Bányai Tamás: Cudar világ

patikaA gyerek előbb az oldalára fordult nyöszörögve, majd fázósan összehúzva magát a paplan védelmébe bújt. Anyja felsóhajtott, tudta, hogy szívtelenség, amit csinál, de nem volt más választása. Felemelte a paplant és gyengéden ismét megrázta a fiú vállát. Ébredj, suttogta közben, mire a gyerek felnyitotta a szemét. Álmos pillantása egyenesen a mennyezetről függő csillárra tévedt, a vakító fénytől hunyorogni kezdett, motyogott valamit félálmában.
    Fogalma sem volt, mi történik körülötte.
    Apja az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, akár egy önálló mozgásra képtelen bábu. Drótkeretes szemüvege az orra hegyére csúszott, ám ahelyett, hogy megigazította volna, a keret fölött nézte a csillár alatt terpeszkedő termetes alakot, amint közömbösen piszkálja az orrát, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami a szobában zajlik.
    Az anya végre kisegítette fiát az ágyból.
    - Öltözz gyorsan! Sietnünk kell - sürgette a gyereket, aki csak most vette észre a szoba közepén álló szürke ruhás rendőrt.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A cinikus

A cinikus kifejezés a görög küón [kutya] szóból származik.
Diogenészt csúfolták így az athéni polgárok.
Követőit künikoszoknak nevezték, ebből alakult ki
a cinikus filozófiai irányzat.

A szerző.

 

Hályogzöld háttér előtt mozgó hályogszürke alakok; meg-megrezdülő sötét lombok, halott fák ágainak fekete rajzolata, váratlanul felizzó vörös fényfoltok...

Dr. Werth János minden este végignézte a naplementét a hegy tetején ülve mint egy szakrális színházi előadást, és ez az előadás sohasem volt egyforma: megunhatatlan volt és leírhatatlan, titkokat rejtő és távlatokat nyitó...

Dr. Werth János régen elfelejtette, hogy doktor. Pontosabban: nem törődött vele, lényegtelenné vált. Ha néha-néha, nagy ritkán még le kellett írni a nevét, elhagyta a dr.-t a dupla vé-t a há-t és a Jánost, csak ennyit firkantott oda: Vert, de ezt is - többnyire - kis v-vel.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Túrabakancs

A mentőkocsi beteg nélkül, ráérősen gördült végig a kihalt keresztutcán, lefagyott hókupacokat kerülgetve. A forgalmasabb főút kereszteződése előtt lelassított, megállt, a vezető hosszan kémlelte a balról jövő személyautókat. Híg köd terpeszkedett az aszfalt fölött, érdemesnek találta, ha kivárja a teljesen belátható üres forgalomszakaszt a kikanyarodáshoz.

Balesetest hoztak haza az ambulaciáról, a reggeli járdatakarításkor megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett az öregember, hogy a kalimpáláskor lábai közé került hólapát nyele ráfeszült bal sípcsontjára kicsivel a térd alatt. Szerencséjére – a röntgen felvételen jól láthatóan – csak megrepedt az amúgy is porotikus csont, de nem tört el. A kezelőorvos kórházi elhelyezést nem tartott szükségesnek, hazatérést tanácsolt, azonban jobbnak látta, ha járógipsszel rögzíti az alsó lábszárat. Így azonban az idős férfi és az őt kísérő felesége kizárólag taxival térhetett volna haza kertvárosi házukba, de szégyenlősen, halkan megvallotta az asszony, hogy a férje egyetlen nyugdíjacskáját már kifizették a rezsire, táplálkozásra, megtakarítani abból alig-alig tudnak – azt is elvitte a cudar idő miatt külön rendelt tüzelő –, a következő járandóság pedig csak két nap múlva várható, ha az Isten is úgy akarja. Addig meg az a kevés apró csak kenyérre elég, taxi költséget sehogy se tudnának fizetni.
A két mentőápoló türelmesen várta a vizsgálat és a kezelés befejeztét, segédkeztek az ismerős orvosnak, amúgy sem volt szabad ápoló az osztályon. Sürgős hívás a központból nem riasztotta őket, beszóltak rádión a diszpécsernek, ha nélkülözhetőek, hazaszállítják a balesetest.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: A mennyezet

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban.

    – Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Ja­vasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

    – Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

    – Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

    – Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

    – Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

szozattovabbacikkhez

Sz. Kovács Péter: Fekete macska

A porlepte úton, meggyötört homlokzatok előtt, kidőlt-bedőlt kerítések tövében, tépett macska billegett fáradtan, vértől csatakosan, félénken, néha sietve, néha megállva, de kitartóan baktatott a falu vége felé. Senki nem tudta, honnan vetődött erre, az ablakokon kitekintő emberek nem ismerték meg, ilyen koromfekete macskát még soha nem láttak; egyik-másik öregasszony keresztet vetett, ahogy felcsuklott benne az évszázadok óta vonagló babonaság, halkan, szinte hang nélkül motyogtak valamit a szalonnától, kolbásztól, öreg kenyértől, némi savanyúságtól szagos konyhában, ahol fél életüknél is többet töltöttek; álltak görnyedt tartással a majdnem egyforma konyhákban, a fehérre meszelt parasztházak hűs magányában, némelyek özvegyen múlatták a perceket, mások a házasság szent és kissé megfásult állapotában tekeregtek a szűk konyhák félhomályában, de az utcára mindannyian kinéztek – legalább negyedóránként – hátha történik valami a nyári forróságtól sújtott falu – valószínűleg egyetlen – főutcáján. Időtlen időtlenségben múltak az örökké tartó másodpercek, ólomsúlyú percek, s a kietlen falu csendtől nyomott, forróságtól megvert főutcáján a macska volt az egyetlen élőlény, amelyik mozgott, élt, lélegzett.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Szederlugas

Az öreg Vida a szederlugast metszegette és a kert fölött csivitelő madarakat figyelte. Derűs októbervégi délelőtt volt, már nyoma se látszott a hajnali ködnek, csak a fűszálakon csillogott néhány ottfelejtett harmatcsepp. Ilyen szép időben még akár horgászni is lehetne ‒ gondolta. ‒ A ponty talán már vermel, de a csuka biztosan megéhezik és ráharap mindenre, ami mozog. Hajdan, amikor még a Bálint gyerek is horgászott, gyakran lejártak a tóra így őszidőben szerencsét próbálni. Egyszer sikerült is fogni egy három kilós csukát. Becsülettel megküzdött az életéért, de végül is az erősebb, meg a nagyobb tudás győzött. Mármint hogy ő, meg a gyerek. Akkor volt vagy tizennégy-tizenöt éves a Bálint. Ő szákolta meg a ficánkoló, többször is kitörni próbáló fenevadat. Olyan tűhegyes fogai voltak, hogy csak hosszú csőrű fogóval merték kiszedni a torkából a horgot. Nagyon szerettek együtt horgászni. Az asszony, a Piroska meg olyan finom sültet készített belőle, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. A receptnek az volt a címe, hogy csuka csőben. Hogy miért éppen csőben, azt a fene se tudja, mert tepsiben sült, de hát ilyenek ezek a szakácsok, minden kreációjuknak igyekeznek minél hangzatosabb nevet adni, hogy csábítóbb legyen az étlapon. No, meg ahhoz szabják az árát is. Akkor evett utoljára csukát. A piacon drágán adják, a gyerek meg allergiás lett, abbahagyta a horgászatot. Egyedül meg kiül az ember a partra, aztán pontyozik…

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Aki sokat köszönhet a filoxérának

Tänzer Lipót cipőkészítő és csizmadia mester, [vagyis inkább, ahogy városszerte hívták, Lipi a suszter] és sógora Josef „Seppl” Schmid hentes és mészáros megrökönyödéssel vegyes kétségbeeséssel tekintettetek egymásra az András –napi nagyvásár estéjén. Már a májusi, Úrnapi vásár sem hozott valami egetverő hasznot, azóta pedig vásárról vásárra Lipinek a nyakán maradt szinte az egész portéka, most is, új cipőből és csizmából csak egykét-párat vettek az emberek. Közös üzletükben, a máskor nagy népszerűségnek örvendő és pengő ezüstforintokat bőven fialó lacikonyhán sem tolongtak, pedig a meleg kofapecsenye omlós volt, mint a vaj, a kenyér hófehér mint a kalács, és a bor, a máskor mindig oly kelendő, belülről lángot vető óarany vagy a bíborszínű ital sem fogyott. Nehéz helyzetbe sodródtak mostanra, mert nemcsak saját vagyonukat, megtakarításaikat fektették be, de napi kamatra is kölcsönöztek jelentős összeget a kapucinus szerzetesrend tiszttartójától, hogy megsokszorozzák a hasznot. Ezt pedig –a megállapodás szerint – karácsony napjáig vissza kell fizetniük.

    Eddig, önállósodásuk óta mind a ketten nagyobb zökkenők nélkül jó érzékkel és szakértelemmel művelték mesterségüket, tehetősebb embereknek számítottak itt Móron, különösen Seppl. A parasztember ebben az évszázadban már csak kivételesen vállalkozott marha vagy borjúvágásra, de a módosabbak a disznót is inkább mészárossal szúratták le. Általánosságban –kaszálók és szabad rétek híján – a kiterjedt borvidékeken csak tej és túró miatt tartottak egy-egy árokpartokon legelő tehenet, többnyire vásárolták a marhahúst. Ezért Seppl, mint annyian a városi mészárosok közül, kiterjedt állatkereskedelmet is folytatott a saját vágóállat-szükséglet beszerzésével párhuzamosan.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: Világ a feje tetején

Jucika a derekát fájlalta, mégsem ezért dohogott porronggyal a kezében. Lassan öt éve már, hogy a gyerekek saját lábukra álltak, nyugodtan élhetnének itt ketten. De hol van az a várva várt nyugalom? Mióta bezárt a gyár – annak is tíz éve! –, és Sándor biztonsági őrként dolgozik, teljesen felfordult az életük. Összevissza beosztás, pénz meg alig.

     Biztonsági őr!

     Hol itt a biztonság? Annak az irodaháznak igen, annak van biztonsága. Huszan is őrzik, éjjel-nappal. Csak azt tudnám, mi a frászt kell őrizni az aktákon? Nehogy felzabálják az aktakukacok? Ahhoz madarakat alkalmazzanak, ne ilyen szerencsétlen alakokat, mint a férjem.

     Biztonság!

     A közös költséget is be kéne fizetni, meg a távfűtés díját.

     Reggel váltotta fel az utolsó ezresét, és Sándor csak a jövő héten kap fizetést.

     Kis híján sírva fakadt. A porrongy beakadt valamibe a beépített szekrény legfelső polcán. A polcról lebillent egy doboz, papírlapok hullottak szerteszét.

     – A francba! Még ez is?

     Felnyögött, amint a fájós derekával lehajolt. Felemelt néhány papírlapot.

     Éppen ekkor nyílt a bejárati ajtó. Szotyola Sándor lépett a szűk előszobába. Földre dobta aktatáskáját, nagyot szusszantott.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Bontás

A város szélén, kis tó — vagy tengerszem — partján állt az öreg ház, hulló vakolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás kopogtatójával, matt-zöld patinájú rézkilincseivel; bedőlt kapuja fölött porló lámpavassal. Kicsit ferdén állt, a tó felé — sőt, szinte fölé — hajolva, mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víztükörben sokat megélt vonásai.

Egy napon zajos gépek —dömperek és markoló — vonultak a tó partjára, kék overallos munkások lepték el a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapították, hogy a víz túlságosan alámosta: meg kell semmisíteni.

Errefelé még zsombékos vidék volt: nádas és bozót; fészkek bújtak a lombok között, és madarak röppentek föl nagy csiviteléssel, de kissé távolabb már ott sorakoztak a panelházak szürke kockái. Morzsi kutyámmal erre szerettem sétálni, mert itt szabadon engedhettem, és vidáman futkározhatott a fák és bokrok között, a természetes szagok mámorában.

Ahogy munkához láttak a csákányos emberek meg a markológépek: az öreg ház falai a tóba dőltek, szinte hangtalanul megadva magukat lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti világot, mert a vakolatszínűre mattult folyadékból egy iguana dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket.

Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a gyík ijedt-szép gyermektekintetét, a házrombolókhoz léptem és — fejemmel az állat felé bökve — megkérdeztem: „Mi lesz vele?” — Csak a vállukat vonogatták.

szozattovabbacikkhez

Dinók Zoltán: Edit, a takarítónő

Az iskolában a gyerekek éppen ebéd után voltak s indultak haza. Bálint az egyik legjobb tanuló összefutott a takarítónővel, Edittel. Lehetett úgy negyvenöt éves. Seperte a szemetet szorgosan, miközben Bálint Endrével igyekezett haza. Beszélgettek.

–Az angolok verték meg elsőként a németeket!

–Tévedsz!

–Hát akkor kik?

Közbeszólt Edit:

–Az oroszok!

A két diák meglepődött. Honnan tudja ezt? – gondolták

–Biztos ebben? – kérdezte Bálint

–Már hogyne! Az apám rengeteget tanított engem a háborúval kapcsolatban!

–Tényleg! – szólt Endre. Már emlékszem, hogy a történelemtanár is ezt mondta! Hogy felejthettük el?

Majd Endre elköszönt Bálinttól. A diák magára maradt a takarítónővel. Annak arca sápadt, meggyötört volt s melegség sugárzott belőle. Bálint meg elgondolkodott. Nem nézte volna ki Editből, hogy ilyen tájékozott lenne.

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Mennyből a fák

Nagyon várta a karácsonyt. Várta a Jézuskát, várta az angyalkát, az ajándékokat. Leült a szobában, maga köré rakta mindazt, amit tavaly hozott neki a Jézuska, középen kedvence: Brumm Benő, a maci. Nézte a kockákat, a mesekönyveket, aztán közel hajolt a macihoz, hogy lássa a kis feslést, amelyet ő bibinek nevezett. A tavalyi karácsonyra homályosan emlékezett; alig hároméves volt akkor. Valamiféle halvány képek azért éltek benne: gyertyák, fények, énekek, örömök, sütik, finom falatok. Azt tudta, hogy a mostani karácsony szegényebb lesz, vagy ahogy mondták neki: szegény Jézuska jön! Tudta, mert édesanya, édesapa sokszor ismételgette, de a néhány évvel idősebb, már iskolás nővére is közölte vele úgy, ahogy a felnőttektől hallotta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika ilyenkor kézbe vette Brumm Benőt, a duruzsoló kályha mellé kuporodott, és a maci fülébe súgta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz! Lacika, az alig négyéves pesti kisfiú tökéletesen értette ezt, hiszen nincs nagyobb szomorúság a szegény karácsonynál, amikor a Jézuska is szegény.

      Szegény Jézuska! Annyit emlegették a felnőttek mostanában, Istenről nem is beszélve. Aki különben Lacikának rettenetes, szinte elképzelhetetlen volt. Nagy-nagy félelmetes valaki lehet ott fent; hányszor hallotta Lacika az elmúlt hetekben: majd az Isten megveri őt, majd az Isten megveri ezeket. S iszonyú haraggal és félelemmel emlegettek még otthon egy embert, nagyon rossz bácsi lehetett, Kádár – így mondták mindig. Meg az oroszokat is szidták. Lacika nemigen tudta, kik ők és miért rosszak, de hogy félni kell .tőlük, az biztos, hiszen bánthatják őt is, édesanyját is, nővérét is.

szozattovabbacikkhez

T. Ágoston László: Három levél Galíciából

[Történet Lenkey János honvéd tábornokról]

Egy ember jellemére, lelki gazdagságára sok mindenből lehet következtetni. A legjellemzőbbek azonban a magánlevelek, amelyekben csak a címzettel akarunk közölni valamit magunkról, örö-meinkről, bánatunkról, a világhoz való viszonyunkról. Természetesen abban a tudatban írjuk le legbelsőbb titkainkat, hogy csak neki és senki másnak nem kerül a kezébe a levél. Lenkey János is ezzel a szándékkal írta meg a leveleit bátyjának, Károlynak, aki megőrizte őket, s leszármazottai is mintegy ereklyeként őrizték tovább. A dédunokának, Czagányi Lászlóné, szül. Lenkey Ágnesnek köszönhetjük, hogy közkinccsé válhatnak ezek a Galíciából érkezett levelek.

     „ Radautz 1840. október 22.

Drága Károly!

Majdnem két esztendő múlt el anélkül, hogy hírt hallottam volna felőled. Három levelem maradt megválaszolatlanul, én is elhallgattam tehát, sőt egyszer - s mindenkorra el akartam hallgatni, amikor utolsó levelemre a múlt év októberében sem kaptam választ. Irántad érzett határtalan szeretetem mégsem engedi, hogy elnémuljak. Láthatod, megint írok, éspedig levelemet a legforróbb,és szívből jövő szerencsekívánataimmal kezdem közelgő névnapod alkalmából. Igaz boldogságot és minden jót kívánok neked, csak az a kár, hogy én, mint gyenge emberi teremtmény, nem tudom mindezt tettekre váltani - különben már minden megtörtént volna, amit vágyaidban a sorstól kívánsz.

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: Ezek a nők!

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

    – Halló, Isti, te vagy az?

    – Apa! Téged keresnek.

    – Antal István. Kivel beszélek?

    – Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

    – Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

    – Megvagyunk, élünk. Csendben, szegényesen, mint mindig. Csak azért hívunk, hogy egy szívességet kérjünk tőletek.

    – Valami baj van, Birikém?

    – Hát... ahogy vesszük. Az a gond, hogy megszűnt az oskola.

    – Gondnak gond, de miért a tied, hiszen Piroska rég kijárta már az… oskolát.

    Piroska volt a Biri gyereke, sovány, madárcsontú leányka. Amint kijárta az iskolát, bement a téeszbe dolgozni, utána a postához, amíg még létezett a faluban ilyesmi.

   szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Marcim bá a ravasz pákász

Gyönyörűen sütött a nap 1914 májusának első napjaiban, öt-héttel az első nagy világégés előtt. A frissen vásárolt badacsonyi szőlőben elégedett sétált Cságoly Pál nemestördemici molnár felesége, született Meczricky Vilma leányaival, Kekével, Annussal és Mancival, a középső lánynak, Panninak nászajándékként szánt területen. Ha szemben álltak a Ranolder püspök által kőkereszttel koronázott heggyel, páratlanul szép látványban gyönyörködhettek. A korszak bálványozott írója Herczeg Ferenc később, 1929-ben így festette le egy újságcikkben. »A kihűlt vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata.«

harcsaA legújabb birtok nem került sokba, mert a természeti adottságok nem segítették itt a szőlőművelést, igen nehéz volt megművelni. Nyolcvan éve, a Kisbalaton berkeinek megszabályozás előtt itt még víz hömpölygött. A tó mocsaras, korhadó hínárjából és a nádból átalakult iszapbombáival keveredett a jobb oldalt már évszázadok óta húzódó – talán már a rómaiak által – kiépített »Birkás vagy Nagy« árokból kitermelt pannon beltenger homokjával és a meszes homokkőbe zárt kagylóival, a hegyről a vízzel lesodort kavicsos lösz, valamint a bazaltkő görgetegek keverékével, melyben főleg a darázsfészekre hasonlító bazalttufa vagy népi nevén a »hopoka« volt túlsúlyban. De igazából a magas talajvízszint, a három évtizede kiépített, Tapolcára vezető vasúti töltés által gátolt csapadékelszivárgás következménye volt itt a szőlő legfőbb ellensége.

szozattovabbacikkhez

Barkuti Jenő: A Muzsikás

Amikor Péter megérkezett a Lugashoz csak néhányan voltak a kerthelyiségben. Igaz kicsit hűvös volt az idő, de az asztalokat már leterítették, Szép új, kockás abroszokat csíptettek rájuk, nehogy a kora tavaszi szél felborzolja őket. Péter szerette az ilyen kockás terítővel borított asztalokat és a friss tavaszi szél mozgását is szívelte, mert ifjú éveit jutatta eszébe. Amint azonban leült kedvenc asztalához a morzsákat kereső verebekre lett figyelmes, akik leszállnak, az aszalok mellé és ügyet sem vetve a vendégekre, ide - oda libbenek. Mintha, az lenne a dolguk, hogy a rendetlen vendégek után összecsipkedjék a morzsákat. Megállapította: tulajdonképpen hozzá tartoztak ők a kerthelységekhez, mint az öreg hárs, ami ilyenkor tavasszal bontogatta leveleit, s mint valami hatalmas ernyő, ráborult a pici vendéglátó egységre. Talán ezért érezte úgy , hogy megnyugtatja az itteni csend, mert a Lugasban,– ahogy egyébként csak a törzs vendégek nevezték kocsmát— más fajta csend volt, mint bent, a belvárosban. Mivelhogy a csend se egyforma. Más csend van egy ászok pince mélyén és más csend a sétáló utcában. Márpedig itt is, ott is, csendről beszélnek időnként. A Lugasban, langyos, duruzsoló csend uralkodott, Ide csak nagy ritkán hallatszottak el a fület bántó féknyikorgások, motorbőgetések, mentő autó szirénázások. Lugasban a fröccs is jobban ízlett mit bent, az örökké zajos, zsibongó belvárosi söntésekben, restikben, dohos szagú pince kocsmákban, ahol a sok munkanélküli és más dologkerülők üti el az időt; akik csak azért vannak ott, hogy fogyjon az életük fonala. Fogyjanak a napok, s végre meghaljanak és eltemessék őket, mert feladatuk aztán az ég egy világon nincs, azon kívül, hogy szidják az éppen aktuális kormányt.

szozattovabbacikkhez

Bányai Tamás: A hatodik kapitány

gozhajoA folyami hajóknak csak a keskeny Kis-Duna-ág maradt. A hajótulajdonos társaságok ma már nem tiltakoznak ez ellen. Más választásuk nem lévén, belenyugodtak. Hajóik így is eljutnak célponttól célpontig. A Magyar Királynő viszont még mindig áll. Ugyanott, ahol vízre eresztették harmincöt évvel ezelőtt.

    Nem állíthatjuk, hogy a tervezők, a kivitelezők, a finanszirozó bankok szakemberei annak idején nem kalkuláltak bizonyos elvárható nehézségekkel. Dehogynem. Azt azonban még ők sem sejthették, hogy a nehézségek egyenes arányban lesznek majd a vállalkozással, amely méreteivel már akkor világszenzációnak bizonyult, amikor megálmodták. Igaz, abban az időben még kommunista megalomániának bélyegezték az egészet, ám a rosszmájúaknak mégsem volt igazuk, mert megvalósítására már csak a kommunizmus bukása után kerülhetett sor.

    Ez volt a hajógyári sziget utolsó nagy produkciója.

    A Magyar Királynő.

    Hossza majdnem egyenlő a Margit-szigetével. Szélességét úgy méretezték, hogy a Gellért-hegynél beszűkülő Duna-mederben is elférjen. Magassága nyolc emelet. Mélysége érdekes. Hogy ne merüljön három méternél mélyebbre a vízszint alá, alsó tartályait héliummal töltötték fel. Ezek a tartályok precíziósan vannak szabályozva, túltöltés még véletlenül sem fordulhat elő, a hajó tehát semmiképpen nem fog a levegőbe emelkedni. Marad a vizen.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Profán legenda

Azon az éjszakán végleg eldőlt, hogy Lelkes Jánosnak többé nem kell cipőt vásárolnia.
    – Nem tudták megmenteni a lábát – vigasztalta néhány nap elteltével, egy csendes estén a szomorú szemű, kerek arcú apáca, a kezeit nyirkos tenyerei közt tartva. – Súlyosan roncsolódtak a csontok mindkét lábfejében és a sípcsont szinte szétrobbant. Így mondják a doktorok.
cipok    – Imádkozott értem? – kérdezte Lelkes János.
    – Egész éjszaka imádkoztam magáért – válaszolta az apáca. – És minden szabadidőmben imádkoztam magáért, mert félő volt, hogy elveszítjük.
    – Azt beszélik – terelte másra a szót Lelkes János –, hogy a levágott végtag még sokáig fáj, sajog és viszket kegyetlenül. Én azonban nem érzek semmi ilyesmit.
    – Emiatt ne búsuljon! – suhant át egy halvány mosoly az apáca kerekded arcán. – Hátha ebben megsegíti az Isten.
    – Nem is panaszképpen mondtam – dörmögte Lelkes János. – Marad még egy keveset?
    – Maradok, ameddig lehet.
    – Eljön minden nap?
    – Eljövök minden nap. Ameddig jöhetek. Ha Isten segedelmével javul majd az állapota, valamelyik sebesültvonattal haza fog utazni.
    – Az anyám tudja már?
    – Nem tudom. Minket nem avatnak be az efféle ügyekbe. Mi azért vagyunk, hogy ha fáj, enyhet nyújtsunk. Bárhol is fájjon: akár a testek, akár a lelkek fájnak, mi ott vagyunk – az apáca elelérzékenyült és mélyen el is pirult saját szavaitól.

szozattovabbacikkhez

Büki Attila: HAZAFELÉ

János óvatosan vezette Opeljét a hókásás úton. A mögötte jövő Mercedes rádudált, villogtatta lámpáit, sürgette, hogy gyorsabban hajtson. János már megtapasztalta a havas út hátrányát. Néhány éve épp egy lejtőn haladt, amikor a hó alatt megbúvó jégen  megcsúszott kocsija. Csupán a szerencséjének köszönhette, hogy az úton perdült meg vele, s nem zuhant az árokba. Lehúzódott az út szélére, hagyta előzni a Mercedes vezetőjét, aki szitkozva ordította, hogy ne pazarolja az ő idejét, amint elhaladt mellette. János úgy tett, mintha nem hallaná, mit kiabál, pedig legszívesebben figyelmeztette volna a – lassan járj, tovább érsz –  közmondásra. Bekapcsolta autórádióját. Haydn Esz-dúr szimfóniája szólt. Már elmélyült a zene hallgatásába, amikor az előtte vonuló autócsorda fékezett, majd megállt. Az emberek kiszálltak autóikból, s türelmetlenül nézegettek haladásuk irányába. János lehúzta kocsija ablakát, s hallotta, amint egymásnak kiabálják: A hajtűkanyarnál karamboloztak.
Leállította autója motorját, lekapcsolta a rádiót. Kiszállt, s  az út széléig lépdelt. Nézte a távolban halványan kéklő hegyeket, az út menti fűzfák hó borítottan csüngő ágait. Látta az árokba hajított madárkalickát, a penészes körömcipőt, sörösüveget..., a trehányság kacatjait. A szél egyre erősödött, tépdeste az autók mellett álldogáló hölgyek tornyos frizuráit, meglebegtette szoknyáikat, fel-felkapta a férfiak sálját, kalapját. Látszott arcukon, helyben toporgó mozdulataikon, hogy egyre ingerültebbek. Aztán dideregve bújtak vissza autóikba.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: GÓBÉ

feketekutyaMeg kell ismerkednie a kutyákkal, mondta a színészegyeztető, miután felkérték a színészt a szerepre és ő elvállalta. Nem fél a kutyáktól, kérdezte a színészegyeztető. Nem. Persze attól függ, hogy milyen a kutya, mit tud, milyen a szakmai felkészültsége, milyen a feladat.... felelte a színész, mert minderről semmit sem tudott.

    A kutyák idomárjával telefonon beszélte meg a találkozót. „Szürke köpenyben leszek, kint várom a sarkon”, mondta az idomár. Kint várt a sarkon. Szürke esőköpenyben volt, mert esett.

    BEMENETEK A VASKAPUN, ELINDULTAK AZ ŐRBÓDÉK FELÉ. Az üzem őrbódéja mellett két kutya láncon. Az egyik nagy és fehér a másik gyémántfekete.

    – Ezt csinálom, m-mert az eredeti szakmámból nem tudtam m-megélni... – mondja az idomár dadogva, mert dadogós – To-to-testnevelő tanár voltam... de két vagy há-három évvel ezelőtt nettó tizennégyezer volt a fizetésem... Há-három gyerek... Ez se sok, de ebből azért m-meglehet élni... és itt ráérek... tudom pótolni a hi-hiányosságaimat... főként az irodalmi mu-mulasztásaimat...

szozattovabbacikkhez

Petrozsényi Nagy Pál: HOBBI

Egy társasház második emeletén lakott egy kétszoba-konyhás lakásban. Egyedül. Felesége meghalt, gyerekei szétszóródtak, mint szélben a virágpor. Azért havonta egyszer bekukkantottak hozzá is.

    – Költözz hozzánk, papa! – kérlelte legkisebb lánya, a széles csípőjű Adél. – Nem jó így egyedül, hacsak egy asszony...

    – Semmi asszony! Egyelőre nincs szükségem senkire. Talán majd egyszer, most hagyjatok békén, könyörgöm.

    Ami igaz, az igaz: egyelőre tényleg prímán megvolt magában. Száz méterre tőle üzemelt egy olcsó étterem. Oda szokott eljárni enni, inni, ká­vézni. Ezenkívül semmi sem vonzotta: séta, park, nyugdíjasklub, üdülés ... Minek, amikor mindezt képzeletben is megéli? Csak besüllyed a fo­telbe, kinyit egy könyvet, és máris barangolhat, bekukkant az állatkertbe, múzeumba, sportmeccsekre. Nem olyan, mint az igazi, de őt ez is kielé­gíti. Tévét nem nézett. Az örökös reklámok, a vég nélküli krimisorozatok, erőszak, trágárság lassacskán leszoktatták a tévéről. Ami viszont a mosást, takarítást illeti, hát istenem, mire való a porszívó meg a mosógép? Csak nem házasodik meg kizárólag emiatt?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo