Dsida Jenő: A csontváz

Az igazgató – szikár pap – azt mondta róla egyszer: Az az istentelen ember.

    Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött: Az az istentelen ember.

    Csakugyan furcsa ember volt Sárossy. Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta, és csaknem a válláig növesztette, mint a piktorok. Első bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettanórákon: tiszta állatfeje volt. Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, malájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá.

    De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött – ami gyakran megesett – és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, pezsdülő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is.

    Alig volt harmincöt éves.

    Mi, diákok nagyon szerettük.

    Mikor legelőször jött be a hetedik osztályba, tanév elején, padról padra járt, és férfias komolysággal fogott kezet mindegyikünkkel.

    - Sárossy Péter vagyok. Én fogom maguknak a biológiát és a kémiát tanítani.

    Ez a föllépés tetszett nekünk, imponált. Hiúságunknak is jólesett: felnőtteknek, férfiaknak éreztük magunkat.

    A helyzet később sem változott meg. Sohasem éreztette, hogy ő a tanár és mi tanítványai vagyunk. Magával egyenrangú, értelmes, felnőtt embernek tekintett bennünket, akikkel lehet és kell is komolyan beszélni. A természettudomány kusza és mégis egyszerű titkaiba úgy avatott be minket, mintha legjobb barátainak tenne őszinte, bizalmas közléseket. Közvetlenül, nagy érdeklődéssel beszélt, mint az olyan ember, akiknek nagyon fontos, hogy jól megértsék őket. Csodálatos dolgokat dobott közénk, horizontot nyitó, nagy, tág szavakat. Izgató, mély titkokról bontogatta a lepleket. Nagy kitérőket csinált, a tudomány minden ágát segítségül hívta mondanivalói színezésére. A világok keletkezése, az élet megjelenése és fejlődése a földön, az ember lassú és fokozatos kialakulása érdekfeszítő elevenséggel peregtek le szemünk előtt, mint valami hatalmas, lenyűgöző színjáték.

    Senkit és semmit sem gyűlölt, csak a butaságot. Azt beszélték róla, hogy nincs vallása, semmiféle felekezethez sem tartozik. Áradó, sodró erejű mondatokban szidta azokat, akik hajdanta kárhoztatták Galilei tanításait. Utált minden misztikumot, szertartást, babonát. A bozontos, kutyafejű emberben egy görög filozófus tiszta szelleme s egy Voltaire hidegen csillogó szatírája lakott. Emlékszem, egyszer azt mondta:

    - Gyűlöljék és üldözzék, kérem, a butaságot, mert az orvostudomány haladtával lassanként ez marad mint egyetlen gyógyíthatatlan betegség a világon.

    Máskor pedig, egy beszédes, gyönyörű óra végén, köhécselve és barátságos mélabúval mondta:

    - Ha valamikor nagy szomorúságuk lesz – biztosan lesz, mert az mindenkinek kijár –, jusson eszükbe a végtelen világegyetem. Nézzenek sokáig az esti égre, melyen pislognak és szikráznak a mérhetetlenül távoli csillagok, és gondolják el: mint forog a föld és suhannak a bolygók a nap körül, hogyan rohan a nap ismeretlen, félelmes célok felé, és hogyan keringenek, száguldanak a tejút milliárdnyi naprendszerei a felfoghatatlan éjszakában. Meglátják: megvigasztalódnak. Olyan kicsinek látják majd saját életüket gyötrelmestül, bánatostul, mint amire még csak gondolni sem érdemes.

    Úgy fejezte be, mintha csak a másnapi leckét hagyta volna föl:

    - Ezt ne feledjék el, kérem! Ne feledjék el!

    Szinte megszépülten mosolygott, mikor fölállt és kiment.

    Eleinte jó tanárunk és jó barátunk, később már jó pajtásunk is lett Sárossy tanár úr. Névszerint ismerte a lányokat, akikkel a Kossuth-kertben szoktak sétálni a hetedikesek. Sokat tréfálkozott és évődött velük. Hébe-hóba mi is megengedtük magunknak apróbb, gyermekidőkben bevált csínyeket, melyekért sohasem haragudott meg. Mogyoróhéjat tettünk széke alá, bekrétáztuk a katedrát, s mikor nagyot reccsent a szék és egyidőben vastagon krétaporos lett a Sárossy tanár úr kabátja, harsány nevetésbe törtünk.

    - De barátaim – kiáltott föl tettetett fölháborodással –, a ruha pénzbe kerül, s nekem nem a papám csináltatja a kabátokat!

    Kis ideig nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán hirtelen elkomolyodott:

    - Kevés az idő, barátaim, már február van. Gyorsabb iramban kell haladnunk, különben kifogyunk az időből. Lássunk ahhoz, amiből élünk. Így ni!

    Rekedtes, mély hangján magyarázatba fogott, s mi mozdulatlanul, feszült csöndben figyeltük minden szavát.

*

Egy álmosító, orrhangú franciaóra után úgy hajtott ki belőlünk a csintalan jókedv, mint az iskolaudvar csenevész fáiból a rügy. A március végi napfényben aranyosan füstölt a tízperces szünet fölvert pora, szaladó lábak döngtek a folyosókon, és zűrzavaros diáklármától visszhangoztak a lépcsők.

    A hetedik osztály a folyosó végére esett. Tudtuk, hogy a felügyelő tanár sohasem jön arrafelé, azért nem is mentünk le a napos és zsúfolt udvarra. A tanteremben jobban eltelt az idő. Énekkart szerveztünk, Nagy Feri dirigálta, s a ragyás énektanárt utánozta. Taktusra vertük a padot. Huzella Győző, az izmos futballista, már harmadszor csukta be a kis magoló Patkay előtt az embertanjegyzetet, s az mindannyiszor rákvörös lett a méregtől. Lósz Béla volt az osztály bohóca; hosszúnadrágos hetedikes létére is nagyokat nyerített, és éktelen port vert föl örökös cigánykerekeivel.

    Természettanóra következett. Pécsi Gyuszi, aki szertáros volt, nagyot rikkantott:

    - Megyek a komáért!

    Komának a csontvázat neveztük, melyről az emberi csontozat különféle részeit tanultuk, s melyet le kellett rajzolnunk fekete és piros ceruzával a jegyzetünkbe. Rozsdás dróttal összekötött, megsárgult csontváz volt, kissé megroggyanva állt fekete talapzatán, mintha leskelődnék. Nekem mindig a hosszú, néma tejesembert juttatta eszembe, aki otthon minden reggel bejött a konyhába.

    Töméntelen mókát követtünk el a csontvázzal. Legtöbbünknek tiszta, tágra nyitott szeme volt még, s az üres szemgödrökben nem láttunk egyebet, mint két nevetséges, értelmetlen, fekete lyukat. Távolról sem emlékeztetett bennünket a halálra, eszünkbe sem jutott, hogy bennünk is ilyen csontok meredeznek és mozognak. Ha nyakkendőkötéskor a tükörbe néztünk, kitelt, piros arcot láttunk benne. Legföljebb a pattanásaink okoztak bosszúságot.

    Most is nevetve vagy közömbösen fogadtuk a komát, mikor Pécsi Gyuszi meghajlította és előrenyújtotta, hogy beférjen az ajtón.

    - Nézzétek, éppen olyan, mint Sárossy! – kiáltotta valaki.

    - Csakugyan – mondta Pécsi szakértelemmel, és lehunyta a bal szemét. – Öltöztessük föl!

    Pukkadoztunk a nevetéstől.

    - Várjatok csak – röhögött Lósz, és kirohant az ajtón. Néhány perc múlva visszatért, karján lobogtatva a Sárossy tanár úr kopottas, barna felöltőjét. Másik kezében ugyancsak barna, nagy karimájú, csúcsos kalapját tartotta.

    - Honnan szerezted?

    - Kiloptam a szertárból.

    - Vajon nem keresi?

    - Ugyan, soha sincs rajta, csak reggel, mikor jön, és délben mikor elmegy!

    Hamarosan felöltöztették a csontvázat. A kabátot panyókára vették a hátán, a kalapot féloldalasan nyomták a fejébe, amint Sárossy hordta. Csakugyan hasonlított.

    - Adjatok egy cigarettát!

    Az is került. Benyomták a megsárgult, redves fogak közé. A nevetés valóságos bacchanáliába csapott.

    - Állítsuk az ajtó elé, hogy szembe lássa, mikor belép.

    Régen csöngettek már. Helyünkre szállingóztunk, és tovább kuncogtunk a nagyszerű tréfán. Én is velük nevettem.

    Akkor kinyílt az ajtó, és belépett Sárossy. Pár pillanatig megütközve nézte különös másolatát, aztán hangtalanul, egyetlen mosoly nélkül levette a kabátot is, a kalapot is a csontvázról, a fogashoz vitte és fölakasztotta. A cigarettát is kivette, és a sarokba dobta. Fölment a katedrára és leült. Szótlanul nézett maga elé.

    Mi nevetni próbáltunk, de nem tudtunk. Valami rossz, valami megnevezhetetlen levertség esett a jókedvünkbe. Az ablakon egyhangúan, fájdalmasan zümmögött egy légy.

    Sárossy fölnyitotta az osztálykönyvet, beírta az órát, aztán utánozhatatlan, mély komolysággal így szólt:

    - Lássák kérem, ez rossz tréfa volt. Nekem is vannak idegeim, és vannak rossz gondolataim. Ki tudja, meddig fogom elfelejteni majd a tréfájukat. Mára elrontották a kedvemet.

    Valami zavart, bűnös ijedtséget éreztünk. Nekem – nem tudom, miért – eszembe jutott Traddles a Copperfield Dávidból, a kis vézna diák, aki mindig csontvázakat rajzol a könyve szélére. Nagyon rosszkedvű lettem.

    Sárossy tanár úr köhögési rohamot kapott, nem is tudott magyarázni. Feleltetni kezdett, jóságosan kérdezett és igazságosan osztályzott, mint mindig.

    Három hét múlva már nem Sárossy, hanem Kozma tanár úr jött be a természettanórára, a fiatal, cingár helyettes tanár, akinek csak a képleteket kellett tudnunk. Nem magyarázott, csak leckét adott föl, melyeket szóról szóra kellett megtanulni a könyvből.    

*

Telt az idő. Nyolcadikosok lettünk. Alig két-három napot jártunk iskolába újév után, mikor hirdetéssel jött be a pedellus az osztályba. Éppen Kozmának volt órája, ő olvasta fel a hirdetést. Az volt benne, hogy Sárossy Péter tanár úr, aki a helybeli megszűnt római katolikus főgimnáziumnak kilenc éven át, a „Liceul Avram Iancu” magyar tagozatának pedig három éven keresztül volt rendes tanára, hosszas szenvedés urán elhunyt. Kérik a növendékeket, hogy délurán fél négyre az iskolaudvaron temetésre gyülekezzenek.

    Mindenkit megütött a halálhír. Sápadt csönd borult az osztályra, mikor a sánta, fekete ruhás pedellus kibicegett.

    - Szegény! – sóhajtott Pataky, a szőke eminens az első padban.

    …Éppen tegnap határoztam el, hogy meglátogatom – villant eszembe ijedten. És eszembe jutott a tavalyi csontváz-tréfa is…

    Kozma tanár úr leült, hallgatott: úgyis mindjárt kicsengetnek. A fik sugdosódtak. Pécsi Gyuszi hozzám hajolt, és a fülembe súgta:

    - Kérdezd meg, hogy a délutáni magyar óra elmarad-e a temetés miatt?!

    - Hagyj békét! – feleltem, és gorombán ellöktem a vállammal.

    A remetésen nagyon fáztunk. Csontot-velőt átjáró, januári hideg volt, s már borongott a téli kora szürkület, mikor a városon kívüli temetőkapuhoz értünk. Egész úton lassan ballagtunk a gyászkocsi után. Mikor kiértünk a házak közül s a Szamos-hídon mentünk át, kis ideig elhallgatott az ének. Csak a kerekek dübörögtek tompán a híd deszkáin, és a híd alatt korcsolyázó gyerekek sikoltozásai kanyarodtak élesen, vidáman a levegőbe.

    A csupasz nagy temetőben rendbe állítottak bennünket a sírgödör körül. Ijedt varjak rebbentek el, és havat ráztak az ágakról. Toporogtunk a lábunkkal, fújtuk a körmünket, úgy melegedtünk.

    Először Reizer tanár úr, a kis gömbölyű paptanár mondott beszédet. Hosszasan szónokolt, kicifrázva, olyan piros és vidám arccal, mintha anekdotákat adna elő. Utána a líceum igazgatója beszélt románul.

    - Bár nem volt román ember – mondta –, kartársunk volt, és mi szívből sajnáljuk őt. Azon dolgozott, hogy becsületes, művelt polgárokat neveljen a hazának, melynek hű fiai kell hogy legyünk mindannyian.

    Végül Pataky Zoli, a nyolcadik osztály színjelese állt a sírgödör elé.

    - Szeretett tanár urunk! – hadarta, mint a leckét –, te, aki a tudás aranymézét adtad nekünk eledelül és a szeretet fészkén melengettél minket, te már nem vagy közöttünk többé!…

    Nem tudta befejezni, sírva fakadt.

    Szinte rohanva indultunk hazafelé. Hangosan, lármásan, fölszabadultan beszélt mindenki. Az esti korcsolyázás körül folyt a vita. Volt, aki tánciskolába készült. Az utcákon kigyúltak a lámpák.

    Én nagy hideget és ürességet éreztem. Már egyedül mentem, mikor rám kiáltott valaki a hátam mögött:

    - Várj, öcskös! Jó darabon együtt mehetünk!

    Hátranéztem és elpirultam. Osztályfőnököm volt, ősz hajú; görbe orrú, hórihorgas öregúr, aki mindenkit tegezett. Néha ivott, és olykor pofozott, még a hatodikban is.

    - Jó estét kívánok!

    - Hát látod - kezdte –, sic transit gloria mundi. Ez is meghalt, a Sárossy Péter. Majd mi is sorra kerülünk, fiam. Ott voltam a halálos ágyánál…

    - Csakugyan? Ott volt a tanár úr?

    - Tudod, nekem távoli rokonom volt szegény. Aztán nem volt senkije. Hónaposszobában lakott, kettesben a tüdőbajával. Mindig hideg volt nála. A tanárok közül sem látogatta meg senki, mióta beteg lett – én sem kedveltem túlságosan, mert istentelen ember volt… De hát holtakról vagy jót, vagy semmit, mondták a latinok. Még a papot sem engedte magához… Rokonság – rokonság…

    Darabig magában mormogott, aztán folytatta:

    - Nehéz estét töltöttem mellette, mielőtt meghalt. Nagy láza volt. Téged is emlegetett.

    - Engem? Mit mondott? – kérdeztem elfulladva.

    - Nem emlékszem már, nem is lehetett jól hallani. Később ki akart ugrani az ágyból. Utolsó öt percében úgy beszélt, mintha teljesen magához tért volna. Pedig nem volt eszénél akkor sem. Azt mondta: utolsó kívánsága, hogy ne temessék el, hanem főzzék le a húst a csontjairól, csontvázát az iskolának adományozza. Hadd tanuljanak róla a fiúk… No, én itthon vagyok. Isten áldjon meg, fiam. Szervusz.

    Egyedül maradtam a sötét, néptelen utcasarkon. Szinte gyökeret vert a lábam, alig bírtam továbbmenni. Újra eszembe jutott az a tavalyi csontváz a barna kalappal. Láttam, amint ott áll a Sárossy tanár úr ágya mellett és elhomályosuló szemébe vigyorog. Végső emlék az életből, utolsó üdvözlés e világból…

    A rosszul sikerült és jóvátehetetlen dogok zsibbasztó zavara lepett meg. Olyasvalamibe láttam bele, amibe még soha eddig. Furcsa, bizsergető szúrás facsarodott a torkomba, s úgy éreztem, hogy én sohasem lehetek jókedvű többé.

    Sokáig küzdöttem a sírással.

    Aztán fölnéztem az égre. Kerek, nagy csillagok szikráztak csodálatos tisztaságban. Olyan nagy volt minden ott messze, olyan végtelenül nagy és nyugodt! Ünnepélyesség nélküli tanítás, életen túli csöndes komolyság. És a hideg, ezüstös csillagfénynél béke és világok fölötti, kiterjedő, örök vigasztalás vetült a havas földre…

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf