T. Csörgey Éva: Nagymamácska

Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.

Sötét ruháján csipke díszlett.
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal azóta.
Ó, míg velem volt, minden ízlett.

Én tíz voltam – ó hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután… sem azelőtt.

Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.

S bár átélt nyolcvannégy nyarat,
mosolya meg nem változott;
az mindig enyhülést hozott,
az idő bárhogy is szaladt.

De egyszer mégis itt hagyott…
Nem bírta már az életet.
Neki küldöm ez éneket,
s a szempillámon könny ragyog.

Kis finom, fehér porcelán
volt ő nekünk… s jaj eltörött!
Csak lelke él még… mely örök,
s vigyáz távolból ránk talán…