Ágh István: A gyertyaszentelő tragédiája

Ez a becsapós jóidő ide tojatta
vadgalambomat, kis szürke rongy
lapult napokon át selymessé aranyodva,
s egyszerre visszaállt a tél,
a fa alatt a két tojás kiloccsant
sárga velejével, a héj akár a jégszilánk,
mintha belőle ömlene a hó,
s mintha az udvar is galamb levert
tojása lenne úristeni magasból,
befejezett jövő.

Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája,
megdermedt lángok hajnala!
midőn költészetem kvártélya a halálnak,
a két törött galambtojásnak üzenem:
pótolhatatlan, jaj, pótolhatatlan!
hiányzik majd a karból ez a két
elvetélt lírikus, csak versben búg tovább.

Hány léprecsalt remény zúzaléka
egyetlen élet háborús telében, hány
patkóig égett katonacsizma a
pokoli autóvázban! én meg ebben a házban!
mint bedöglött szerelvénybe rekedve,
lekésve a legfontosabb találkozást,
vagy mint sebesült hatalmas, fehér
ápolónők között, ha botjai sem
viszik lábait – mire való az élet?

Olyan hirtelen virradt a fagyra
ez a tojómadár, s mintha csak tolla
volna, röptette valahová a havazást,
valaholi Holdba, valaholi alkonyatba
talán, megérteném ha vissza sose
szállna, ha visszajönne mégis, azt hiszem
nem költ többet a nyárfaágra, láthatatlan
szomorú fűzre költözik,
odahordja szálanként régi fészkét,
ott eteti a másik nemzedéket,
amihez nem lesz már közöm,
nélkülem, emléktelenül.