Czóbel Minka: Pókhálók

               I.

pokhalo1    Szürke az este, szürke a szoba és szürke kint az ég. Lassan hull a szürke égből néhány fehér pehely a fekete földre: az első hócsillagok, amelyek leérnek, elolvadnak, mások, melyek utána jönnek, lassan megragadnak.

    Fehér lesz a fekete föld, fehéres világítása behat a szürke szobába. Az ablak mellett alacsony pamlagon két leány ül. Puha szürke ruha az egyiken, puha barna ruha a másikon. Az egyik nyaka kissé előre hajtva, egy barna lencsével fehér bőrén világít ki a szürke ruhából. Mosó bőrkesztyű van kezén és egy ollóval játszik.

    A barnaruhás leány odasimul a pamlag sötétkék oldalpárnájához s kesztyűnélküli ujjait érinti egymáshoz lassú, folytonos mozdulattal, aztán egy kis ametisztdobozt vesz fel az előttük álló asztalról, azt teszi ide- oda… ide- oda. Míg az alkony mind jobban szürkül, rózsaszín leányos dolgokat beszélnek. Tízszer is elmondják ugyanazt. A szavakat is alig változtatják. Azt gondolják, igen érdekli őket a megbeszélendő tárgy, pedig egész más érdekelné, de azt nem ismerik, így az ismert fogalmakról szólnak. A Szerelem szót nem merik kimondani… körülírják.

    - Tetszik neked?

    - Ó dehogy, de jól táncol. Tudod, egyszerre csak azt mondta a négyes közbe: Él még az a kutya, amelyik magát megharapta? Nem is tudtam hirtelen rá mit felelni. De honnan is tudta? Én sohasem mondtam neki, hiszen egész kicsi voltam, mikor történt. Aztán megkérdezte, szeretek- e szánkázni?

    - Hidd el, hogy udvarol neked.

    - Karácsonyra kértem a mamától egy szép, zöld bőrbe kötött könyvet.

    - Talán naplót akarsz vezetni?

    - Ó nem, csak egyet- mást beleírni, ha valami éppen nagyon fontos… Klára, mondanék neked egy titkot, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.

    - Ígérem.

    - A mamádnak sem, meg Margitnak sem?

    - Hiszen Margit nem szól senkinek.

    A szürkeruhás leány elfordul. – Látod, így nem lehetek veled őszinte, tudtam én azt mindig, hogy Margitot jobban szereted, mint engem, az én sorsom a magány. S szemébe könnyek jönnek, nevetségesen őszinte könnyek, bár maga sem tudta volna megmondani, miért?

    Klára egészen hozzásimult s megcsókolta. – Milyen gyerekes vagy te Annuska, hiszen úgyis tudom, mit akartál mondani. – Aztán így összesimulva maradnak néhány percig. Oly jól érezték magukat, így együtt a szürke téli estén, leányos rózsaszín dolgokról beszélve, míg egy szürke pók mellettük a szögletbe ide-oda szőtte hálóit, mintha beszőtte volna vele az esti szürkületet, mintha kötné a szálakat, minden elmúlt alkonyattól, minden jövendő alkonyatig.

               II.

    Minden elmúlt alkonyattól, minden jövendő alkonyatig.

    …Annuska csinos, kissé sápkóros leány volt. Ünnepelték a vidéken, mert gazdagnak tartották, az ottani fogalmak szerint. Atyja rég nem élt s anyja kezelte vagyonát, gondosan, takarékosan. Házukban valami biztonságérzet vett erőt az embereken, régen nem járt ott a halál s nem érzett ki az adósság minden szögletből, nem is a növekedő nagy vagyonok nyugtalansága, de a jólét, s egészség körülvette őket, mint egy jó erős kerítés.

    Kint a világban minden történhetik, de itt biztonságban vannak, – ezt fejezte ki a környezet vidámsága s csak talán Annuskában villant föl néha az érzés, mintha a kerítés cölöpjei is elrothadhatnának a földben.

    De nem értette meg saját gondolatait s ha kissé szomorú lett, mindig azt képzelte, hogy szerelmes. Ilyenkor verset másol le, zöld bőrkötésű könyvébe, Heineből vagy Petőfiből, aztán kiment a kertbe, danolt egypár nótát s a lugasban ülő vendégek mondták a mamának.

    - Milyen kedves, vidám leány Annuska.

    A mama boldogan mosolygott kézimunkájára, míg a kecskerágó fonnyadtabb virágai hulltak a lugas tetejéről a kőasztalra. Egyik hulló virág pókhálóba akadt s a hosszú, lecsüggő szálon ide- oda himbált a mama feje fölött.

    Ide- oda himbált pókhálóba fogott fonnyadt virág, míg a vendégek beszélgettek s a nap haladt délfelé.

               III.

    A nap haladt délfelé.

    Délfelé, mely után már csak az est következik…

    - Pista, húzzad azt az asztalt egészen a falhoz, úgy. – A mama harsány hangja kiáltotta, míg Annuska selymes sárga virágokat hozott a szobába s a szögeltekbe rendezte el.

    A függönyöket leszedték az ablakokról s hosszú, lefüggő szomorúfűz- gallyakkal pótolták, mi végtelen gyöngéd, kissé elégikus bájt kölcsönzött a különben inkább unalmas, nagy négyszögletű szobának. Közepéből kivitték a széles, párnás pamlagot, helyet csinálva az esti bálra. Még szürkület előtt készen volt minden, meggyújtották a lámpákat, jöhettek a vendégek.

    Érkeztek is. A mama fogadta őket lilaselyem ruhában és Annuska fehér tüllben.

    Tavaly a mama még maga is fehér kivágott ruhát viselt báli alkalomkor. Magas, nyulánk alakja fiatal leány benyomását tette, csak a háta indult kissé hízásnak, de ez idén már nagy leánya lévén, egész termetének jobban megengedte a hízást, sötétebb ruhákat hordott s a lehető legelőnytelenebbül fésülködött.

    Meg is dicsérték érte. Különösen barátnői, akiknél szebb volt, elismeréssel mondották: – Ki hitte volna, hogy Paula ilyen jó mama lesz? Az a hiú asszony s ma már csak leányának él. Igaz, még ma is szebb Annuskánál.

    Aztán dicsérték Paula szépségét, míg a férfiak is elhitték s azt képzelték, hogy ők vették észre. Bámulták Paulát, kit ma először láttak előnytelenül s öregedően.

    Leánya első bálja lett asszony- életének legfényesebb, legünnepeltebb napja, körülötte csoportosultak mind s mint valami ragadós betegség ébredt fel szívükben egy különs égető megbánás, hogy ott maguk közt, éveken át látva, hagyták szépségét elsiklani.

    De hiszen oly kifogástalan asszony, kinek is jutott volna eszébe?

    Most azonban visszatekintvén, eszébe jutott egyik vagy másiknak: hogy tudta volna szeretni, egy órára, vagy egy életre, azt a szép asszonyt, aki már nincs többé. S Paula rosszul álló ruhájában, előnytelen hajviseletével a nem létező elmúlt alakok csábos bűbáját sugárzotta ki s égető vágyakat ébresztett. Annuska az alatt jól mulatott, mint ahogy fiatal leányhoz illik, szerényen és kedvesen.

    - Maga bizton jó médium lenne, – mondta neki egy huszárkapitány, aki mellette ült.

    - Nem tudom, talán? De félnék magamat hipnotizáltatni.

    - Azt hittem, maga semmitől sem fél?

    - Nem is félek rendesen, ha valamit látok, amitől félni lehetne, de néha csak olyan rémület jön reám.

    - De mitől? A maga élete olyan jól őrzött, olyan biztonságban van, mitől félhet maga?

    - Nem tudom.

    A túlsó szobában ültek, balra a bálteremtől. A huszárkapitány teát ivott, Annuska limonádét, s bár saját szavaitól kissé elszomorodott, mégis igen boldog volt, hogy ez az okos ember, – a mama is azt mondta, hogy Aladár igen okos ember, – vele ilyen érdekes dolgokról beszél, mint a hipnózis.

    Aladárt pedig nyugtalanította a leány lénye. Eddig csak úgy nézte, mint egy kis tüllruhás babát, vagy egy frissen mosott báránykát, s most egyszerre úgy látta ezt az üde fiatal arcot, mintha valami fátyol, valami pókháló lepte volna be.  

    - Csak nem szeretek a kicsikébe? – gondolta kissé ijedten, – különben talán nem is lenne olyan rossz? – s tovább beszélt Annuskának, egy híres távlovaglásról, míg a másik teremből tompán hangzott a csárdást járó lábak ütemes dobbanása, a nagybőgő egyhangú, nyomatékos nyögése s kétségbeesett vígan, reménytelenül, örökös ismétléssel a prím tiszta hangja.

    Csakhogy ki nem mondotta az első hegedű, éles asszonyhangon a szavakat: Semmi babám, semmi, úgy kell annak lenni… Semmi babám, semmi, dübörögték a lábak. Semmi babám, semmi, sivította a klarinét. Semmi babám, semmi, ismételte a nagybőgő.

    Aladár már nem beszélt, de nézte Annuskát, maga se tudta miért? Annuska kanalanként itta limonádéját, aztán nézte, hogy szalad le- föl egy pici pók a lefüggő fűzgallyakon, s hogy fonja egyik vékony hosszú levelet a másikhoz, vékony, hosszú szállal, s fejében a nóta visszhangja volt már: Semmi babám, semmi, úgy kell annak lenni…

               IV.

    Semmi babám, semmi, úgy kell annak lenni.

    …Így kezdte Annuska levelét Klárához, bár maga se tudta volna megmondani, hogy minek kell úgy lenni, de öntudatlanul kifejezte vele az egész bál utáni hetek hangulatát. Mint egy mámoros álom lepte meg a szomorúság. Ilyenkor mosolygott, aztán nyugtalan lett, s ha fölhívták a kertből, hogy vendégek jöttek, vagy hogy uzsonnához adjon ki valamit, türelmetlen lett, hogy zavarták álmát, de ha hosszú órákon át ráért álmodozni, szétfolyt, ellapult az álom s nem tudta többé szálát fölvenni. Így levelében is egyszerre váratlanul elejtette a hangot. Írt Klárának sok apró ruhakérdésről, fölsorolta mindazokat az ajándékokat, melyeket születése napjára kapott, aztán még hozzátette: „Nagypapa kissé rosszabbul van, mégis fölizgathatta a bál, bár azt hittük, hogy nem fog semmit hallani a melléképületben. Jancsi mondta is, hogy jól aludt, eszik is, de mint a mama állítja ismét pókhálósabb az eszmélete. Milyen furcsa a mama, ha aztán mondja nekem: A ti egészfajtátok ilyen pókhálós eszű, szegény apád is ilyen lett volna, ha öreg kort ér el. De a mama aranyos jókedvű, úgy örül, hogy jól sikerült első bálom. Mindenki mondta, hogy olyan, mint egy tizenhat éves leány. Tegnap a kedvemért fölvette ismét világossárga ruháját.

    Csak már téged láthatnálak, édes egyetlen Klárikám, úgy vágyódom utánad, annyi mondanivalóm van, amit így levélben nem lehet megírni…”

               V.

    Levélben nem lehet megírni.

    …De talán szóval se tudta volna Annuska elmondani, az utóbbi időben mi változtatta annyira át életét?

    - Azt mondta, jó médium lennék, de mit is értett ezzel?

    E gondolaton soká eltöprengett. Aztán meglepte a vágy Aladár után. Nem tudta magának hangját elképzelni, hogy mondta:

    - A maga élete őrzött, olyan biztonságban van. Mitől félhet maga?

    Újra és újra ismételte a szavakat, de csak üres hang maradt, nem tudta beletenni azt a bíztató, megnyugtató hangsúlyozást, mely mint egy lágy simogatás vette körül Aladár beszédjénél. Különösen próbálta, hogy ejtette ki az r betűt az őrzött szóban, de nem tudta megtalálni, mert ő az r- et csak keményen, falusiasan tudta kiejteni s mindig úgy várta a bálon, hogy Aladár r betűs szót mondjon ki, mint valami ismert zenedarab legkedvesebb ütemére. Olyan sokat elfelejtett hangjára. Aztán várt, várt reá, hogy eljön, vagy valamiképpen hírt ad magáról.

    Napok múltak, a feszültség szívében óráról- órára növekedett, már szenvedélyesen vágyódott utána, csak egyszer hallani a hangját! csak egyszer a szemébe nézni!

    Ha Aladár most jön, egy átváltozott, saját magából kinőtt lényt talál s ki tudja, mi minden fordul másra?

    De nem jött.

    Elfejeltette Annuskát, vagy szándékosan nem gondolt reá? Vagy csak nem akart sietni?… Két hónap múlt el, hogy hír se jött róla. Annuska mindig jobban megnyugodott, mindig jobban bezárkózott régi, kis fehér bárány lényébe s naponta mindig kissé többet gondolt régi játszótársára, arra, aki egyszer kérdezte tőle: él- e még a kutya, mely őt megharapta?

    Elgondolta, hogy milyen kedves volt mindig hozzá, hogy gondolt vele, hogy vigyázott reá, hogy meg ne hűljön. Hogy jött mindig hozzájuk vakációra és később, mint jogász mindig, mindig, s hogy ha nem jönne egyszer, milyen üres lenne élete.

    El is jött Elek ismét, s Annuska vidám és boldog volt vele, mint csak tizennégy éves korában. És ismét együtt szedték a mogyorót, mint akkor, – régen.

    Egyszer ebédnél Elek említette, hogy Aladár a szép Hékynének udvarol.

    Annuska kelletlenül nézett Elekre s gondolta: milyen esetlen és durva is az ilyen fiú, ha felnő, mennyivel kedvesebb tudott lenni, míg nem volt bajusza és mikor galléros blúzbajért! De délután ismét vígan szedte vele a mogyorót. Ha bokrokon fennakadt pókhálók arcára tapadtak, egy kis finnyás cica türelmetlenségével szedte le magáról. Minden nagyleányos komolyság egyszerre lefoszlott róla s ismét a göndörbárányszerű, jelentéktelenül kedves kis portéka lett.

               VI.

    A göndörbárányszerű, jelentéktelenül – kedves kis portéka lett s élte régi életét.

    Néha bement nagypapájához, aki mindig nagyon megörült neki. Ilyenkor az öreg úr régi- régi históriákat mesélt, Annuska sohasem vette észre, hogy hibás elméjű lenne, de a mama többször mondta: pókhálós eszű, mint minden fajtája. S ha Annuska feledékeny, vagy szórakozott volt, mamája mindig figyelmeztette: ugyan szedd össze már azt a pókhálós eszedet.

    Sokszor, valóban úgy rémlett neki, mintha pókhálókat kellene fejéből letörülni, mint arcáról, mikor Elekkel a mogyorót szedték. De, ma tisztán és vidáman látott mindent. Levélvolt a kezében, százszor is elolvasta újra és újra.

    A levelet Klára írta: s jelenté barátnőjének, hogy boldog mennyasszony. Leányos túlzással, regényes szavakkal festette boldogságát, végül Annuskának is ilyen boldogságot kívánt.

    Annuska úgy akart örülni, de úgy! s ha valami határozatlan ijedtség és szomorúság, valami pótolhatlan veszteség érzete szállt szívébe, ő ezt irigységnek képzelte, és rögtön elnyomta magába. Mindhiába! estig egészen elszomorodott. Másnap reggel ismét azzal az üres kirabolt érzéssel ébredt föl, de csakhamar a szokott vidámsággal egy szép nárcisz- csokrot kötött, azt postázta Klárának, túláradó jó kívánságokkal.

    Klára meg se köszönte a csokrot, csak a jókívánságokra felelet röviden, pár szóval.

    - Természetes, gondolta Annuska, most nem ér rá írni, de azért csak várta Klára levelét, mint máskor; hanem mindennap elmondotta magába: hogy is érne rá írni? ha én menyasszony volnék, én se írnék, csak a vőlegényemnek, de annak nagyon sokat. Megkérdezte a mamáját: Sokat írtál a papának, mikor menyasszony voltál?

    - Nem emlékszem én már, de alig hiszem, sohasem voltam nagy levélíró. – Annuska rózsaszín ruháját próbálta a tükör előtt. Ide- oda illesztgette a ráncokat derekán, aztán a szoknya hajtását nézte.

    Nagyon meg volt magával elégedve.

    - Holnapután lesz Klára esküvője, ma kell mindennek készen lenni – sürgette a szobalányt.

    Mikor a ládák és kartondobozok megteltek rózsaszín és fehér dolgokkal, csinált virágok, fehér bőrkesztyűk s fényes fekete lakkcipőkkel, Annuska egyszerű világos útiruhában ült fel a kocsira anyja mellé, aki ma capotte- ot tett fel fejére, mi igen rosszul állt széles arcához, kifésült sima homlokához.

    Vasúton is mentek egy darabon. Egy kis elhagyott állomáson át kellett szállni s ötven percet várni a másik vonatra. A néhány utas, ki itt leszállt, elszéledt, még a cseresznyés asszony és a vizet áruló kis leány is eltűnt.

    Egész elhagyatottságban állt a kis állomás a sík puszta közepében. A vonat, melyen jöttek, beolvadt a lapályba, füstje szétfoszlott, dübörgése elhangzott, a másik pedig még nem érkezett meg.

    Annuska úgy elnézte a távolba szaladó fényes vágányokat. Mi ment el rajta? Mi fog rajta jönni? Aztán az állomás rácskerítéséhez dőlve, nézte a felkúszó futóka rózsaszín és kék virágait. Egy sötétkék virágkehely egészen elbűvölte: – Nézd mama, hogy tekint reám, mintha nagy, sötét szem mélyébe néznék.

    Erre elpirult, mert csak mikor már kimondta, jutott eszébe Aladár szeme. Mintha csak maga előtt látta volna, mint vonta átlátszó szemhéját azokra a csillagos szemekre s lassan rémület szállta meg: ha azok a szemek örökre lezáródnának, mennyivel sötétebb lenne az Isten világa!

    Ismét vágyódott hangja, szava beszéde után. Hallani azokat a szavakat, amelyeket soha senki más így nem tud kimondani. Lehetséges- e, hogy az a hang is megszűnik egyszer a világban, hogy aztán már ezt se hallja soha többé senki?…

    Már majdnem maga előtt látta Aladárt, már csak hogy nem ismét hallotta hangját, midőn egy távoli moraj újra elnyelte a fölszálló emlékeket. Mindjobban hallatszott a dübörgés, mindjobban tűntek az emlékek. Jön a vonat…

    Beszállás, kiszállás, aztán még egy rövid kocsizás a kastélyig, hol a násznép már gyülekezett.

    Egyes csoportokban álltak az udvaron, vagy széledtek el a kertbe, senki se tudta, mit csináljon estig.

    Annuska fölszaladt Klárát keresni, a mama pedig rosszulálló capotte- jával, az úttól kipirultan, egy fiatal úrral beszélt, ki neki bókokat mondott. Divat volt ez most, ahol Paula megjelent, körülte csoportosultak, ünnepelték.

    Este nagy ebéd volt, utána tánc, de csak úgy éjféltájig, mert nem akartak kifáradni a nagy nap előtt.

    Másnap a déli órákban harangzúgás szállt a napsugaras levegőben, komoly, szertartásos hanghullámok vidám könnyű fényhullámokkal átszőve ömlöttek, rezegtek szét. Megtörve a falak, az ablakok sourdine- ja által betöltötték a kastély lépcsőházát, melynek fehéres- szürke lépcsőfokain ünnepélyes menet haladt lefelé:

    Selyemsuhogás, kis cipők súrlódása, halkan mondott szavak, fényes, puha színek felcsillanása, eltűnése, kísérték a menetet.

    Hófehér nehéz menyasszonyi ruha, hófehér hullámos fátyol, fekete öltönyök, rózsaszín ruhák sorozata minden árnyalatban, bemélyedve egész a sötét violaszín, az égő bíborpirosig. Egy gyémánt megvillanása, egy smaragd égő zöld fénye, egy topáz sárga sugara… Haladt a menet lefelé, esküvőre, a kápolnába….

    Midőn Annuska ismét kocsiban ült anyja mellett, üresebbnek látszott neki a világ. Mint egy nagy terem, melyet ünnepély után kisepertek, díszét kihordták, de a bútorok még nem lelték meg helyüket benne.

               VII.

    Még nem lelték meg helyüket benne…

    Abban a nagy üres teremben, melyben Annuska a világot látta, s ő maga sem lelte meg helyét benső világában.

    Ha megkísérlette Klára boldogságának örülni, üres szomorúság lepte meg: a veszteség, a változhatatlan érzete. Ha ábrándozni akart, mint régen, szürke unalommá lapult az érzelgés, mintha álmai virágoskertjét csúf fekete pókok vonták volna be sűrű szürke pókhálókkal.

    A mama ellenben naponta vidámabb lett, kezdett ismét öltözetével gondolni.

    Tiszta világos színeket ugyan még most se mert hordani, de csak minden sötétes kiskockás, vagy vékonycsíkos ruhájához becsempészett valami feltűnő díszt. Haját csak oly feszesre fésülte, de feltűnő fényes fésűket tűzött belé, s nálánál csúnyább barátnői minden alkalommal elmondták: Paula hogy fiatalodik és szépül, mióta ismét ad magára! A férfiak mindjobban ünnepelték, s minden mulatság vagy bál, amelyre leányát elvitte, egy- egy diadalútja volt a kevéssé bájos, öregedő asszonynak.

    Annuska ilyenkor nagyon büszke volt szép mamájára, de lelke mélyén vágyódott arra a rózsaszín perkálruhás alakra, ki gyerekkorában vele szaladgálta be a kertet, vagy később, amikor Paula fehér kötényben, kulcsos kosárral karján hívta őt, hogy a befőzés mesterségét tanítsa meg neki. Talán akkor még szebb volt mamája, mint most, tollas báli díszében? De akkor senki sem látta, s most igazán mindenki bámulja szépségét.

    Régen – vagy egy év előtt – mindent elmondott mamájának, ami csak eszébe jutott, ami csak ábrándos kisfejét általjárta.

    De most napról- napra zárkózottabb lett, úgy gondolta, nincs semmi mondanivalója, s ha mégis néha megkísérelte zavaros érzelmeit kifejezni, a mama mindig félbeszakította. Most már ő bizalmaskodott leányával, elmondott neki minden kapott bókot, tanácsát kérte ki toilettejeihez s néha látni engedte, hogy ez vagy az a fiatalember érdekli is őt.

    Most sokszor eszébe jutott Annuskának a papája. Azelőtt soha nem gondolt reá, csakis esti imájánál emlékezett meg róla. Nagyon kicsike volt még, mikor meghalt, nem igen beszélt róla senki. Csak egyszer említette a mama, hogy intézetben halt meg, s ez az egy szó Annuska lelkében valami kolostori bánatos homállyal vette körül atyja alakját, de soha sem kérdezte, hol volt az az intézet? És alig gondolt reá. Most azonban sokszor eszébe jutott az a komor alaktalan alak, amelyre nem emlékezett, melyet talán nem is látott. Úgy elgondolkozott felette: szeretne- e engem a papa, ha élne? S úgy érezte, mintha arról a bánatos alakról lefoszlott volna a sűrű pókhálófátyol, ha ő vele lett volna.

    Csak nemrég említette valaki: – Milyen jól járt Paula, hogy szegény férje idejében elhalt; tönkretette volna a vagyont, egy ilyen ügyes, okos asszony pedig mindent összetart.

    Annuska távol ült és olvasni látszott, de mindent hallott. A kis göndörbárány- fejbe, egy nagyon érett, nagyon sivár, öreges gondolat lopódzott be e szavak hallatára.

    Tudta ő, hogy vannak gazdagok és szegények e világon. A gazdagok mindent megvehetnek maguknak, ami eszükbe jut és sohasem mondják, hogy ez vagy az drága. A szegények éheznek és rongyokban járnak, ezeken könyörülni kell.

    Hogy ők gazdagok- e, arra sohasem gondolt. Természetes, hogy mindenük van: kocsijuk, lovuk, ruhájuk, s ez soha, soha nem lehet másképp.

    És most mégis arról beszéltek, hogy tönkre mehettek volna, hát akkor ők is rongyokba járnának, és éheznének?

               VIII.

    Rongyokba járnának, és éheznének: ez a gondolat üldözte most Annuskát, mint valami kelletlen, nyomasztó, de mégis érdekes újság.

    Egyszer egész váratlanul megkérdezte a mamát: – Mondd csak, gazdagok vagyunk mi?

    Paula nem hitt füleinek, aztán kissé panaszos hangon felelte: – Nem bízol bennem kis leányom, biztosan valaki mondta neked, hogy magamra prédálom a vagyonodat. De hiszen én magam is szépen hoztam a házhoz. Aztán Komlósy oly jó ügyvéd, ő csakis jól viheti ügyeidet. Igaz, elfejtettem, hogy te már nagy leány vagy, maholnap férjhez mehetsz, s így ideje, hogy számoljak neked.

    Annuska egy szót sem értett ezekből, csak igen kellemetlenül érezte magát, anyja nyakába borult, s kérte, ne haragudjék, hiszen ő csak úgy kérdezte, és soha se tudta, hogy ő neki vagyona van.

    Paula nem hagyta magát zavarni s folytatta: – Hiszen Komlósy csak úgy hozta tegnap Braunt; ha esetleg szándékom lenne a birtokot eladni, de ezt úgy se tenném beleegyezésed nélkül, még ha előnyös is volna reád nézve…

    Most meg Annuska nem hitt füleinek: Hogyan? A birtokot eladni? A kertet, meg a házat! Hogy a nagy kőrisfa másé legyen, meg a lugas? Hogy a szobákban mások lakjanak? Ha ő azt gondolta, hogy éheznének és rongyokban járnának, mindig csak úgy képzelte, hogy itt, e szobákban, a lugasban ezen fák alatt. De nem szólt semmit, csak anyjára nézett, ki mindig jobban meggyőződött, hogy valaki leányát ellene fordította, bizalmatlanná tette, s hosszú magyarázatokba bocsájtkozott vagyoni állásuk felett, mi ismét Annuskát csöppet sem érdekelte, s amit meg se értett.

    De értelmesen szólt hozzá a kocsi dübörgése, ha Komlósy néha magában, néha egy- két kellemetlen idegen alaktól kísérve udvarukba hajtatott, mi az utóbbi időben mind sűrűbben fordult elő.

    A birtokért jönnek! – mintha csak más mondta volna ki, úgy érezte fejében a szavak visszhangját, s mintha csak a kocsira tehetnének minden szobát, minden fát.

    Komlósyt kerülte és ha mégis találkozott vele, csak vontatva, kelletlenül nyújtott neki kezet, amit anyja megfigyelt, s bizalmatlanságnak képzelt.

    - Nem adlak! – mondta ilyenkor a falaknak, aztán a kertbe szaladt, átölelte a fákat s mondta nekik: Nem adlak, nem adlak!

IX.

    - Nem adlak!… mondja a leány gépiesen. Szűk lesz neki a kert, a fák árnyéka, amelyen nem tud a szeptemberi nap áthatolni.

    Annuska kimegy a mezőre.

    Itt hullámzik a napsugár, a fény, egy nagy darab kék ég, s egy nagy darab vörösbarna tarlóföld között. A tarlóból millió kis fűszál emelkedik.

    Levágott szalmaszál, kis borzas magú perjeszál, elszáradt füvek, friss zöld fűszálak hamvas zöldre és bíboros violaszínre hangolják a barnás- szürke talajt.

    Minden egyes felálló perje vagy szalmavégre vékony szál van kötve: őszi ökörnyál vékony, fehér szála. Sűrűn egymás mellett, mint egy alig összefüggő szövet, ezüstösen lepi el a tarlót egész a láthatárig.

    Megfogódzik benne a napsugár, szivárványosan törik meg rajta. Hullámzik a pókhálófátyol, mintha gyöngyházfényből, vízcsillanásból lenne szőve a színes tarló fölött, mindent láttatva, mindent eltakarva. Könnyű szellő itt- ott fölszakít egy szálat, az egyik végét összegomolyítja habos fehérre, s viszi magával, röpíti a napsugaras kéklevegőben. Mintha folytatása lenne, összegomolyított felhőfoszlányok vannak a kék égen. Könnyű szellő hajtja, röpíti a fehér ökörnyálfoszlányokat a fehér felhőfoszlányok felé.

    És Annuska boldog – először és utoljára életében, éppen egy percre, amíg az ezüstös pókhálószál elrepül fölötte…

               X.

    Az ezüstös pókhálószál elrepül fölötte… Aztán eszébe jut, hogy ebéd ideje van. Elfordul a naptól, megy az árnyékos kert felé.

    Mint a pókhálószálak repülnek el feje fölött a percek, az órák, a napok. S ő csak vár és vár a boldogságra.

    Néha Aladár alakjában képzeli el, néha Klára után vágyódik. Gondolatba nem tudja foglalni, de érzésével mégis megérti, hogy az, mire ő vár, már elröpült fölötte, a kék levegőbe, hogy soha meg nem állíthatja, hogy soha senki fölött nem áll meg.

    Egyszer hír száll róla, hogy Aladár készül hozzájuk. Ettől megborzad: ha eljön és nem hozza magával a báli hangulatot? Ha eljön és vele nem lesz oly szép a perc, mint ott a kék ég alatt az ökörnyál között. Hatványozását várta a percnek Aladártól, de bensőleg tudta, hogy most már csakis csalódás jöhet.

    Aladár nem jött s Annuska elfelejtette aggályait. Ismét őrülten szerelmesen vágyódott reá.

               XI.

    Vágyódott reá…

    De Klárára is sokat gondolt: ha most itt lenne, ha ismét beszélgethetne vele s mint egy felelet gondolataira, egy napon sürgönyt tartott kezében: „Holnap kedden érkezem. Klára”. – Annuska örömittasan szaladt a házon végig: Mama, mama, Klára jön! – Aztán rendezgette Klára szobáját, sok virággal és minden apró kényelemmel, de különösen sok virággal.

    Annuska az állomáson várja barátnéját, nyílik az első szakasz ajtaja, s kilép belőle Klára.

    Annuska alig ismeri meg. Szép még ma is, talán szebb, mint azelőtt, de olyan idegen. Vagy csak azért, hogy nem ismeri mostani ruháit? Azelőtt pedig, ha ruhát rendelt, először is neki küldte meg a mintát, tetszik- e? Aztán, ha megjött, lerajzolta neki, mindig le tudta Klárát képzelni minden ruhájában.

    Nem gondolt reá, hogy most ilyen állású gallérja, ilyen árnyalatú szürke ruhája s ilyen formájú kalapja legyen.

    Minden szép és ízléses, mint azelőtt, sőt szebb és ízlésesebb, de olyan idegen. Idegen mosollyal lép a leány a fiatal asszony elé, nem borul nyakába, mint máskor, de várja, míg Klára őt megöleli. Sok dolguk van, míg a hordárral intézkednek és aztán a kocsiban elrendezkednek. Végre a két barátnő együtt ül, és nem tudnak egymásnak mit mondani.

               XII.

    Nem tudnak egymásnak mit mondani…  

    Akkor se, mikor Annuska szobájában ülnek.

    Klára félévvel fiatalabb Annuskánál, de most idősebbnek látszik, bár arca fiatalabb, üdébb, mint valaha, de más.

    Annuska bámulja, de nem meri neki elbeszélni sem a szép reggelt a pókhálók között, sem aggályait, hogy a birtokot eladhatnák. Aztán, nincs is neki mondanivalója, – azért igen sokat és idegenesen beszél.

    Klára talán tudna neki mit mesélni, talán valami titkos nagy boldogságról, talán valami titkos nagy csalódásról? De bármelyik is érte, beletalálta már magát, aztán – nem is ilyen kisleánynak való dolgok ezek. Kissé pártfogólag bíztatja Annuskát, hogy mielőbb férjhez megy ő is, kedveskedik vele, kérdezgeti érzelmei felől.

    Az alkony száll, elmossa alakjaikat, kezeik összetalálkoznak, mint régen, hangjuk ismét ismerős lesz egymás előtt.

    Annuska Klárához húzódik, s kezdenek ismét leányos, rózsaszín dolgokról beszélni, mint régen.

    Annuska már nem veszi észre, hogy Klára beszédjébe vegyül valami a bíborpirosból is, vagy a barna- feketéből, hogy mélyebb és fáradtabb a hangja, talán boldogabb, talán csalódottabb, de más, s a leány maga se tudja már egészen a rózsaszínleányos beszédet meglelni, talán mert az összhang barátnéjával máképp alakul? Az ő szavaiba is átmegy valami a bíborpirosból, meg talán a barnás- feketéből, de ők nem veszik észre, s mondják: – milyen kedves minden, egészen, mint régen, – az egészen- t mindketten erősen hangsúlyozzák.  

    - Nem, ne hozzon lámpát, – szól Annuska az inashoz, s Klárához simul a sötétben. – Egészen, mint tavaly, ismétli újra és újra, aztán hozzá teszi: de boldog is vagyok! ismét erősebb hangsúlyozással, mint szokása. Sokat, sokat beszélnek a múltról, mintha a két tizennyolcéves lénynek nem is lenne jelene vagy jövője.

    Klára kérdezi a leányt: – Mikor láttad Aladárt?

    A kéz megmozdul kezében, s talán egy árnyalattal hidegebb lesz.

    - Nem jött el többé, – Annuskának fáj, hogy Klára ezt nem tudja, hogy mindeddig nem tartotta érdemesnek megtudni.

    - Szegény kicsikém, te pedig szeretted?

    Annuska türelmetlen lesz, rázza kis göndör fejét: – Dehogy, dehogy! Bánom is én, mulattatott, ez minden…

    Aztán egyszer csak Klára nyakába borul, magához szorítja őt, és súgva, elfojtottan mondja: – Azt hiszem, hogy akkor nagyon szerettem.

    - És miért szereted még ma is?

    Annuska hangja érces és rezgő lesz. Szavakat talál, milyenek azelőtt soha nem jutottak eszébe, lelkesülten, izgatottan mondja: – Tudod, mikor lelkem, szívem feléje hajlott, mikor ő is elémbe jött, láttam a szeméből, hallottam szavaiból, gyöngéd vágyódással bizonytalan reménnyel, mikor mindkettőnk sorsa csak egy szótól függött…

    - A bálon volt az?

    - Igen, hiszen beszéltem néked, mikor a fűzfagallyon az ablakban az a pók le és fel járt hálóján…

    - Mi volt akkor?

    - Nem csókolt meg, – mondja Annuska hirtelen és egész váratlanul. Klára ránéz, de nem veszi ki arcát a sötétben, csak kezét érzi kezébe melegedni. – Látod, így örökre fiatalon hagyta azt az emléket szép szeméről és kedves beszédjéről.

    - De hogyan tudod te, hogy ha megcsókol, s így ma menyasszonya vagy felesége lennél, hogy ez az emlék megöregszik?

    - Nem tudom, – felelt Annuska tompán és közömbösen.

    És Klára úgy érzi, nem érti többé barátnéját. Talán még se tud úgy mindent, mint asszonyos büszkeséggel képzelte?

    - És a másik? – kérdi kis szünet múlva, – miért nem a másik?    

    - Oh, a másik, – ott van íróasztalomon arcképe évek óta.

    - Emlékszem, amikor hozta neked s te kérdezted a mamát, szabad- e odatenni?

    - Látod, mikor az ő beszédjét hallgattam, pók fonta be, egyik végéről a másikig, mert nem vettem mindennap kézbe.

    - A pókhálót letörülheted.

    - Igen, de mindig ott van emlékezetemben, s rajta keresztül már nem tudom arcát fölismerni.

    - Szegény Elek! nem vagy jó hozzá. Többet érdemel tőled, ő oly hűséges…

    - Miért sajnálod? Ha jó vagyok hozzá, ő un meg engem, valaki mindig hűtelen, aztán ki tehet róla, hogy minden változik?

    - Hol tanultad ezt?

    - Hát kell valamit tanulni? Hiszen úgyis csak azt tudjuk, ami bennünk van.

    Asszonyélete első napja óta, Klárát először érdekelte ismét valami. Azelőtt, bár soha se mondta senki, Annuskát inkább egyszerű felfogású kis leánynak tartották, míg Klárát mindig szellemesnek ismerték, de neki ilyen dolgok soha se jutottak eszébe.

    Közelebb vonta magához Annuskát, haját simogatta, s kissé pártfogólag mondta: – Szegénykém, hogy fájhatott neked az elválás!

    - Mikor búcsúztam tőle, azt hittem elsüllyed a világ, de ez a legkisebb: elfelejthetem, vagy viszontláthatom…

    - De hát akkor mi bánt? Mi változott úgy át e rövid idő alatt?

    - Hát én változtam?

    Ismét hallgattak egy ideig, míg az alkony sűrűbben fonta szürke pókhálóját körülöttük, aztán Klára vigasztalólag mondta: – De legalább egy szép emléked maradt, melyet nem követet utálat.

    Hevesen tört ki Annuskából: – Óh bár csak követte volna. Hát nem ösmered te azt a halálos vágyat a szépség, a boldogság után? Ettől csak az utálat menthet meg.

    - Honnan tudod te ezt megint kis göndör bárány? Hiszen férjhez se mentél, hiszen mit se éltél?

    Annuska föl se véve a közbeszólást, folytatja tovább, mintegy magának beszélve: – Oh, hogy kerestem emlékemben egy durvaszót, egy sértő tekintetet tőle, de nem volt semmi, pedig tudom, hogy tud úgy nézni, hogy tud úgy beszélni, hiszen ő is csak ember! Miért nem jött vissza, hogy ezt hallhattam volna tőle, ezt láthattam volna tőle? Kedvesen beszélt, szépen nézett, így ment el, így hagyta vissza emlékét, ezért gyűlölöm úgy, – hogy soha többé nem fogom elfelejteni.

    - De Annuska! – méltatlankodott Klára.

    Annuska ismét összehúzza lelke fölött a fátyolt, talán nem is tudta már mit beszélt? Szürke, unott hangon mondja: – Meggyújtom a lámpát, vagy menjünk teázni, adhatok egy csésze teát?…

               XIII.

    - Adhatok egy csésze teát?…

    Három hónap múlt el, s Annuska most Aladárhoz fordul egy szép, vékony porcelán- csészével kezében, ez elveszi tőle a csészét, ujjaik összeérnek, kezeik aztán szétválnak s a leány egyenesen Aladár szemébe néz, mintha valami sűrű nyomtatást akarna kiolvasni.

    Aladár végre eljött, s pár napot töltött Annuskáéknál. Együtt jártak a kertben, együtt teniszeztek. Szerettek együtt lenni, szerettek egymásra nézni, s mégis, mintha nem léteztek volna egymás számára. Vagy talán soha nem létezik senki a másik számára? Talán nem is létezik senki ebben a zavaros álomban, mit életnek hívnak? Csak úgy álmodja bennünk valami kívülfekvő erő az alakokat, s mulat rajta, hogy a fátyolképek magukat létezőknek képzelik, sőt a többiekről is elhiszik, hogy léteznek?

    Mint egy fátyolkép tűnt föl Annuska előtt Aladár. Sokszor, hosszan ránézett, mintha meg akarná valósítani. Ilyenkor Aladár közeledni akart hozzá, de a leány tekintete, mozdulata egyszerre zárkózott és színtelen lett. Nem a szerelmes hajadon szenvedélyes védekezése volt ez, de valami igazán megközelíthetetlen, megfoghatatlan. Ott ült mellette kis fodros ruhájában, de mintha alakja százszor is ki- be változott volna a ruhából: közelebb jött, fölmelegedett, aztán ismét lehűlt, eltávolodott, szétfolyt, megsűrűsödött, fátyolt vont magára, majd ismét tisztán látható lett s ezalatt mindig ott ült, mozdulatlanul, kezét egymásra téve, kedvesen, mosolyogva hallgatta Aladár beszédjét, csak néha nézett reá hosszan, behatóan, mint valami élettelen tárgyra, amelynek vonalait nem tudja jól kivenni.

    Aladár nem volt távol tőle, hogy megkérje kezét, de nem is volt elhatározva. Annuska gondolt erre az eshetőségre, nem utasította volna vissza, de nem is kívánta. Nem ment az események elébe, de nem is futott tőlük. Szívesen beszélgettek egymással, de minden szavuk megfogódott valamiben, mintha pókhálóba ütköznék. Nem értették egymást, nem értették magukat. Talán épp azért voltak ezek életük legkedvesebb napjai.

    Elek is megérkezett egy reggel. Azt hitték, féltékeny lesz Aladárra, de nem. Ő is beletalálta magát a szürke félhangba, amelyen mint egy halvány, piros rózsa világított keresztül egy- egy boldogabb perc selymes, sima rózsaszín fénye. Paula nem ért reá leányával sokat foglalkozni. Majdnem folyton Komlósyval volt bezárkózva. Néha igen leverten, de néha igen vidáman jött elő hosszú tanácskozásaikból.

    Aladár úgy érezte, hogy most itt egy idegen ember jelenléte fölösleges, de még maradt pár napig, mert elhatározta, hogy nem hagyja magát befolyásolni a mendemondák által, amelyek újabb időben Annuska anyagi viszonyairól mind sűrűbben szálltak.

               XIV.

    Mind sűrűbben szálltak…

    Mint a varjúkárogás őszi levegőben.

    Egy nap Elek mondotta neki: – Félek, hogy a vagyon itt tönkre megy, vagy ez már is megtörtént. Nem gondolta senki, olyan váratlanul jött. Ma már kétségtelen, hogy szegény Paula rosszul áll.

    Aladárt bosszantotta, hogy Elek ezt neki mondja. Csak nem gondolja róla?… s majdnem elhatározta, hogy még ma megkéri Annuskát. De a leány ma visszatartóbb, fátyolosabb, távolabb volt, mint valaha. Bár egész nap vele volt, nem jutott hozzá bizalmasan beszélni. A következő napon sem. Még három nap maradt, aztán gondolta: Inkább visszajövök télen. Addig jobban tisztában leszek vele és magammal, hiszen alig ismerem.

    Mikor az elutazás gondolat megért fejében, nagyon nyugtalan lett. Minden perc, mit Annuskával töltött, kín volt neki, ha csak lehetett bevonta Eleket a társalgásba, s alig várta, hogy kocsira szálljon.

    Csak már vasúton lennék, gondolta heves vággyal, – aztán Annuskára nézett végtelen szomorúsággal, végtelen szerelemmel. Tudta: ha holnap elmegy, vége mindennek. Hiába készül ő vissza, nem fog visszajönni, talán még ma kezében van sorsa, de holnap már minden elsiklik tőle.

    A búcsúnál hosszan egymásszemébe néztek, mindketten tudták, hogy utoljára, de azért erős hangon, mosolyogva mondták, mintha csak hitték volna: Viszontlátásra!

               XV.

    Viszontlátásra…

    Mondotta Aladár még magában, midőn a kupéablakból kinézve, meglátta a falu fehér tornyát, a kert körvonalát. Nézte, nézte… a kerekek megcsikordultak alatta, a láncok meghúzódtak, a vonat elindult és őt őrült vágy fogta el Annuska után: Annuskám, boldogságom, mindenem!…

    Ha a vonat most megáll, ő visszamegy, megkéri kezét, el se hagyja többet. De a vonat csak jobban zakatolt és gyorsabban haladt. Ismerni akarom, gondolta magába, talán bolond vagyok? Ki ismerhet egy asszonyt? Annyit tudok róla, hogy végtelen boldog voltam ott mellette, kell- e más? Milyen őrültség egy ilyen percről lemondani, – amíg tart. Holnap megyek vissza. – – – Csak az kellene, hogy kinevessen!…      

    - Szervusz Aladár! – szólalt meg egy hang a fülkesarokból. – Hova utazol? – Jó, így együtt megyünk! Aztán beszélt neki az útitárs mindenről, ami nem érdekelte, de amihez nagy érdeklődést mutatott. Ment vissza az életbe. A pókhálók szétszakadtak, a halványpiros rózsák elmaradtak az úton.

XVI.

A halványpiros rózsák elmaradtak az úton…

Talán a hó is belepte a selymes rózsaszín leveleket?

    Lassan hullott a hó napról- napra, milliónyi ezüst csillagával, sűrű puhatakarót vont a földre. Néha szél kavarta meg, ilyenkor kilátszott a fagyos föld, mint egy csontváz megsárgult darabja, aztán sűrűn szitált a hó ismét reá. Fehérség, elterjedő fehérség a földön, szürkeség az égben s a fehérség és szürkeség közt, fekete varjúk libegtek, kavarogtak, szálltak.

    Egész télen nem történ semmi, – külsőleg semmi…

    Annuskának többször fájt a feje s majdnem mindig fáradt volt, csak akkor érezte jól magát, ha beszűrődött ablakán a fehér alkony, s a szobából kivilágított a kandalló lángja a fehér alkonyba.

    Elhaladó szánkák csengői csilingeltek az úton, közeledtek, majd elhaladtak.

    - Jaj, csak senki se jönne! Senki és semmi!

    Félt minden változástól, szertett volna örökké ebben a puha szürke fehérségben maradni, melyben az ember öt lépésre se lát, de amely mégis védően, lágyan öleli, takarja.

    Ha este lefeküdt kis fehér ágyába, a fehér puha párnákra s magára húzta fehér puha takaróját, nem gondolta, hogy mire felébred, már más lesz, csak egy keveset, csak észrevétlenül, de még is egy kicsit más, napról- napra.

               XIX.

    Egy kicsit más napról- napra…

    Jön a jövendő, vagy mi megyünk az örökké álló, nem létező időbe?…

    Az örökké álló, nem létező idő lebeg Annuska kis fehér ágya felett. Fekete sötétség hullámozza körül a kis fehér ágyat. Belemerül minden a fekete sötétségbe. Nincs, mintha sohse lett volna: eltűnt a kis fehér párna, a rajta nyugvó kis göndör fej, de amint a külső jelenségek, eltűnnek a sötétségbe, belső jelenségek merülnek föl. Homályosan jönnek elő, elfelejtett, elzárt mélységekből, aztán mind tisztábban világítanak, fénylenek az álmok áttett színeiben, az álmok áttett értelmében. Annuska álmodik:

    - Egy asszony közeledik hozzám. Nincs rajta semmi különös, olyan, mint valami cseléd, vagy kis boltosné: az a puha formátlan termet, az a jelentéktelen, színben, vonalban bájtalan arc, semmi rémítő, semmi baljóslatú benne. Inkább unalmas és közönséges. De én érzem, tudom, hogyha ez hatalmat kap, vége mindennek…

    Lassan közeledik, s én mindjobban megbénulok, kiáltani akarok: jer, segíts édesem! de látom, hogy az ő szemei nem látják a veszélyt, hogy csak nevetségesnek tart, ha szólok. Az asszony ezalatt mindig közelebb, közelebb jön, egy alkalmatlan légy tapadó, lassú tolakodásával. Átfogja kezeivel hátulról derekamat, átölel karjaim alatt, s szorítja lassan- lassan szívemet, de csak úgy, mintha nem is tudná mit teszen, előbb ujjai hegyével, aztán egész tenyerével. Amint a bordákhoz nyomja, erőm mindjobban elvész, lélegzetem eláll, már- már elkábulok, még egy gondolat, még egy vágy mentség után… Összeszedem minden erőmet, visszanyerem hangomat, kétségbeesetten kiáltom: Jer édes, segíts! Hisz ez a… Elereszt, egyszerre eltűnik, menekül, mert nem akarj, hogy fölismerjék…

    Annuska szívdobogással ébred föl, el van rémülve, kinyitja szemét, belebámul a sötétbe.

    Áll a sötétség, áll a csend, Annuska feszült figyelemmel néz és hallgat, míg elkezd a sötétség szikrázni, a csend zúgni. Ilyenkor mondta ő gyerekkorába dadájának: jajdadám, rázzák az éjszakát, s a dada türelmetlenül, megnyugtatóan felelte: – ugyan már ki rázná? csak aludjon!

    Most nem nyugtatja meg senki, mereven nézi a szikrázó sötétséget, hallgatja a zúgó csendet. Aztán halk, valódi hangok jönnek: egér zörmöl a fásládában. Kívül talán hulló levél az ablak táblához ütődik. Mintha valami megmozdult volna a sötétben, talán léghuzamban lebbent egy pókháló?

    Már egy halk, szürke derengés is belopódzik a bezárt táblák hasadékai között. Annuska szempillái lezáródnak, ő maga jobban behúzódik takarói közé, s elalszik, mély. álomtalan álommal a közelgő hajnal megnyugtató oltalma alatt.

               XX.

    A közelgő hajnal megnyugtató oltalma alatt… gyöngyvirágok nyíltak, májusfa virágzott, nárciszok csillagozták ki a zöld gyepet. Annuskának többet fájt a feje, mint máskor. Már alig foglalkozott valamivel.

    Télen, ha sápadt volt, mondotta neki anyja: – tavasszal majd jobban fogod magad érezni, és ha nem fürdőbe viszlek.

    Paula ugyan tudta, hogy ez nehezen fog menni. Anyagi körülményei mindig szűkebbre szabódtak s Komlósy ismételten takarékosságra intette, talán mert tudta, hogy erre úgy se lesz képes, s hogy Paula, aki a rendes kerékvágásban, ügyesen és okosan vitte háztartását, soha se fog tudni új viszonyokba simulni, sőt, ha a kerékvágás elfogy, utat veszt, és megy neki mindennek, vakon, meggondolatlanul…

    Nőtt a meleg, Annuska sápadtabb lett, az orvos is sürgette: – Erősíteni kell, a fürdő elkerülhetetlen.

    Paula ruhákat rendelt, saját maga és leánya számára, többet és drágábbat, mint máskor tette volna, de tudta, hogy egyelőre az olcsóbbakat se bírja kifizetni, hiszen úgyis mindegy, legyen hát szép! Annuska sokszor mondta: – De mama, minek az a sok ruha! Senki se ismer ott minket! – Paula türelmetlenül válaszolta: – Sohase láttam ilyen fiatal leányt! Menj kolostorba, ha ilyen apáca- természeted van. Úgy se fogsz soha férjhezmenni. Tavaly, mikor Aladár itt volt, mindenki tudta, hogy miattad jön, s te úgy viselkedtél, mint egy fából faragott bálvány. Néha pedig magam is azt hittem, hogy tetszik neked. Nem is tudom, mit akarsz? Hiszen én azt sem ellenzem, ha Elekbe vagy szerelmes. Akkor kér meg, mikor akarod. Csak már akarnál valamit!    

    - De kedves mamám, mit akarjak?

    - Hiszen éppen az a baj, hogy nem tudod, csak jársz, ment egy bús gerlice, vágyódol valami után, magad se tudod, mire…

    Annuska ugyan jól tudta, hogy e percben mi után vágyódik: Oh, hogy vágyódott rózsaszín perkálruhás mamája után, ki hajdan vele szaladgálta be a kertet. Vagy jó öreg dadája után, ki úgy meg tudta nyugtatni, ha éjjelente félve mondta: – Jaj dadám, rázzák az éjszakát! Ugyan már ki rázná? Csak aludjon? – vágyódott utána, de nem szólt semmit.

               XXI.

    Nem szólt semmit…

    Akkor se, mikor a fürdő- szálloda teraszán fiatal urak vették körül. Neki úgy fájt a feje, a mama pedig oly vígan beszélgetett velük.

    Eleinte, míg nem ismertek senkit, egyedül sétált anyjával, ez jólesett neki. Szívta be a fenyőillatú levegőt, érdeklődése felébredt az erdőért s a hegycsúcsokért. Észre sem vette, hogy mások őket észreveszik. Szép öltözetük, csinos megjelenésük feltűnt.

    Egy úr: – Milyen kedves kis leány?

    Egy másik: – A mama még szebb, s milyen coquetten viseli a haját, más asszony nem merne ilyen előnytelenül fésülködni.

    Azért teszi, hogy annál jobban feltűnjék.

    Pedig Paula csak nem mert előnyösebben fésülködni, restellte volna leánya előtt. De már itt- ott szabadra bocsájtott egy- egy hajszálat, hogy berámázza kövér Rubens- arcát.

    Egy reggel ismerősük érkezett a fürdőbe, vidám csinos fiatal asszony. Most már vele sétáltak, s mint egyik láncszem a másikhoz, fűződött egyik ismeretség a másikhoz. Ismertek, ünnepeltek lettek egyszerre, nem volt már egy perc nyugalmuk. Már reggel jöttek a bizalmas barátnék, s délután szobájuk szűk lett a társaságnak. Ha kimentek, az első lépésnél ismerősre találtak. Egy napon három meghívást is kaptak, vagy náluk volt tea. Ilyenkor Annuska fáradtan nyújtotta a süteményes kosarat a vendégeknek, a cukrot, a citromot, a rumot, s úgy, de úgy fájt a feje, úgy vágyódott a csendes, havas téli alkony után. Paula napról- napra jobban virult, napról- napra vidámabb lett. Sokszor mondta: – Olyan boldog vagyok, Annuskának oly jót tesz a levegő, már ismét jó a színe. – A vendégek udvariasan bizonyították: – Oh, sokkal jobban néz ki, s szánakozva néztek a fáradt fiatal leányra.

    Este kilenc óra volt. A vendégek végre elmentek s ők kivételképpen otthon töltötték az estét. Annuska kiült a szálloda teraszára. Nem volt ott senki. A szálló körül magas hegyek, fenyőerdők, de előtte elterülő széles völgy, majdnem lapály.

    A hold fénye hullámzott el rajta s apró ködök jártak a pókhálós füvek felett. Annuska gondolta: most így jön fel a hold a mi házunk mögött. Milyen furcsa! A szobák pedig üresek és sötétek, nem jár bennük senki. Szegény nagypapa a mellékházban, vajon hogy van? Már bizton alszik. Jól ápolja- e Pista? Aztán mintha csak hallaná a lágy, vontatott hangot, távoli mocsarakból: bizton fütyül most a teknősbéka. Hogy szerette ezt a fütyülést és mégis, hogy félt tőle, mintha a világnak minden baljóslata benne lenne. Ha elhallgatott, szinte szívdobogva várt, mikor kezdi újra a panaszos fütyülést sásas mocsarakban? Ma levél jött otthonról: Vasas Biri meghalt, írta a kasznárné. Vasas Biri, a nagy vastag szolgáló, veres karjaival, fehér fogaival, széles nevetésével, aki alatt rengett a föld, ha mezítláb végigszaladt az udvaron, ki annyit bosszantotta, hogy nem akart cipőt húzni. Még most is látja, hogy száll fel a por vastag sarka körül, hogy nyomódik át a késes- szürke sár nagy gömbölyű lábujjai között. Minden lépése után mélyen lenyomódik az öt lábujj, mélyebben a sarka, aztán megfényesedik a mélyedés a beható víztől s az egész nyom fényes ezüstre változik a kékes- szürke sárban.

    Hogy Vasas Biri soha többé nem fog az udvaron ilyen nyomot hagyni!

    Lehetséges, hogy most ott fekszik az a kövér nagy leány, mereven, ünnepélyesen, mint a nagyasszonyok, a királynék, az apácák, hogy pár hét múlva eltávozik, feloszlik, mint a nagyasszonyok, a királynék, az apácák?

               XXII.

    Mint az apácák… a halál csendes kolostorában, szűk celláiban, úgy látta most Annuska azt a számtalan fehér asszonyt, akiket évezredek óta lefektettek a fekete földbe.

    Naponta kérte anyját: – Mama, menjünk már haza! Isten tudja, mi minden változik otthon, ha soká itt maradunk.  

    - Ugyan mi változnék?

    - Csak menjünk haza!…

    Sokszor gondolta magában: szegény mama olyan jól mulat itten, bár csak maradhatna, s én magamba mehetnék haza!

    De jó anya hogy hagyhatná gyermekét? Még hozzá ha e gyermek fiatal leány! Ezért ment vele, mikor a leány már sehogyse akart maradni. Végtelenül sajnálta a szép helyet, ahol oly kedves társaságot talált, s hol a levegő oly jót tett Annuskának.

    Elutazásukkor kocsijuk tele volt virágbokrétákkal s egész sorfal fekete kalap emelkedett le előttük, s egész sorfal fehér zsebkendő intett utánuk.

               XXIII.

    Egész sorfal fehér zsebkendő intett utánuk… míg az is eltűnt és vége volt a fürdőidénynek, mely annyi kellemes emléket hagyott Paula szívében, s mely Annuskának úgy tűnt fel, mint egy lázas éjszaka sikertelen álma.

    Egy nap Paula nevetve jött be leányához. Levelet tartott kezében, arca rózsás volt, szemei fénylettek: – Képzeld, Annuska, az a bolond Örley Sándor mit ír?

    Annuska már a fürdőben különösen kiállhatatlannak találta Örleyt, mindig mondta, hogy tolakodó és kellemetlen, s ha a sétáknál Paulának súgott valamit s nevetett hozzá, ez mindig fölingerelte. Ilyenkor beszélt ő is vele: hogy ne mindig szegény mamát untassa az a neveletlen ember. – Azért levele sem érdekelte. De Paula leült egy karosszékbe s kissé zavartan folytatta, mint aki egy kellemetlen föladaton akar túlesni. Gyorsan darálta le, mint egy felmondott leckét: Hallgasd csak! Azt írja: Reá tudnám- e magam szánni, hogy felesége legyek? Bolond fiú! És milyen szenvedélyesen hóbortosan ír!

    Annuska szeme fölcsillant: – A szemtelen! – villámlott agyán keresztül s egy percre úgy érezte, mintha fia volna anyjának s mintha az ő kötelessége lenne Örleyt megölni. De aztán fátyolos lett ismét a tekintete s tompán, színtelenül felelte: – Talán jó is lenne, ha hozzá mennél, hiszen mindenki mondja, hogy az özvegység oly szomorú, te pedig milyen régen vagy már özvegy!  

    - De ugyan Annuska mit gondolsz? Én, és férjhezmenni! Aztán még korban illenék legalább hozzám, de hiszen talán tíz évvel fiatalabb nálam. Inkább neked való férj lenne.

    Nekem!?… – és Annuska úgy csodálkozott, hogy ő is szóba jön még. Úgy érezte, hogy ez régen lehetséges lett volna, nem Örleyvel, – soha… de talán Aladárral. talán Elekkel, vagy valaki egész mással, de nem most… Ha megkérdezik, miért nem ma, nem tudott volna reá felelni, csak érezte, csak tudta….

    Aztán odaült anyjához, a szék karjára, fejét magához vette, haját simogatta, mintha egy kis gyereket akart volna megnyugtatni: Édes, kedves mamuskám!

    Paula egészen ellágyult e szokatlan gyöngédségtől, előbb szemeit törülgette, aztán zokogni kezdett, mindig hevesebben, míg ismét lecsendesült leánya karjai között, s egyszerre töredelmesen, bűnbánóan mondta: – Bocsáss meg, rossz anya voltam, haszontalan asszony vagyok.

    A leány csak tovább simogatta haját, nem szólt semmit, nem is tudta, mi fog most jönni?

    Paula okoskodóan folytatta: – Nem gondoltam vagyonoddal, elment minden, ma szegények vagyunk, ágról szakadt szegények, pedig hidd el, nem prédáltam, de a rossz évek, – a rossz viszonyok, – nem is tudom, mit csinálnék Komlósy nélkül? Képzeld, az áldott jó ember, meg akarja venni a birtokot, csakhogy rajtunk segítsen. Téged különösen szeret, főképp te miattad teszi, mert ő veszít rajta, csakhogy nekünk maradjon valami.

    Annuska még gyöngédebben simogatta anyja haját: hiszen most már úgyis mindegy minden, ha a fák is másoké lesznek, talán ki is vágják őket? S az ő kis szobájában a Komlósy- gyerekek fognak helytelenkedni. De legalább akkor ő már nem lesz ott, nem fogja hallani, ha a fák recsegve dőlnek le, hol is lesz ő akkor? És egész közömbösen kérdezte: – Mikor?…      

    - Óh, még arra van idő, még arról beszélünk. Hiszen talán nem is lesz szükséges, csak nagy szerencse lenne, éppen ha eladhatnók a birtokot, mielőtt rákényszerülnénk, de még sokára…

XXIV.

    Sokára!…

    - Mi lehet még sokára? – gondolta Annuska. – Hiszen már minden olyan közel, aztán már nincs semmi!… Semmi…

    - Méltóztassék csak bemenni, az öreg úr igen rosszul van! – A szobaleány kiáltotta be, még mielőtt egészen kinyitotta az ajtót, e kellemetlen sietséggel is illő felindulást és mély ragaszkodását jelezve.

    Annuska leszaladt a mellékházba.

    Már az egész fölkavarodott nyugtalanság, mi a falusi unalomban eseményeket jelez, rajzotta körül a házat. Cselédek futkostak ide- oda, vizet, jeget, melegítőt s más egyéb haszontalan dolgokat hordva. Hat is kiáltott egyszerre a kocsisnak, hogy fogjon be, menjen orvosért.

    Bent Paula ült a beteg ágya mellett, kezét fogta, s csillapította.

    Az öreg úr keveset tudott magáról, de önkénytelenül Paulához fordult, míg Annuska ügyetlenül és izgatottan állott az ágya végénél, és nézte a változást, mely a beteg arcán végbe ment.

    Érezte, hogy ez, amit először lát itt életében, minden rémületnek megfejtése, minden titoknak kezdete.

    Négy nap és négy éjjel fonta az enyészet pókja sűrű hálóját eszmélet és életerő felett. Négy nap és négy éjjel virrasztott Paula a beteg ágya mellett.

    Annuska alig váltotta föl egy negyedórára.

    - Menj, gyermekem, nem neked való hely ez, – mondotta neki anyja gyöngéden, – úgy is sápadt vagy, menj a levegőre, élvezd az életet. Végtelen hálás volt leánya iránt, mióta ott a karosszékben haját simogatta, s ápolta a beteget önfeláldozással, odaadással.

    Mindenki bámulta Paulát: – Milyen áldott jó asszony! Milyen szív, de szegény milyen rosszul néz ki! Nem csoda, a fáradtság, az aggodalom… Négy nap és négy éj múlva az élet keze kezdte ismét széttépni, bontogatni a halál pókhálóit. Bejött az élet napsugár képében, az ablakon, bejött a levegőben, bejött ételekben, italokban, bejött, senki se tudta, miért? Hogyan? Bejött, mert neki úgy tetszett.

    Paula most már kevesebbet volt a betegnél, elvonták ismét háziteendői, Komlósy tanácskozásai.

    Különben az öreg urat nem is lehetett már betegnek mondani, csak gyönge volt és homályos elméjű, mint már évek óta.

               XXV.

    Mint már évek óta… jött Annuska hozzá reggelenként, elbeszélgetett vele, aztán csöndesen leült az ablakhoz s kinézett, míg az öreg úr lassan szivarozott s nagyokat sóhajtott.

    - Nézd, nagypapa, hogy kúszik az a fehér macska arra a fára.

    - Látom, látom, – de nem nézett oda, csak szivarfüstjére, talán már nem is látott olyan messzire? S Annuska csak maga figyelte, hogy mászik egy sovány fehér macska, egy vékony kis gesztenyefára az ablak alatt, hogy mélyed be körme a fiatal fa elöregedett kérgébe, hogy tapad oda fehér szőre a szürke törzshöz, s hogy hullnak le a zörgő levelek a kis elöregedett fiatal fáról.

XXVI.

    Hogy hullnak le a zörgő levelek a kis elöregedett fiatal fáról…

    Sokszor jutott Annuskának eszébe, – maga se tudta, miért? Aztán elgondolkozott: hogy jött így minden?

    De hát mi is jött? Éppen semmi, hiszen a birtokkal még nem biztos, nagyapa jobban van… Aladár?!…

    Két év előtt – akkor tizenhét éves volt, – nem így képzelte az életet. De milyen régesrégennek látszott ez már! És mi is volt akkor más? Semmi, vagy minden?!

    Folyt az élet mindennapi medrében, már nem kísérte olyan izgalom a hírt, ha az inas vagy a szobalány mondta, hogy az öreg úr ismét rosszul van. Megszokták, mert oly gyakran ismétlődött. Most ilyen alkalomkor Paula maga küldte Annuskát, váltaná fel őt a betegnél. Sokszor csak a szobaleány maradt bent, s Paula csak utána nézett kétszer- háromszor napjába. Orvosért se küdtek, úgy se tudott mit mondani, csak hogy gyenge, aztán három- négy nap múlva mindig magához jött.

    Annuska végtelen fáradt volt mindig az ilyen napok után, feje mind jobban fájt, de nem mondta senkinek, úgy sem lehet azon segíteni.

               XXVII.

    Nem lehet azon segíteni?…  

    - Annuskám, édes egyetlenem, mondja, miért nem? Hiszen tudja, hogy szeretem évek óta, egyedül, kizárólag, hiszen oly kedves volt mindig velem, mondja, miért nem?

    - Nem tudom, Elek.

    - Mást szeret! Mondja!

    - Nem tudom, Elek. Nem, nem, senki mást.

    - Hát akkor?…

    A leány kezet nyújtott Eleknek s nyíltan, szelíden mondta neki: – Azt hiszem, magát szeretem legjobban.

    - Hát akkor?

    - Nem, nem, hagyjon most! Jobb magának, talán nekem is? Nem tudom.

    - Annuska, csak egy szót!

    - Nem ma, majd holnap…

    Elek elnézte, hogy foltozza ki a levelek árnya a leány arcát, ruháját, kezét, hogy játszik a napfény egyes hajaszálán, szempilláin.

    Nem szóltak többé semmit, mentek föl a terasz felé.

    Már mind ozsonnánál ültek: a vendégek s a háziasszony. Paula teát töltött. A napsugár átvilágított a topázbarna leömlő teán, megcsillant az ezüstkanál szélén, míg a ribizli vérpiros bogyóit kék égreflexek zománcolták be: egy kis kék pont mindegyik piros gömbölyűségén. Kékesen világított a fehér abrosz a sárgás- fehér tejhab alatt s erőteljesen vált ki a magasnyakú üvegkannában a hideg kávé fényes barnasága. Vendégek ültek az asztal körül: két idősebb asszony fekete ruhában s egy sárgásruhás leány, sárga virággal a keblén.

    Mind mosolyogtak, s Annuska és Elekre néztek. Mikor ők az asztalhoz értek, Annuska szeretett volna nekik odakiáltani: Nem úgy van, hiába mosolyogtok!

    Elek pedig zavart volt, mint egy tizenhatéves leány, kedve lett volna mondani: Talán? – Még nem tudom – de talán?

    Aztán magyarázta, hogy csak a tónál voltak Annuskával a vízirózsákat nézni, pedig senki se kérdezte, hogy hol voltak, nem is feleltek reá, csak mosolyogtak, a két feketeruhás asszony, s a sárgaruhás leány.

               XXVIII.

    A két feketeruhás asszony, s a sárgaruhás leány mentek kocsin, holdvilágnál.

    Hullámzó holdfény mindenütt, selymes hullámzó holdfény, csak távol fák pókhálószerű megjelenése itt- ott. A fák szürke pókhálója felett, a holdsugarak halványarany pókhálója.

    Halad a kocsi az arany pókhálók között a szürke pókhálók felé.

    - Kár volt oly soká maradni, elkésünk, – mondja az egyik feketeruhás asszony.

    - Bizony elkéstünk, – feleli a másik feketeruhás asszony.

    - Hiszen holdvilág van, – mondja a sárgaruhás leány.

    Ismét csend a holdvilág halvány arany pókhálója alatt, csak a kocsi zörög folytonosan egyformán, s távol falvakban kutyák ugatnak.

    Mikor már majdnem hazaértek, szól a sárgaruhás leány: – Most Annuska Elekkel sétál a holdvilágnál, bizton vele sétál, vagy a lugasban ül vele.

    - Nagy szerencséje akadt, – mondja az egyik feketeruhás asszony.

    A másik feketeruhás asszony nem szól semmit, csak sóhajt háromszor.

               XXIX.

    Sóhajt háromszor…

    - Hallotta, Elek? – mintha valaki sóhajtott volna.

    - Megmozdultak a levelek a szélben.

    - Hiszen szél sincs!

    Mindketten egyszerre Aladárra gondoltak, s egyszerre elkezdtek róla beszélni.

    Elek nem volt féltékeny, és Annuska nem volt zavart. Természetesen hosszan beszélgettek róla, jobban gondoltak e percben vele, mint saját magukkal. Mintha Aladár most velük lenne, mintha áttörné azt a feszültséget, amely egész nap, egész estig mindjobban kihúzta idegeiket.

    Természetesek és vidámak voltak, mint réges- régen, mikor Elek vakációra jött Annuskáékhoz. De ismét egy árny vonult el a leány arcán.

    Elek megkérdezte: – Annuska, miért lett egyszerre oly szomorú?

    Annuska: – Nem vagyok szomorú, csak nyugtalan.

    Elek: – Miért?

    Annuska: – Olyan jó e szép csendes este, eszembe jutott, milyen lesz egyszerre az én utolsó jó, csöndes estém? Akkor se fogom- e tudni, hogy utolsó? Különben az ember mindent tud, csak a gondolat néma, nem tud beszélni, se hozzánk, se máshoz.

    Elek: – Nem értem, mit akar ezzel mondani?

    Annuska: – Volt maga süket- néma intézetben?

    Elek: – Egyszer, gyerekkoromban.

    Annuska: – Lássa, azok is megtanulnak beszélni, de maguktól még se tudnak semmit se mondani. – – – A gondolat mindig süket- néma.

    Elek: – Édes Annuska! Hát igazán jónak találta az estét? Nem is hiszi, milyen boldoggá tesz ezzel az egy szóval!

    Annuska: – Jó éjszakát, Elek, hűvösödik. – Annuska közömbösen nyújtott kezet Eleknek s úgy érezte, hogy ez elrontotta az estét: minek mondja, hogy olyan boldog?

    Mintha harmatcseppeket akart volna pókhálóból kiszedni. A pókháló szétszakad, a harmatcseppek kihullanak és akkor mondaná: de milyen szép, mint a gyémánt!

    És Annuska fáradtan, unottan feküdt le, elfelejtette a szép estét, elfelejtette, milyen jól érezte magát a lugasban holdvilágnál, csak azt tudta, hogy a fárasztó nap kifeszítette kidegeit, és hogy már semmi sincs úgy, mint régen – két év előtt?…

               XXX.

    Már semmi sincs úgy, mint régen – két év előtt…

    Új hidakról mondják, hogy a rajtajáró vonatok rezgése által a parányok másképp tömörülnek, s egy szép nap, egy bizonyos vonat átsiklásánál a híd összeomlik. Nem használ semmi: a számítás helyes volt, az anyag jó, de a rezgés másképp tömörítette a parányokat…

               XXXI.

    A rezgés másképp tömörítette a parányokat… lelkében…

    Összeesik- e, ha más rezgések járják át?…

    Később- e? Előbb- e? Talán ellenáll hatalmas rázkódásoknak? Talán minden rázkódásnál is összeesik?      

    - Ki tudja?

XXXII.

    - Ki tudja?

    Ha Aladár visszajön, ha Elek nem szól, ha nem gondol a fűrészre, amely a fákat a kertben kivágja vagy arra a levélre, mit a mama egy reggel behozott s ha nem látja meg a nagypapa arcán – de mit is? – azt a rémületet, azt a borzadályt. Ott látott ő meg mindent. Minden hiába, ha egyszer ez van! Ha itt nem, úgy mégis meglátja előbb- utóbb valahol, s akkor úgy is mindegy…

    Reggel a nagypapa ismét rosszabbul volt.

    - Annuska kérlek menj be hozzá, – mondta Paula, – Lizire még sem lehet egész nap bízni. Ha ez folyton így megy, ápolónőről kell gondoskodni.

    - Ráérek én mama, úgy sincs semmi dolgom, – felelte Annuska közömbösen.

    Paula: – Nekem igazán lehetetlen most benn maradni. A számadásokat kell elvégeznem. Komlósy mondta, hogy eljön ma délután.

    Annuska: – Hiszen majdnem mindennap eljön!

    Paula: – Nem, de ma… – Paula nem fejezte be a mondatot és Annuska tudta, hogy a fák élete most már épp oly bizonytalan, mint a nagypapáé.

    Az udvaron Elek jött elébe. Soká várt reá, hogy megláthassa, hiszen Annuska mondta neki, hogy: Majd holnap! De ő mindjárt látta, hogy nem ma lesz ez a holnap.

    Elek: – Délben elutazom, s tudom, hogy nem jön ki ebédig a betegszobából.

    Annuska: – De miért megy el?

    Elek ránézett Annuskára, ki végtelen zavarba jött, nem tudott mit mondani, így csak kezet nyújtott Eleknek.

    Hát ennek is vége! Hogy hasonlított ez a búcsú a másikhoz! Minden olyan egyforma az életben, mindennek vége, csak alig, hogy elkezdődött.

    Paulához is elment Elek búcsúzni. Íróasztala mellett találta. Előtte nagy számadás- könyvek, papírszeletek, csupa számokkal, mindenütt számok, s ő ott ült a számok közepette, fejét egyik kezébe támasztva, míg a másikban egy bemártott tollat tartott. Oly élhetetlennek, szórakozottnak látszott szegény asszony.

    Rábámult Elekre: Miért jön ő most be hozzá? Előbb nem értette, hogy búcsúzni jött, de aztán, ismételten kérdezte: – Miért megy már? Azt reméltem hosszabban marad. Lássa, úgy örülök mindig, ha Annuskával van, akkor kissé felvidul szegényke.

    Elek: – Hát máskor szomorú?

    Paula: – Óh tudja, én féltem ezt a gyereket… Apja, nagyapja…

    Elek: – De az Istenért, akkor ne hagyja a betegszobában! Megyek, felhívom…

    Paula: – Óh nem. Jót tesz neki a csend. Ott megnyugszik. Isten áldja, édes Elek, sajnálom, hogy megy, persze, ha nem lehet, nem tartóztatom.

    Elek úgy kívánta, hogy tartóztassák. Kimondhatatlan aggodalom szállotta meg. Szeretett volna Annuska felett őrködni. Nem izgatná fel többé kérdésével, csak sétálni vele, szórakoztatni, felvidítani, mint régen. De nincs már joga hozzá. Mi is jutott eszébe, hogy mindent egyszerre széttépett, elrontott, mit hosszú évek szőttek? Várhatott volna még, míg Annuska magától hajlik hozzá. Elhamarkodta. A leány is, az anyja is, elbúcsúztak tőle, most már nem mondhatta: hogy mégis maradok, pedig az anya is, a leány is sajnálták, hogy elmegy és Annuska úgy érezte, hogy szétszakadt utolsó szála a jó meleg, biztos életnek. Pókhálószál volt ez is, mint a többi…

    Hogy szakadnak szét egymásután, mások pedig fonódnak- fonódnak az élet körül, míg szürke sötétségükkel egészen befonják, míg szétbonthatlanok, eltéphetetlenek lesznek.

    Fonódnak, sűrűbben, erősebben, összehúzódnak, s csendesen, alattomosan megfojtják az örömet, az erőt, az életet…

               XXXIII.

    Az örömet, az erőt, az életet…

    Mikor is történt a változás? Annuska nem tud visszaemlékezni. Sokszor akarta ő már megfigyelni, mikor megy át ébrenlétből az álomba? Melyik az utolsó ébren- gondolatja? De sohase tudta megkapni, hol folyik egymásba az ébren- öntudat és az álom? S nem tudta megfogni, hol folyik egymásba boldog ifjúsága, s ez a szürke reménytelenség? Mindig így volt ez? De nem, hiszen még emlékszik szép világos napokra, hiszen csak pár hét előtt, mikor a fehér macska kúszott a kis gesztenyefára, még nem volt ilyen egészen sötét s Annuska nem tudta, hogy minden gondolat maga köré gombolyítja az öldöklő szálat, félig öntudatos őrületében, sűrűben, sötétebben.

    Csendesen, mozdulatlanul ült fehér ruhájában, egy egyenes karosszéken, elfordulva az ablaktól, belebámult a szürke szobába a nagypapa ágya felé.

    Viaszsárgán feküdt fehér párnáján az öreg úr őszszakállas feje, a szemek fehérje kilátszott a lezárt szemhéjak alatt. Néha megmozdult a barna selyemtakaró, ilyenkor Annuska hozzá ment s csak hogy épp valamit tegyen, vizet kínált neki, vagy megigazította párnáját, de a beteg már semmit se értett. Ide- oda forgatta fejét egyik oldalról a másikra párnáin, ide- oda, ide- oda.

    Néha érthetetlenül nyögi: Annuska!

    Annuska orvosságot akar neki beadni, hogy megnyugtassa, de fél, mert tudja, hogy mákony van az üvegben, hátha megnyugodna örökre? Halálos mély csend a szobában, majdnem hallhatóan hullnak a percek az idő űrjébe, egymásután, folyton, szakadatlanul.

    Annuska kezei, amint ölében tartja, mindjobban egymásra nyomulnak, a fejét se mozdítja. Egyenesen, mereven ül. A gondolatok is lassan merevednek meg agyában. Előbb homályosan, kocsonyaszerűen inognak ide- oda. De aztán megkövesül, megmarad egy gondolat: Vágy a nyugalom után. Ez elnyom, elöl minden más gondolatot.

    Ahogy halad az idő, egyes napsugarak lopódznak a szobába.

    A morfiumos üveg világít a sűrű homályban. Fénye vonzza Annuska szemét magához. Vonzza kezeit, vonzza egész testét, de még nem mer megmozdulni.

    Majdnem hallhatóan hullanak a percek az idő űrjébe, egy, vagy száz, vagy ezer?…

    Kint a folyosón megmozdult valami. Annuska összerezzen: – Még nem késő, még lehet!…

    Gépiesen, mereven nyújtja ki karját a morfiumos üveg után, éppen elérte az asztalon, gépiesen, mereven üríti ki az üveget, egészen az utolsó csöppig, gépiesen, mereven ejti a földre. A széttörő üveg megcsörren, aztán mély csönd ismét…

    A leány mozdulatlanul ül a karosszékben, csak feje hajlik kissé előre…        

    - Annuska! – nyögi a beteg, – Annuska, – mondja másodszor is panaszosan, – Annuska! – ismétli ijedten, majdnem kiáltva. Aztán kissé fölemelkedik, mintha széjjel akarna nézni megtört szemeivel, de aléltan hanyatlik vissza.

    Kezeit kinyújtja még Annuska felé, mintegy segítséget keresve, vagy oltalmat adva.

    De sovány karja visszahanyatlik a takarón. Ismét mély csend.

    Annuska nem mozdul s majdnem hallhatóan hullanak a percek az idő űrjébe.

    Megmozdult a szögletben valami, egy pók kezdi hálóját fonni a karosszékről az ágyig. Ide- oda futkos. Már megkötötte a szálat, a karosszék és az ágy között.

    Délre fordul a nap, mindjobban ömlenek be a sugarak az ablakon. Mindjobban tódul be a déli napban leszűrődött virágillat. Annuska lakja világít a betóduló fényben, mint egy régi szentkép, elfelejtett régi templom homályában.

    Délre fordul a nap, sugarai beömlenek a szobába. Egy- egy sugár eltéved egész az ágyig, melyen a haldokló öreg ember fekszik. Aranykévéket ont, körüllángolja a karosszéket, amelyen a halott leány ül.

    Lángoló arany napfényben, szürkén inog a pókhálószál a karosszéktől az ágyig.

    Alszik minden, a déli óra csendjében a napfény hulláma alatt, de ébren, majdnem sivítóan csillan meg a földön egy törött üveg darabja.

               XXXIV.

    Egy törött üveg darabja a földön.    

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo