Széchenyi István szobra Kecskeméten,
az Aradi Vértanúk terén
Halálos csendjében áll,
megmerevítve a szív
és a száj még mozdulatlan –
Kart kinyújtva tapinthatod
kezét, fejét, s láthatod:
országa előtte, asztalra öntve,
feszítve feszületként!
Múltba ások mélyen,
emlékhantokat bontok,
s elém tűnnek fehéren
a királysíri csontok,
koronázott koromból
az ékírásos kincsek,
melyekre holnapomból
tágult szemmel tekintek.
A dombon – örvénylő ég sodrában –
még állnak tetők és falak,
Noé templom-bárkájaként
még őrzik a halottakat.
Azt mondják: az ember gyarló, az ember bűnbe esett. Én azt kiáltom az égnek és a tengereknek: az embert nem a bűn alacsonyítja le. Az ember a természet elrontott műve! Az ember lehetett volna jó, tökéletes, mint a víz, a fák, a madarak és a tigrisek. Ámde az állat és az angyal egy testben, egy lélekben nem válhatott mássá csak szörnyeteggé: Polyphémosz a barlangjában, Minotaurusz a labirintusában, kétfejű tömeggyilkos-sárkány a 20. század mocsaraiból elő-előtörve.
Vonjátok be a zászlót feketével!
Nem volt még mércius ilyen fanyar,
mert vérszagot sodor a szél is
s az ünneplés ajkunkra hal.
Mert vérszagot sodor a szél is
és meghasad a kő
s a mélyből spápadt árnyak
tűnnek elő.
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
A sírásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi se volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen,
Rágódunk a csontokon.
Pogány időknek vagyok lantosa.
Őrülten forr a zajos ember-ár.
Halkan röppennek a titkos álmok,
Keblünkben a jaj döbbenete jár
S én titkos vágyak honába járok,
Hogy megfogna már valami csoda…
A magyar függetlenséget hirdető újabb rádióállomás kezdte meg adásait Békés megyében.
Az új rádióállomás – amely a 372/373 és a 387-es középhullámhosszon sugározza
ezentúl műsorát –
első adásában Féja Géza szólott Békés megye, illetve az ország népéhez:
Polgártársaim! Magyarok!
Tudatom Békés megye népével, hogy a Duna völgyében csoda történt: nemzet született! Hálát adok az egyetlen és igazságot osztó Istennek, hogy megérhettem ezt a napot. Századok óta viaskodik a magyar költő a nemzethalál rémével, a nagy „sírral, hol nemzet süllyed el”… Századok óta vártuk a küldöttet, a nemzet megváltóját, aki visszarántja am agyart a sír párkányáról, és világosságra vezérli. Hiába vártunk, kétségbeesésünkben önmagunkat és nemzetünket marcangoltuk. A mellem verem! Kishitűek voltunk, mert íme a vért történelmi hős helyett egy ifjú nagy nemezt jelent meg az utcán, a barikádokon, a magyar sors, a magyar történelem véres mezején.
Történelmi időket élünk, gondoltam vagy mondtam is, én bizonyosan éreztem, de csak úgy általában. Vajon melyik volt az a pillanat, amelyre már úgy éreztem rá: az unokáink unokái is meg fogják emlegetni?
Igazában október 23-án sem éreztem ezt, késő estig. Vonultam a Bem térre a felvonulókkal, majd innen a Parlament elé. Csitítottam a kórust, amely kiabálta: „Le a vörös csillaggal!” Tisztán emlékszem, dühös voltam rájuk. Bevallom, én tartottam a forradalomtól. Hónapok óta ágáltam: megint el fogjuk tolni! Egyszerre nagy divat lett a bátorság, licitálnak egymásra a viszketeges önmutogatók. Köztük derék emberek is, akik egy hősszerepért a rivaldafényben az életüket készek odadobni, miközben a fejükben meg sem fordul: mivel használhatnak, mivel árthatnak az ÜGY-nek.
Nem így kellene ezt, nem kiállni a fegyverek elé: Ide lőj! Mert odalő.
/Részlet/
/1956/ Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.
November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett hirtelen robbant fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem „hajnalodik” – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan meg soha nem láttam. Még két órát repülünk így. A gép hirtelen leereszkedik a felhők sűrű, vattás anyagába: minden elsötétedik, negyedórán át felhőben repülünk. Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld, Európa.
Herczeg Ferenc meséket is írt, kár, hogy olyan keveset. Az a tizennégy, amit Válogatott munkái-nak 1930-as emlékkiadása közöl, inkább csak ízelítő egy műfajból, melyet művelt és elhanyagolt. Sőt még ez a tizennégy se mind igazi mese; csaknem a fele részük jelképes ifjúsági olvasmány, meseszínezetű alkalmi-ünnepi hangulatkép, esetleg fantasztikus történelmi rege.
Az a kevés azonban, ami csakugyan mese a meséiből, meglepő, friss, magával ragadó. Nem tudom, mikor születhettek. Írójuk bizonyára ismerte – hogy csak moderneket és kortársakat említsek – Wilde és Kipling meséit; a H. F. Blunckéit már aligha. S az az érzésem, hogy ennyit is valahogy véletlenül írt, mintegy novellairodalmának melléktermékeképpen. Pedig ha igazán kedvet kap rá, ha komolyabb örömét találja ebben a kifejezési formában, alighanem Európa-szerte éppoly népszerű volna a – meg nem írt – mesekönyve, mint amilyen a Wilde-é volt.
