Mécs László: A szőlőmunkás balladája

A szőlődomb csuhajt kiáltott,
a fajdkakas forrt, dürrögött,
a fülemülék fütty zengett.
– A szőlőmunkás a rögöt
kapálta s egy hangot se hallott.

A barackfák új krinolinban
kacérkodtak, s a fák között
egy lány égő élet-pirosban
sétált. – A munkás kötözött,
karózott és semmit se látott.

Urak majálison mulattak
s már hadonásztak a kezek:
úgy látszik, mámor-pillét fogtak.
– Ő kéklő lét permetezett
maszatosan. Semmit sem érzett.

Dús ősz. Arany öröm-gerezdek
a domb minden zegén-zugán.
A teremtés ős bája zengett,
pajzánul pános és pogány.
Szüret előtt színes csend jött.

Vasárnap volt s a szőlőmunkás
e szívtelen, vak és süket,
babájával a domb felé ment,
hogy szemüket és fülüket
miket beólmoztak a gondok,
szépségre tárják: – hát egy tábla
rájuk kiáltott hidegen:
„Az út tilos idegeneknek!”
Meghökkent. Ő az idegen!
S a kökényesbe vitte párját.