Csernák Árpád: Szereposztás

    Amikor belépett hozzám az ismeretlen; az asztalnál ültem, előttem üres papír. Sötétkék függönyöm félig elhúzva; a kert ázott, üres. Az ingaóra egyenletesen üt.

    Nem ugatott a kutya és ajtónyitódást sem hallottam, mégsem lepődtem meg a vendég érkezésén. Hellyel kínáltam, s kissé felé fordultam székestül. Márvány arca, tar koponyája fénylett, szeme szigorú, de tiszta és gyermeki. Leült velem szemközt a gondolkodószékbe. Néztük egymást.

    - Mivel foglalkozol mostanában? - kérdezte a vendég. Hangjában nem volt semmi számonkérés. Tárgyilagos volt, rideg, mint aki felmérést végez, leltárt vagy grafikont készít.

    Ládámhoz léptem, elővettem néhány képet és egyenként felmutattam.    

     

    1. kép    

    Vízfejű törpék masíroznak fehér harisnyában, lábukon több számmal nagyobb cipővel. Tulajdonképpen csak fehér harisnyás, enyhén görbe és vékony lábukat lehet látni, testük már csak árnyék, és a fejük (amelyekről pontosan lehet tudni, hogy vízfejek): teljesen ködbe vész.

    Ha megkísérelnénk megszámlálni őket; ötöt számolnánk, de nem biztos, hogy számításaink igaznak bizonyulnának. Bár tíz láb nyilvánvaló, de néha mintha több lenne, néha mintha kevesebb, s amíg ez a tíz láb masíroz, mintha még több láb is masírozna.

    Elrejtésre méltó, vékony, görbe lábak, nagy fejek, nagy fülek, felnőtt cipők. - Mi várható még? Mintha újabb lábak lépkednének. Uram irgalmazz! Mi várható még?! Ki várható még?! Most lóra szállnak...

    Kimegyek a kertbe; megnézem a diófát: nőtt-e tegnap óta?

szozattovabbacikkhez

Veres Roland: Hanna Barbara

Hanna Barbara meghalt. Reggel, mikor másnaposan felkeltem a tegnap esti koncertek után, a tévében a Cartoon Networkön „Űrszellem és a Galaxis Trió” és „Birdman” nosztalgia matiné ment. Az jár a fejemben, mindkét sorozatot megszüntették, mert akkoriban túl erőszakosnak tartották a szülők. És most itt állok a bandával Hanna felismerhetetlenségig szétmarcangolt holtteste felett. A fűben vöröslő és feketéllő vér, akárha szurok lenne.
Pajti szűkölve bújik a lábamhoz. Reszkető kézzel simogatom. Diána sírva temeti fejét Alfi mellkasába. Vilma levette szemüvegét. Mereven bámul maga elé. Hányszor hallottuk tőle, ha leesett a szemüvege:
– Adjátok vissza, a szemüvegem nélkül semmit sem látok.
Most nem is akar látni.
Megérkeznek a rendőrök. Az esti zivatartól terhesen hajlonganak a fák. Érzem, valami végérvényesen megváltozott bennünk. Egy korszak véget ért.
A hétvége jól indult. Egy koncertre jöttünk ebbe a tó melletti kisvárosba meghallgatni barátainkat, a Joli és a Vadmacskákat. Hamar egymásra találtunk Csabával, aki a mai szakálldivatról és divatszakállról tartott egy kiselőadást. Nappal fénymásoló fiúként dolgozott egy cégnél, de éjszaka ő volt az Ősember kapitány és a Tini Angyalok frontembere. Azt mondta, jó úton haladok, csak nem kéne megállnom félúton a szakáll felé. Végigsimítottam többnapos borostámon, amiről a becenevemet is kaptam.
– Túl sok macera – mondtam.
– Nő az magától, nem kell mindent túlagyalni – mondta.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A pusztai tenger

–  egy búcsúszentlászlói legenda –

Egy vidéki legenda terjedési sebessége kétségkívül lassabb, mint városi rokonáé, de azért ez a történet is eljutott hozzám néhány évtized alatt. Hogy kitalált-e, nem tudom. Ha legenda, akkor bizony az. (A városi legendák általában mesék, néha rendelkeznek csak valóságalappal, de ez a história falusi, tehát engedtessék meg nekem, hogy igaznak tartsam.)

  A sztori a hetvenes években játszódik - a szívemnek oly kedves - Búcsúszentlászlón és a közigazgatásilag Kisbucsához tartozó Szenttamáspusztán. (Büszke szentlászlóinak vallom magam, azt hiszem, joggal. Életem első hét hónapját ott éltem meg.) Főszereplőink - legyenek Gyuri és Lajos, a "valódi" nevüket nem őrizte meg a népemlékezet - a helyi kocsmában (de szép is az 1680-as években épült volt fogadó, ma már műemlék!) italoztak egy békés nyári szombat estén. A kocsma hűvösében jólesett a Balatoni Világos, az asztalon egyre nagyobb helyet foglaltak el a hasas söröskorsók. Csak néha szólaltak meg, akkor sem beszéltek sokat: hozok még egy kört, jól teszed, rágyújtasz?, rá. A sarokban öreg tangóharmonikás ült, őt hallgatták. Lajos a lábával a kőpadlón, Gyuri két ujjával a combján ütötte a ritmust.     A zene lassan elhalkult, a kocsmai fények elsápadtak, majd kihunytak, záróra. A két szomszéd, s mi több: cimbora, feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel hazaindult. A szomszéd faluban, Kisbucsán laktak.

szozattovabbacikkhez

 

Csernák Árpád: Satírozás

„Hogyan viselkedjünk Apokalipszis idején? Talán az a legfontosabb,
hogy ilyenkor legyünk az átlagosnál figyelmesebbek egymás iránt.
Másfelől ne vegyünk mindent túl komolyan. A tréfa sokat segít.
És ha nincs még kutyájuk, kerítsenek maguknak.”

Kurt Vonnegut beszéde a Vonnegut-év megnyitóünnepségén
(részlet – ford.: Szántó György Tibor)

Az utóbbi hónapokban különös dolgokat tapasztalt. Leggyakrabban és legszívesebben: nagy, fehér papírlapokat tett maga elé és satírozott. Minden terv és meggondolás nélkül. Különboző puhaságú és vastagságú grafitceruzákat vásárolt, és azokkal szürke vonalakat rajzolt nagy, fehér papírlapokra.

    Sok mindennel foglalkozott az elmúlt ötven évben. Gyerekkorában nem nagyon érdekelte, hogy „mi lesz”. Ahogy most visszagondol: sohasem akart lenni semmi. Aztán sok minden lett. „Értelmét” nem nagyon látta semminek, mégis sokszor úgy érezte ezt vagy azt meg kell tennie, és akkor nem mérlegelt, megtette. Például írt. Mostanában meg satíroz.

    Maga elé teszi a fehér kartont, a ceruzahegyezőt, egy fedeles dobozt, ahova a ceruzákról lepöndörödő forgácsot teszi, és a ceruzákat.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kis magyar mutyi

– Hová mégy? – kérdi a ház ura és álmosan pislog a kávéscsészéjébe.
– Ügyet intézni, édes – mondom, erre nevetni kezd.
– Látom. Ha festő lennék és te lennél a téma, az lenne a címe: Jeanne d’Arc a máglyán. Kissé morózusan nézek, mire felhörpinti a kávéját és megcsókol.
– Elkések – kacsint és elviharzik.
– Sok szerencsét! – kiabál vissza a válla fölött és vigyorog piszkosul. Ezer ember várakozik. Kezükben papírhegyek. Lehuppanok. Mellettem öreg néne kötöget.
– Három óra – közli –, azóta várok.
– Na, nekem ennyi időm nincs! – mosolygok rá. Picit hátrahőköl. Valószínűleg egy zombi rémlik fel benne egy horror filmből, amelyre dilinyós unokája vitte el.
–Pénzt hozott?
– Minek? Ez a földhivatal, nem egy casinó. Leteszi a kötést és úgy méreget, mintha egy távoli galaxisból érkeztem volna.
– Kedvesem, én amikor először itt voltam, bementem az ajtón. Köszöntem. Az ember az asztalnál fel sem nézett, csak vakkantott.
–Ötezer.
–Még nem is tudja, miért jöttem! – Az mindegy, az ,okmánybélyeg kell! – felelte. Hallottam, ahogy az itt szerzett kövei behelyezkednek az epevezetékébe.
-Nem is vészes – válaszolom.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: FEBRUÁR

Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett) sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! – a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt skandálta: „A nap tüze, látod,  / fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált.”

    Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen bandukoló vándort.

    Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap, mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett. Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: Balázsjárás

Csak úgy ropogott a fagyos hótakaró Kocka csizmája alatt. Élvezettel szakította be az ujjnyi  vastag jégréteget, lába vádliközépig süppedt a puha, hideg vattába. A karácsonyra kapott fakardot mindenhova magával vitte, de ezen a  délutánon különösen nagy büszkeséggel viselte új szerzeményét. Megmarkolta a lyukas kabátzsebébe csúsztatott fegyvert, katonás mozdulattal kirántotta, megforgatta a feje fölött, és éles csatakiáltással lesuhintotta az elképzelt ellenség fejét. Hűséges hadapródja - a hólétől már erős kutyaszagot árasztó, szürke pumikeverék - hangos csaholással nyomatékosította gazdája hősies rohamát. Kipirult arccal, lógó nyelvvel érkeztek meg Palkóék házához.
   Szent Balázs napján a szebbik arcát mutatta a Tél legkisebb gyermeke: Február. Nem a morcos, lázas-torokfájós, nem a ködös, latyakos, hanem a kedves, derűsebb, barátságos képét festette a lankás göcseji tájra. A Luca-napkor lehullott hó bőséges utánpótlást kapott. Tömör, fagyos dunyha alatt aludta téli álmát az erdő, a szántó és a legelő. A nap szikrázó fényét szemet kápráztatóan verte vissza a mindent beborító, fehér nyugalom. Az alig háromszáz lelkes Molnárszegen is békésen élték mindennapjaikat a dolgos nagycsaládok. A reggeli állatetetés után az egész família behúzódott a boronaház fűtött menedékébe. A koronás szemeskályhák, a füstöskonyhák kellemes otthonmeleget biztosítottak. Az asszonyok kenyeret dagasztottak, terítőt hímeztek, vagy a szövőszéken készítették a nehéz vászonneműket. Közben olyan szívhez szólóan énekelték a zalai népdalokat, hogy még a kopasz diófán veszekedő mátyásmadarak is elcsendesültek, és a fejüket forgatva hallgatták a gyönyörű dallamokat. A férfiak széklábat faragtak a hosszú sziószéken, fütyörészve javítgatták a nyári munkákban kicsorbult szerszámokat. A gyerekek a döngölt padlón birkóztak, a szerető apakéz gyártotta fajátékokkal foglalták le magukat. A nagyobb lányok körülülték a kukoricával púpozott silingát, és a kezükre húzott, fogazott morzsolóval pergették le az arany szemeket. A sárkemencéből parazsat kotortak ki, és rajta almát füstöltek. Elűzte ez a rettegett torokgyíkot is. Így tartotta a régi, Balázs-napi népszokás. Még tartott a farsang jóllakott, vidám hangulata, de már közeledett az elmélyülő, nyugodtabb nagyböjt időszaka.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán - Bucsi Mariann: Ébredés

Valami furcsa hangra ébredt. Másodpercekig az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, aztán újra meghallotta a hangot. A csengő. Az órára nézett. Hajnal három óra húsz. Ki csenget ilyenkor? Felült, lábait az ágy mellé tette, meztelen talpát csiklandozta a puha szőnyeg. Mikor felállt, hogy az ajtó felé induljon, rájött, teljesen pucér, így mégsem nyithat ajtót. Visszafordult az ágyhoz, hogy magára vegye selyem köntösét. Döbbenten vette észre, az ágyban egy nő fekszik. Hosszú, vörös haja szétterült a párnán, fehér karjait kinyújtotta a feje felett, a takaró kissé lecsúszott róla, láttatni engedte melle halmait. Fogalma sem volt, ki lehet ez a nő, pláne arról, hogy kerülhetett oda. Megdörzsölte a szemeit, a csengő újra felberregett, a nő megmoccant az ágyban. Gyorsan a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta. A folyosóról beszűrődő fényben egy idegen állt az ajtó előtt.

    - Elnézést, ön kicsoda? Tudja egyáltalán, hogy mennyi az idő?

    - A feleségem! Itt van a feleségem?

    - Nem, kérem! Egyedül vagyok! Mégis, mit képzel? – kérdezte, de a férfi elviharzott mellette, őt szinte félrelökve.

    - Te piszkos céda! Te utolsó, alávaló ringyó – hallatszott a szobából. Sikoltás hangzott, majd egy reccsenés, mint ahogy egy csont törik, aztán néma csönd. A férfi semmit sem értve téblábolt az előszobában. Nem mert beljebb menni. Az idegen férfi ekkor tört ki a hálószobájából, aztán elsietve mellette, kirohant az ajtón.

    Döbbenten állt a nyitott ajtóban. Valószínű csak álmodik. Vissza kell mennie szépen az ágyba, lefekszik és minden rendben lesz. Gépies mozdulattal becsukta az ajtó, majd a folyosón át a hálóba ment. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Az ágy mellett az idegen nő feküdt, kicsavart végtagokkal. Úgy nézett ki, mint egy odahajított rongybaba. Meztelen bőrét a kintről beszűrődő utcai lámpák fénye kísérteties sárgás színbe vonta. Lassan közelebb óvakodott, fölé hajolt és látta, ahogy tágra nyílt élettelen szemei a semmibe bámulnak. Hányinger fogta el, a fürdőbe rohant, a vécé csésze fölé görnyedt. A feltörő keserű epe marta a torkát. A csésze mellé csúszott. Itt van egy ismeretlen eredetű hullával a hálószobában. Úristen, a felesége! Reggel nyolckor érkezik - éjszakai ügyeletes a kórházban. Most mihez kezdjen?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A mecénás

Citromsárga Lada gördült a gotizáló brit stílusban épült kastély elé. Naplemente volt. Mintha vörös drapériát feszítettek volna az épület mögé. Az izzó háttéren feketén rajzolódtak ki a parkba ültetett, egymásba fonódó, csupasz japán akácok boltívei.
Halkan kattantak és puhán csapódtak be a kocsi ajtajai. Egy hölgy és három úr indult a kastély felé, ahol ebben a pillanatban felkapcsolták a villanyt. Hideg fény szűrődött ki a lehúzott redőnyök résein. Az egyik oldalszárnyon tábla, rajta felirat: MÉSZÁRSZÉK.
Mint később megtudtam: id. és ifj. Balog Ferenc a palota tulajdonosai, lakói és munkásai sokat töprengtek, mi lenne a legmegfelelőbb felirat? HÚSBOLT? Vagy ez: BALOG FERENC HENTES ÉS MÉSZÁROS? Úgy vélték: az előbbi nem fejezi ki elég pontosan tevékenységük és a bolt jellegét, - ugyanis nemcsak eladják a húst, hanem itt is ölik le az éppen kimérésre szánt állatot -; a második verziót pedig túlságosan hosszúnak tartották: a nagy tábla elcsúfította volna a kastély homlokzatát. A MÉSZÁRSZÉK rövid, pontos, és a kis tábla szerényen meghúzódhat az egyik oldalszárnyon, jelezve, hogy az épületnek csak ez a része van ilyen jellegű tevékenységre fenntartva.
Ifj. Balog Ferenc egyke, közel a negyvenhez, de rendkívüli testsúlya és gutaütés előtt álló vörös orcája miatt kinéz ötvennek. A két Balog Ferenccel él a két Balog Ferencné, de gyermekzsivaj, unokák rajcsúrozása nem veri fel a palota csendjét.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hazahívó ünnep

Álmaimban minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba, és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony? Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem: Szép ünnep, a család ünnepe.

Akár az öreg tölgy! Bár még dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát, életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.
Itt az öreg tölgyön csak az egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét. Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie – ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már, mint örök várakozás.
Tölgy, fészek, szárnyukat se rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ágnes, Balázs

Emlékek

 

November vége van, 1991. Már három hónapja halott Nemes Nagy Ágnes. Azóta többször szerettem volna – valamit – írni… Róla? Vele kapcsolatban? Életről, halálról, etikáról, titkokról…? Nem ment. Nem megy. Akármikor megpróbáltam: csak a sírás fojtogatott, és dadogni kezdtem… Dadogtam. Mint most is. És akármit olvastam (olvasok) Róla (ha jó írást: persze örülök, mert – tudom – kell ez, fontos…., de): mindent közhelyesnek érzek, kevésnek, méltatlannak hozzá… Talán a csend…., a csendes gondolás, verseinek-esszéinek olvasása, egyedül ez méltó hozzá, az ő búcsúztatásához…

Persze – talán egyszer összeszedem magam, és megírom Vele kapcsolatos (mennyiségében csekély, hatásában annál jelentékenyebb) emlékeimet, de ehhez idő kell… Idő, hit, erő és önbizalom… Idő még csak volna. De a többi?! Abból kevés jut. Azok híján élek…. Egyszer…., majd….! És ha Ágnes, akkor Balázs, és az Újhold… Ezt majd nem lehet kikerülni… Mert mindez összefügg…

 

   Hol is kezdjem? Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy írást küldjek az Újholdnak. Ezt számomra távolinak, elérhetetlennek éreztem. Széchenyi Ágnes ötlete volt, aki akkor az Élet és Irodalom prózai rovatát vezette, és ahol akkoriban több írásom megjelent. Ő küldte el Balázsnak A panzió c. novellámat. Hamarosan megérkezett a válasz: „Félelmetes írás, szuggesztivitása alól nem lehet szabadulni. …A képtelenbe kivetített igazság. …” Nem akartam hinni a szememnek. Pirultam, lázba jöttem…, szerencsére nem látta senki gyermeteg reakcióimat…. És mindezt: Lengyel Balázs írja! Irta.

   Aztán eljött 1989. június 2-a, a könyvhét nyitónapja. Akkor Pesten voltam. Több okból, de főként azért, mert – titkon – reménykedtem, sikerül személyesen találkoznom Balázzsal, Ágnessal…

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Beácska

– Szép nőt meglesni nem bűn! Csúnyát, no, azt igen… bár olyan meg nincs. – Kossár elnézett valami távoli pontra, félig kiivott pohara fölött. Szépet láthatott szeszmart elméjében, mert elmosolyodott.
– Mit tudsz te rólam? – kérdezte fürkésző tekintettel, – ki a fenének gondolsz te engem?
Fáradt düh koppant a kérdésében, de nem tett semmi erőszakos mozdulatot. Arca és keze jó ötvenesnek mutatta, de mind tudtuk a szállítási csoportban, alig múlt harminc éves.
– Ki a fene volnál? Hát Kossár Józsi. Jó melós, rendes szívű társ a mancsaftunkban. Mindenki így mondja. Nekem még odaadtad a balos fél munkáskesztyűdet is, amikor hirtelen kellett kimennünk fonalbáláért. Vadölőt hiába kértem, te meg szó nélkül adtad… Ki a fene volnál, rendes magyar ember.
– Megiszunk még egy kört. Jó. – nem kérdezte, leszögezte mindkettőnknek a szükséges fejleményt. – Most neked kellene fizetned, én már eltapsoltam, ami a zsebemben volt. De holnap megadom, figyelmeztess reggel! – tette hozzá mentében, egyenes léptekkel, bár kicsit hajlottan indult a bádogpult elé, taglejtéséből, fejének intéséből megfejthető volt, az italok megfizetőjének engem jelölt meg.
– Rózsika majd kéri a pénzt, ne felejtsd el!
– Mikor hagytalak szarban Kossár? – fortyantam rá, de magam se tudtam az indulat okát, azt sem, kinek szól. Azt hiszem, akkor az egész világot, ami a pince harmadfél métere fölött volt, ellenségnek gondoltam, a járdára nyíló ablakok előtt elhaladó lábak, mintha engem akartak volna rugdosni. Borgőzösen legalább is így éreztem. – Hagytalak-e valamikor is szarban, Kossár? Illő dolog volna az trógerhoz? Na látod! Különben is, ez a kör már az enyém volt…
– Tudja a nyavalya, mi az illő, mi a nem… mert ugye a szép nőt…, meg mindenféle nőt…, mert hidd el apám, ronda nő az meg nincs. Voltak nekem csúf arcú babáim is, de vagy gyönyörű volt a testük más egésze, vagy az édes lelkük…, jól van, nem azért mondtam, csak a Rózsi pampogott. Járnak ide mindenféle gazemberek is, meg a kofák…

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: Akiben megbújt a halál

A vonat a mindennapok megszokott, természetes zakatolásával haladt pályáján ezen a szeptemberi délutánon is, mint az év bármely napján és órájában. A fülkék zsúfoltak voltak, és a nyomasztóan nehéz, elhasznált levegőben közönyös természetességgel keveredtek a sorsokról árulkodó illatok. A száguldó kocsikban generációk színes montázsa sikoltotta a világnak a létezést, és valami tagadhatatlanul megfogható hatalmasság töltötte be a tér és idő közötti lebegést.

Az ablaknál egy ötvenes éveiben járó, erősen őszülő szemüveges asszony bulvárt olvasott, mellette egy kissé molett fiatal lány tanulmányozta színes sorkiemelő vonalakkal tarkított főiskolai jegyzeteit. A fiatal lány félhosszú, látszólag jól ápolt, egyenes fekete haja gömbölyded vállán pihent, mely diszkréten kivágott fehér blúzán kifejezetten tetszetősnek mutatkozott. Szűk, fekete nadrágot és egyszerű lábbelit viselt. Párnás kezein a fiatalság kisimult finomsága pihent, bal kezének gyűrűsujján aranygyűrűbe foglalt, oválisra csiszolt cirkónia kő – talán eljegyzési darabként – ékeskedett. A lánnyal szemben ülő törékeny negyvenes nő csendes szemlélődéssel, felváltva figyelte hol a suhanó fákat, szántóföldeket, hol pedig utastársainak vonásait, mozdulatait. Megpróbált azonosulni az őt körülvevő közeggel. Mindenki számára türelmet parancsoló volt az állomások közötti monoton zakatolás.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Születnének immár [dicsértessél]

Meglep, amikor bevillan a népbolt özönvíz előtti ventilátora
keltette légáramban lengedező légypapírok képe. Esküdni mernék,
azóta sem gondoltam rájuk, pedig legalább negyedórát méregettem
őket, míg végre rám nem került a sor. Elhadartam a listát, csúnyán el is
vétettem – szerencsére még időben helyesbítettem, mielőtt fizettem
volna –, hiszen közben is azokon a ragacsos szalagokon járt az eszem.
Látszatra teljesen megdelejeztek. Persze távolról sem ez volt az első
alkalom szembesülnöm látványukkal, hétévesen pedig már túljutottam
a csapdába esett, ám sikeresen élve kimentett példányokkal végzett,
úgymond nagyfiús kísérleteken is. Ezúttal egész más okból izgattak:
mindössze egy könnyen előhívható képhez igyekeztem kötni a napot,
hogy azután felidézve bármikor eszembe jusson. Ötvennyolc június
tizenhetedikét írtunk, s éppen a Balatonnál nyaraltunk. Egy életre
sikerült megjegyeznem a dátumot, ám a látványhoz kapcsolás trükkjére
egyáltalán nem volt szükség. Most mégis megborzongtat az élmény,
                                                                                 / hogy bevillant.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: TEMPLOM EGERE

– Na, ez már több a soknál! – mordult föl a fiatal pap, amint kezébe vette a bőrkötéses vén breviáriumot, amit este, elalvás előtt az éjjeliszekrényére letett.
A könyv borítótábláján és lapszélein egérrágás következményei látszottak, ahogy fölvette a könyvet, papírfoszlányok és finom por hullt az éjjeliszekrény politúros tetejére, kicsiny, fekete egérpiszkok közé.
Sebesen felöltözött, keresett a kamrában pár, még jól működő lecsapórugós egérfogót, sajtdarabkákkal élesítette a szerkezetek kioldóját majd elhelyezte a csapdákat a kicsiny szobájában és a sekrestyébe is tett egyet a szekrény alá.
Izgalommal csomagolta be legszükségesebb ruhadarabjait, amikre – úgy gondolta – a szeminárium két napja alatt váltáshoz kellenek majd, nagyszüleitől kapott, kopottas vulkánfíber kisbőrönd lecsukása előtt a gondosan összehajtogatott ruhadarabjaira helyezte imakönyvét és egérrágott breviáriumát is.

Nagypéntek kora délutánján érkezett haza a parókiára, telve volt a három nap csöndes elmélkedéseivel, közös elmélyülésben végzett imádságaival, de jólesően nyugtázta, a kicsi paplakban mindenütt kellemes meleg áradt, szobájában még pattogott a fával fűtött öntöttvaskályha mélyén a parázsló hasáb, az ebédlőasztalon kendővel letakart kenyérszeletek és kedvence, megbontott eperdzsemes üveg várta.


szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A terv

Na, végre, letelt a munkaidő! Terka fogja a szatyrait, indul haza. Elfáradt, mint mindig. Szereti a munkáját, szakácsnő. Száztíz emberre főz, emelgeti az óriási lábasokat a borzasztóan meleg konyhán. Néha majdnem megbolondul egy jéghideg sörért, de munkaidőben soha nem iszik, ez kőbevésett szabály nála. Persze, tudja, hogy sokat iszik, de bármelyik pillanatban abba tudná hagyni. Az orvosok szerint minden alkoholista ezt mondja, de ő biztos abban, akkor áll le, amikor akar.
Végre jön a busz. Szerencsére le tud ülni. Fájnak a lábai. Nemrég volt az ötvenedik születésnapja, és ez a munka kikészíti. Végre hazaér. Egy körfolyosós, lepusztult háromemeletes ház első emeletén laknak. Albérlet. Szoba, konyha, semmi más, vécé a folyosó végén. Tiszta középkor, de legalább olcsó. Ha kinéz a konyhaablakon, lelát a kapura. Ez a ház, akár a falu, mindenki mindenkiről mindent tud. Az öregebbek kiülnek a folyosóra, mindent látnak, pletyiznek.
Terka utál itt lakni! Persze, Sanyi megint csavarog valahol a linkóci haverjaival. Négy éve találkoztak, azóta együtt élnek. Sanyi tizenöt évvel fiatalabb nála, nagyon jóképű, beleszeretett, habár tudta, alkoholista a javából. Akkor még kedves volt, figyelt rá, vigasz volt a kétségbeesett, lelket ölő éjszakákon. Már nem az. Néha meg is üti, amikor nagyon részeg. Persze, ő sem hagyja magát. Már a szex sem túl jó.

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Tanáriban

Ó, már december!
Ki vállalja, hogy betanít és előad egy kis betlehemest?
Na jó, rendben!

Kucsmák, subák, bekecsek kellenek. Kérjünk a szülőktől,
hátha van még valakinek.
Saját kincstári darabjaink koszlottak, molyosak.
Csak végső esetben!

Amikor év elején a térképeket rendezgettem a szertárban, láttam az angyalszárnyakat. A kétajtós szekrény mögé vannak becsúsztatva.
Porosak lehetnek. Ha túlságosan, akkor befújjuk őket ezüsttel.
Ha nem annyira, akkor csak az arkangyalét. Jelezve a rangját.

Egyszerű, érthető legyen a szöveg. Természetesen jeltolmácsolással.
Fontos Mária és József személye. Nevelési szempontból a legkomolyabb, legrendesebb tanulók közül válasszunk.
Legyen ez egyfajta elismerés!

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Déja vu

A fiú kopasz volt. Sápadtan feküdt a kórházi ágyon, haldoklott. Heroikus küzdelemmel sem tudta legyőzni a félelmetest. A felesége fogta a kezét.
– Megyek veled – mondta, és mosolygott. A fiú már nem hallotta. – Senkinek nem szabadna meghalni, ha szeretik! – suttogta. Felállt és hazament. Bevette az összes gyógyszert, amit gyűjtögetett egy ideje. Míg a halál el nem választ. Semmi sem választhat el! Mosolygott, amikor rátaláltak. A fiú és a lány családja úgy döntött, egymás mellé temetik őket.
Niki kilépett az egyetem kapuján. A jogi karra járt, utolsó éves volt. Ráérősen indult hazafelé. A buszmegállóban egy fiú ácsorgott. A lánynak úgy rémlett, ismeri látásból az egyetemről. Néhány lépésre tőle megállt. A fiú ránézett, majd hozzálépett.
– Szia, már vártalak.
– Vártál? Nem is erre szoktam jönni– nevetett.
– Tudom, mégis várlak mindennap – Niki kicsit oldalra lépett. Ez bolond, gondolta. Megjött a busz.
– Mégis inkább gyalog megyek – közölte hirtelen és gyorsan elindult. A fiú felszállt és mosolyogva nézte a lányt, amint eltűnik a következő utcasarkon.
Néhány nap múlva újra összefutottak az egyetemen. A lány a padon ült, a jegyzeteit olvasgatta. A fiú melléhuppant.
– Szia, nem zavarok? – kérdezte.
– Nem! – felelte a lány. Úgy érezte, megmagyarázhatatlanul örül a fiúnak.
– A múltkor, a busznál még a nevedet sem kérdeztem meg, most pótoljuk, jöhet a hivatalos rész – mondta a fiú komoly képpel. – Hölgyem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gál Norbert – hajolt meg.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Aleszandra: Leomló határok

Amennyire csak erőm engedi, szaporázom a lépteim. Az ég már folyamatosan morajlik, a villámoktól úgy érzem magam, mintha vakuk kereszttüzében rohannék. Hátrapillantok, a látvány még szép is lehetne, ha nem félnék ennyire a vihartól. Mögöttem a meredek lejtő, amit méregzöld fűtakaró borít, a hosszú fűszálakat vadul cibálja a szél. A hegy lábánál elterülő kis falu házai olyan aprónak tűnnek innen fentről, mintha csak miniatűr babaházak lennének. Az égbolt mélykéken feszül fölém, néhol már feketébe fordulva, és én biztosan tudom, pár perc, és a nyári eső vad zivatarrá fog dagadni.

    Megnyugtat a tudat, hogy a hegytetőn áll egy régi épület. Túra közben elsétáltam mellette, sőt, be is lestem az ajtaján, így tudom, hogy oda behúzódhatok, míg eláll az eső.

    Már csak pár méter, és elérem az ósdi fogadót, ami szomorú magányában, szürkén magasodik a dühöngő égbolt felé.

    Abban a pillanatban szakad le az ég, amikor becsapom magam mögött a fogadó korhadt ajtaját.

    – Atyavilág, hát te? – hallok egy mély férfihangot a helyiség belsejéből.

    Megtörlöm a szemüvegem, és körbenézek. Az üres, tágas hallban két korombéli férfi áll velem szemben, huszonöt és harminc körül lehetnek. Végigmérem őket, hála Istennek nem tűnnek veszélyesnek.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Schrödinger Vacsorája

Este fél hétkor ért haza. Hosszúra nyúlt a nap, hajtás megállás nélkül, étlen–szomjan. Már majdnem kinyitotta a hűtő ajtaját, amikor eszébe jutott valami. Tegnapról maradt egy vákuumfóliás füstölt lazacfilé. Az fincsi lesz! Ha valóban megmaradt! Vagy rosszul emlékszik, és már megette? Amíg nem nyitja ki a hűtő ajtaját, szinte biztos, hogy a lazac ott pihen a polcon. Ám ha kinyitja, és nincs ott, az keserű csalódást okozhat. Ott toporgott a hűtőszekrény ajtaja előtt, és nem tudta eldönteni, hogy mi legyen. Eltelt még öt perc, döntésképtelenül. Ott van, vagy nincs ott? Kinyissa, ne nyissa ki a hűtő ajtaját? Arcán gyöngyözött az izzadtság, gyomrát erősen marta az éhség. Éhes, fáradt, és álmos is volt már. Harmincöt éves, felnőtt nő tipródik, nem tud eldönteni egy ilyen egyszerű kérdést?
    Hirtelen mozdulattal felrántotta a hűtőszekrény ajtaját, és…schrödinger macskája

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf