Ásgúthy Erzsébet: Magyar irodalmi törekvések 1940-ben, a Felvidéken*

Válságos időkben, nehéz órákban érintem ezt a kérdést. Hogy mégis megállok mellette, a forrongó és vérzivataros idők rohanásában, igazolja, hogy ma is van, él, jelentkezik, mint kisebbségi létünk egyik fontos pillére, amely nem tűri a mellőzést, s fokozott figyelmünket és támogatásunkat követeli éppen az ilyen bizonytalan és lazább halmazállapotú korszakban.

    Kíséreljük meg röviden nyomon követni az elmúlt huszonkét év szellemi megnyilvánulásait, melyek talán rávilágítanak majd irodalmunk mai dermedtségének okaira is.

    A Trianon utáni magyar irodalom nem ad egységes képet. Az anyaországban épp úgy nem, mint a kisebbségi életformában, ahol ez szinte természetes követelménye a háború előtti s utáni szellemi helyzet folytatásának.

    Kisebbségi sorsunk folyamán – főként kezdetén – erősen központosított fővárosi szemlélet irányítja az irodalmi és kultúrtörekvéseket. Minden valamire való tehetség a központ felé igyekszik. A főcél a szellemi centrum megközelítése, tekintet nélkül a helyi, illetve sorsszerű adottságokra. A hirtelen elszakadás folytán ez természetes is. Viszont ez a befolyás egészségtelen, alárendelt kulturális állapotot teremt, melynek állandó küzdelmében felőrlődnek, szétforgácsolódnak az erők.

    A szlovákiai magyar irodalom mostoha körülmények között indul, a háború előtti középosztály mulasztásainak terhével. A gazdaságilag hanyatló kisebbség, a könyvkiadástól húzódozó kiadók, a vezető rétegekből kivált, emigráltak nagy száma, stb. mind fokozottabb erőfeszítést követel a magyar szellemiség részéről.

    A szlovákiai író nem ért rá e zilált esztendőkben európai színvonalra emelkedni. Elsősorban ökölharcot kellett vívnia minden téren való fennmaradásáért. Kifejezetten szlovákiai irodalomról alig emlékezhetünk meg. Sajátos, vagy említésre méltó termékek nem márkázzák e kort. A magyar írás az államfordulat utáni években – akárcsak most is – jellegzetesen műkedvelő munka volt. Mint ilyen, kortörténeti szempontból említésre méltó szerephez jut, amikor a nemzeti alapon álló dilettáns gárda képviseletében, »megütközik« a Budapestről emigrált neves írókból alakult »emigráns sajtó«-val.

    Mindkét csoport különböző kezdeményezések köré tömörül, s számos szépirodalmi és napilap indításával fűtik a küzdelmet, melyben tagadhatatlanul az emigráns sajtó szellemi fölénye. Mindamellett az Új Auróra s a Prágai Magyar Hírlap megjelenése 1922-ben, a műkedvelő írók javára döntik el a már-már elvesztett csatát. ettől kezdve nemcsak az emigráns sajtó hatása dől meg, de lassanként kialakul az új, nemzeti alapon álló kisebbségi életeszme képe is.

    Ez időtől kezdve a P. M. H. a »csehszlovákiai« magyarság legerősebb sajtóorgánuma. Annyira átalakította és kiépítette a kisebbségi szellem öntudatát, hogy ezzel együtt az addig bizonytalanul tapogatózó, politikumtól nehezen függetleníthető kisebbségi irodalom is határozottabb irányt vesz, s tudatosabb fejlődésnek indul.

    Az államfordulat okozta szellemi zavar 1924 táján felenged. A válság öt esztendeje után rendszeres kultúrmunka kezdődik. A kezdeményezésekből irodalom születik, kialakul a kisebbségi öntudat, s a passzív rezisztenciából lassan életre ébred az aktív kisebbségi szellemiség.

    Ez a korszak, amit akkor az »új arcú magyarság« korának neveztek, forduló akart lenni a kisebbségi magyar élet útján. Hangulatát, gondolati feszültségét és forrongását az első szlovákiai magyar nemzedék vezeti le. Ez a fiatalság a múltat siratás és csodavárás helyett cselekvő nemzedéket követel, a várakozási álláspontra helyezkedett passzivitás helybe öntudatosító munkát hirdet. Az ifjú, tennivágyó forradalom rányomja bélyegét a kisebbségi lelkiségre is, s a mozgalom szellemi jelentősége és hatása tagadhatatlan. Irodalmi téren főleg a lírában jut kifejeződésre. Különben a társadalmi élet minden területén érezhető ez az ifjúsági hullám. A »felsőbbrendű magyarság« vágya nyilatkozik meg a kultúrtörekvések egész területén, így elsősorban a nehezen fogant kisebbségi irodalomban.

    Rendszeres könyvkiadás indul, megalakul a Könyvbarátok társasága, mely alig két hónap alatt másfélezer könyvbarátot gyűjtött. Ezzel kapcsolatban írói egységfrontra is törekszenek a kisebbségi írástudók. E célból 1925-ben felfektetik a Kazinczy társaság írólistáját, mely először 120, majd a trencséntteplici írógyűlés eredményeként 208 írót, illetve »tollforgatót« mutat ki. 1927-ben titkos szavazással megalakul a Kazinczy társaság írói szakosztálya. 1928-ban megalakítják a Kazinczy-kiadóvállalatot, mely a belföldi könyvkiadás által jelentős összeget juttat az itt élő íróknak.

    Több rövidéletű szépirodalmi lap is indul, de ezek csekély kivétellel (Magyar Minerva) nem tudnak tovább fejlődni. Számos napilap van forgalomban, melyek, több-kevesebb sikerrel szintén igyekeznek bizonyos fokú szépirodalmi színvonalat tartani.

    Mindezek hatása alatt lassan felébred a kisebbségi magyarságban az önbírálat, s a magasabb szellemi értékek után való vágyakozás. Fokozottabb esztétikai igényekkel lép fel s kritikájának tisztázódása nyomán, már ezidőtájt is törés mutatkozik az intellektuel olvasási igénye, s a kisebbségi magyar kultúrtermékek közt. Észrevehető különbség jelentkezik a nyugati szellemáramlatok hatása alá került írógárda és a régi polgáriasságát menteni igyekvő társadalom között. Ehhez járul még, hogy az enyhült határzár következtében nagyobb számmal piacra kerülő külföldi termékek erősen csökkentik a belföldi produkciók iránti – amúgy sem élénk – érdeklődést. A nagy elánnal induló ifjú generáció lelkesedése is alábbhagy, lejár a jelszavak és rajongások korszaka, s az ifjúság kötetlen eszmei forrongása elérkezik a valóságból fakadó kisebbségi életszemlélethez.

    Kijózanodottan fordulnak a jövő felé, s új utakon tapogatóznak új eszmények után. Erre az időre esik a »Sarló«-s mozgalom ívelése és bukása is. Végzetes tévedésük irodalmi nyomainak (Évkönyv, Magyar Nap, stb.) ellensúlyaként napvilágot lát a Prohászka kör ellenmozgalmi orgánuma: a kassai »Új Élet«, mely a visszacsatolt katolikus ifjúságnak máig is egyetlen folyóirata.

    Ez a hullámzás természetesen hatással van a szlovákiai irodalmi élet belső átalakulására is. Az eddigi évek népi hivatáskultuszát a vezető írók nyugatos polgáriasultsága váltja fel. »Ismét szerepet kap a pesti mérték« s a harmincas években megindul az írók lassú átszivárgása is.

    A P. M. H. körül csoportosult írógárda, s a Szentiváni kúria az irodalmi színvonal új útjait igyekszik bemutatni. (»Nyitott könyv«, »Új munka«.) E célból évenkénti összejöveteleket rendez Szent-Ivánban, célul tűzi ki az irodalmi egység megteremtését, az írói rend kialakítását, könyvkiadását, folyóirat fenntartást stb. De mindez a szép terv megdől. 1932-ben már az írók nagy része távol tartja magát az összejövetelektől, s később sem sikerül összeterelni a különböző nézetektől vezérelt, sokszor csak öncélú írócsoportokat. Egyedüli maradandóbb eredményének a folyóiratként megjelenő »Magyar Írás«-t könyvelhetjük el, amely hat éven keresztül tartja fenn magát. A harmincas évek közepe felé egyre határozottabbá válik a szellemi tagozódás, s a különböző eszmeiség köreit nem tudják többé közös nevezőre hozni.

    A »Masaryk akadémia« sem váltja be a hozzáfűzött reményeket. »Be kell ismernünk – olvassuk 1935-ben, – hogy minden jószándék ellenére, azok a kezdeményezések, amelyek irodalmi összefogást, kultúréletünk fellendítését célozták, vagy elbuktak, vagy kevés életrevaló hajtást neveltek.«

    S mindezek ellenére mégis a kritikai tisztázódás folyamatának könyvelhetjük el éppen ezeket az éveket, melyek alatt a bírálat eljut a szellemi vitákig, s nem mozog többé kizárólag szellemi síkon.

    De mire eljutnak idáig, kiábrándultan feladják az egységesítés gondolatát, s egyéni utakon igyekszik ki-ki saját célja felé. Külön-külön élnek ugyan írók Szlovákiában, de irodalmi élet nincs.

    Irodalmilag sivár évek következnek ezután, melyekben csak egy-egy külső lökés frissíti fel időnként a lanyha vérkeringést. Közben válságosra fordul a könyvkiadás ügye is, a szövetkezeti alakulatok csődbe kerülnek, s a széttagolt irodalomnak vidéki kezdeményezései sem részesülnek ilyen körülmények közt a kellő támogatásban. A Kazinczy társaság, s Franklin társulat együttes vállalkozása, mely a fővárosi kiadással próbálkozik, nem jelent a szlovákiai írónak üzletet. Az 1937-ben alakult »Tátra« könyv és lapkiadó vállalat csak kis készben tudja terveit megvalósítani. A Staud Gábor szerkesztésében megjelent »Nemzeti Kultúra« is csupán az első számig jutott el és annak példányai is ez előállító nyomda pincéjében hevernek.

    Önálló vállalkozásként értékelhetjük a nyitrai »A Híd« címen indult irodalmi társulat jelentkezését. Ez az egyedüli ilyen formájú vállalkozás, mely máig is életképes maradt, sőt legújabban élénk fejlődésnek indult. Ez adja ki 1936-37-ben négy testes kötetben az első magyar szlovákiai irodalmi antológiát is, melyet nyitrai antológiája előzött meg.

    Egybekapcsolódik a fentemlített jelenségekkel a művészi cél általános eltolódása is. A világnézeti átalakulás, a korszellem hatása nem kedvez az individuális és öncélú művészieskedésnek. Az »Író« elvonul a tömegek elől, s az anyagi és szellemi rendeződésben nem találja meg helyét. Pedig a többségi oldal állásfoglalása, s a gazdasági színvonal általános süllyedése folytán, most lenne rá a legnagyobb szükség. A helyzet adottságánál fogva azonban legfeljebb a meglevő megtartására és erősítésére szorítkozhatunk. Ebben a válságban magunkra hagyatva nem nyújt bátorítást az anyaország sem. A határon túli helyes és méltányos értékelés hiánya elkedvetlenítőleg hat, s bár teljes egészében nem fogadhatjuk el, mégis az az érzésünk, hogy szellemileg csúszunk, hanyatlunk ebben az időben.

    A szellemi egységesítési törekvések újra és újra éreztetik szükségességüket, de mindvégig látható eredmény nélkül. Így történik, hogyha belsőleg talán valamilyen vonatkozásban kialakult is a húszéves eredmények képe, mégsem öltött olyan formát, melyben az összmagyarság előtt felléphetne. Ilyen szellemi és anyagi szétforgácsoltságban érkezünk el 1938-ig.

    Ezt megelőzőleg ugyan, mintha a közeljövő eseményei előrevetették volna kihatásukat, mégegyszer felpezsdül a szellemi élet. A magáratalált nemzetkisebbségi öntudat az »Új Szellem« cím alatt indult tudományos szemlében jut leginkább kifejezésre, mely ezidőtájt már csak egyedüli, s egyúttal utolsó kisebbségi szemléje is a magyarságnak. Híven tükrözi a közhangulat problematikáját, de ez a szellemi felpezsdülés már politikai irányba terelődik, s a nemzeti egység megalapításában realizálódik.

    A kultúraktivitás érezhető hanyatlásával érkezünk el a bécsi döntés napjáig. Ez az időpont ismét sorsfordulót jelent a szlovákiai magyarság életében.

    Az irodalmi dermedtségbe hullott szellemiség passzivitása az elszakadás által csak még inkább fokozódik. A Szlovákiában magára maradt magyarság, önvédelmi harcán túl, bénultan, s tanácstalanul tapogatódzik szellemi jövője felé. Megtizedelt soraiban nehezen talál irodalmilag értékelhető maradványt, s akik ide számítanának, azok se tudják, lehet-e?, kell-e?, érdemes- még? – tollat fogni a kezükbe.

    Félénk kezdeményezéssel csoportosul ez a néhány ember két megmaradt napilapunk, s a Magyar Album köré, s ezáltal lassan egy szerény »házi« irodalom kezd kibontakozni a visszamaradt szellemi csoportban. Hogy ez a próbálkozás irodalommá fejlődjék, s rangos írókat termeljen, annak fokozottan ugyanazon nehézségek a kerékkötői, mint a megelőző esztendőkben. Ezért ismertettem – ha csak vázlatosan is – az elmúlt húsz év irodalmának azokat a jelenségeit, melyek leginkább rávilágítanak a jelen terméketlenségének okaira is.

    Ezeket röviden a következőkben foglalhatjuk össze:

    A világháború előtti mulasztások terhe, a vidéki erőtartalékok központi felszívása. A decentralizációs kultúrpolitika hiánya.

    A váratlan sorsfordulat válsága, a környező körülmények gátlásai.

    Létszámcsökkenés. Emigrációs és faji kiválások.

    Szétszóródottság. A vidéki törekvések elsikkadása, mellőzése.

    Kritikai mérték, s a nevelő bírálat hiánya.

    A művészi cél általános eltolódása. Irányirodalom.

    Az irodalmi termékek kiadásának, elhelyezésének, terjesztésének nehézsége. Nyilvánosság, piachiány.

    Az egységesítési kísérletek hajótörése. A nézetek és egyéniségek közötti ellentétek áthidalásának elmulasztása.

    Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy a sorsszerű adottságoktól eltekintve, megközelíthető és rendezhető kérdésekről van szó. Hogy ezek a kérdések csakugyan rendezésre szorulnak, az nem vitatható. Kétszeresen és sürgetően fontos főleg azért, mert az általános kulturális fejlődés igényén kívül, külön, helyhez között hivatása és küldetése is van a szlovákiai magyar irodalomnak.

    Vannak, akik kétségbe vonják ezt az irodalmat, ami nem is létezhetik, mert »nincsenek szlovákiai írók«. Talán igazuk van, ha kizárólag szigorúan művészi mértéket használunk a megállapításnál. De ha ennek a területi irodalomnak eredménye nem is üti meg az anyaországi, vagy erdélyi átlagot, ennek oka nemcsak az íróban, de talán elsősorban a körülményekben keresendő. Elbírálásuknál nem lehet csupán művészi szempontokat figyelembe venni. Le kell mérni a nekünk idegen történelmi helyzetben készült írások gondolati és szociális súlyát is.

    A vajúdó szellemi és politikai válságban nem bontakozhatott ki a szlovákiai ember és író lényege, igazi egyénisége. »A szlovákiai lélek várakozási álláspontra helyezkedett«. A lelki kibontakozás gátlásainak főoka, hogy a szlovákiai írónak »nincs területi gyökere«, mint az erdélyinek, s beolvadó készsége is sokkal erősebb az előbbinél. Ez a körülmény, továbbá a sajátos történelmi koncepció kialakulásának hiánya, ennek következtében a külön irodalmi nyelv, népnyelv kialakulatlansága, mind külön akadálya a jellegzetes írói kép, vagy termék kibontakozásának. A népi szórványok nem elégségesek itt egy új magyar élet, vagy irodalmi forma-alapjának megvetésére. A kifogásolt témaszegénység és témahiány egyrészt szintén ide vezethető vissza. A sekély vizű helyi lehetőségek túlontúl ki vannak már merítve. A közvetlen átélés inspirációja sokszor korlátozva van, a trianoni élmény pedig még ma is túlságosan közel van ahhoz, hogy nagyságának megfelelő írói anyaggá fejlődhetett volna.

    Egységes lélektani alapot eddig még nem tudtak teremteni a széthúzó nemzetcsoportok között. Innen van az, hogy a magyar kisebbségi író inkább eszmei síkra helyezkedik. S a fővárosi ledorongoló kritikával szemben mégis megállapíthatjuk, hogy egyet elért: a nemzetmentő munkán kívül küldetését a szociális és humánus magyar szellemiségben érzi kiteljesedni. Ez karakterizálja ma az idetartozó írók típusát, s ez szab irányt a jövendő szlovákiai magyar irodalomnak is.

    A múló évek lelki válságain át eljutunk mégis egy sajátos és különálló szellemiséghez, melynek tisztázódása máig is tart még, de lényegében már önállóan mutatkozik egy új szociális humánum népi magatartásában.

    Létérdekünk, hogy kiépítsük saját, magasabb igényű szellemi életünket. Tartsuk érdemesnek dolgozni és síkra szállni érte, annál is inkább, mert minden jel arra vall és azt igazolja, hogy: »Nem halt meg, csak alszik itt az élet«.

     

    *Az eredeti címben Szlovákia szerepel, így az is érthető, hogy a korszak és a szövegkörnyezet miatt többször is „szlovák” kifejezés található az írásban, a mindenre gyanakvó, a magyarságban ellenséget vizionáló, a hitleri kegyből a megszállt Felvidéken élősködő Tiso-i bábállam éveiben, magyarellenes légkörében.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf