Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró

rudnyánszky1Ördögén, az egykori Nyitra vármegye egyik településén született az a [dezséri] Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró, akinek versei annyira feledésbe merültek, hogy csak a legvájtabb ízlésű olvasó keresi manapság. Édesapja a felvidéki katolikus családból származó egykori 1848-as honvédfőhadnagy Rudnyánszky Károly. Gyula fia 1851. május 1-én született. Egyike volt annak a felső-magyarországi költőcsapatból, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként [a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők”] vonult a Felvidékről Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Mint említettem, Rudnyánszky Gyulával  felettébb mostohán bánik az irodalmi emlékezet; még a nevét is kevesen tudják visszaidézni. De nemcsak a XXI. század első évtizedeiben. „Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára” írta róla Krúdy Gyula 1927-ben. Pedig néhány költeménye a XIX. és a XX. századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Rudnyánszky Gyula az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt, annak ellenére, hogy Petőfi halálától Ady fellépéséig a magyar társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé reprezentatív lírai hang kialakulását. Ady egy kritikájában, értékben Reviczky és Komjáthy elé helyezte, alighanem életművének feltűnő egyenetlensége és világnézetének szakadatlan önellentmondásokkal teljes hullámzása a fő oka annak, hogy már a közvetlen utókor sem tudván, mit is kezdjen vele, inkább nem is beszélt róla. Azok között a magyar költők között, akik Arany Jánost vallották mesterüknek, hamarosan az elsők közé került. Rudnyánszky, aki több mint egy nemzedékkel, negyven évvel született később Aranynál és Arany fellépése után a fejlődésnek immár negyedik ütemében, egy másik világban bontakozott ki. Még az Arany-eredményeket legkorszerűbben képviselő Vargha Gyulához sem állott olyan közel, mint mégiscsak Ábrányi Emilhez, az újromantikus líra Endrődi mellett legjelentősebb képviselőjéhez. A modern életérzés, a fokozott szenzualizmus, a nő, a szerelem ösztönösen más felfogása elválasztotta a népnemzeti iskolától, az akadémikusoktól, s összekapcsolta Ábrányiékkal.


Forgácsok – 129

Minek vagyok még én a földön?
Istentül átvett tisztemet
Jobban betöltöm,
Ha a sírásó szótlan eltemet,
Ha nem jut egy csepp könny a gyászra,
Ha semmiféle gyászbeszéd
Nem magyarázza,
Hogy lelkem zászlaját mi tépte szét:
Nem lesz utamban többé árok,
Marad pályám salakja lent;
Amerre járok,
Fehér rózsákat hint reám a csend.

                                                     1908–1912


 Tanulmányait elébb magánintézetben végezte, majd Pozsonyban volt joghallgató, 1876-ban abbahagyta a tanulást, hogy kizárólag az irodalomnak élhessen. Tizenkilenc esztendős korában jelent meg 1877-ben első verseskönyve, s egy gazdag, változatos, színes költészet bontakozott ki  
 Fanny dalaiba. Friss költészet volt az övé: a nyelv új szépségeit fedezte föl, a költői formák hajlékonyán simultak hozzá egyéniségéhez, lobogó szenvedély és tüzes indulat áradt ki szerelmes verseiből.

Földi javak múló oromszigetén
Csalfa lidérclángot nem kergetek én;
Siker mámorára sohse szomjazom,
Harmatos virágú szellemtavaszon;
Tündérmagot ápol lelki életem,
Holnapra megérik, ha ma elvetem.

                                 /Virágnaptár/


 Budapestre került, ahol különböző lapoknál újságíró, gyakran különféle álneveken, mint Dezséri, Dezséri Sándor, Fidél. „Politika” és „Fekete-sárga” című költeményeit röplapon jelentette meg; merész szókimondásáért lázadás címén börtönbüntetésre ítélték. A fiatal költőnek népszerűsége és sikere szinte szokatlan volt. Nagy ívben emelkedett a pályája:1882-ben jelentek meg újabb költeményei, azután jött a F é n y b e n – á r n y b an, Nyár, Költemények, U j könyv, Szerelem, majd az összes kö1temények. A kritika meghajolt a tehetsége előtt s a közönség nagyra becsülte. Csodálatos bőség és termőképesség jellemezte a mai nyelvezetnek már kissé idegen költészetét: egymásután jelennek meg mindenféle lírai költeményei, elbeszélő versei, majd kötetei. Néha a lágy érzelmesség szavaival szól: gyengéd megindító és kecses; leányszobák csöndes magányában olvasták áhítattal ezeket a verseket. Máskor forró és tüzet ontó, mámoros szavakat suttog, és buja érzéseket tolmácsol: szerelmesek mohón szavalták és emlékkönyvekbe írták ezeket a dalokat. Olykor lázongó hazafias érzésektől viharzik lírája; voltak versei, amelyek fölkorbácsolták az országot is, amelyekben a nemzeti önérzet leghangosabban jajdúlt föl. Elbeszélő költeményei vannak: itt a csapongó fantázia, a leírás- jellemzés művészete bilincsel le. Amikor „Jézus” című karácsonyi éneke megjelenik, majd pedig amikor a Mária-dalok és legendák verseit kötetbe foglalta, már közismert, ünnepelt költő volt. Rudnyánszky, akinek életfelfogása egyáltalán nem kihívóan különcködő, stílusa annyira nem egyénieskedő, hogy bizonyos fokig már nem is egyéni, az elszabadult, a fékevesztett individualizmus korában objektív idealista módon közösségi normákat keres, követ, kér számon, közösségi ideálnak akar megfelelni. Semmitől sem irtózott jobban, mint az egyénieskedő stílusmodorosságtól. Ezért állott azonban irodalmilag is külön, mint akit „nem lehet besorozni egy korszak semmiféle csoportjába vagy felekezetébe. Nem vágyott ő semmiféle „egyéni” stílusra — hanem magára az időtlen tökéletességre.

Forgácsok – 146

Hej, kállai-kettős! Bihari-kesergő!
Házfalát kirúgó zajra éjszakák!
Hej, vadrózsatermő gyöngyös bánat-erdő,
Hol az égbe nyúltak hajnalban a fák –
De ölünkbe hajlott róluk a virág!

Hej, vendégmarasztó, feneketlen tenger,
Aranylevet öntő szüretek sara!
Ha eltört a tengely, mulatott az ember,
Odaröppent rá a nóták sugara,
Táncos hegedűszó fecskemadara.

Szeretet haragja, ősi erő magja
Megtermékenyített békétleneket;
Folyt a magyar csapja; keserűség rabja
A németet szidta, amíg berekedt, –
De a tett elől sem oldott kereket.

Az a kor hová lett, mikor a hazáért,
A haza javáért sírtunk szabadon?
Összeesküvésre a szilajság ráért;
De lecsillapítá, ha zajgott nagyon,
Tulipános-kedvű, csókos hajadon.

Az idő elszállott, elvitte az álmot;
Bús hazafi-tűznek hamva az adó;
Hol a cigány húzta, hol a pince állott,
Ül szárnyaszegetten a hont sirató –
Azt se mondja már, hogy: Eb ura fakó!

                                                               1908–1912


A „kozmopolita költészet” leckéztetésével talán Rudnyánszky Gyula állott Arany Jánoshoz legközelebb. Ha nem is a világnézeti korlátok elfogadásával, de éppen stílusmodorosságtól, retorikai pátosztól és köznapi lazaságtól egyaránt mentes formanyelvével. S ha keressük a múlt századvégi körképben, hol is érezte a maga helyét, minden bizonnyal tudatosan is ez volt az ideálja, ehhez a stílusideálhoz akart hü maradni — változott korviszonyok közepette:

A mestert én is gyakran láttam ülni,
ősz fejjel az öreg tölgyfák alatt;
Föl tudtam az ő látásán hevülni, -
Szent volt nekem ez a megtört alak;
A fényes múltat képzelem derülni;
Nagy lelke szórta még a sugarat;
De méla arcán, csüggedő szemében
Fájó borongás haldokolt sötéten.

Az emberek törpék itt, nem a kor!
Azok taposták a nagy szív virágát!
Megérte ő már a napot, mikor
„Késő biztatni a kidőlt fa ágát. .."
A test leroskadt... áll majd a szobor!
          – – – – – – – – – –
S mit is keresne e csalárd világban ő,
a szegény, szeplőtlen puritán;
Nincs énekes, ki a vásár zajában
Azt zengené, mit érez igazán,
A dal se kéjében, se bánatában
Nem hord sajátos jellemet magán:
Ezer hazugság egy káoszba olvad . ..
Törpék gázolnak sírján a nagyoknak.

                      /Levél Dóczi Lajosnak/
 
Az Ady Endre általa is megbecsült, nemcsak jó költő, de érett műveltségű Rudnyánszky a XIX. század végén sorra véve kora költőtípusait, végül is megállapítja: „Egyik se költő, nem igazándi ... az aprószentek tarka táborában Ott hemzseg száz bozontos üstökös, Ki mind csodás fényt áraszt egymagában, De együtt a sok láng kissé ködös;” [Ady Endre: Rudnyánszky Gyula könyve, „Napszállat –  felé”, Nyugat, 1913. I. 14]

Ugyancsak Ady írja: „Gyönyörködéssel, meg-megríkattan s össze-össze borzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula verseskönyvét. Poétát, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak s azóta talán még kiválóbb s az emberét, kit már cikkor szerencsétlennek hallottam s azóta sokkal szerencsétlenebb [...] különb volt az összes korabeli Arany- s Petőfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is...” Ady - mint legtöbbször - fején találta a szöget, talán éppen lelki rokonságuk miatt, az „új idők új dalai” érzetében és abban a küzdelemben, amely a tisztább látásért folyt. A néhány, említett rokonvonás ellenére is meglepő ebbe a keretbe illesztve Rudnyánszky teljes időtlensége. A Pesti Hírlap akkori kritikusa szerint Rudnyánszkynak vannak versei, melyek „méltán foglalhatnak helyet a modern költészet legjobb művei mellett”. A Budapesti Hírlap bírálója Rudnyánszkyt a „maga könyvesházában az élő poéták közt a legjobbak közé, közel a jeles régiekhez helyezi”.Valóban úgy áll, mint egy ízben magát nevezi, mint valami „tilalomfa”. Igaz hazafi, szerinte az országban mindenki magyarnak tartozik lenni. Nem kell neki a realizmus felé fejlődnie, mert egyáltalán nem osztozik nemzedéktársai illuzionizmusában, fő erénye és gyengéje a konkrétum, a riportszerű valóságközlés. Már Reviczky észreveszi, hogy energiát fókuszál rövid, egy-két szakra terjedően verseiben, de ezek a valóban formás darabjai egyáltalán nem dalszerűek, teljesen hiányzik belőlük minden dalszerű hajlékonyság. Ha fel is lelhetők formanyelvében bizonyos generációs jegyek, mint stílusvonások, végeredményben el kell fogadnunk, amit Schöplin Aladár állít kritikájában [Nyugat, 1913. II. 909-913-], hogy nemcsak igazi barátai nem voltak soha, de „irodalmilag is külön állott, egész magába”, nem lehet őt besorozni a korszak semmiféle csoportjába. Ennek is megvan a magyarázata. Nemesi származása és katolikus neveltetése megütközik lelkében a köz és íróléte nyomorának tapasztalataival; könnyen befolyásolható lénye egyaránt rezonált a szocialista és a szocializmus-ellenes törekvések, a katolicizmus, a patriotizmus és az általános emberi szolidaritás eszmeáramlataira. A századvégi szellem irányainak szinte keresztezési pontja volt; éppúgy írt Mária-himnuszokat, mint Casanova-dalokat, reménykedett a forradalomban és agitációs verseket írt a szocialisták ellen, szerkesztette a keresztény Magyar Szemlét, s olykor munkatársul szegődött a Népszavához. Ellentmondásos világnézetét nagymértékben magyarázza a kor gyakorlatának a neokapitalizmusnak, és ekkoriban XIII. Leó pápa és utódai által meghirdetett keresztényszocializmus gyökeres ellentmondásai, amely szerint mindenre szociális kérdés van, amelyeket keresztényi módszerekkel kell megoldani. Lelke azonban újra és újra az Istenkeresés felé vezérli verseit. Harmincesztendősen az ország népszerű, vallásos költője lett Rudnyánszky Gyula.

 
Isten

Sötét magányban, kétségbeesésnek
Kopár szikláján ülve, tétlenül,
Míg sebeimben tőr volt s kétkedések
Kínzó, kísértő árnya vett körül:
Föltámadott egy emlékembe vésett Név,
melynek fényétől lelkem derül!
Egy név csupán a gyermekkor homályán,
Örök láng a küzdelmes férfi-pályán.

E név volt ajkam legelső fohásza,
Legboldogabb időm napsugara;
Bölcsőm párnáin hánykolódva lázba'
Ezt súgta esdőn az aggó anya;
És kedvesem szerelmes oktatása
Az volt: ha tépő bánat bántana,
Forduljak ég felé; ki megsegítsen:
Sosem lehet más, egyedül az Isten!

Isten nevét rebegtem a magányban;
Sóhajtám nyögve: Isten, légy velem!
Fölújult minden régi, édes álmám,
Gyönyör volt percre föllélekzenem ;
Az utat, az irányt hogy megtaláltam,
Nem égetett hervasztó gyötrelem:
Virulni láttam az egész világot,
Hitével e szív menyországba látott!

De hirtelen megint a régi gondok
Önsúlya lankasztá le szárnyamat:
E büszke fő kábultan porba omlott
Fojtó, nehéz lidércnyomás alatt;
Verejték-láztól lüktetett e homlok,
Mérgével összemart egy gondolat,
Míg egy gúnyos hang a fülembe szisszent:
Hiszed, hogy van; no hát keresd az Istent!


Mennyire mély nyomokat hagynak bennünk ezek a Rudnyánszky-sorok:

Munkám delén nyomott le a kereszt.
Akik híven szeretnek, mégis árvák,
Az ember-sorfalon szenvedve járják  
Végig a méltatlan vesszőfutást:
Dalom fölöttük a palást.

A dal vigaszában maga a költészet jelentkezik, s a költőben - annyi más köznapi és történelmi szekcióban - vallásának Mária-tisztelete. A tiszta katolikum, amely benne, ha vívódva is, mindenkor utat talált. A század árvasága, az új kor magánya, az elhagyatottság gyötrelme? Megannyi kérdés Rudnyánszky realizmusában, amikor „Felajánlásában” így énekel:

E dal Tied, Jézusunk anyja,
Tied a szív, amelyből fakadt.
Á hír kezem fejedre fonja,
Te ihletéd a húrokat.

Mintha messzi századokból Zrínyi, a költő szólna monumentális eposzának Invocatiójával. És ki ne gondolna Ady „A pócsi Mária versére”, amikor Rudnyánszky strófáit olvassa az Örökkévaló Szűz Máriához:

Te adsz erőt, vigasztalást nekem,
Midőn a lét uralmát szenvedem;
Ha ekkor árja lelkem sodorja
S elönt az emberirtó bűnözőn:
Te vagy reményem örök-magas orma;
Kezedre perdül szememből a könny
Édeni rózsa, mennyei fény,
Oh Mária, Mária, áldalak én!


Hogy ellentmondásos világnézetű lett volna – amint mind a II. világháború előtt és utáni egyes kritikusai írták róla, nem hiszem. Csupán küszködőn keresztény értékrendű. Rendkívül szociális érzékenységű. Ismerhette Prohászka Ottokár püspök néhány kemény írását is ebben a társadalmi kérdéskörben, véleményét és magatartását. Azt a megbélyegző konzervativizmust is el kell utasítani, amellyel vádolták, Rudnyánszkynak szenvedélye az azonnali reflexió – tanácsadás a társadalomnak. „A templom és a gyár” versében az előbbi így szól:

Szülője önzésnek, nyomornak!
Te tápot adhatsz a gyomornak, -
A szellem üdve én vagyok!

 Mint írtam, versei időtlenek, hisz korunk megszólítása ugyanez, amikor a materiális érdek teljesen elébe lép a benső világ magasabb érdekeinek. Rudnyánszky Gyula a teremtés egység hozsannáját zengte vakon is, és jogosan kérdezi versörökségével korunktól:

Kezdetétől a világnak
Mit láthatnak, akik látnak?
Hisz' láttára kész remeknek
Mást se tudnak, csak hebegnek;
Durva kézzel kotorásznak
Rejtekében a csodásnak.


Elfelejtik sokan, a csodák az emberekben vannak: Istenhez emelkedő lelkében...
Közben meg is házasodott, feleségül vette R é t h y Laurát, az akkor legnépszerűbb vidéki primadonnát, s minél több jutott ki számukra a dicsőségből, annál többet kellett küzdenie, verekednie, fáradoznia a poétának a kenyérért.
Ez a sorsa: a vidéki újságíróé, ez ölte meg Rudnyánszky Gyula erejét, tette tönkre idegeit és fárasztotta el a gazdag tehetségű poétát. Tűrni a vidéki nyomdászkiadók szeszélyeit, harcolni a mindennapi apró intrikákkal, hallgatni a színházak örökös pletykáit, dolgozni éjjel-nappal sovány bérért, védelmezni vesztett ügyeket, támadni jól összekovácsolt érdekcsoportokat, belenyúlni veszedelmes darázsfészkekbe: ez a sors nem poétának való. Rudnyánszky Gyula harcolt és dolgozott, két kézzel munkálkodott, egymásután írta a legszebb verseket, politikai cikkeket, irodalmi tanulmányokat, színházi bírálatokat. Szerkesztett napilapot, hetilapot, élclapot, folyóiratot, fölolvasott, agitált, irt gyermekmesékét, és kis gyermekverseket, színdarabokat, alkalmi írásokat: a poétát mindjobban ölte benne az újságíró, és a nagystílű embert a mindennapi küszködés. A szociális kérdés is aránylag sokat foglalkoztatja. A munkanélküli értelmiségi ember tragédiáját mutatja be 1904-ben „A gyáva” című elbeszélő költeménye,  forradalmat vár [Jóslat]; ugyanakkor, belátva a kereszténység és a baloldal kibékíthetetlen ellentmondásait a „Két munkás” [1892], a „Búzakalászok közt” [1894] és a „Május elsején” címmel agitációs verseket ír a kommunista pestis  ellen. Morvay Zoltánnal szerkeszti a Csokonai lapokat, majd Debrecenben, 1904-ben a „Szabadság” politikai lapot szerkesztette. A kiadóval azonban nem tudott megegyezni, e miatt a laptól megvált és családjával Budapestre költözött. Anyagilag összeroppant, munkakedve megbénult, költői ereje megroppant. Még ekkor sem hagyta el véglegesen magát; amikor már egészen a földre tiporták a csapások és a bajok, egy új lendülettel új útra indult. Elölről kezdte az életet. Negyvenhat esztendős volt ekkor, s már túl egy pályán, túl egy életen, túl a dicsőségen, a sikereken, a népszerűségen. Meghasonulva az itteni állapotokkal, túl az Óceánon keresett magának új fátumot és több kenyeret, feleségével 1905-ben Amerikába vándorolt, ahol megvakult. Miltoni sors - mondhatnék -, amely egyúttal valóban szerencsétlenség - és benső megértése az életnek. Mintha egy új poéta született volna: Rudnyánszky lírájának Amerikában ismét gazdag termése lett. Fiatal, könnyű és ragyogó költészet volt ez: tele életörömmel és kedvvel. Az élet új szépségeit látta meg már és váratlan színekkel gazdagodott a lírája, amikor egy napon — megvakult. Az örökös küzdelem és a fáradhatatlan munka bérét követelte… szemidegsorvadást kapott.
Rájön: a világ rejtelem és a vallás nem különíthető el; nem a marxizmus és más efféle magyarázatok adnak választ az ember kérdéseire, hanem az a teremtéssel együtt járó sugallat, amely a költővel [költőkkel] különösen is érzékenyen érinti az egyént és a társadalmat két lét-dimenzió összhatásában. Amerikában közelről megismeri a fizikai dolgozók életét, s mély részvéttel telik meg a kivándorló magyarok, főképp a bányászok sorsa iránt. Érdekessége, hogy milyen realisztikus képet fest az amerikai munkás helyzetéről. Itt tudja meg, hogy:

Szegényt a balsors mindenütt elér;
 Mind könnyel sózott a munkáskenyér!
              /A bánya/

Rokonszenvvel ír a katonáról, aki nem hajlandó belelőni az ínség miatt tüntető tömegbe [Katona-levél]. Éles szatírát ír a gazdagról:

Pompában úsznak a bőség heréi,
A kor gyümölcse a szájukba lóg:
Ti csak kolduskenyéren fogtok élni,
 Munkába görnyedt embermilliók!

              /Forgács, 109. szakasz/

 Rudnyánszky állandóan dicséri a múltat és vágyódik – még forradalom árán is – az igazságosabb jövőbe, a jelent, a kapitalizmust utálja. Mintha a korai Szabó Dezsőként a magyar keresztényszocializmus- nemzeti radikalizmus szólna néha. Jól világítja meg ezt „Örök tűz” című verse, mely szinte forradalmi fogadkozással kezdődik s a vigasztaló keresztre való utalással végződik. Rosszul érezte magát a kietlen amerikai metropolisokban:

Kárhozatos végzet, siralom siralma:
Milliók közt élni teljes árvaságban!
A hajótöröttek szigetbirodalma
Nem lehet ily puszta: ott több szív s virág van.
Rémes morajában az embervadonnak
Irigylem a sorsát szegény Robinsonnak:
Rejtett szigetén ő nem oly elhagyott,
Mint e népözönnek árján én vagyok!

                                    /Tengerparton/

Mindezért Istennel vagy a költészettel vigasztalja magát. Világosan látható: lelke a társadalom iránti undorból fordul önmagába; hajlamát, hogy tekintetét a külvilágból befelé fordítsa, a fizikai vakság itt kényszerré teszi, de egyszersmind egy oly újszerű metaforás nyelvvel ajándékozza meg, mely már a szimbolizmussal rokon;

E sártekén nincs tisztább gyönyörűség,
Mint elmerülni álmaink ködébe,
Hogy meg ne lásson a botor világ.
Boldog csalódás, amikor kegyetlen
Tülekedések lármás piacán
Mi csak rímeknek halljuk lüktetését
És azt képzeljük, hogy a város ajkát
Szűz csendre áhítat pecsételi,
Míg lelkünk harmatos mélységein
Sejtelmes dallamok zenéje zsong.

/Forgács, 1908–12; 99. szakasz/


   Az Egyesült Államokból 1912-ben tért haza és vakon dolgozott tovább, diktálta műveit leányának; munkaereje egészen a legutóbbi napokig nem hagyta el, amikor elméje elborult és szanatóriumban kellett elhelyezni. Budapesten, 1913. december 8-án hunyt el, szívszélhűdés végzett vele.

Jövel, halál! *

Jövel, halál! szeretnék élni már.
 E vándorlás itt oly hiú, sivár!
Mindegy, ha könny, ha verejték pereg,
Csak sárba gázolják az emberek.
 Egy percnyi létért milliók lakolnak;
Lángostorátul e rögös pokolnak,
Igába görnyed a rabszolgahad . . .
jövel, halál! Ó hadd legyek szabad!

Gyönyör, siker, ha bármilyen mohó,
Holnap talán elolvad, mint a hó.
Daróc kifeslik, rongy lesz a selyem;
Hősök porában rút kukac terem;
A földi szenvedélynek semmi célja;
Bolond a hü, a munkás! bölcs a léha!
Mi az, miért itt sírni érdemes? . . .
Jövel, halál! Ó hadd legyek nemes!

Ó boldog az, kit jókor megtalál
A szebb világba ringató halál!
Ő benne nem csalódhatunk soha:
Nem feledést jelent a sír moha;
Jelenti a léleknek diadalmát,
A végtelenség mindörök hatalmát,
 Melynek sugára a mohán rezeg . . .
Jövel, halál! Hadd higyjem, hogy leszek!

Van bennem érték, eszmekincs, tudom;
De köd takarja e kopár úton.
De majd ha rásüt álmokat szövő
Lelkemre az örök nap, a jövő:
Lefoszlik rólam gyarlóságom átka;
Tisztán jutok be lelkem templomába,
Eszményi lét borútlan fénye vár . . .
Jövel, halál! . . . szeretnék élni már!

* Az elhunyt, költő utolsó verse.


Művei:
 – Fanny dalai. Budapest, 1877.
 – Költeményei. Budapest, 1882.
 – Fényben-árnyban, Versek. Budapest, 1886.
 – A cigányok. Víg eposz. Esztergom, 1886.
 – Jézus. Karácsonyi ének, Budapest, 1888.
 – Mária-dalok és legendák. Budapest, 1888.
 – Nyár. Versek. Budapest, 1889.
 – Költemények Mátyás királyról. Budapest, 1890.
 – Új könyv, Versek. Budapest, 1891.
 – Költemények. Győr, 1892.
 – A gyáva. Monológ versben. Budapest, 1893.
 – Szerelem, Versek, Budapest, 1894.
 – Petőfi. Színmű, Budapest, 1899. –
 – Új költeményei. Debrecen, 1904. –
 – Negyvennyolc magyar vers. Debrecen, 1906.
 – Napszállat felé. Versek. Budapest, 1912.


Források:
Arcanum, Budapesti Szemle 1886; 115. szám, Gulyás Pál: Magyar Írói Álnév Lexikon, Katolikus Szemle 1913. 2. szám,1914, 3.szám, 1936, 12. szám, Magyar Sion 1888, MEK, Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái,  Új Idők 1913, Új Ember 2008 május 11., Vasárnapi Újság 1886, 87, 89, 90, 91, 1913,  Világ 1913 május nekrológ.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf