Czigány György: A vers, mint zene
Idézetek kommentárral
Mindenki tudja: költészet és zene édestestvérek. Minden vers tele van zenei elemekkel: rím, ritmus, hangszín, dinamika a klasszikus kötött vers ezernyi változatában, de orgonapontos szerkezetek a szabad versben; frazeálás, a verssorok, gondolatok ívének zenei építkezése a próza-versben is. Szívesen utalok László Zsigmond vers és zene összefüggéseit elemző könyveire, vagy Szabolcsi Bence Vers és dallam című tanulmány-füzérére.
Csak egyetlen kiragadott példa: a galiarda-ritmus jelenlétére a magyar költészetben és zenében. „Elment a két lány virágot szedni” „Kis kacsa fürdik fekete tóba” – vagy a Psalmus Hungaricus első taktusaiban is: „Mikoron Dávid nagy búsultában”… És József Attilánál: „Mikor az utcán átment a kedves” – s folytathatnánk vidám diák vetélkedővel: ki tud ilyen, hasonlót százával még!
Tele van az irodalom gyönyörű hommage-versekkel. Költők köszöntik a régi, vagy kortárs zeneszerzőket s zenehallgatásuk élményét vers erőterében őrzik meg s késztetik újjászületésre. De például Illyés nagyszerű Bartók-verse inkább morális ihletésű (Vörösmarty hagyományt is megelevenítő) rapszódia; a zenéhez azonban aligha kapcsolódik. Németh László gondolatával rezdül együtt: Bartókot akkor is tanítani kéne, ha kottái mind elvesztek volna… Fontos és költőileg hiteles mondandók megfogalmazására adott alkalmat Illyésnek Bartók, magának a zenének az ihletése szimbolikusnak érezhető: ateista hódolata az Ég erői előtt…
Áprilyról szólva azonban (Széles Klára írásai nyomán) szívesen megerősítem: a zene-közelség versei fogantatásában, különböző poétikai rétegeiben egyaránt megtalálhatóak. A hegedű, zongora, fuvola, flóta, lant, trombita, xilofon, rézcsengettyű, orgona, harang nemcsak említtetik Áprily verseiben; az ének kórus és teljes zenekar szinte meg is szólal költészetének regisztereiben. „Az Áprily-versekben igen sajátságos költői, s ezen belül mondhatjuk azt is: verstani invenciók formájában találkozhatunk a „recitatív”-val, beszédhang, természeti hang és versdallam, dallam kapcsolatával.”
Lászlóffy Aladár egyetlen műalkotásként felfogható kötetnyi verse: „symphonia” – zenei tétel-címekkel. (Andente, Allegro, Parlando, Recitativo patetico, Largo.) Igaza lehet Széles Klárának: Lászlóffy lírájában az ókori összhang újfajta ihlettel szerveződik újjá. Van ennek persze előzménye, tudjuk, épp Weöres Sándornál! Tizenkettedik szimfóniája kifejezetten zenei motívumra épül: alma ring / alma ring az ágon alma / piros alma ring az ágon / – – – Az egyik rádiós Házimuzsika adásunkban „mutatta be” Weöres ezt a versét, megjegyezve, hogy a zenei motívum variációi és permutációi után végül más szó-anyagra porlik szét a vers. Tizedik szimfóniája prózavers-tételekből áll, bár zenei tempójelzések utalnak rá, hogy a szerző szerint ez a kompozíció is akusztikus vers: Largo, Andante, Presto. Korábban már Weöres Sándor számomra elemezte Valse triste című versét, bemutatva, hogy a költemény tudatosan zenei rondo-formában íródott. És „a szörnyeteg koporsója” – a későbbi Kilencedik szimfónia?! Itt pedig a 202. századi zene leleményéről: aleatóriáról is beszélhetünk. Amikor kérdezgettem Sándort e költemény különös, „avantgárd” technikájáról, akkor igen magától értetődően, kissé álmatag hangon csak annyit mondott: tudod, Gyurkám, elővettem egy épp kezem ügyébe eső Rákosy Viktor regényt: kiírtam minden tizedik szót, mire kaptam egy vibráló felületet, amivel már lehetett dolgozni… A hatvanas évek elején is már ott ültem felvevő készülékkel Weöresnél, hogy a versről, zenéről, Kodályról szóljon; másnap pedig Kodálynál a Köröndön, hogy Weöresről: az Öregek, a Norvég lányok születéséről beszéljen s elmondhassa tiltakozását a „jambus” ellen… Weöres Sándornál arról is szó volt, hogy a dzsessz-zenéven még együtt van népi zene, műzene, áhítat és szórakozás. Mire azt mondja – 1946-ban – Weöres: a dzsessz a 19. század végének, még inkább a 20. századnak igen érdekes ritmikai újdonsága, ami sokat foglalkoztatta például Debussyt, Milhaudet, Stravinskyt, Bartókot és igen sok más zeneszerzőt. Más, sok tekintetben szárazabb, egzaktabb ritmika lehetőségét veti fel. Sosem írtam dzsessz-szövegeket, de vannak kis vázlataim, amik dzsesszritmust követnek. Az egyik („Ha jön a bika, ha jön a bika, ha jön a bikák legnagyobbika”) – rumba ritmus. A másik („A taxi, a praxi, a gyerünk zabálni”) – rock and roll ritmus, kissé huligán hangulattal. A slágerszövegek egyébként sokszor igen ízes és szellemes fordulatokat kínálnak, egy-egy üde életdarabkát ragadva meg.
Máskor a Mallarmé-féle, latinosan sokágú, s némiképpen elvont szonett-sorozatáról beszélgettünk, arról, hogy van amit összefüggő gondolatsorral tudunk kifejezni, s van amit álomszerű szaggatottsággal… „A költészetben a józanság és értelem más, mint mondjuk a piacon: a költőnek újra meg újra át kell törni a már megszokott és elfogadott eszmei, nyelvi, szerkezeti formákat, hol az egyszerűbb, hol a bonyolultabb felé, hogy olyat adhasson embertársainak, ami még nincs a birtokukban.” És ami a költészetnek nem a „zeneiségére”, hanem a maga lényegi elvontságára, zene-mivoltára utal: „nem egy remekmű csak kommentárral érthető, sőt olyan is van, amelynek prózában elmondható tartalma egyáltalán nincsen, látszólag értelmetlen és érthetetlen. Az ilyennek az ereje a hangulatban, szerkezetben, dinamikában, hangzásban rejlik; tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan mit jelent, mégis felemel, átalakít.”
Apróságnak látszó zenei elem, a legmindennapibb technikai lehetősége a komponistáknak a „megfordítás” – az inverzió. Babits, akit Illyés is (szeretettel, derűvel) jellegzetes „botfülűnek” mondott, persze, egyik legzeneibb költőnk. Egyik furcsa és fontos szórendi „megfordítására” Nemes Nagy Ágnes figyelt fel. Mindenki emlékezik erre (a Jónás könyve végén) – „A szörnyű város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.” Egy szokatlan szórend teremtő jelentőségét Ottlik Géza is elemezte Próza kötetében. Azt írja: …a szórend felrúgása olyan érzelmi hőfokot, indulatot tud közvetíteni, amiről a nyelvnek esetleg fogalma sincs – vagy ha mégis van már rá szava, kifejezése (valahol másutt), itt most akkor is csupán annyit tud közölni, hogy ejnye, megsértették a grammatikáját. Ez a sérelem, ez a ’visszaélés a nyelvvel’ a költészet kiindulópontja. Miért is olyan súlyos és sajnálatos félreértés egy verset úgy szavalni, hogy átgázolva a verssorokon, rímeken, visszasimítjuk a mondat rendjét, értelmét: Jó Budavár / Magas tornyán / Az érckakas csikorog -?… (Ez is véletlenül, azaz így is többet közöl a benne foglalt információnál s megint másféle – alapvető – módon, de mondom, csak azért, mert Arany Jánosnak véletlenül nincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat. Azonban nem erről van szó, egyáltalán nem erről, minden gyermek tudja, minden magyar gyerek, hanem arról, pontosan, hogy Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas – Csikorog élesen – azaz sokkal komolytalanabb és sokkal szívetmarkolóbb dologról.) Mert éppen a (szemantikusan) semmit nem közlő (információt nem tartalmazó) rímeléssel s a nyelvtanilag szintén semleges (sőt, ha úgy fordul, káros, helytelen) sorokba tördeléssel revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése – s éppen ezt a tényt kívánja mindenekelőtt szigorúan leszögezni, mielőtt egyáltalán szóba állna velünk.
Vers, mint zene: a muzsika absztrakcióját, megfoghatatlan lényegét, mely evidenciaként nyilvánul meg, sejtteti idézett eszmefuttatásában Ottlik Géza is. S mit is mond Heidegger? A remekmű élvezésekor egy eddig még el nem gondolt létigazság derül ránk, megvilágítva bennünket. Valami titok: tiszta, evidens sugárzásával. (A hit-titkok is ilyenek – ezért gondolom, hogy a remekmű korhoz, korához nem kötötten él, változik, a még mindig tartó teremtés részeként, részeseként.) Mondandóm lényege: a vers is ilyen tünemény: van, lehet értelmezhető mondanivalója, de nem arról szól… Eszembe jut persze rögtön, hogy mit is mondott erről nekem a tévében Nemes Nagy Ágnes! „Boldog pillanat, amikor az ember még azt hiszi, hogy a szavak: tárgyak. Azt mondja: köd, Vérmező, villamos – s ezek mintegy belemasíroznak a versbe, kifejezve a hozzájuk kapcsolódó sokfajta érzelmünket. Ez a boldogság később valahogy megcsökken. De egészen leszokni nem lehet a szavakról. Nemcsak azért, mert a szó az ember mesterségének eszköze, hanem mert valóban tárgya is, közege. Arany János mondta azt, hogy van a versnek egy belső formája. Ezt mindenki szokta idézni. Kevésbé szokták a folytatását emlegetni, ami úgy szól: ez a belső forma, amely majdnem azonos a tartalommal… Rendkívül mély megjegyzés. Miket tudott Arany!”
S végül, évszázadok gyakorlatával a zene, mint máig tapasztaljuk (operában, kantátában, dalban) beépíti akusztikus világába a szót, a szöveget: a meghatározott gondolatot hordozó verset, prózát, drámai cselekményt – azaz az irodalom témáinak tényszerűen is értelmezendő sugallatait. Mégis, lényegileg azonos a zenei mondanivaló egy, a szövegét, ha úgy tetszik, szolgálva illusztráló Bach-kantátának, mint a csak szerkezeti absztrakciók által indulatokat keltő fugának; szövegtelen, de beszédes hangszeres muzsikának. Ami a hallgató számára a szöveges zenét, vagy a programját közlő romantikus hangszeres zenét látszólag hozzáférhetőbbé teszi, az szinte mind mellékes, külsődleges dolog. Hiszen az alkotást inspiráló élmény nem is mindig hasznos megvallása a szerző részéről, csak felületes módon segít a zene élvezetében. Erről írta Stravinsky: az emberek a zenében mindig mást akarnak megtalálni, mint zenét. Számunkra fontos, hogy tudják: mit fejez ki a muzsika, mire gondolt a zeneszerző munka közben. Egyszerűen nem tudják megérteni, hogy a zene önmagáért létezik és teljesen független az általa ébresztett gondolatoktól. Másképpen kifejezve: ezeket az embereket a zene csak annyiban érdekli, hogy olyan dolgokat érint, amelyek ugyan nincsenek meg benne, de amelyek megszokott érzelmeket ébresztenek fel. A legtöbb ember azért szereti a zenét, mert abban érzelmi mozzanatokat vél találni: örömet, bánatot, gyászt, a természet iránti lelkesedést, alkalmat az álmodozásra vagy éppenséggel eszközt a prózai élet elfelejtésére. Mákonyt, „stimulánst” keresnek a zenében. Bár megtanulták, hogy a zenét belső értékéért, önmagáért is lehet szeretni…
Stravinsky gondolatát folytatva úgy vélem, érdekes tudnunk, hogy Liszt Mefisztó-keringője Lenau Faustjának olvasása után született. Tudjuk, hogy ez „falusi tánca a kocsmában” – de címének és történetének ismerete nélkül is éppúgy élvezhetjük, mint remek szimfónia-scherzot! Vagyis a mondanivaló, a téma inkább ürügye, eszköze annak az eleven kohéziónak, ami az élőlény módjára viselkedő mű természetében derül ránk. S a versnek a költő inkább médiuma, indulatai által eleven eszköze, a szerkezetek lélek-mérnöke, mégsem szuverén módon teremtője, alkotója műnek: a vers többet tud a költőnél… Gyanús, bizonytalan dolog magyarázatokkal megközelíteni a művet, mivel az magyarázza nekünk a másképp el nem mondhatót. És így, elvont lényegében, legbensőbb mivoltában (a titok nyilvánvalósága által) megmutatkozik a vers, mint zene.
