Bartók Lajos: Csillagok a fűben, Fegyver dördült, Ott rémlik a Gellért…, Poétai tanács, Utazási vágy

Bartók Lajos:

Csillagok a fűben

A tavasz-éjben
Álmodom ébren
A sziget közepén, a zöld
Fű közt, s íme lábam előtt
Kigyullad egy árva
Szentjános-bogárka,
Mint hogyha a csillagos égre tekintnék,
Hol fényt miriád nap örök tüze hint szét.
S mint lámpasorok, jobb s balról ezalatt
Sorban gyulladoznak a fénybogarak.
Szikrázik ez, az már lankadva kihal,
S versenyt lobog újra az ég csillagival,
Amelyek oly édes-igézetesen
Mosolygnak az embereken idelenn.
S a sötét fák alva, bókolva körültök,
Cirpelnek a csöndben a távoli tücskök,
Mint éji zenészek,
Gyújtván halk hangú danára,
Az ifjú természet
Első-szerelem tavaszára…

*

Parányi csillagok a fűben,
Apró virágok, pillanatnyi léttel!
Nincs semmi kétség: ti szerelmi tűzben
Lángoltok, ez gyűjt életre, s emészt el!
Ez lüktet szívetekben, és lobogva,
Csodálva néztek ama csillagokra:
„Oh mennyi, mennyi szentjánosbogár
Az égen is fönn, s mind lobogva jár!
S örökké ég, mint Vesztaláng, tüzök,
S világon áthat, – kell szeretniök!…
Sőt engem is, szivartüzemmel,
Bizonnyal ilyen, szerelemmel
Eltelt jánosbogár-félének,
Vagy más ilyen bolygónak néztek,
Ki jő-megy nagy tüzével, de csak addig,
Míg ez vezérli, s ha e tűz kialszik,
Kihamvad, vége, és jóéjszakát
Szerelmének, éltének egyaránt!

*

Most szárnyira kap, s valamennyi repül
Bolygó lobogású lidérctüzekül
Vajh, merre repülnek?
És most hova tűnnek?
A légben e csillagi párok
Szállongnak, amíg íme lángjok
Egymásba nem olvad, egymásra találván,
S kétszerte ragyog föl az éj komor árnyán.
Ragyogjatok, oh, csak kettős tüzeken,
Hamvadnod is el kell – élet, szerelem!
Szép csöndben örökre kialszik a láng,
Szerelem, gyönyör és fény odalesz egyaránt!

Régi lant, 1891

Bartók Lajos:

Fegyver dördült

            A Kárpáti Emlékekből

Fegyver dördült alkonyatkor,
Füst között állt a vadász,
Elbukott az anyaszarvas,
Mely a nyájjal itt tanyáz.

Hosszan visszhangzott az erdő,
Elnémult a hegylapály,
Szétriadt a szarvascsorda,
Legelésző zergenyáj.

Csupán egy királyi gím volt,
Mely, habár remeg szíve,
Két borjával a holdfénynél
Visszacsörtetett ide.

Itt búsulva nyalta a két
Rívó árva homlokát,
És a tért könnyes szemekkel,
Nyugtalan kutatta át.

Majd benyargalá s megálla
Egy sziklán, a mély előtt,
És kitágult orrlyukakkal
Szagolá a levegőt.

Koronás fejét magasra
Vágta elbúsult dühvel,
S elveré a bércek álmát
Rémítő bőgésivel.

S a hajnal is ott találta,
Szétűzvén az éj-ködöt:
A kér reszkető árvűra
Hajolva a mély fölött.

Újabb költemények, 1883

Bartók Lajos:

Ott rémlik a Gellért…

Ott rémlik a Gellért a Duna hátán,
Fél teste vízben, mint a Levithán;
Kemény vad kőfeje sötétbe bámul.
A napot elnyelé e szkla-sárkány,
Balról az ég piros még, homlokán tőúl.
Piros felhői közt azúr a kék ég,
Pirosak a felhők letűnt sugártul,
De hol van a nap? Fölszáll a sötétség.
És kék az ég, de hol van a reménység?
Boldog lakói a földnek s az égnek,
A madarak hol, és a nyári ének?
Kihamvadt felhők denevéri szárnya
Sötét csendben megszállja a vidéket.
S a fekete vízen némán, lezárva,
Úszik lassan a egy puszta bárka,
Mint egy koporsó, Káron csolnaka,
Mely vissza nem tér a Léthén soha.  

Bartók Lajos:

Poétai tanács

            Endrődi Sándornak

Tisztelt barátom az úrban,
Kiben elrejtve zengő trubadúr van,
S vékony vagy vastag: nem nézed a húrban,
De dalra készted, ha egyszer ideg:
Hallom kiadnád költeményeidet.
Igen, de
(Pogány a szentje!)
Óh,
Nem akad árja földi kiadó!

A Franklinban
Vannak ajánlatod miatt nagy kínban.
Még szarvat is fen a Tehéneum rád.
S lehord az irodalmi fervaltunxrát.
Kis híja, hogy ki nem dob a herr von Ráth
Móricz
Kinek a poéta csak kófic.
Ajgner-Abafi szívesen vesz meg,
Csak verseidért neki fizess meg.
Az egy bücsületes kis Kókay,
(Ki nem bánná, ha ingyen írna Jókai)
Ajánlkozik, hogy lesz Megváltód,
Csak írj alá előbb neki egy váltót.
Elutasít Bernát, a Fekete:
„Nem harapok ily almába bele!”
Nem ad ki Lafitts Elsner, s Lampel Róbert,
Óh, mert Vers nem csinál maság eróbert!
Azt veti Pheiper Pherdinánd:
Érdeklódik csak tankönyvek iránt.
Szemöldet rángat eképpen Grill:
„Sind sie Poét? nohát bleibenc still!”
A Hunyadi Mátyás rád mordula:
„Mi a fenét? ’sz nem gyónó-cédula?
Tettey hozzád vastuskót hajít,
Mutatva aaz el nem kelt „Dalmadit.”
Tipeg-topog Zilahy Sámuel,
S ajánlatodra rögtön ájul el.
Csizmaszárára mutat Kilián
(Mely neki nincs is): nem mehet „voran!”
Öreg Kocsinak úgyis sok a gondja,
Mert ő most éppen Prém Józsefet nyomja.
Bucsánszki, Stolp, Vodjáner, Eggengerger
Elbúvik, s „nincs hon” se öste, se reggel.
Sőt bár világ kezdetitől a hold
Volt az, kit minden költő megdalolt:
Megretinál a verstől – a hamis! –
Maga a Hold-utcai nyomda is.
Habár a csillagot lerúgjad,
Dávid hárfáját verje ujjad:
Nem kell a vers se ma, se holnap
Az istenverte kiadóknak.
Mi van hát hátra? Desperáljni? Ejh,
Mondok én egyet, rám figyelj,
Én esküszöm tenéked,
Elkapkodják de minden költeményed,
S lesz rá vevőd nem egy, de milliom,
Csak írd rá címül: KALENDÁRIOM.

Rúgott csillagok, 1879  

Bartók Lajos:

Utazási vágy

Én menni kivánok,
Daru, gólya s a fecske ha megjön,
Távozni kivánkozom én
El, messze hazába honomból.
Vándormadarak közt,
Szivem, te a legkülönösbb vagy:
Elköltözöl enyhe tavasszal
És visszasietsz hideg ősszel!

Isten veletek hát, hűkeblü barátok,
Ti derék fiuk, és ti dicső nők!
Már szárnyaimat kifeszítem
És szállok versenyt a nappal,
Szél szárnyán, fellegek árján;
Ám hogy hova, merre? nem árulom el.
Oh, vajha ki tudna repülni szivem,
Mint egy fészekbül, e földről,
Hogy rám ne találjatok újra soha,
S én visszatalálni ne tudjak!