ott voltunk igazán együtt
A sárban.
földet mentünknézni
nézni a földet
mit nézni rajta
földet mentünk nézni kompon bánátba
majd egész nap gyalog
kinek a földjét ki is örökölte
sárga volt vagy fekete
kukorica vagy muhar volt benne
vizelni nem mentünk félre az ég alatt
ott voltunk igazán együtt
A sárban.
Voltál te is úgy, hogy a csak bevégzett
Mozdulatot, szót mindjárt visszavond?
De későn, – mert már tudhattad: a végzet
Megindult feléd, s nyugalmadra ront!
Vak harag sarkallt? Szeszély, vagy makacsság?
Mindegy! De szóltál, mozdult a kezed!
S mint Sámson körül: csak romok mutatják,
Hogy vakságod mit is művelhetett.
Csak rajtad múlt és rád vár dús lakás ott!
S most vége! – Jaj, a végzet mély, sötét
Vadonban bősz vad, – aki nem vigyázott:
Bánhatja mind megcsúfolt életét!
Megállok a tél előtt megrontó
teremtőm, nyirkos-véres asszonyvágy,
szenvedélyek futóárka, ó, egy perce is,
de megállok. A Jelenés, a Tapasztalás, a Felismerés
elkerülhetetlen. Dér-kapu, szem-ablaka, jég-öle előtt
megállok; utamat őrzötte félelmes füve-fája, utamat
őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat őrzötte,
jaj, világnak-örökös-futása. „Eén Istenöm,
mit kelött megeérnem, hogy eéneéköm az eén
férjemet el kelött kisérnyi a harctérre.
eleve kiszakítottan, csendbeborultan
túszként a túlvilági árnyak erős kezén
ősz hajszálak téveteg alkudozásán
metszett tükör előtt önemésztőn
nem igen herseg már föl váratlanul
fénybe testesülésünk homlokmögötti zöldje
mint akik nyársat nyeltek
állunk s várunk: mélyet szeretnénk
lélegezni a bikavér, dörmögő szelekből
s megmotozni a délszaki rüfke bokrokat
Kitűnő cikket olvastam dr.Lükő István egyetemi magántanártól a Magyar Nemzet 2015. január 8-ai számában. A cikk címe Tudós tanárok és tanár tudósok volt, alcíme pedig: Az általánosan művelő iskolák mellett a szakképzés területén is voltak, vannak tudós előadók.
A professzor lejjebb, mint a tudós tanárok egyikét, említi a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergia-ipari technikumban tanító Magyari István mérnöktanárt, akinek táblára rajzolt vázlatai, színes ábrái jól szemléltették az éppen soron lévő tudnivalókat. Amikor az aszinkron villamos forgógépek kördiagramját magyarázta, olyan kört rajzolt szabad kézzel, hogy körzővel sem lehetett volna pontosabbat.
milyen nehéz
átmetszett gégével
gyermekéneket dalolni!
ott úsznak hangok
– alattad?
– fölötted?
ott úsznak
szárnysuhogásban
lábszárig buggyanó
szuroksárban
odavarjúhodnak
meg nem született
csontsovány vízek fölé
ott vonszolódnak
csikorulva villamosok
fényes acélkerekén.
valahol halkan hagymát süt egy asszony
hagy engem meghalni s én hagyom hogy meghaljon
érzem az illatát s emlékszem az ízére
kilépek rá és befogad a balkon
magasabban vagyok már mint a galambok
elengedem a bennem élő foglyot
nézem ahogyan megalvad a vére
szerettem mindig és minden bolondot
Zsíros kalap, lyukas cipők tövében
büszkén magaslik egy üveg vörös,
távol vitorlák villognak fehéren,
a Duna háta enyhén lúdbőrös.
Egy meztelen csavargó ül a vízben,
mint napbarnított, meggörbült cövek,
s rongyos gatyáját, ingét mossa híven
szappanként használ csillogó követ.
Bizony vén Bécs külön világ magában
mormoltam, míg a víg mosást csodáltam,
mert Párizsban még nem láttam soha
mosó clochard-t, ott nem lehet tiszta ing…
A pesti Dunánál meg senki sincs,
kinek a napon állna a bora.
Mint szomorú vigéc, ha kialvatlanul és merengve nézi
Rossz üzletét, s tűnődik, hol csinálta a hibát s vajon merre
Spekulált rosszul hangyányi életében, s már az összes vonatokat lekéste:
Úgy ülök könnyűséged alatt, Campanile!
Mondják, szökőévben a halottaknak is szabad bukfencezni.
De én már csak begubózom magam üvegharangom alá és balga
Okossággal hiszem, lassanérő sajt, hogy fényes hazámban nem szemlél
Titkaim után senki, s babrálok ott családi fényképeimmel s gombokkal,
Keserű tejet iszom hozzá, s nem hallom, mint röhögnek az arranyjárók!
Mikor Dancs Pál puskát fogott,
egész Hódfalva zokogott.
A világhoz való jussát
védte, azért fogott puskát.
Oldalra lőtt, előre lőtt,
a főzsandár szivibe lőtt.
Aztán kihátrált a rétre,
s ott halt meg. Hét golyó érte.
Majának
Zárkánk szorító falai közt
fogadkoztunk, öt fiatal,
ha szabadulunk, megnősülünk,
amint lehet, olyan hamar.
Számító bölccsé tett a börtön,
beláttuk valamennyien,
a lányhoz biztos hozomány kell,
erősebb, mint a szerelem!
Szeressetek! – érezzem: igazam van.
Sokszorozzatok közös igazamban.
Szeressetek! – én nem vagyok magányos,
de az igazság csak erővel hatásos,
ha nemcsak bizonyíthat: – meg is óvhat;
amíg mást védek – engem is karolnak.
Szeressetek! – kapjam vissza, mit adtam:
– szerettem elmét faldosó haragban,
Mint őszi köd a sárguló levélre,
Viasz orcádra gyász-lárva borul,
S csukott szemekkel, mozdulatlanul
Halotti maszkban vársz az ébredésre!…
Bánat-selyemből szőtt báb-kripta mélye
Ölel – s te némán álmodol, Magyar!
De élni vágyol, – büszke fiatal
Testet akarsz a régiért cserébe!…
A cím első hallatára föltett kérdés: Mi közünk az írekhez? Pedig az írek a magyar reformkorban már a magyar politikai-szociológiai gondolkodás középpontjában álltak – ezt bizonyítja a fiatal Eötvös József 1840-es tanulmánya1. Később, a 19. század második felében az írek számára Deák Ferenc politikai ténykedése és a kiegyezés (valamint a dualista állam) eszményi példa volt.
Az írek
Az ír példát azért választottam, mert az íreknél az identitás-tudatnak legalább akkora jelentősége van, mint nálunk. Nem kívánok részletesen belebonyolódni az ír történelembe2, csak annyit jegyeznék meg, hogy az Ír Királyság meghódítása, az írek lakta terület szétszakítása óta sokkal fontosabb és súlyosabb kérdés ez, mint a magyar trianoni komplexus. Ajánlom olvasni Richard Kearny Újkelták és modern írek című dolgozatát3. A komoly összefoglaláshoz hozzáfűznék egy jellegzetes, a magyaréhoz hasonlító magatartást.
Csipkerózsika álmát alussza a világ, senki sem akar ébredni, aki az igazak álmát alussza. Hülyeségek halmaza uralkodik minden gondolaton. Amit akarsz, azt hitetik el veled, mert mint az álomban, az igazságérzet győzedelmessége boldoggá tesz.
*
Meghalnak a bankárok, az uzsorások, a bűnözők és az igazak. Ezer különbséget tett közzé a média, az a hang, az a megtestesült gondolat /az IGE/, amely megaláz, tönkretesz, gyötör és káoszt termel tudatodban a sokaság – s hogy semmit sem érts, egyre több és több információval áraszt el -, időfoglyává tesz. Nem kell gondolkodnod, ha elfogadod 40-100 négyzetméteres börtönöd, ahol mindent megkapsz, amit álomként rád bocsájt (az ég) az uralkodó gondolat.
Egy ismerős család egyetemista fia a nyári szünidőben elhelyezkedett egy cégnél. Örült, hogy dolgozik, hogy pénzt keres – de az első nap mégis kellemetlen meglepetés érte. Felettesei ugyanis közölték vele, hogy itt mindenki tegeződik, s ez őrá is érvényes. A köszönés pedig csak szervusz lehet.
A huszonhárom éves, tanári pályára készülő fiatalembert megtanították felmenői az illemre, udvariasságra, hogy a buszon át kell adni a helyet az időseknek, s persze köszönni kell minden ismerősnek, szomszédnak, tanárainak, mégpedig illendően. Nem csoda, hogy már az első nap panaszolta otthon, milyen nehéz a folyosón szembejövő negyven vagy ötvenéves, addig nem látott nőnek úgy köszönni, hogy szervusz.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a múlt időkben
fürkészni, mint a jövendőben – ?
Mi gondon! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Ődöngök egymagamban
A fél-kihalt Körúton.
Oly árva most a Város
Lehulltak a redőnyök
Az üres üzletekre.
A kávéházi villany
Nem csillan hívogatva.
Kölcshalom pusztán
szegény Sár Imrének,
jó lenne bizony, ha
egyszer már hinnének.
De, ha világot kér,
sötétségre viszik –
ha sötétet kiált,
soha el nem hiszik.
S mit a falevélnek:
szél rázza a sorsát –
Én Istenem, milyen,
micsoda egy ország!
Adjatok szállást az Igének!
S a pihe pókháló is megvéd,
úgy áll, emberek, elétek:
kőfal, rakva sziklatőből.
Adjatok szállást az Igének!
