Rumi Erzsébet: Szavak
Csak betűk: e, meg i, meg ú.
És bennük mennyi, mennyi bú
Söröm bujkál összekeverve…
Ki tudja, hol a szavak lelke?
Miért oly édes az öröm?
És az üröm már keserű?
S én, gőgös ember, én tűröm,
Hogy kicsúfoljon egy betű?
Mért pergetek gyöngyöt a csendbe,
Rózsás s fehér korallokat,
Ha szólok: reggel, lány, cseresznye?
És barna bársonyt bontogat.
Az ajkam, ha azt mondja: bánat.
S ha vágyat: már felcsap a tűz.
Ha árnyat: nő az éjszakának
Lomha szárnya és összeűz.
Szűz csendet vásári zsivajjal…
Álom: süppedő, puha párna.
S ha felcsendül a számon: hajnal,
Mintha harsogó nóta szállna.
Boldogság: kerek és mosolygó.
A bolondság: fennen kacag.
S tompán kondul a szó: koporsó…
Óh kecses, hajlékony szavak,
Ti fontok halvány életünkre
Eleven, fénylő keretet,
S száz színben izzik, ami szürke…
Szavak, hol van a lelketek?