Kárpát-medencei keresztkötődések II.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója
Hatalmi politika és nemzetközi jog feloldhatatlan ellentétéről (1920–1940)

„A revízió távolban fénylő csillag, amely felé ma
minden magyar arca bizakodva fordul, s amely,
törhetetlen hitünk szerint, éppen úgy mutatja a
feltámadáshoz vezető utat, mint ahogy a keleti
bölcseket is elvezette annak idején Betlehembe.
De miként földön való jártunkban reményeink csillaga,
mely felé törünk, csak a legfőbb irányt mutatja és
ügyességünkön, képességeinken múlik, megtaláljuk-e
a járható utat, avagy eleinte töretlen, fölös időt és
energiát pazarló mellékösvényen kell bukdácsolnunk
a végső cél, a revízió felé, egyetemes érdek, hogy a
lehetőség szerint és közös erővel elhárítsuk azokat az
akadályokat, amelyek bennünket a járható úttól eltávolítanak.”

                                                                          (Radisics Elemér)

A szuronyokra lehet támaszkodni, de nem lehet rajtuk ülni, ezért a győztes háborút mindig okos békével kell befejezni. A tárgyszerű, sallangmentes bölcsesség, amelyet az idézett passzus tartalmaz, a háborúzás és békekötés mestereitől, Bonaparte Napóleontól származik. A hideg hang mellett hallgassuk meg Napóleon külügyminiszterének, Talleyrandnak vitriolba mártott szavait: De mit keres itt a nemzetközi jog?

Amikor a párizsi – és nem Párizs környéki – békéket, köztük elsősorban a trianoni békét és annak következményeit vizsgáltuk, szüntelen a fenti két gondolat jutott eszünkbe. Egyáltalán lehet-e ezt a zavarba ejtően ellentmondásos békeszerződést szerződésnek nevezni? Nem véletlenül hívták a német békével együtt karthágói békének. Az ókori rómaiak szereztek ugyanis békét úgy, hogy az ellenfelet érdemben nem hallgatták meg. A győztes hatalmak a megértő jogi béke helyett a diktált, imperialisztikus, igazságtalanul büntető, felületesen jutalmazó béke megalkotását választották. Egyáltalán béke-e az a nemzetközi aktus, amely Smuts tábornok szavaival a háborút szervezi?

Most úgy véljük, nem szükséges sem hosszan, sem röviden olyan apróságokat ecsetelni, mint az ún. magyar békedelegáció elszállásolásának internálásszerű körülményei. Trianon kétségtelen kényszer hatása alatt jött létre. Az ún. forradalmaktól meggyötört, az idegen – elsősorban román – megszállástól kifosztott és lefegyverzett ország kénytelen volt aláírni egy papírt, amit elé tettek, aláírta a békediktátumot. A nemzetközi jog és a józan paraszti ész azt tanítja, tartja, hogy a kényszer alatt kötött szerződés nem szerződés, érvénytelen, semmis. A kényszerrel azonban nem lehet szembeszállni. Az a folyamat, amely a környező nemzetek és államok – a cseh nemzeti mozgalom, a balkáni Románia és Szerbia – részéről kétségtelen nemzetgyilkossági kísérletnek indult a magyar nemzet ellen, nem valósult meg teljes mértékben, a nagy francia tudós, Recluse szavaival tökéletes geopolitikai egységnek nevezett Kárpát-medence elragadása tájidegen népek által, és teljes felosztása nem sikerült. A Kárpát-medence minden részét egyedül őshonos, és ma is – tömbben vagy szórványonként – jelen levő egységes magyar nemzet ezeréves szállásterületeinek, hazájának központi magját továbbra is államként őrizhette meg. Trianon zavarba ejtően ellentmondásos volta abban is megnyilvánult, hogy a negatívumok, a kikényszerített és teljességgel elfogadhatatlan és méltánytalan területi rendelkezések mellett tartalmazott az adott helyzetben pozitívumokként használható rendelkezéseket is.

Trianon már keletkezése pillanatában számtalan sebből vérzett, mégis hiba és leegyszerűsítés volna jogi fércműnek titulálni. Saját magunknak is tartozunk a megállapítással: az ezeréves, történelmi magyar állam – amely soha nem szűnt meg, legfeljebb függetlenségét veszítette el időlegesen – sui generis, önmagában rejlő ereje hadsereg és nyers fizikai erő nélkül is képes volt kicsikarni az ellentmondásoktól és valótlanságoktól hemzsegő, beváltani nem szándékolt, csalfa ígéretektől terhes Millerand-levelet, amely néhány egyéb, az adott helyzetben, a körülmények folytán kedvezőnek tűnő intézkedéssel együtt a cselekvőképtelen, elszigetelt és megrágalmazott Magyarországot rábírta a béke aláírására. Ezt a gondolatot, tulajdonképp Apponyi Albert érveit összegzi és részletezi a két világháború közötti korszak méltatlanul elfeledett, szellemi indexre tett, nagy tudású diplomáciatörténésze, Horváth Jenő: „…a szenvedett pusztítás és veszteség mértéke, az új háború és pusztulás elhárítása, az ország helyreállításának reménye, a szövetséges hatalmaknak az az ígérete, hogy a sérelmes határokat a határmegállapító bizottságok útján megváltoztathatják, a rutén autonómia s a kisebbségi szerződések, végül pedig a népszövetségi paktum XIX. cikkelyében kifejezett bíztatás, hogy az alkalmatlanokká vált szerződések megváltoztathatók lesznek: mindezek nem engedik meg azt, hogy a kormány a magyar nemezt és állam sorsát, egy lefegyverzett és mindenéből kifosztott népnek a sorsát a körülálló ellenség fegyverei elé vigye, és egy kétségbeesett küzdelemben újabb szenvedéseknek és katasztrófának tegye ki… az aláírt szerződés kompromisszumnak volt tekinthető, amely a két szerződő fél, Magyarország és a szövetséges hatalmak között jött létre.”

Trianon tehát nemcsak a győztes hatalmak akarataként jött létre, hanem bonyolult és ellentmondásos jogi szerkezetként a magyarság számára is tartalmazott – mint utaltunk rá – a méltánytalan intézkedések mellett néhány védelmet nyújtó rendelkezést is. Ennek megfelelően Trianon revíziója is magából a békediktátum szövegéből indult ki. Maga a revízió szó, ami a mai közbeszédben az elhibázott hiábavalóság jelölésére szolgáló kifejezés értelmét nyerte, egyszerűen csak újra átnézést, felülvizsgálást jelent. Buza László, a háború előtti és utáni kor híres és mértéktartó nemzetközi jogásza arról beszél, hogy a trianoni szerződés jogi eszközökkel történő megváltoztatása, illetve hatálytalanítása legális eljárás: „ A békés revízió fogalma, amennyiben a békés szó itt a revízió jogszerűségét akarja jelenteni, nézetem szerint pleonázmus, a revízió fogalmilag kizár minden nem jogszerű módon történt változtatást.” A revízióra irányuló jogi érvelés azonban hiába volt adott esetben briliáns és helytálló, csak akkor számíthatott sikerre, ha a hatalmi konstelláció kedvezett a jogi eszközök igénybevételének. A jogot azonban rendszerint a győztesek írták – jó, rosszul, illetve magyarázták a maguk szempontjából jó, az érdekük szerint. A győztesek írták az a Millerand-levelet is, amely sok megállapítása közül az alábbival is – ezt nem árt most a XXI. században is felidéznünk – súlyosan megalázta a magyar nemzetet: „un état de choses méme millénaire n’est pas fondé á subsister lorsq’il est reconnu contraire á la justice.” (Azaz: a dolgok meglévő rendje mégha ezer éves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.) A diplomácia nyelvén idéztük ezt a meggondolatlan ostobaságot, mert nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az utódállamok még 1000 év után is a jogtalalan elbirtoklás állapotában lesznek, lehetnek.

– folytatjuk –