Féja Géza: Vajda János

Vajda JánosVajda János képviseli a század irodalmában a „komorságot”, úgy beszélnek róla, mintha egyedülálló zordon csúcs lett volna a magyar életöröm határtalan tengerében, holott világa lényegében nem többé s nem kevésbé komor, mint Tolnai Lajos, Dömötör János vagy Gozsdu Elek világa. Vajda nem kivétel, szerves része, természetes „fejezete” annak a keserű ellenzékiségnek és feloldhatatlan meghasonlásnak, mely a szabadságharc bukása óta ellepte a lelkeket s a kiegyezés vajákosainál éppenúgy nem lelt gyógyító írt, mint a XIX. század nyugat-európai szelleménél. Vajda akkor lépett ki a gyermekkorból, midőn a század legnagyobb magyar izgalmai rengetni kezdték a földet. Látta Petőfit, akiről életének legforróbb vallomását írta s egyben nagyszerű emléket állított Petőfi Sándornak, a „kortársakkal” szemben tisztán látta emberi alakját is. Ha Vajda János „Petőfi-arcképét” Gyulai Pálé mellé tesszük, azonnal és megdöbbentően szembe tűnik Gyulai Pál kispolgári korlátoltsága és „pedáns” rosszhiszeműsége. Vajda honvéd volt a szabadságharc idején s hadnagyságig vitte, utána büntetésből az olasz harctérre küldték. Hazabocsátása urán előbb vidéken volt kishivatalnok, majd Pestre került és újságírói robotba telt élete. Komor költészete nem tudott népszerűségre vergődni.

    Első versei a nagy vereség utáni „csöndről” szólnak, nem a híres magyar csendről, az Európába mentett Ázsiáról, melynek ölében szintéziseink születnek, hanem az életerők fojtott viaskodásáról, melyről alig tudjuk eldönteni, hogy az élet kétségbeesett dobogása, vagy pedig haláltusa. Vajda versei mélyen illenek ehhez a tusához, jobban mint Tompa allegóriái és kenetes fájdalom-árjai, a „vad” magyar erő lüktet bennük, mely elmerészkedik a végső felismerésekig és utolsó szavával is keményen, határozottan ejti. Az elnyomatás korának mindenesetre Vajda János e legkülönb költője.

    Vajda Bach-korszakbeli verseiben gyúl ki először félelmetesen a kevesek megismerése, a „kisebbségbe” szorult hű magyarok igaza az „egésszel” szemben, szinte Ady keserű merészsége, szent „túlzása” tör fel belőle a „haza” ellen:

„Nem hű fiaid hagytak cserbe,
Te hagytad cserbe azokat.
Ellökted őket s felölelted,
A kik szerezték gyászodat.

Oh én hazám, boldogtalan hon!
Bukott hölgy, eltévedt anya!
Hősök szülője, elkerített
A sok hazudozó banya!”

 

    Petőfiből tört volna így ki a fájdalom, ennyire mélyről s ilyen merészen. A magyar lant meglazult húrjait Vajda feszítette újra pattanásig. Petőfi és Ady között ő mentette meg a magyar líra bátorságát, vakmerőségét, kinyilatkoztató igényességét. Ő a szakadatlan túlfeszítettség tragikuma, hogy ehhez a túlfeszítettséghez nagyobb és gazdagabb költői tehetség kellett volna. Vajdának ritkán sikerültek a versek, inkább csak tökéletes sorai és képei vannak, de hozzá kell tennünk, hogy a legnehezebb feladat jutott neki: a dermedtség és látszat-feltámadás évtizedeiben magyar lírai „cselekvőkedvet” gerjesztett s nem ő tehet róla, hogy a cselekvőkedvből merőben tragikus jószág lett: groteszk rángás, eltorzult világkép. A kisajtolt, megsarcolt magyar földből nem tellett más, ha mélybe ásott: keserű források fakadtak s a magyar téreken a virulás álorcái megett tragédiák vonaglottak. Vajda János pedig hű volt ahhoz, amihez a legnehezebb hűnek maradni: a szörnyű időhöz, az idő zordonra-válását hirdette, sípolta, legjobb verseiben: orgonázta.

    A magyar düh, a kihívó káromkodás, a megátalkodott dac sustorgott benne, de kozmikus síkra vetítve, kozmikus arányokban:

„Üvölt, fúj a szél a sövényen át,
Megunta életét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó,
Pedig feküdni a lebujba járt”.

 

    Vajda már a „kozmikus szentséget” is lerántja a porba, ahol hazája és nemzete fetreng, fájdalmának lila, piros és fekete színeivel, „felbomló” vérével festi a világképet groteszkre, de nem ázsiai értelemben, hanem fájdalmasan és dühödötten groteszkre. Hangja is csupa „mélyhang”, még a melankóliát, a virágszerűen finom magyar elégiát is csak mélyhangon tudja kifejezni. Néhány konok, komor mély-élmény emlőjét nyűtte szüntelenül, ezért van annyi erőszakolt, csinált verse, csak egy-egy képe hasad ki az erőszakolt versekből, mint a mag az oszlásnak indult virágból:

„Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgű tűzláng
Legel a gyepen ropogva…”

 

    A legnemesebb és legsilányabb anyag vegyül költészetében. A Vajda-láva nem tartozik irodalmunk „csodái” közé, hanem szeszélyes és salakos, de nagyszerű ősanyag is vergődik benne. Ez a láva az Apokalipszist példázta, kozmikus háborgását remegte. Ám az Apokalipszis mágikus értelme nem pattant fel a költő előtt. Ő is megkopasztott szőlőtőke volt, rúddal vert diófa, roppant kietlenséget látott, a századvég didergése, a magára maradt, önszándékából elszigetelt európai ember meghasonlása hagymázzá alakult szervezetében; a magyar terhekhez súlyos európai batyu járult. Ám Vajdában nem olyan szelíden és átszellemülten történt ez a folyamat, mint lírai rokonában, a korán elhunyt Dömötör Jánosban, hanem elemi erővel: a megkopasztott fa, a dús törzs, a szíjjas ágak recsegtek, ropogtak, az eget verték.

    Vajda eleve példázta a XIX. század szellemi sorsát: mindazt, ami a század szellemi vívmányaként gőgösen tündökölt, Vajda költészetében holtpontra jut s az idő Vajdát igazolta: talán még egyetlen század sem zárta mérlegét ennyi csőddel és meghasonlással. A század „szelleme” – a racionalizmus, a materializmus, az „egyéniséggé” fonnyadt humánum, – Vajda Jánosban hullává oszlott és ez a költő merészelt a hullaszagról írni. Európa lelki süllyedtségét és szellemi csődjét ő kiáltotta ki, Bátor szellemi magatartása mélyén pedig ott forrott a magyar puritanizmus kemény, fekete anyaga: a prédikátori zordság, a nyílt és szabad beszéd jussa, az ó-keresztény etikai naturalizmus öröksége.

    A költőnek van egy sajátos „tündérálma” is, a „Húsz év múlva”:    

„Mint Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva egyedül –
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A felkelő nap megjelen.”

 

    A „Húsz év múlva” a magyar líra legnagyobb darabjai közé való, végső számvetés, akár Goethe „Über allen Gipfeln” c. halhatatlan verse. Goethe verse a német „Wanderer” utolsó fohásza; polgári harmónia halhatatlan húrokra hangszerelve. Vajda verse más, főként a méretei: kozmikusabbak, mítikusabbak, egyszóval kelet-európaiak. Versében még az ősi hegyek peremén álló ember jelentkezik, aki világméretekben érez, mert máskülönben szétvetnék roppant élményei. Goethe az Itáliában felszívott klasszikus nyugalomból szőtt végső menedéket, „utolsó fohászkodást”, Vajda a tragikus embernek állít roppant emlékművet. S a tragédia bírása, a bátor szembenézés a tragikummal: az egészség jele, minden komor keserűsége ellenére is a még határtalannak tetsző fejlődési út tudata. Ázsia bír ilyen roppant arányokat viselni s hiába szállotta meg Vajdát a XIX. század Európájának minden kétsége, meghasonlása és kórja, alkatának mélységében keleti volt.

    Vajda János a pántragizmus költője: minden változásban és eseményben tragédiát lát, költészetében nincs kozmikus vigasztalódás, mágikus öröm, vallásos megnyugvás, hiába keressük a kíváncsi életkedvet, a bölcs belső egyensúlyt, inkább egy halódó kultúra végnapjainak borzongását és hagymázos kiáltásait vesszük tudomásul. Az alkata volt nagyszerű, amely mindezt hősiesen viselni tudta. Vajda éppúgy, mint Dömötör János, Európa válságától koldult. Az európai szellem ebben az időben már vészjeleket adott, hogy nem bírja az öröklét élményének pazar teljességét hordozni. Az európai kétségbeesés költői – s ebben a nagy orchesterben Dömötör és Vajda is – emberi hangon kiáltottak válaszért a létezésnek, a világnak. Kiki a természete szerint: Dömötör szelíden kérdezett, Vajda a XIX. század emberének, a racionalizmusba és laboratóriumi materializmusba szorult embernek önácsolta rácsait rázta vadul. Dömötör, az érzékeny plánta hamarosan belefonnyadt a küzdelembe, Vajda bírta, szervezete ősibb és erősebb volt, mint a betegség csírái, melyek Nyugat felől szüntelenül áradtak. A komor magyar költő szakadatlan elszántsággal kiáltotta, hogy valami kikezdte az európai ember alaprétegét. Költészete: az „alapréteg” kétségbevonhatatlan megrendülésének a vészjele.

    Verseiben jellegzetes magyar türelmetlenség nyilatkozik meg, a fájdalomban és a kétségbeesésben fölmagasodó erő, mely azonban a legfinomabb plánták érzékenységévé van megáldva, tehát mindenképpen nagyszerű matéria. Néha olyan, mint az égbe lőtt puska, vad képekbe toluló kínszenvedés. A végső okokkal birkózik, a biztos vereség tudatában, de azért bátran nekifeszül, vitázik és káromkodik, egy kultúrát temet és egészen öntudatlanul mégis hívő: az öröklét élménye meghasonlik és önkínjából magasra nő benne. Látomásai is olykor észrevétlenül átfordulnak a kozmikus megértés világosabb féltekéjére.

    Tolnai Lajos mérhetetlen társadalmi keserűsége versbe öntve jelentkezik Vajda Jánosnál, de szilárdabban, zordabb s határozottabb társadalmi tudattal, líraian, tehát kinyilatkoztatásszerűen, – mindenesetre Vajda Jánost tekinthetjük egyik leghatározottabb szocialista költőnknek, aki ha társadalmi területre tért, mindig egy szerves, összefüggő élmény alapján és félreérthetetlenül beszél. A „dzsentri-reneszánszról” senki sem szólt ilyen keményen:

„A dsentri, úgy-e? a nemes gyerek?
Ábrándozó szegény! Nem ismered
Ezt a kamasz növésű napraforgót,
Kinek létcélja: nézni Maxi grófot,
Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?
Mankón bicegve megy az úri bálba?
Megvan! hahó – mankót vesz mindenik.
A táncterem sántával megtelik.”

 

    Brutálisan kimondja a kiegyezés korának „legfőbb” társadalmi törvényét:”Itt egy majom a másikat majmolja”, s elmerészkedik a nagy vágyálomig, a legjobbak álmáig:

„De hát nem volna itt már semmi ép?
Az nem lehet! Van, igenis, a nép.
A nemzet ősfajának a törzse még jó,
Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,
Mit megnövelt a mostoha idő.
De kertészkés levágja majd, s kinő…
Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élősdi férget letipor, kimar;

Én nem tudok meghalni e hit nélkül!…”

 

    Tisztán látta, hogy mi történt a kiegyezés korában a valódi magyarsággal:

„ A nagyobbak, erősebbek
Tőled eltaszítanak,
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek,
Hogy ne halljad hangomat.”

 

    Ez a vers is a hazához szól, a félrevezetetthez, az elbódítotthoz, a megcsalthoz. Azt is látta Vajda, hogy a „felülmaradtak” történelmi hazugságok segítségével tartják fenn magukat. De még tovább megy egyik prózai írásában: az óriási „vasalóról” ír, mely „egyenlővé simítni van hivatva maholnap a kerek föld egész emberi társadalmát”. Versben pedig megírta az eljövendő szocializmus látomását, midőn majd a gyárak „sugár minaretjei” lesznek a templomtornyok és a „gép orgonája zúg”. S olyasfélét ajánlott népének, mint később Szabó Dezső: legyen első a szocializmusban.

    Vajda nem tudott mágikus és kozmikus vigaszt termelni a XIX. század szellemi meghasonlásával szemben, nem tudta talpraállítani a tántorgó európai lelket. Nem talált „egyéni” reményt, hanem az egyénné fogyatkozott ember feloldhatatlan tragikumát zengte, kiáltotta, olykor rikácsolta versről-versre. A komor kétségbeesés e roppant hordozójában azonban egy érintetlen rügy is élt: a társadalmi reménység, az emberiség társadalmi átalakulásába vetett feltétlen hit. Európa szellemi „napfogyatkozása” sok mindentől megfosztotta, egyet azonban nem tudott elvenni tőle: a nép „feltámadásába” vetett reményt, a közösség s a szövetkezett emberiség sorsot-formáló erősségébe vetett hitet. Minden elmúlhatott, Vajdától, ez a bizakodás mégsem múlt el.

    Költészete mindenesetre nagyszabású költészet. Tragikuma életérzésének nagy meghasonlása pedig múlhatatlan példa. Pontosan tudatja az utódokkal, hogy miről nem szabad könnyelműen lemondaniok és merre kell térniök, ha nem akarnak „korszerű” remeteségben ürömmé keseredni!

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf