1. Feljött már a csillag,
De nem az a csillag,
Mária Jézusnak
Szent útjain ballag.
2. Mindenütt követi
Ő kedves magzatját,
Mindenütt jajgatja
Szerelmes szent Fiát.
3. Sírjatok emberek,
Sírjatok asszonyok,
Mária keservét,
Akik csak tudjátok!
4. Véle szent asszonyok
Hullatnak könnyeket,
Jajjal töltenek be
Hegyeket, völgyeket.
Dicsőséges Szűz Mária,
Dicsérettel vagy teljes!
Hatalmas vagy és felséges,
Angyali tisztességgel!
Méltán dicsértessék
Mennyországnak asszonya.
Ajándékozz minket
A te szent fiaddal,
Kegyes Krisztusnak szent anyja!
Bűnös népnek orvossága
Tévelygőken idvessége,
Bizony rózsa tövis nélkül,
Szüzeknek lilioma!
Engedjed mit kérünk
Igaz Istennek anyja,
Mert bűnösek vagyunk:
Irgalmazz minékünk
Reménységnek vigassága!
Ó szerelmes Szűz Mária!
Adjad nékünk, mit kérünk,
Hogy lehessünk mennyországban
Istennek mind szentivel!
És hozzad az útra
Tévelygő bűnösöket,
Az kik hozzád bíznak
Szüzeknek virága,
Szentháromságnak temploma!
Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver,
a bajban ő segít nekünk,
mely ránk szakadt sereggel.
A régi gonosz
újra ostoroz,
fegyvere merő
csalárdság s nyers erő:
a földön nincs, ki bírja.
Erőnk erőtlen ellene,
ha hadával eláraszt,
de megküzd értünk az vele,
kit Isten maga választ.
Ha kérded: ki az?
Jézus Krisztus az,
hadak hadnagya,
igaz Isten maga,
ő győzni fog a harcban.
S ha ördögök rontnak nekünk
s ha elnyelni akarnak,
mi semmitől se rettegünk,
tudjuk a diadalmat.
Ha földi király
ijesztve kiáll,
nevetünk dühén:
ítélet van fején:
egy ige őt elejti.
Az ige rontatlan megáll
a rontó közepette,
mert oldalunkon Isten áll
s szent lelkének kegyelme.
Elveszhet a rest
vagyon, hírnév, test,
fiúnk, asszonyunk, –
diadalmaskodunk:
miénk marad az Ország.
Fordította Szebédi László; Telehold. Magyar Élet Kiadó, Budapest, 1944., 1223-224. oldal.
– A LXXXIV. zsoltár dallamára. –
1.
Nagy Istenünk, óh légy velünk,
Ünnepet Néked szentelünk,
Véreinkről megemlékezvén.
Éltet értünk is áldoztak,
Kik a hazáért meghaltak:
A hősi küzdelmek mezején,
Vagy idegen földön, gyászban,
Szomorú, nehéz rabságban.
2.
Áldd meg özvegyek könnyeit,
Árvák, szülők keserveit,
A jeltelen nyugvó porokat.
Te áldjad és Te szenteld meg
Őket, kik bárhol pihennek.
Szedd össze az elszórt csontokat:
A boldog viszontlátásra,
Az örökkévalóságra.
3.
Segélj, mi is legyünk hívek.
Megláthassuk, hogy hű szívek
Vért hiába nem hullatának.
Add vissza ős határait,
Hegy-völgyeit és síkjait
Az ősi szép magyar hazának.
Szent áldásod szálljon rája:
Feltámadás hajnalára.
4.
Segélj, hogy csak Téged féljünk,
Mindent csak Tőled reméljünk,
Fölismerjük szent bölcsességed,
Mely bármi sorsot reánk mér,
Földi és égi hazánkér’
Éljünk-haljunk, szolgálva Néked.
Kegyelemből így várjon ránk
Jézusunknál örök hazánk.
1943
Lenn nyugszanak mély sírvölgyben a bátrak,
Kik föl, kevély bérez várfokára törtek.
Kik visszavívták a fejedelmi várat,
S majdan királyuk szívét, nemzőtöknek.
De fönn a vár, s a vár fölött ragyogva
Emlékök áll s néz szomszéd csillagokra,
Mert legmagasabb pont a haza felett:
Hol jelben él a hős honszeretet!
A honszerző s honvédő bajnokoknak
Utódi ők ! Ők Alpár sík terén
Párducz-hadában Árpádnak robogtak;
Ők Kun Lászlónkkal mint bősz harczi rém
Tiprották March-mezőn a cseh oroszlánt,
A koronát Rudolf bajtársnak osztván;
S ők voltak Mátyás rettegett hada,
Melynek csapásin Bécs leroskada.
S bár villogott az ozmán sárga holdja,
Letörve Mátyás tornya érczkeresztjét:
Szarvát letörték ők is, megtorolva,
Honvédő ősök Budát visszavették.
El nem fajult a szittya párducz gyáván,
Villámcsapásként első volt a bástyán.
Nem is vesz rajta senki diadalt,
Csak a magyar ne bántsa a magyart!
Moldovának pusztulása,
Lupuj miatt lőn romlása,
Minden magát sóhajtozza,
Hogy hazáját pusztán látja.
Isten verjen Lupuj vajda,
Szerencsés napod ne adja;
Életedet elfogyassa,
Gyermeidet árván hagyja.
Miattad sok vitéz veszett,
Két fél népben sok elesett,
Kozák sáncban bérekedett,
Éhség miatt ott epedett.
Mikor magyar talpon állott,
Jézust, Jézust, hogy kiáltott,
Akkor az kozák ordított,
Ebek módjára ugatott.
De őket Isten megveré,
Az sáncban megéhezteté,
Népét magyarral veszteté,
Testét ebekkel éteté.
Kecskeméten, Pestvármegyében született 1828-ban iparos szülőktől. Iskoláit Kecskemét végezte, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent- Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl. 1848. év december havában, mint első éves hittanhallgató a szerzetes ruhát letéve, a Gyöngyös város által Mészáros Lázár hadügyminiszter és hadvezér rendeletére alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba vétette föl magát s részt vett az 1848. évi december 28-án Szikszónál és 1849. évi január 4-én Kassánál vívott ütközetekben. A magyar hadsereg szervezése folytán az önkéntes vadászcsapat feloszlattatott s azután újra felvette a szerzetes öltönyt, s folytatta hittani tanulmányait, de csak rövid ideig, mert a hazájáért s a szent szabadságért lángoló ifjú pap nem uralkodhatott szíve, honszerelme fölött, s látván a veszélyben forgó hazát, újra a haza védelmére állott. Görgey hadseregében a honvédtüzérséghez vétette fel magát és csaknem folytonos — hatvani, bicskei, isaszegi, nagy-sarlói — csaták között eljutott egész Komáromig, hogy a szőnyi sáncok bevétele alkalmával súlyos sebet kapott és a komáromi kórházban sebe következtében meghal 21 éves korában. Íg y adózott a hős fiatal szerzetes életével a hazájának.
Három éve már, hogy
hírt se hallott róla,
Muszkaország földjén
fogoly volt azóta.
Három éve már, hogy
siratta az anyja,
azt gondolta, abba
már sohase hagyja:
„Meghalt a Laci!”
Hát ahogy ma, miként
szokta így déleste,
csibéit, tyúkjait
hívogatja össze,
valaki hátulról
lefogja a szemét.
„Ki az?” – jaj, s megfogja
Laci fia kezét.
„Jaj, te vagy, Laci?”
Hullik a szakajtó
az anyja kezéből,
sikoltás tör elő
szabadult melléből:
„Megjött!” s reáveti
magát gyermekére,
csóknak, ölelésnek
már soh’sem lesz vége.
„Megjött a Laci!”
Sötét utcákon ballagunk
S reszketve, fázva hallgatunk.
Lábunk alatt csikorg a hó
Fagyott ajkon, fagyott a szó.
Kabát kabáttal összeér
S azon keresztül sír a vér,
Hogy itt járunk az ég alatt,
Hol síró téli szél szalad…
Pedig valahol vár reánk
Puha ölű, meleg szobánk.
A lila-ernyős lámpa ég
S parfőm-illattal telt a lég.
Sötét utcákon ballagunk
S reszketve, fázva hallgatunk.
Hiába sír a vér nekünk,
Mi haza sohse térhetünk.
Egymás mellett az életünk
És egymáshoz nem érhetünk…
Lábunk alatt csikorg a hó
Fagyott ajkon, fagyott a szó.
1919
Nem hasadt a hajnal
Vérbársony arannyal –
Tele van, tele van
Még éjjeli jajjal
Az egész mindenség.
Bakacsinba fordult
Szabadsághajnalunk.
Zokogóra vált a
Forradalmi dalunk.
Sír az egész ország!
Nyüzsög az idegen
Magyar rögök mentén.
Könny csurog, vér csurog
Tépett magyar mentén.
Jó a halottaknak!
Hadi dicsőségünk
Lehullott a porba.
Büszke magyar hátak
Görbülnek ostorra.
Szégyentől ég arcunk.
Miénk e föld, Árpád földje,
Isten keze nekünk mérte!
Verejtékünk, vérünk gyöngye
Hullott rája, ömlött érte,
Attól áldott minden rögje…
Miénk e föld mindörökre,
Mindörökre!
A toronyban búsborongva
Délharangszó, estharangszó
Csak ezt kongja, csak ezt zsongja,
Ezt zokogja minden jajszó.
Bujdosó ezt bús útjában,
Furulyaszó a pusztában,
A pusztában…
Síró szellő ősi romra
Csak ezt sírja, ezt sóhajtja.
Ősz aggastyán nyugalomra
Fáradt testét erre hajtja.
Ezt dalolja ifjú ajka,
Bölcső felett ezt a dajka
Ezt a dajka!
Szántóvető kérges marka
Ezt vesse az ősi rögbe.
Zúgó vihar bús haragja
Ezt harsogja mennydörögve!
Minden magyar szív imája
Égi útját ezzel járja,
Ezzel járja!
Mi kell még…?
Nem volt elég a hétpecsétes Békeokmány,
az ingen kapott ősi föld…?
Nem volt elég a sebtében meghúzott országhatár,
kertek végében a málnabokor mögött?
Kevés volt talán,
a lehullott utcatábla,
átköltött térkép,
eldőlt szobor…?
Az anyanyelv már rég föld alá költözött,
suttogva szólt a zsalugáterek mögött.
Bezárt az ódon iskola,
elhalt a dal,
kidőlt a harangláb.
Az emlékek is reszketve féltek.
Titokban éltek a Házsongárd felett
és Bakából is BACA lett, az ősi név helyett.
Elvégeztetett…!
A törvényből, így lett végül törvénytelen.
Így kapott szégyenteljes leckét a Történelem…
De mindez nem volt elég.
A szabadító Mózest hiába várnánk…
Feldúlt temetőföldjeink mélyén,
most Karthágó szörnyű sorsa vár ránk…
Irgalmas Isten! Nézd!
Nem volt elég, hogy Múltunkat maguknak kérték,
most végül
HALOTTAINKAT IS HALÁLRA ÍTÉLTÉK…!!
Az 1957-es „Nagy Május Elseje” hírére
Hát szabad ezt
Lehet
Egy ilyen korcs hatalom
talpa alá heverni
Lehet
Lehet mondani hogy
Éljen
Az áruló éljen
A hóhér
A hóhér éljen?
Hát szabad ezt
Lehet
Kik vagytok ti
Kik
Emberek
/Markó fogház/
Egy nappal mindíg közelebb jön
Az a nap, az a nap, az a nap,
Melyen túl nem lesz több napom!...
S a gyors, vidám, könnyű idő,
Amit az élő futni lát:
Rám nézve megfagy. Összedermed
Irtózatos, kemény tömeggé,
Komor, sötét egyformasággá.
Világ végéig állni fog
Rideg, rettentő jégdarabként.
De hogyha Sekszpír és Petőfi,
Beethóven, Gőthe s annyi más
Hatalmas lángész: meglapúlt
Szelíden a halál előtt...
Ha Cézár és Napóleon,
Ha büszke és dacos királyok
Aludni mentek egy szavára,
Mint kis fiúcskák, akiket
Feküdni küld a zord szülő:
Akkor talán meghajthatom
Előtte én is a fejem!
Adj már csendességet,
Lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Óvd bútul szívemet,
Kit sok kín fúr.
Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére;
Ne hagyd, őrizd, ébreszd,
Haragod ne gerjeszd
Vesztségére.
Nem kicsiny munkával
Fiad halálával
Váltottál meg:
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesítsd meg.
Magyar föld nyílj meg! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
És zárd a kebeledre őt,
Ki koszorús fejét öledbe hajtva,
Hozzád simul és néked visszaadja,
Mit tőled vett: az ős erőt.
Oh, föld! kit dúsan táplál az enyészet,
Megérzed-é, hogy most egy javarészed,
Mely visszatér és átolvad beléd?
Oh föld! ki téged tele szórt virággal,
Leszállva gazdagít halóporával,
Itt hozza néked fáradt tetemét.
Zárd kebeledre s lágyan rá omolva,
Omlaszd el drága porait porodba,
Megifjul tőle a termő erőd.
Nyílj meg magyar föld! valaki kopogtat,
Bocsásd be ezt a halhatatlan holtat,
Mikszáth pihenni tér idő előtt.
Mint szélütött, fáradt őgyeleg,
Majd meg kifekszik, s mint a göngyöleg
Csomóban alszik a meleg napon,
Így délelőtt a kerti oldalon,
Majd lopva kullog el a fény után
S a szérűn alszik egész délután.
Öröme, vágya, mind, mind elmúlának,
Ideje lejárt az öreg kutyának.
Nem leli kedvét semmiben se már.
Egy még a jó: az áldott napsugár.
Ha szíves szóra ételét fogadja,
Fal egy mohót, de menten abbahagyja.
A nagy lemondást olvasom szemébe:
Nem kell nekem már, egyedül a béke,
Egyéb se jó e forgandó világon:
Egy kis meleg, s a békességes álom.
S csak húz naphosszat a tüzes verőn,
Mely át- meg átját csontokon, velőn;
Lassan hevítve, megpezsdíti vérét,
És álmaimban, be-belopva fényét,
Az édes múlt megaranyozva élted.
Nincs szebb tenálad, virgonc kutya-élet!
S álmában büszkén ismer önmagára,
Kutyák között a legfürgébb kutyára.
/Tamási Áron emlékére/
Ég és föld között
feszül a pókháló lélek,
megpendül a teremtett lét:
Tejútról egy ének.
Alant láncfűrészek foga
fenyvesek nyugalmába mar,
marad a rengeteg csutak,
Ábel is menni akar.
Szülőföld árnya rebben,
a világban teng valahol,
sírok lidércfénye űzi,
nem lel otthonra sehol.
Tiszta beszédek szava,
hazug, kis pocsolyákba folyt,
a lélek sűrű szövetét
lassan megeszi a moly.
2017
Keserves állapot, lenni összenőve’,
Két külön embernek lenni közös bőrbe,
Kiknek van külön jó kezük, lábuk, fejük,
De külön nem járnak, együtt van a helyük.
A bámuló világ látott már ilyen csodát,
Siámba született s lakik most odaát.
Texasba, vagy talán Ausztráliába,
– Kiment a fejemből az adresz, hiába!
Denique még élnek, két összenőtt iker,
Egy bordájuk csupán közös, ezt tudni kell.
Hanem az a közös elválhatlan borda,
Világ csudájára egy össze van forrva,
Hogy abban közös bajt gyakorta éreznek,
S melyik okozta azt? azon összevesznek.
Pedig hát hordanak külön viseletet.
Az egyik cilindert, szörnyű emeletest,
Frakkot és félcipőt, apagyilkos gallért,
S szeretné játszani a hegyke gavallért.
A másiknak lábán sarkantyú tarajos,
Kivel a bátyjának tyúkszemére tapos.
Pongrátz Gergely halálára
Apró, fáradt öregember
szívéhez kap az udvaron,
hát ennyi volt csak? És ezzel
szemben nincs semmi oltalom.
Körül a kiskun pusztaság.
elárvult, dohos múzeum,
egy tank, zászlók, relikviák,
évszám, amit mindenki un.
Falon márványba vésve ott
kivégzett sok magyar neve,
vele elhagyta már e hont
ötvenhat kormos szelleme.
Corvin-köz? Körben lakópark,
omló házak, mocskos beszéd -
agyon is vernék, ki sóhajt:
itt vált egykor hőssé e nép.
Míg én Gelérdnek bérce alatt piciny
Lantom panaszló hangra egyengetem,
S mellembe edzett szög Lidimnek,
Búnak eredve, nyögöm szerelmem;
Míg a puhultság magzatait, kiket
A fajtalanság sorra fekélyezett,
Ártatlan érzésekre késztem
Hunnusi búslakodásommal:
Horvát, te gyűjtsd a honbeli régiség
Becses virágait hiblai méh gyanánt,
S híved fedezd fel nemzetünknek,
Ősei mely nemes érzelettel
Égtek; mi tisztelt életet éltenek
A századoknak ronyha szokási közt;
A szent szabadságért vitézlő
Véreinket mi mohón fecsélték.
A hív leánykák engemet áldani
Fognak; tenéked hálaadón kötend
Örök borostyánt szép hazánknak
Angyala tiszteletes hajadra.
Tekintetes Vörösmarty Mihályné szül. Csajághy Laura asszonynak,
Uri-utcza, Horvát-ház Pest.
Édes Lórikám!
Egy heti utazás után végre eljutottunk Zsibóra, igen kegyetlen útban, de minden baj nélkül. Tegnap délben érkeztünk meg. Nem írhatom le, mily’ fájdalmas öröm volt Wesselényivel találkozásunk. Midőn szavainkról megismert, sokáig némán állt és könnyei hullottak. A könyü tovább él, mint a szem világa. Lassanként beszéd kerekedett s nem sokára igen derülten érezte magát közöttünk. Előttünk már megérkeztek Kovács Szatmárból és báró Kemény Zsigmond, a regényíró; velünk pedig jött Beöthy Ödön, ki holnap már hazafelé indul. A jövő héten Kolozsvárnak indulunk, s onnan hazafelé, hogy 20-án honn lehessünk.
Zsibó gyönyörű helyen fekszik; a kastély, hol szállva vagyunk, emeletes, jó magas dombon, a Szamos rétei felett, mely a kanyargó Szamossal, s azon túl változatos alakú hegyekkel félkörüleg zárva van; de erről szóval többet.
„Felnémet” vagy „álfelnémet” magyar ház? címmel az Értesítő előbbi füzetében egy kis cikket közöltem, melynek tartalma (néhány világosító pótlással) ez: Német és magyar házbúvárok hosszú ideig azt tanították, hogy nemcsak Ausztriának, hanem hazánkban is, közelebbről Dunántúlon, az úgynevezett „felnémet” (felsőnémetországi) háztípus van elterjedve. Ennek a háztípusnak lényege, a másik ősi német egysejtű háztípussal, az úgynevezett „alnémet” (alsónémetországi)házformával szemben az, hogy nem egy, hanem két tüzelője, tudniillik külön tűzhelye és külön kemencéje (később kályhája) s ennek megfelelőleg két „kultúrtere”, tudniillik külön főző- és külön hálóhelysége, azaz mint ma mondjuk, konyhája és szobája van. Osztrák búvárok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a Keleti-Alpok elmaradt vidékein, mégpedig úgy német, mint méginkább szlovén népterületen (helyesebben az egykor szlávok lakta, ma vegyes lakosságú vidékeken) a felnémet házféleségen kívül egy olyan ház is él, mely sem nem konyhaféle (Rauchküche, Rauchhaus), azaz olyan ház, amelyikben tűzhelyen főznek s amelyikben persze laknak is (ilyenek például a kezdetleges erdélyi házak), sem nem szobás ház (Stube, Kachelstube), tehát külön tűzhelyes és külön kályhás,könyhás-szobás ház, hanem egész megjelenésében mindkettőtől eltérő valami, egyetlen helyiségű, kéménytelen füstös ház, „Rauchstube” (Rauchstubehaus).
Lényege ennek az, hogy legalább ma, kettős tüzelője van, úgymint nyílt főzőtűzhelye, és vele szorosan összeforrva hatalmas kőkemencéje, fűtésre, főzésre, kenyérsütésre, teteje pedig heverésre-hálásra és korábban, forró vízzel öntözve gőzfürdőzésre. E sokféle szerepből is világos, hogy a kemence itt a fő tüzelő, nem a tűzhely, mely sok, főleg szlovén helyen, ma is csupán piciny tűzpadka, azaz nem igazi tűzhely, annyira nem, hogy rendesen nem is főznek rajta, tehát csak mintegy másodlagos járulék, úgyhogy joggal föltehető, hogy az eredeti, helyesebben egykori tüzelő, a kemence lehetett.
Majd minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeő vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, melyet a maharánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtű vezér s melyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodék Róbert Károly, midőn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hű solymára ide hozta meg hírét a győzelemnek; lihegve érkezett a csatatérről, kétélű kaszáját, mellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítvén fel. A király megörült a hírnek, s első hozóját nyomban ott megtette nemes embernek, «Zsámbokréthy» névvel s címerébe adta a kétélű kaszát. Sempthe várát 1657-ből egy hős asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, a kit a törökök elraboltak, de a ki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költő regéi aranyozzák meg.
Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet a könyvünkben, a kiválóbbakra lévén kénytelenek szorítkozni.
Ezek közül is első helyet érdemel Érsek-Újvár, melyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján, Leék, Görög, Guth és Nyárhid falvak összeszögelésénél.
Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:
- Papi vár. Misékkel fogják védeni.
De később a legfontosabb hadiponttá nőtte ki magát, melyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsek-Újvár kapui előtt.
Zsinka Ferenc emlékének
A történész a másodrendű dokumentumok tudósa. Az alkotás, az ember párbeszéde a végtelennel, időtlenebb, mint levelei, naplója vagy szokásai. De mit kezdjen a történész az időtlennel? Ő az elmúlt pillanatok vadásza, s egy széljegyzetnyi tévedésből sokszor többet tud meg, mint egy kötetnyi igazságból. Miből tudhat meg többet, mint egy elavult folyóiratból?
A művek az örökkévalóságot keresik, a folyóiratok a pillanatot. Egy elavult folyóirat talán épp azért olyan megható, mert annyira ahhoz az esztendőhöz szól, amelyet a homlokán hord. A folyóiratokból nem nyomnak második kiadást. Ők nem apellálhatnak a jövőre, nekik a maguk esztendejét kell szolgálniuk. A művek, amelyeket közölnek, talán örökbecsűek, de a kiválasztás, az összeállítás, a közönséghez szóló szemhunyorítások s az egymásnak szóló fejhajtások és lökések, az a millió titkos szál, amellyel múlandó és el nem múló művek összebogozódnak (tehát maga a folyóirat) menthetetlenül a koré.
Mindazt, ami a kassai Magyar Múzeum nyolc füzetében becses, ismertem előbb is. Batsányi tanulmányai ott vannak a Toldy-féle kiadásban; Kazinczy művei közkézen forognak; Szabó Dávidnak a Holdhoz intézett virti versét rég odatettem a Ledőlt diófához szóló óda mellé; Ányost sem az itt közölt posthumus-gyűjteményéből ismertem meg.
1. Fájdalmas, szentséges Szűz Mária,
A keresztfa alatt így sír vala:
Óh, jaj nékem, fájdalmas anyának,
Mert szent Fiam a keresztfán meghalt.
2. Óh, szülöttem, méhemnek gyümölcse,
Jaj, hogy nézzek magos keresztedre!
Meghalt rajtad az élet szerzője,
Szűz Mária egyetlen egy kincse.
3. Óh, szülöttem, ártatlan bárányom,
A keresztfán elkínzott magzatom.
Nem érlek el, hogy levehetnélek,
Karjaimmal, hogy megölelnélek.
4. Kezd az ég, föld sötétségben lenni,
A kősziklák kezdenek repedezni,
A Nap és Hold elhomályosodni,
Szent urunkat így fogják gyászolni.
5. Mi is tehát lábaidhoz borulunk,
Megváltó Jézusunk, hálát adunk,
Keresztfádnál bánatot mutatunk,
Szűzanyáddal mindenkor siratunk.
Gyűjtötte Volly István
Égi szűz virág,
Áldjon a világ
Téged, oh szűz Mária!
Mert te mihozzánk,
Mint édes anyánk,
Jó vagy, jó vagy, Mária!
Oh légy oltalom,
Mert bűn súlya nyom
Minket, oh szűz Mária!
Égből kiesni,
Bűnben elveszni
Ne hagyj, ne hagyj, Mária!
Kérjed fiadat,
Ő malasztot ad,
Érted, oh szűz Mária!
Hogy így megtérjünk,
Istennek éljünk,
Segíts, segíts, Mária!
Vétkeink felett,
Bár vérkönnyeket
Sírnánk, oh szűz Mária,
Hogy megtisztulnánk,
S egykor feljutnánk
Hozzád, hozzád, Mária.
A te vigaszod
S gyötrő bánatod
Védjen, oh szűz Mária,
Benned reménylünk,
Míg halunk, élünk,
Imádj értünk Mária.
1874
Uram, világok Istene
Oh, mily csodálatos a Te neved!
E föld dicseddel van tele,
Fönséged túlragyogja az eget;
S Te csecs-szopók ajakán
Hangoztatod magas dicséreted,
Hogy lenémuljon a kaján,
A vakmerő tagadni Tégedet.
Ha nézem és csodálom itt
A holdas és a csillagos eget,
Ujjadnak alkotványait,
A melyek megdicsőítik Neved,
Lelkem csodálva kérdez, esd:
Mi az ember s az ember-művelet?!
Nem érdemes, hogy fölkeresd,
S Te ráhalmoztad Istenségedet.
Hisz csaknem angyallá tevéd,
Uralkodik kézműveid felett,
Dicsfénnyel övezted fejét,
S lábához dobtad a természetet.
Övé e lét, nagy s kis neme
Tengerben, földön, föld alatt s felett;
Isten, világok Istene,
Oh, mily csodálatos a Te neved!
Csak Te érezted, akinek a teste
egykor egy volt testével, a szegek
feszülését. Te, kinek az öröm
minden mélységét kitárta, Te láttad
mélyebb mélységekbe zuhanni Őt.
A szánalom patakzó záporában
a Te fájdalmad tudja csak kietlen
sivárságát a végtelen mezőknek,
ahol végtelen magányban bolyong.
A test a sírban nyugszik. A halottak
mélyebb magányában bolyong a lélek.
Könnytelen állsz partján a szédületnek,
a semmi partjain. Asszony-hited,
amely az angyal egyetlen jelére
elfogadta és megértette Őt,
most a poklok mély útjain kiséri.
A szenvedés dermedt sivatagában
tudod, hogy feltámad. A megbocsájtás
feltámadása Benned él. Imádkozz
érettünk, bűnösökért, Mária.
Ábel füstje tétován tekereg
kémények ormán, szédítő tetők felett.
Jákob lajtorjáján kúszik az égbe
a mennyeket ostromló fohász
harsonák és tenyérégető
üszkök között.
Az imák égig nőnek,
duzzadnak, híznak a szavak,
kő kőre épül, készül a hitből a vár,
bástyája ormán győz a könyörgés,
és győzködi urát a nyáj,
zsoltárok pajzsát emeli magasba az ének,
csontból a kereszt,
reccsen a szálfából ácsolt nyurga gerinc.
Isten báránya közöttünk térdel
arccal a csillaggal kiszegzett
égnek.
2016
