Zsutai János: Munkácson

A költő hattyúdala. 1869. szept. 20.

Szomszédságban lakom az égő felhőkkel,
Könnyen megláthatnám, a nap mikor jó fel,
S mint tér nyugovóra?…
S hogy szálló felhővé ne szeretnék válni,
És a nyugvó nappal nyugot felé szállni:
Nincsen oly óra!
S ki tudja: tán sohsem visz el utam innen?
Beh meg is vert engem a haragvó isten! –

Északra, keletre bércek koszorúja,
Magasló csúcsait alkonyi szél fújja,
S egy-egy terhes felhő
Sebes, gyors futással vet reájok árnyat,
Feketén, mint midőn a szívre a bánat
Sötét fellege jő…
Bércet felhő, s szívet a bú fed be itten…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Arra nyúgot felé, arra délkeletnek
Szemeimnek határt kis halmok se vetnek;
Elláthatok messze!…
Lelkem szeretteit meg még se láthatom,
Ott hajlik le éppen, túl a kis halmokon
Az égnek eressze.
Csak sóhajtásimat küldöm arra innen…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Közelben s távol boldog kis falvaknak
– Hol a munkás élet háznépei laknak –
Kis tornyait látom…
Boldog ott az éj, és szebb a napvilág ott,
Bárha szegényen is… s én e boldogságot
Mind hiába várom!
S hogy még irigyeljem tőlök: sohse hittem,
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Legyetek boldogok, fehérlő helységek!
Bár a fájdalomnak hév lángjától égek:
Áldásom reátok!
Boldog örömetek sohse lásson telet,
Viruljatok fel ti, ha az én éltemet
Megfogta az átok!
Oh, ha ez az átok sírig kísér innen!
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Nehéz lett rajtam a terhes bánat súlya,
Sorsomat írá a gyászos végzet ujja!…
Mindig csak bút látok…
Az előtt víg napom: fekete éjszaka…
Csillagim sincsenek, hogy fényljenek, csak a
Mennydörgő villámok!…
A bosszús ég, oh csak az mennydörög itten.
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Került e helyet minden élő állat…
Egykét kósza madár hogyha erre szállott,
Az se mulat soká.
Még a nap képe is más színt ölt magára,
Mintha csak, – hogy ide tévedt egy sugára –
Azt is sokallaná!…
A déli verőfény, az is siet innen…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Tova száll a madár, nem ver tanyát egyre,
Csak a félénk galamb s a vándorló fecske;
Van itt galamb – ! Noha
Oly szerelmetesen, mint ama kis dúcban
Szép szülőföldemen, melytől elbúcsúztam,
Nem turbékol soha!
Pedig még az ölyv sem szeret járni itten…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Éppen csak azért van e helynek fecskéje,
Hogy szabadságvágyam szívemelő kéje
Kigúnyolva légyen!
Kicsiny magzati közt, szeretti közt ülhet,
Levegőt hasítva, szabadon repülhet
A magasló égen!…
Neki két hazája, s most nekem egy sincsen…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Lent kis folyó árkát csörgő habok futják,
Kétszer-háromszor is erre veszi útját;
De mindig megbánja.
Mintha irtóznék e helytől, – borzadással
Hirtelen elfordul, s egy kanyarodással
Változik iránya.
A patak se szeret közel folyni itten…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Hát minden fut innen, sújtó teremtő!?…
Nem!… sötét északon ott van a temető!
S a magasba ásít.
A sötét sír torkát fenékig kinyitja,
Mély halálos csendben hidegen számítja
Szíved dobbanásit!…
S vár… vár: kebelébe mikor térsz meg innen?
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Sötétlő temető! jeltelen sírhantok!
Elborzadva nézlek, s mélyen felsóhajtok:
Mily félelmes arcod!
Sírnék, hogy ha sírni volna még egy könnyem,
Van: ki itt is remél, s még itt sem egy könnyen
Teszi le a harcot.
S bús hazádba jutni: mily rövid út innen.
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

Eltakar egy domb; de nem nő rajta fű se,
Nincs üdítő harmat, a mi meghűsítse, –
Rá eső sem pereg…
Ha csak az elhagyott kedveseknek távol
Hasztalan epedő sűrű sóhajából
Nem támad egy felleg!
Oh, de hát a kinek már senkije sincsen?!
Könyörülj meg rajta, könyörülő isten!