Toldalaghy Pál: Tájkép japáni modorban
A hullám csipkefodrot ölt
s loccsan az ár a szirteken,
tajtékot ver és színe zöld,
loccsan és lefut hirtelen.
A színe zöld, mint fiatal
faágak gyenge levele,
benne lila virág a hal
s a puha pára halk zene.
Locsog a hab és nyelvet ölt,
mert prédát les a vadmadár;
a parton sárga-rőt a föld
s a lomha szél a tóra száll.
S mint szende lány a csók után,
a sás zokogni kezd nagyon,
kisfejét ingatja bután:
élete csupa siralom.
De fák fölött a kandi nap
utolsót pislog kedvesen
s hogy fénye hűl, a tó riad,
mozogni kezd rejtelmesen.
Szikrák szaladnak szerteszét
a víz tükrén és csengenek:
így bong a tarka, kerge rét,
ha táncol rajta száz gyerek.
És tófenék és ég között
a csöppnyi csónak lengve ring.
Orrán a vékony lánc csörög
és hűs felhő, a lenge ing,
libeg fehéren, csüggeteg,
az égen bús-magányosan…
a hold most lázas nagybeteg
s az égi orvoshoz rohan!