Szabó Pál búcsúzója

           Magyar népballada

Permájosi csárda
Körül van sáncolva,
Dúzs Istvánnak kis pejlova
Körösztül ugrotta.

Tizet üt az óra,
Rajtunk csaptak máma.
Még jól el sem aludhattunk
Az első álomba.

Hét vármegye hajtott,
Soha meg nem fogott,
Ez a három csudarongyos
Jaj, de rajtunk csapott!

Oda az életem,
Minden reménységem;
Az öcsémet agyonlőtték,
Engem levasaltak.

Vas alatt kísérnek,
A kocsira tesznek,
Még reggelre kis-zombiri
Nagy tömlöcbe tesznek.

Letesznek messzire,
A legfenekire;
Magam vagyok, kedves rózsám,
A nagy sötétségbe!

Lovam, édes lovam,
Le vagy-e te zárva?
Ládd, a gazdád keze-lába
Hogy le van láncolva!

Látom, a törvénybe
Tizenketten ülnek,
Tudom, mind a tizenketten
Rólam törvénykeznek.

Rólam beszélgetnek,
Rólam törvénykeznek, –
Tudom, azt a törvény teszik,
Hogy fölakasztanak.

Kérem az urakat,
Még egy szavam volna:
A lovam felülhetnék,
Majd könnyen beszélnék!

Lovamra ülhetnék,
Majd könnyen beszélnék:
Kis-zombori törvényházát
Majd körülkerülném. –

Áldja meg az Isten
Kis-zombor fajuját,
De verje meg az Úristen
Dúzst egyedül magát!

Szállj el, madár, szállj el
Vásárhely városba:
Ott lakik az édesanyám
Egy alacsony házba.

Szállj az udvarába,
Szállj a szobájába,
Viddel ezt a bús levelet,
Tedd az asztalára.

Ha kérdi: hogy vagyok?
Mondjad, hogy rab vagyok,
Kis-zombori nagy tömlöcben
Térdig vasba vagyok.

Térdig vasba vagyok,
Könyékig bilincsbe, –
Illés napján, szerdán délben
Visznek a vesztésre.

Se eső nem esik,
Se harmat nem látszik,
Mégis az én üngöm-gatyám
Két oldalról ázik.

Édes anyám vót kend,
Mért nem tanított kend?
Gyönge vessző ága vótam,
Mért nem hajlított kend?

Szegényt nem bántottam,
Gazdagot raboltam,
Pajtásomat embereltem,
Szépasszonyt öleltem.

Meghalok, meghalok,
Még beteg sem vagyok, –
Kis-zombori szőlők alatt
Leszen meghalásom.

Nem bánom, nem bánom,
A rózsám sajnálom:
Nincsen kenyérkeresője,
De van elvesztője! –

Monostor, Torontál megye; gyűjtötte Kálmány Lajos