Tornai József: Ady könyve

Kis, fekete könyv,
harminc éve szántlak, boronállak,
erdélyi menekült felejtett
szétlőtt konyhánkban, Harasztin,
sáros voltál, háború-véres,
zörgetem papirusz-lapjaidat,
sarkaid lefoszlottak,
sárgább az én bőröm is,
csak azok a vad, muzsikás,
széldúlásos éjszakák nem múlnak el,
midőn a Nagy Nyíl nyomában
zúgok veled és te istent is
megnyitod nekem, te könyv, te száj,
te nyelv: történelmünkről
morduló, vékony, fekete koporsó,
szurkosan-töredezetten csillanó csontozata
annak, ki táltosfogait elhullajtotta,
addig dorombozott, töltötte magába
a minden dongáján kilukadt világ
szőlőhegyeit. És most a táltosfogak
megfogantak, kifakadásukat
látjuk a szomszéd hegyen
és Amerika vasbeton-méhsejtjeiben,
bárhol a világ-vizek porongján,
hol a Halál-szemű
sikolyait megértik
             Szent könyv,
ha van még ilyen a mi büdös,
parlagos századvégünkön,
négykézláb bejárt disznóóljainkban,
betűidre düllesztem a szemem, te még
elhiteted velem
mindent titkosan élő kisfiú-koromat
s hogy buta férfi-díszleteim
mögött meg is maradtam annak,
ki a mindenségben szaladgált
a faluvégi homokvágás sárga kórói között
térdenalul-érő kisgatyában,
elálló, tönkrenyírt hajával;
nemző és szülő, lüktető-tiszta könyv,
te fajtánkat és a forradalmat
csömört-nem-érző nászban egyesítő,
mert néha odáig bukunk, hogy egyetlen
ember, egyetlen koponyacsúcs,
egyetlen országot-átvérző szenvedés és halál
a nemzet, hiszen aki magvát
belédcsiholta, egyedül volt az,
egyedül boldogtalan, rúgdalt,
húsa tizenötmillió, rém-torkú fiának,
éjjel a fejem fölé teszlek,
és éjfélkor, minden éjfelen
dobol, kattog a polc-deszka
a födeleidbe zárt
kobaltbomba-szívtől.