Bárd Oszkár: Férfiszó
Tudjátok, mi hiányzik ma a földön,
hogy megálljon a véres áradás itt?
Nem nagy hűhó, megváltó új találmány,
nem cselvetés, nem kávéházi márvány,
csak az a szó, mit érdek el nem kábít,
csak az a szó, mit megfontolva mondnak
minden színével telítve a gondnak,
csak az a szó, mit vállalni is merve
a Térbe ver az ember tiszta terve,
csak az a szó:
a férfiszó!
Higgyétek el, erőt ad minden szépség
s van-e szebb, mint a tudatos tekintet,
mely úgy csillog a sors rengetegében,
mint Hófehérke hófehér kezében
a liszt, amit az úton szertehintett,
hogy ráleljen, ki nagyon vágy feléje;
a szépségét az ember, hogy elérje,
kösse az is, mit nagyon halkan vállal,
s ha más nem, szálljon szembe a halállal,
csak az a szó:
a férfiszó!
Hol bujdosik? A szabad lendülettől
durva kibúvók el mért torlaszolják?
Hisz nélküle csak zsákfutás az itten,
bukdácsolás a tréfásan vett hitben,
mit megtapsolnak kimenőző szolgák.
Hol bujdosik a szó, a prédikáló,
mely kőkemény, nem ravasz égi háló,
a szó, mely formátlan, nem híg kecsesség,
mely nem sikert, de lelkeket keres még,
Ó hol a szó:
a férfiszó!
Ha vakmerőség kellene csak hozzá,
tudom, akadna száz szónok rá menten,
de áhítat kell, bölcs, komoly és tiszta,
melyre magát nyugodtan reábízta
a sors, ó áhítat: szent hit a szentben,
bizonyságérzés arról, hogy a létnek
a címere: fehér palástban lépnek
a zöld mezőn emelt, de fáradt fővel
bús férfiak, s a bíbor nap most jő fel,
s jelük a szó:
a férfiszó!
Mert sok a szólam, ám szó egy se hallik,
s az áradás csak nő, sötét az éjjel,
oly jó volna kitárhatni a mellet
s a megváltó, áhított ige mellett
zsolozsmás harcot kezdeni a méllyel,
oly jó volna furcsa, nehéz szívünkbe,
amelybe annyi szűz álmot szövünk be,
beépítni naiv, egyszerű kézzel
a címert, melyről győzhetetlen néz fel
a szó, a szó
a szürke, szent és sohse változó:
a férfiszó!
Székfoglalója volt a Kemény Zsigmond Társaság 1929 május 5-iki felolvasó ülésén.