Bartók Lajos költő, élc és hírlapíró, parlamenti képviselő

Bartók LajosSajátos irodalmi és politikai fenegyerek volt a XIX.-XX. század fordulóján élt [málnási] Bartók Lajos, Mikszáth Kálmán jó barátja, és aki többek közt Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írójának volt rövid ideig szerkesztőtársa. Bár jellemük teljesen különböző, életútjában több a közös vonás kortársával, a Szózat havilapban szintén bemutatott Rudnyánszky Gyula felvidéki költővel, hírlapíróval. Bartók Lajos a kincses Erdélyben született Erdődön, az egykori Szent István király által alapított Szatmár vármegyében 1851. május 24. Édesapja a helyi nobilitás egyik kiválósága, a tiszántúli nemesi családból származó Bartók Antall ügyvéd. Fia Nagybányán és Máramarosszigeten végezte az alsóbb iskoláit, mielőtt Pesten, 1868-tól jogot kezdett hallgatni. Irodalmi pályafutása is ekkor kezdődött. Bartók Lajos a XIX. század utolsó harmadának egyik legnépszerűbb költője volt; 34 évre terjedő írói pályáján sokoldalú és eredményes munkásságot fejtett ki. Először egyes szépirodalmi és napilapokban időközönként megjelent lírai költeményeivel és az „Üstökös”-ben közreadott humoros verseivel ébresztett figyelmet. Sikerei a humoros és a szatirikus nemben főként ezen irányba terelték munkásságát. Bartók Lajos költészetének egykorú méltatói elkülönítették egymástól a lírikus és az élclapszerkesztő-író és megélhetési politikus Bartókot, s ez utóbbiaktól el is határolták magukat. Az 1880-as évek végén ifjabb Ábrányi Kornél, az újromantikus líra egyik legkiválóbb költője, a „Magyar Salon”-ban rámutatott, hogy a művészi formátlanságokat és „a kiforrással együtt járó éretlenségeket” vezette le Bartók az élclapszerkesztéssel, Zilahi Kiss Béla pedig találó portrét rajzolt róla az Ország- Világban, mondván: „könnyen irritálódik, könnyen elveszíti mérsékletét s mintegy öntudatlanul sebez meg nemegyszer teljesen ártatlan embereket. Középutat nem ismer. Szertelen a dicséretben, szertelen a ledorongolásban.” Sőt még 1896-ban is, még a mindenkin valami dicsérni valót találó Lenkei Henrik irodalmi kritikus is azt írta, hogy „Bartóknál szeretnők, ha a politika áradatából még idejekorán a természet, gondolat- és érzés szabadság örökké virágzó szigetére tudna menekülni”.Jókai Mór már 1869-ben az Üstökös munkatársává fogadta, majd pedig rábízta a lap önálló vezetését. Emellett két évig, 1873 végétől 1875-ig szerkesztette Tóth Kálmán Bolond Miskáját, ezután pedig a „Bolond Istók” vicclapot vette át és szerkesztette bekövetkezett haláláig. Bartók Lajos írói munkássága ily módon pályája elején egészen a politikai és a szatirikus költészet terére siklott. Az alkalmi költészet múló sikerei azonban nem elégítették ki költői becsvágyát, mert érezte, hogy tehetsége maradandóbb alkotásokra hivatott. Mint politikai költő és szatirikus mindvégig ellenzéki szellemben működött.

De tollam ismét félre csusszan!
/Személyeskedni nem szokok!/
Dalolni hát – míg győzöm szusszal, –
Most csak Romhányiról fogok.
Romhányi, oh! politikusnak
Nem lehet téged mondani,
Regény-irkálónak se tudnak,
Mint aminő e Jókai!

Mert regényt könnyű, pláne sokat írni!…
Hopp! édes eszem ismét erre jársz?
Romhányiról beszéljünk itt mi,
Hagyj fel Jókaival te már!
Tehát mint mondám, nem is kunszt a!
Írhat regényt minden gyerek,
De arról nincsen másnak dunsztja
Kívülem: hogy mily marhamunka:
Puskázni kínnal verseket!

/Romhányiász/

Mutatvány Gyulai Puskin Pál végtelen hőskölteménye 3. énekének töredékes 2. fele 1. részletéből

A Bolond Miska utódjaként, két azonos című, sikertelen kísérlet után 1878. január 6-án indította meg Don Pedrő, azaz Bartók Lajos Bolond Istók című élclapját. Maga volt szerkesztője is, kiadó-tulajdonosa is, csupán a lap nyomását végezte a Schlesinger és Wohlauer nyomda, 1883. június 1-től a Franklin Társulat nyomdája. Alig kilenc évvel Pestre költözése után már [1887 és 1896 között] Függetlenségi párti képviselő – egyénisége akkor tudott igazán kibontakozni, amikor lapjának minden hasábján közvetlenül vagy közvetve önmagát mutathatta. A kis termetű és bizonnyal sérült lelkű Bartók élclapszerkesztő társai közül az, aki leginkább megvalósította az egyszemélyi uralmat. Nemcsak sokat írt lapjában, hanem a modern nevű „Szerkesztői telefon” rovatban rendszeresen, kategorikus formában leszögezte politikai és társadalmi nézeteit, sőt megrótta munkatársait, ha az övétől eltérő nézetet képviseltek, akárcsak részkérdésben is. Írásai gondolatilag kuszák voltak, terjedelmesek, széthulló szerkezetűek és fegyelmezetlenek. Sokszor az sem derült ki belőlük, hova és mire akar sújtani. 414Jellemző Bartók önértékelésére kijelentése: apránként mindenki beadta a derekát a kormánynak, csak ő a kivétel. „D[onj P[edrő] fenegyerek volt azelőtt, az marad ezután is.” [1878. június 9. 11.] Durva, éles hangot ütött meg élcelés címén, mindig személyre szólóan, sőt elment egészen a rágalmazásig is. A kipécézett alakokat azonban nem látta egészében, sem személyiségként, sem társadalmi osztály képviselőjeként, csakis egy-egy kiragadott tulajdonságként vagy cselekedetként. Miután e korban az élclapi grafikusok a szerkesztő szóbeli utasításai alapján dolgoztak, Bartók egyéniségének vetületeiként kell látnunk a Bolond Istók feltűnően nagyszámú, furcsán torzított, már-már gusztustalan vagy szadisztikus karikatúráját. Ebben emlékeztetett Lonkay Antal ultramontán-konzervatív élclapjára, az 1871 és 1875 között megjelenő Mátyás Deákra, mint szellemét, hangnemét tekintve gyakran egyébként is. Bartók sajátos ellenzéki szemlélete magyarázza a lap egyik állandó támadási formáját: a múlt felől bírálta a jelent. Másrészt viszont Bartóknak kiterjedt irodalmi műveltsége és meglehetős imitációs stílusérzéke volt, ez teremthetett több színvonalas irodalmi és főleg színdarab-paródiát a Bolond Istókban. Bartók dinamizmusa és szertelensége együttesen tette népszerűvé a Bolond Istókot. Megindulása után hamarosan már úgy értékelte a Vasárnapi Újság, hogy „e lap a legifjabb magyar élclapjaink között, de eleven, pezsgő humorával, éles – néha kíméletlen – szatírájával rövid félévi fennállása alatt föl tudta költeni maga iránt a közönség érdeklődését. Képei … sokszor igen találóak, sikerültek…” Hangnemének megfelelően a Bolond Istók története dúslakodott sajtóperekben és élceinek kényszerű visszavonásában is.

A magyar költők közül mestereinek Aranyt és Petőfit tartja, és azt hiszi magáról, hogy van benne némi Petőfi vonás. Azért eszményképének emlékét gyakran föleleveníti. Eltűnésének 25-ik évfordulóján [1874.] a közállapotokkal elégedetlen költő szemére hányja nemzetének, hogy nem úgy ünneplik Petőfit, amint megérdemelné.

Ha Petőfi hazajönne,
De sok ember megijedne!
Aki most epedve várja:
Hogy küldené egy kibitkán
Vissza szép Szibériába!

/Ha Petőfi hazajönne…/

 

Az 1886 elején megindult „Uram Bátyám” című újság  „tisztán a magyar humor lapja” kívánt lenni: politikától és napi eseményektől elvonatkoztatott humoros szépirodalmi anyagot, anekdotákat, adomákat közölt. Korának problémáival nem foglalkozott, irodalmi anyagát a „magyar szellem” és a szórakoztatás szempontjai alapján válogatta össze. Szellemileg a legigénytelenebb volt laptársai között, irodalmi anyagának jellege miatt elsősorban az idealizált köznemesi múlt felé fordult, nosztalgikus hangnemben. Olvasóközönsége főként a vidéki dzsentri-középosztályból toborzódott. Az Üstökös humoros irodalmi lappá alakulásával egy időben, 1886. január 3-án jelent meg először a Franklin Társulat kiadásában. Szerkesztője Mikszáth Kálmán és Bartók Lajos volt. Mikszáth két és fél hónap után megvált a szerkesztéstől. Mikszáth szerint „Bartók Lajos tulajdonképpen két ember, s hogy ez a két ember két különféle világban mozog. Az egyik Bartók Lajos ott jár a hercehurcák, a pártszenvedélyek, a gyűlöletek és viaskodások országában, s vagdalkozik jobbra-balra könyörtelenül, kíméletlen, s itt az előzködő versenyben bizony megesik rajta gyakran az is, ami az egyszeri huszáron, ki a pajtásával a csatatéren »huszonegyezett«, az egyik levágott húsz embert, és azt mondta »resto«, mire a másiknak már huszonegy ellenséget kellett levágnia, ha nyerni akart, hanem szerencsétlenül egy olyan nagyot csapott az éles kardjával, hogy két ember esvén el»troppo« lett. A másik Bartók ellenben járja egy más világban a szerelem édes berkeit csendesen andalogva, s vigyáz minden kis virágra, hogy el ne tapossa, vagy fölmegy zordon bércekre, s ott a villámok csattogásába belekiáltja érzelmeit.

Amott a mamelukok bőrét hasogatja éles gyilokkal, emitt sajnálja a fát, melynek meghasított kérgéből, hova kedvese nevét bevéste, könnyek szivárognak ki.

Amaz a Bartók ellenségeket szerez magának és párthíveket.

Emez a Bartók csak tisztelőket szerez, akik kiváló tehetségét elismerik, és sok szépet várnak tőle az úgyis hanyatló és elhagyott magyar literatúrának.

Hanem a két külön világot, mely közt egy tenger van, nemcsak hogy tenger alatti kábel köti össze, hanem sok mindenféle közlekedési út. (Ilyen helyen bezzeg van út, ahol nem kellene. )

Ezeken az utakon az egyik világból átjönnek az emberek a másik világba, s ezek aztán összekonfundálják a magok Bartókját emezeknek a Bartókjával – ami elég szarvas hiba.

A »Bolond Istók« ellenségei átjönnek belefütyülni a »Kárpáti emlékek« által fölvert tapsokba, emezek pedig átmennek gáncsolni a »Bolond Istók«-ot.

De azért a poéta itt, ennek dacára is folyton nőtt, s Bolond Istók harapó foga a nagy ungorkodásban ott, nemhogy tompább, de egyre élesebb lett: jele, hogy Bartók igazi tehetség mind a két téren.

Némelyek azt mondják:

– Bartókot azért dicsérik mint poétát jobban, ahogy kellene, mert félnek a lapjától.

Mások viszont azt állítják:

– Bartókot azért nem dicsérik mint poétát úgy, amint kellene, mert haragszanak a lapjára.

Van valami igaz mind a kettőben.

De én azért mégsem tudnám neki azt tanácsolni jólélekkel, hogy hagyja abba vagy az egyik működését, vagy a másikat, mert mind a kettőben nagy erővel és sikerrel dolgozik.

És ha mondanám, sem tenné meg, mert ez nála talán politikai princípium.

Olyan nagy ellensége a fúziónak, hogy ő maga is kétfelé vált.

A harmadik Bartókot nem is említem: azt, aki nálunk a Pesti Hírlapban írja D. P. név alatt a szellemes színházi csevegéseket.”

Ugyanakkor későbbi verseivel már a költészet maradandóbb becsű alkotásait gazdagította. E nemű verseinek első kötete Költemények címmel 1881-ben jelent meg. Komoly költeményei a szerelemről, a hazafiságról és a természet hatása alatt keletkezett hangulatairól és reflexióiról szólnak.

Áll ezredes, viharvert tölgy gyanánt,
Fejét büszkén felhők fölé emelve,
S a nagy jövőbe pillant ős hazánk,
Vén óriásként új évezredekre.
De törzse bár sziklák mélyébe nőve,
S áll rendületlen a magyar hona:
Az ifjúságban a nemzet jövője,
Az ifjúság fején a korona!

/ Az ifjú Magyarország /

 

Ezután gyors egymásutánban jelentek meg lírai művei: az Újabb költemények [1883.] az előbbihez hasonló tartalommal: majd két verskötete, a Kárpáti emlékek [1885.] és az Erdőzúgás [1889.]a természet-benyomásoknak és tájképi hangulatoknak ad kifejezést.

 

Kárpáti emlék

Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő óriások, felhők foszlányival,
Így gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Az őz havastetők mind hangtalan
Magányban néznek a színtelen égre.
A zivatar se néz ily komoran,
Mely csak pihenni jő e holt vidékre.
S a fellegosztó csúcsok szétverik
Vashomlokkal magának a viharnak,
A haragos villámnak fészkeit,
Még mielőtt a mennykövek lecsapnak.
Kürtjébe itt zivatar sohse fú,
A mennydörgés nem átkozódik itt,
Sohasem látják az égi háború
Görögtüzét, olthatlan nyilait.
De a borongás állandó, s a csend
Halotti gyászt, megrögzött bút jelent.
Csak olykor, ha vadász vetődik erre,
Füttyent a hómezőn a mormota,
A zergék előörse, s mérföldekre
Veri a jelt sziklák gránit-fala.
E titokteljes gyász vajon minek?
Mért temetői pompája a bércnek,
Mit tűz emelt föl s megvesz a hideg?…
Mulandóság, bérc-eltipró enyészet,
Itt a természet téged ünnepel,
Tudván, hogy néki szintén múlni kell!

 

Ezek mint a magyar hegyvidék hivatott énekesét igen kedvelt és hírneves költővé tették. Kárpáti dalai német nyelven is megjelentek [1886.] Életében kiadott utolsó lírai versgyűjteménye a Remény és Emlékezet [1902.]

 

Utolsó szó

Megtört szívemből én kitéptelek, –
Ah, kiszakadt a szívem is veled!
Hajfürt, levél, virág, sok édes álom –
Elmúlt, miként szerelmes, múló lángon.

Az emlékekből már egy sem kísért,
Feledjetek! a szél kapkodta szét.
Szerelmünk első, életem utolsó
Álmaira borul rá a koporsó.

Tompán zúg a felejtés folyama.
Egymáshoz vissza nem térünk soha.
Mélységin át reménység sem vezethet,
Fölgyújtanám hídját az emlékezetnek.

Csak állok a homályos hab felett,
Keresve az örvényben képedet.
Hiába nézlek! csak magányos képem
Rémlik felém a víz tükrén sötéten.

 

Bartók Lajost a maga sajátos egyéni érzelmei és hangulatai mellett főképpen a közélet dolgai és az irodalom foglalkoztatták. Poétai rugaszkodásában, melyet az Őrtüzek című kötetéhez bevezetőül írt. Tréfálkozva és irodalmi ellenfeleit csipkedve bevallja, hogy ő nem madár, amelyik a maga gyönyörűségére énekel. Neki közönség kell, hogy remekművet alkothasson. Magát hivatott költőnek tartja, kit a szerelem tett költővé. Még élte alkonyán is egy kései ideáljáról azt írja, „ha előbb ismerte volna e nőt, élete tán szebbre fordult volna ós lantján szent himnusz volna az ének, amelyből a halhatatlanság fülmiléje” szólna. A szatíra korbácsát gyakran suhogtatja a tehetségtelen költők felett, kiknek a lármája miatt kénytelen elhallgatni a valódi költészet.

A Kisfaludy- Társaság 1883-ban választotta tagjai sorába, ahol Gyulai Pállal szemben az ellenzékhez tartozott és nagy része volt azokban a támadásokban, melyek Gyulait elnöki tisztéről lemondásra késztették. A Petőfi- Társaságnak is tagja, majd pedig alelnöke volt, és mint ilyen, a Petőfi-kultusz érdekében sokat fáradozott, így Petőfi 1848-as évi szereplésének emlékére Endrődi Sándorral és Szana Tamással együtt szerkesztette 1898-ban a Petőfi- Albumot, és élén állt annak az irodalmi mozgalomnak, melyet a Petőfi- Társaság 1899. július 31-én a Segesvár és Fehéregyháza közötti völgyben Petőfi halálának félszázados évfordulója alkalmából rendezett. Ezzel kapcsolatban az a másik, máig is nem tisztázott néphiedelem is visszhangra talált Bartóknál, hogy Petőfi a szabadságharcban orosz fogságba került és Szibériában raboskodik. Ezen gondolat kapcsán készített néhány költeményt Petőfi kiadatlan költeményei, melyeket Szibériában írt összefoglaló címmel. Egy közülük [A hold fehér . . .] a hómezőkön elmélázó Petőfit jeleníti meg, amint feleségére gondol, akiről azt hiszi, hogy még mindig hű hozzá; egy másik [A kozák] pedig a mulató kozákot mutatja be Petőfi mulató betyárjának hatása alatt. Még Petőfi szüleiről sem feledkezik meg. „ A józsefvárosi temetőben” című költeménye arra kéri a nőket, hogy azokat a virágokat, melyeket Petőfi hantjára áldoznának, tegyék szülei elhagyott sírjára. Bartók a Petőfi-kultusz mellett, melyet lelkében a költő és ellenzéki politikus egyaránt ébrentartott, költeményeiben méltó helyet juttat Arany Jánosnak is. Mikor ezt Toldi szerelmének megjelenése alkalmából üdvözli, nemcsak a nagy epikust látja benne, hanem jövő nagyságunk prófétájának tartja, ki a múlt ragyogó képei által hanyatló korát is küzdeni tanítja [Arany Jánoshoz]. Halála alkalmából fájó kegyelettel írja: meghalt Arany, a magyarok Homérja:

 

Arany

Már hőseihez tért lantjával a dalnok,
Új szörnyű csatákra kiket dala intett.
Hol sűrű a csillag, a magasban, o hallod?
Ott zeng, lakomáján félisteneinknek!
Ott harcokat énekel, őszfejű bárd,
Az utolsó bajnok-idéző,
Rázörren a fegyver, – de az óra lejárt,
A nagy árnyakat immár ébreszteni késő!

Ki holtakat állíta új csatasorba:
Téged ki varázsszava költ fel?
A nagyok kora szállt veled síri porba,
A dicső múlt zárul e kővel!
Oh, hosszú dicső múlt! Ifjonti kezekbe
Ragadtad a lantot, hogy zengeni győzd,
S nem lelt az idő ellankadva művedbe,
Népednek Homérját, hattyú-dalú őszt!

Elhallgat a hősdal, Arany lepihent.
Keblén hona Tyrteuszának
Most ifjú s az agg egyesül odafent,
Akik oly rég elszakadának!
Ki lelket-adónk volt gyászos napokon:
Ott gyászol a kor szelleme sírján,
Lantjára leroskad a hű epigon,
És pengeti, pengeti sírcán…

Erdőzúgás (1883–1889) 1889

 

Költőbarátai közül Endrődi Sándort és Szemere Miklóst keresi fel költői leveleivel. Az előbbit buzdítja, hogy áldozzon a haza és szabadság oltárán ; gyógyítsa a világ sebeit és énekelje meg az eszményi szerelmet s férfibecsületet. Szemerét, pedig mint magyar Anakreont üdvözli, kinek feje ősz; de szíve ifjú. Az idő nem vont rozsdát hangszerére. Hozzá nem jut el a világ küzdelme és panasza. Dalaiban most is ég, hevül és szeret. Csak a természet ölén teremhet ily szabad, játszi, vidám és pajzán költészet. A természetes és gondtalan élet derűje után vágyik ő is, kit, végzete a nagyvárosi élet forgatagába sodort. Bartók és Szemere egyébként is rokonszellemek. Mindkettő világnézete derült, gazdag humoros ér csörgedez bennük, amely Bartókban inkább a szatíra felé hajlik; továbbá a művészi szép szeretete és rajongás a természeti szépségekért teszi őket egymáshoz hasonlókká. Mint színműíró a színházzal és művészeikkel való összeköttetései révén lírája körébe vonta a színművészet apostolait is. A Nemzeti Színház kebelében a drámabíráló-bizottság tagjaként működött. Nemcsak mint költő, hanem mint újságíró is lázas tevékenységet fejtett ki. A kimerítő szellemi munka, nyughatatlan természete és mohó életvágya egészségét korán aláásták és hosszas betegeskedés után 1902. december 31-én Budapesten halt meg.

Halála után költő-barátja, Endrődi Sándor adta ki Hattyúdalait [1906.]. Ezen művei együttvéve foglalják magukban Bartók lírai költészetének gazdag termését. Bartók Lajos lírájában általában nagy ellentétek mutatkoznak. A hangulati gazdagság és lendület nála bizonyos

összhangtalansággal, töredékességgel párosul. Minden elhivatottsága mellett gyakran erőltetett. Kedélyvilága, mint valami dalforrás, állandóan buzog és még sem képes gondolatait mindig világosan ós összefüggően kifejezni. A tartalmasság és gazdagság a gondolatokban és képekben

sokszor nehézkessé teszik előadását; másrészt érzelmei olykor felszínesek s nem egyszer híjával vannak a természetességnek és őszinteségnek. Általában a külső és belső forma nem volt eléggé hatalmában. Aminő ellenmondásokat mutat költészete, épen olyan ellentétek vannak

egyéniségében, amelyek folyton összeütközésbe hozták őt másokkal és önmagával.

 

Álmos ősapánk hibázott

           Rövidítve

Álmos ősapánk hibázott!
Szittya földét mért hagyá ott!
Ázsiánkban volt hazánk szép,
Elcserélni minek vágyék!

Az ősök a roppant rónát
Szilaj ménen benyargalták.
Gyepes sík: kész szénatartó,
Tiszta vedrük: az Aral tó.

Paripájok nyergeletlen,
Fecske szellő úgy nem reppen.
Vadat űznek víg szeszéllyel,
És nem vadász-engedéllyel.

Palotájok lenge sátor,
Földbül nő, mintha magától,
Nem márványbul, oszlopokra,
De nem is kerülnek dobra.

Nekünk lángzó bor, kehely kell,
Ők beérték kancatejjel,
Annál is eldáridóztak,
S nem köszöntek a zsidónak.

Fehér marhák vékonyábul
Metszettek húst ízes tápul.
Sülni nyereg alatt ráért,
S nem fizettek fogyasztásért.

Oh új haza! a te földed
Vért kíván harmatnak s könnyet!
Ők nem szántottak – ez könnyebb, –
S nem nyögék az adókönyvet.

Álmos ősapánk hibázott!
Szittya földét mért hagyá ott!
Ázsiánkban volt hazánk szép, –
Elcserélni minek vágyék! –  –

Szép új haza, szemünk fénye,
Tán nem is maradsz miénk te.
Mint hajdan sóstenger folyt rád:
Elborít tenger adósság!

Nem a porosz, nem a muszka,
Amely szorít téged gúzsba,
Nem bőszült ellenség esz meg:
Licitálón megvesznek!

 

A szépet kereste az életben mindenünnen a rút vigyorgott feléje. Lelke összhang után sóvárgott és kedélyvilága mindig a végletek között hánykódott. Az ideálizmus ós a reálizmus benne örökös harcban állt egymással. Ez tette őt a szatíra és humor iránt fogékonnyá. Amennyire meghódolt a lelki nagyság előtt, épen annyira kíméletlen ostorozója volt a közélet fonákságainak és az emberi gyarlóságoknak s elfogultságnak; bár olykor éreznie kellett, hogy maga sem ment azoktól a hibáktól, amelyeket másokban nevetségessé tett. Épen azért nem az erkölcsbíró komoly palástjába öltözködve ítélt elevenek és holtak felett, hanem a vidám szatír mosolyával ajkán szúrta mézes fullánkját oda, ahol legjobban fáj. Az érzelmesség és a gúny, a szellemes ember játékos szeszélye és bizonyos patetikus emelkedettség: ez azon két véglet, amely Bartók emberi és költői mivoltát kirívóvá teszik. Míg gúnyos természete egyrészt hidegen hagyja és távoltartja magától az olvasót, másrészt minden szépért és nemesért hevülő kedélye tiszteletet ébreszt; de igazán felmelegíteni még ódai hevületével sem tud.

Bartók minden szépségével és hibájával a maga korának gyermeke volt, de azért egész írói mivolta kirítt abból a környezetből, amelyben élt. Találóan mondja róla Ambrus Zoltán emlékbeszédében, hogy „Bartók Lajos azon kevesek közé tartozott, akik sokat örököltek a régi Írók lelkesedéséből s közelebb állott a régi írók típusához, mint akik között élt. Általában a pillanatnyi benyomások és a temperamentum embere volt. Lelkét szokatlan tűz és folyvást lobogó indulat hevítették. Jellemének egyéni vonása az erő és keménység volt ; hiányzott belőle az a simulékonyság, amely a könnyű érvénye-sülésnek egyik föltétele. Alkotóerejét főként a képzelet és az ötletek táplálták; de erős, sőt makacs meggyőződés irányították. Heves vér-mérséklete és erős meggyőződése magyarázzák meg csatázó kedvét irodalmi ós politikai ellenfeleivel, akik túlzásaiban sem vitathatták el tőle az irodalom komoly szeretetét ós a hazafias érzés s faji büszkeség őszinteségét…

 

Köd szürkül…

Köd szürkül a tegnapi rózsa helyén,
Eltűnnek a fecskék az alkonyi égen.
Elhervad a szép nyár és meghalok én,
Még észre se véve, hogy éltem.

Felhő borul a te szemedre, leány,
Szíves égő napjára hideg tél
S elszállt a madárral, új hév nap után,
Nem is emlékezve: szerettél!

 

Művei:

           – Don Pedrő naptára 1875-re. Budapest, 1875.  
           – Őrtüzek. Versek. Budapest, 1877.
           – A legszebb. Vígjáték, Budapest, 1880.
           – Költemények. Budapest, 1881.
           – Újabb költemények. Budapest, 1883.
           – Kendi Margit. Dráma. Budapest, 1884.
           – Kárpáti emlékek. Versek. Budapest, 1885.
           – Thurán Anna. Dráma. Budapest, 1888.
           – Erdőzúgás. Versek. Budapest, 1889.
           – Haluska Benedek: Bohózat. Budapest, 1889.
           – Téli regék. Elbeszélő költemények. Budapest, 1889.
           – A méhek. Vígjáték. Budapest, 1890.
           – Erzsébet királyné. Dráma. Budapest, 1892.
           – Mohács. Dráma Budapest, 1898.
           – János király; Dráma. Budapest, 1902.

 

Forrás:

Arcanum,  A magyar sajtó története II/2. 1867–1892 • Élclapok 1875–1890 • IV. A szenvedélyes ellenzéki Bolond Istók, Budapesti Szemle 1883. 03. 05; 1890. 06. 03.; 1902. 11,  Loósz István: Bartók Lajos/Irodalomtörténeti Tanulmányok I-II., Mikszáth Kálmán: A kétféle ember 1885, Mikszáth Kálmán: Miért rossz az Uram Bátyám?,  MTA Petőfi Társaság Lapja 1885, Pallas  Nagylexikon, Szinnyei József: A magyar írók élete és munkái, Új Idők 1903, Vasárnapi Újság 1877/2.

Összeállította – cspb –

 

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf