kövér, középkorú cukorkaárus és a Varga-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársor szolgáltatta.

    Ebben az időben a legtöbb háztartásban még otthon főztek, hetente többször volt népszerű menü télen-tavasszal a paprikáskrumpli[nem serpenyősburgonya!], nyáron-ősszel a lecsó. Mindkettő hamar elkészült, igencsak laktató volt, ráadásul a füstölt szalonnazsíron pirított vereshagyma szomszédságában szerves tartozéka volt a jó lecsókolbász, vagyis az említett fradikolbász, amit ebben az időben finomra darált húsból, szalonnából, fokhagymával, fűszerpaprikával, borssal enyhén füstölve készült. Ez a kolbász –a párizsi mellet – a Kádár vezette szocializmus gasztronómiai választékának egyik legfontosabb húskészítménye[bár vélhetőleg a fontos elvtársak nem ezt reggelizték], ebből is látszik, hogy már akkor is Európához tartoztunk[a kolbász az európai konyhaművészet egyik legrégibb találmánya], amikor egyéb vonatkozásokban kevésbé. A jó kolbász arról ismerszik meg, hogy a vagy darált, vagy apróra vágott, számtalan fűszerrel ízesíthető húst meg a szalonnát a sertés tisztított vékonybelébe töltik. A füstöléssel történő tartósítás meg tán egyidős az emberiséggel. Persze arról, hogy mi van benne, arról az akkori közvélekedés szerint „jobb nem tudni”, a néha található csontszilánkok miatt törött lábú lovat és vén szamarat is vélelmeztek az erről szóló suttogó híradók.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Utak a ködben

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A máglya

1956 nyarán, koraőszén egészen más légkör volt a városban, mint az előző években. Mintha egyszerre elege lett volna mindenkinek a hazudozásból, a rettegésből, a sunyi számítgatásokból. Mintha nagyon fáradtak, elgyötörtek, de épp ezért mindenre elszántak lettek volna az emberek. Apáink kidobálták az évek óta — kényszeresen és kényszeredetten — gyűjtögetett Szabad Népeket, Sztálin, Lenin, Rákosi könyveket és képeket. Ezeket mi, gyerekek összeszedtük, és rendszeresen, szertartásosan elégettük a Duna parton.

    Valamikor október elején éppen a Kalefon — így neveztük a Moszkva-teret — gyülekeztünk, hogy a megszerzett „zsákmánnyal” elinduljunk az újabb máglyarakáshoz, amikor különös eseményre lettem figyelmes. Az egyik ismerős rikkancsfiú egy bódé tetején hasalt — körülötte hatalmas tömeg — és onnan osztogatott egy számomra addig ismeretlen újságot.

    — Füles! Dobjál már ide is egyet! Majd holnap kifizetem! — kiáltottam oda a rikkancsnak, aki jó haver volt, és akit nagy fülei és a Micimackóbeli Fülesre emlékeztető hosszúkás, bús képe miatt becéztünk Fülesnek. Többszörösen összehajtogatott és odadobott egy újságot. Ez volt ráírva: Irodalmi Újság. Belelapoztam. Teljesen más hangnem, furcsa, lendületes címek: „Különös emberek”, „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Ebbe beleolvastam: „Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember...”

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Raport

–     Levele jött... – az idős férfi nem titkolt figyelemmel körülnézett a kicsi helyiségben, történt-e valami változás, amit számon kérhetne az albérlőn. Az egylapos villanyfőző a vaskályha tetején, ennek használatában megegyeztek, egyéb, áramot fogyasztó készüléket megnyugodva nem látott. – Hivatalos ajánlott levél, de a postás volt szíves ideadni, csak szállásadóként alá kellett írnom. Ugye, nem csináltam valami kellemetlenséget ezzel?... – két ujjal, eltartva magától nyújtotta a fejléces levelet.

–     Köszönöm Vass úr, dehogy csinált, mehettem volna be a Postára érte – csak azt nem tudom, mikor. Mire én hazaérek, azoknál már rég nincs ügyfélfogadás, hát nagyon is örülök.

Hanem Vass úr, még mindig nem zavarja magukat az estébe nyúló gyakorlásom? Tudja, igyekszem halkan fújni, de a magasabb hangokat muszáj nagyobb levegővel megszólaltatnom…

–     Dehogy, ha nem vagyunk a konyhában, a ház többi helyiségében nem is halljuk, ha zenél. A feleségem meg örül is a muzsikának, csak azt mondja, nem mindig tudja, milyen dalt fúj. Én meg világ életemben szerettem a bluest, fiatalságomra emlékeztet, ezeket a mai izéket meg már annyit hallom a rádióban, megszoktam. De ha valami újabb villamos dolgot akar használni, szóljon, nem bánom én, csak kiszámoljuk, mennyi a fogyasztása. Mert ugye a lakbérbe az nem számít bele…

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Máraira gondolva…

Előző nap, még idehaza, nem gondoltam, hogy másnap beborul az ég. Ám az időjárás ismét értésemre adta, hogy csak azért sem igazodik az én gondolataimhoz és vágyaimhoz. Olyannyira nem, hogy nemcsak beborult másnapra, de el is kezdett esni, előbb csak szemerkélve, ám amikor a kassai dómhoz megérkeztünk, már sűrű cseppekben hullt az égi áldás.

Én pedig, mivel előző nap mást hittem és reméltem, nem vittem magammal e külföldi útra esernyőt, így attól a pillanattól kezdve mintegy másfél órán át a kassai dóm boltívei borítottak fölém ernyőt és nyújtottak védelmet.

Úgy is mondhatnám, hogy a kassai dóm rabja lettem. Persze nem abban az értelemben, mintha mondjuk a minap még Tiszaújvárosba tervezett börtön rabja lettem volna. Én ott, másfél órára úgy lettem annak a székesegyháznak a rabja, hogy ez az ember építette, isten dicséretére szánt monumentalitás, szó szerint és nem először rabul ejtett.

A Király-lépcső közelében beültem egy padba, a nagy boltíveket tartó oszlopok mellé, s hátrahajtott fejjel sokáig bámultam fel a magasba, abba a gótikus végtelenségbe. Eszembe jutott a legnagyobb kassai polgár, a legeurópaibb magyar, Márai Sándor, aki miután Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, talán 40-be vagy 41-be hazautazott szülővárosába, úgyszintén másfél napra, mint mi most. Hogy miért ment haza spontánul és váratlanul? „…mert ott-hontalannak éreztem magam a világban” – adta meg az önmagának is feltett kérdésre az egyetlen lehetséges feleletet.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: „Gazdik”

Nem hirtelen, nem egyik napról a másikra történt. Egy hosszas evolúciós folyamat vége volt. Legalábbis az elején még úgy hittük, mi emberek. De mire feleszméltünk volna, már a macskák szolgái lettünk.

   Egy éjjel nagyon furcsát álmodtam. A macskám beszélt hozzám és én minden szavát értettem. Parancsolgatott nekem:

„ - Adj enni! Most!” – és én felkeltem álmomban, odamentem a konyhaszekrényhez, elővettem egy alu-tasakot a többi közül, beletöltöttem a tálkájába. Ekkor újabb parancs érkezett:

„ - Cseréld ki az almomat! Nem látod, hogy tiszta szar, meg húgy?” – és én, mint egy engedelmes robot, kicseréltem. Amikor felébredtem, véres volt a párnám. Mint kiderült, az orrom vérzett. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Majd a konyhába, hogy feltegyem a kávét. Szfinx ott ült és evett. A tálkájában frissen bontott eledel. Az alom tiszta. Akkor hát mégsem álom volt! Az orr-vérzés a mentális üzenet erejének volt köszönhető. Jött az újabb parancs:

„ – Zárd el azt a bűzös kávéfőzőt!”

   A parancs olyan erős volt, hogy ismét eleredt az orrom vére. Ám ekkor már ténylegesen ébren voltam és feltámadt bennem a lázadó énem. Nehogy már egy szaros macska parancsolgasson nekem! Én ember vagyok! Nagyobb, mint ő!

- Egy nagy lópikulát, kislányom! – Azzal újra meggyújtottam a gázt a kávéfőző alatt. Ekkor olyan fájdalom hasított az agyamba, amitől azt hittem, ott menten összerosálom magam.

„ – NEM HALLOTTAD? Azt mondtam, ZÁRD EL AZT A SZART!”

   Kétrét görnyedtem. Megvakultam egy pár másodperc erejéig. Az orromból már szabályos vér-folyam áradt. Elzártam hát a gázt. Az erős nyomás, amit addig éreztem, hirtelen megszűnt. Csak néztem őt hitetlenkedve. Kimeredt a szemem, mint neki szokott, mikor éppen a dolgát végezte. Nyávogni kezdett, én pedig hallgattam és értettem minden szavát.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Petúr

Endrődi bátyját, aki Tapolcán töltötte sorkatonai szolgálatát, társai Petúrnak szólították, talán mert lázongó szenvedélye, megalkuvást nem tűrő igazságérzete a Bánk bán Petúrjára emlékeztette őket.
    A laktanyában nem lehetett rádiót hallgatni, az elküldött képeslapokra nem volt szabad ráírni a címet, a kiskatonák nem kaphattak csomagot. A vezérkar igyekezett titokban tartani, hogy Tapolcán harckocsizó zászlóalj állomásozik. Információ nem szivároghatott ki, de a külvilág felöl sem érkezhetett. Persze a diktatúra efféle primitív törvényeit könnyû volt kijátszani. A városban különbözõ megadott címekre küldték a csomagokat, a leveleket, Petúr barkácsolt detektoros rádióján hallgatta a híreket, a pokróc alá bújva, zseblámpa fényénél olvasott. Október 23-án ezt hallotta a tízórás hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselõvel.”
    Másnap Novák hadnagy összehívta a körlet kiskatonáit és hevenyészett beszédet tartott: „Zavargások vannak Pesten. Huligán banditák megtámadták a Rádió épületét, fegyvereket szereztek és a népi demokratikus rend megdöntésére törnek. Jelentéktelen zavargások ezek, de nekünk fel kell készülnünk szocialista hazánk megvédésére”  mondta, és marékszám töltényeket osztogatott. Máskor csak pontosan porciózva lehetett éles töltényekhez jutni, hadgyakorlat idején.
    Petúr, amikor csak tehette, hallgatta a rádiót. Meghallgatta Tildy Zoltán, Nagy Imre és Kádár János beszédét, a Petőfi kör vezetőségének és a Magyar Újságírók Szövetségének felhívását, a Magyar Rádió riportereinek jelentéseit, Háy Gyula üzenetét, aki így kezdte beszédét: „Fiatalok, barátaim! Ott voltam köztetek, veletek együtt vonultam fel Budapest utcáin kart-karba öltve. A nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, de együtt harcolok veletek már évek óta az új fiatal művészetért, irodalomért, a becsületért, az ifjúságért, az igazságért, a népért. Ismerlek benneteket, tudom, hogy becsületes hazafiak vagytok, igaz minden leheletetek...” A különböző rádióállomások ellentmondásos híreiből azt szűrte le, hogy Pesten kitört a forradalom, és neki ott a helye a felkelők között. A lőgyakorlatokon ő volt az egyik legjobb, gondolta hasznát vehetik.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf