Sík Sándor: Dübörgés

Nehéz az éj, nehéz fojtó a csend:
A békességes meleg hold az égről
– Ki tudja merre? – bujdokolni ment.

Terhes, parázsló, tornyos fellegek
– Ki tudja milyen emésztő haragtól?
A súlyos éjen átvöröslenek.

Az ország alszik. Vagy csak színli azt?
S lehunyt szemmel és lihegő ajakkal
De tépő láztól éberen virraszt?

Hangok reszketnek át az éjtszakákon,
Ó, én ismerem ezt a mély morajlást:
A hullámkórus zúg az Adrián!

És ez a másik! Ilyet is tudok:
Ez a Lomnicok leheletét hozza:
Késmárk felett a vén szél így suhog.

És ez a búgás! Metsző és komor,
Végigszaggat az ország éjtszakáján:
A székely erdők lelke így dalol.

Most, most: Nyugatról egy új hang sikolt!
Szavára, mely mint kifent kardok, éles, –
Vérveresen szökik elő a hold.

Sopron felől villámlik és dörög,
Mozdul a föld! Az ország méhe mélyén
Valami dübörög!