Szántó György: A nagy század tükre /Barabás Miklós festőművész életéről/

1.

A harangnak is beillő nagycsengő jelezte a diligentia végét és a classisokból tódultak ki a nebulók. A visszhangos folyosókon végigkopogott a professzorok patkós csizmája, amint jóétvágyat kívánva egymásnak, tartottak hazafelé.
Hegedüs Sámuel tanár úr a pedellus cellájának ajtajában fülönfogott egy ragyogószemű, fürge kisdiákot.
- No, Sóci, ma nagykanállal eszel. Szétoszthatod barátaid közt a kollégiumi cipót, aztán jössz vélem.
A kamaszocska kipirult fülig. Zavarában nem tudta, hova rejtse a Bethlen Gábor cipóját, örökké korgó gyomra nem engedélyezett semmiféle nagylelkűséget. Csak a szemével mondta Annus néninek, a pedellusnénak, hogy tegye el neki estére, aztán már ment is a professzor úr sarkában szaporán.
- Igen tetszettek nékem azok a múzsák, melyeket Szabó piktorral együtt mesterkedtetek kartonra enyves festékkel. Igen díszítették az ünnepi szálát. Ezért kijár néked egy kis tárkonyosleves, meg majoránnás malacpecsenye jóféle kolozsvári cikával.
Sócinak összefutott a nyál a szájából. De ezzel még nem volt vége a beígért gyönyörűségeknek.
- Aztán kézhez adom néked a Museé de Paris című díszművet is, hogy másolgassatok belőle Vizivel. Abból igen tanulhattok. Mert a piktornak többet kell ám tanulnia, mint a kollégium valamennyi diákjának. Nem mulatság az, kemény és nagy munka. Érzed-é, Sóci?
A Bethlen-utcán sokan emeltek kalapot a professzor úr előtt, aki alig győzte fogadni a köszöntéseket.
- Mondanék erre valamit, ha ki nem nevetne a nagytudományú professzor úr. Én úgy érzem, amikor kézbe veszem a tustollat, vagy segédkezek a múzsák festésén, hogy játszom és imádkozom egyszerre.
A tanár úrnak tetszett ez a mondás és az a pirosság is, ami e szavaknál a kis Barabás Sóci arcát elöntötte. De csak nem mutatta. Inkább még összevonta ráncba a szemöldökét és azt mondta:
- Ami a játék és az ima közt vagyon, a komoly és ernyedetlen munka, az éppen az igaz piktura. Aztán mi köze ennek az imádsághoz?
- Mindent meg szeretnék örökíteni, amiért oly szépnek teremtette Isten. Hálából. Ezért ima. Játék meg azért, mert játék közben elfeledi az ember a gyomra korgását.
- Ugye góbé vagy, jól megfeleltél. Méne ki ebből az alma materből nem egy ügyes góbé, de azoknak sem játékkal, sem imádsággal nem léphetsz a nyomukba. Vagy húsz esztendeje is méne ki egy, a hórihorgos Csoma Sanyi, egerpataki fiú. Gyalogszerrel indult messzi földrészeknek. Most Indiából írt, Calcutta városból. Tagja nagy ángilus tudós társaságoknak, híre messzi világot bejár. Ő pedig ezzel mitsem törődve, csak a magyarság bölcsőjét keresi. Tizenhat nyelven beszél és ír, könyvtárakat falt fel és sok ezer mérföldeket béjárt. Róla végy példát, tőle tudd meg, mi a munka, mit bír egy ember.
Megérkeztek, kézmosás és ima után asztalhoz ültek. A tárkonyos leves és majoránnás malac, meg a kürtöskalács után sokat beszélt még Hegedüs professzor úr az egerpataki hórihorgos Csoma fiúról. Csibukjából nagy bodorfelhőket eregetett és a felhők mögül mintha a Himalája ormai meredtek volna a nagyenyedi szobácska ablakaiba.

2.

Egy inasgyerek lélekszakadva rontott be a nyomdába.
- Jön a szép Rózsi! a Farkas-utca felől jön!
Azzal újra kirobogott, a mások inas és két szedő utána azon szutykosan. Az egyik visszakiáltott az urvarról:
- Barra uram nem jön?
Egy sápadtképű, vászonzubbonyos fiatalember mosolyogva tette le a kőlap mellé a fekete zsírkrétát, amellyel az imént rajzolt és gyors léptekkel a szedők után sietett. Nem régiben jött csak Enyedre, de azt már ő is tudta, hogy a szép Rózsi alatt a Mutili divatárusnő lánya értendő, akiért verescsákós József-huszárok egész tisztikara, a jurátusok, számszéki tanácsosok és kancellisták, professzorok és tógátusok egyaránt rajonganak.
A kapuban elérte még a spectáculumot. Ott haladt el a szép Rózsi, mályvaszín mantillában, vadgalambszín krinolinban, tusfekete haja hat fényes vukniban omlott le a vadvirágos kicsiny kalapocska alól, amely fekete bársonyszalaggal volt lekötve az állacska alá. Vérpiros, keskeny ajkak közül gyöngyfogsor fehérje villant egy észveszejtő mosolyban, amely huncutkásan húzta össze a ragyogó bogárszemeket, azonfelül előcsalta a rózsás arc két gödröcskéjét, megrezegtette a fitos orr kitáguló cimpáit, úgy, hogy ki sem csodálkozhatott a férfinem teljes kapitulációján.
A mantilla és a krinolin mögül paszomántok erdeje bukkant fel egy olívzöld dolmányon és ugyanolyan mentén. Tollbokrétás, piros csákó a vadvirágcsokrok mellett, napbarnította arc hegyes fekete bajuszkával, kardcsörtetés és sarkantyúpengés kísérte a magas, karcsú, ringóderekú kisasszony járásának zenéjét. Mögöttük Mutili mama, kávébarnafrakkos, szürkepantallós fiatalemberrel, akinek nagyot köszönt a litografus, az inasgyerekek és a szedőlegények is.
- Jónapot, Barabás úr.
A fiatal piktor megemelte rozsdabarna köcsögkalapját és ment a mama balján.
- Honnan ismerik ily jól a nyomdászok?
- Benéztem kíváncsiságból ebbe a nyomdaműhelybe. És jó szerencsém volt, mert eme vászonzubbonyos fiatalember mindjárt megtaníta a kőrajzolatra és azonfelül barátra leltem benne. Mintahogy Nagy Sándor hadnagy úrban, akivel az ön házában volt szerencsém találkozhatni.
A hosszúszíjra engedett Schleppsebel csörömpölt, a sarkanyú pengett, a fejek forgolódtak utánuk az egész sétányon át. A párisi módihoz címzett divatboltnál elbúcsúztak a gavallérok.
A hadnagy és a piktor betértek a szemközt díszelgő Vörös Sashoz címzett fogadó bolthajtásos sörözőjébe, azon átalmenvén, letelepedtek egy külön szobában, amelyet huszártiszt urak részére tartott fenn a Vörös Sas gazdája.
A szoba még üres és igen alkalmas meghitt beszélgetésre. A pincér letette a roppant cinfedelű szürke kőkorsót, a sósperecet és fekete retket, a takaros, kékvirágos terítő borította asztalra.
- Ön festész, kedves Miklós. Volt alkalma delnőink és dámáink, mágnáskisasszonykáink közül jó egynéhányról rajzolatot, avagy miniatűrképmást készítenie. Mondja meg igaz lelkiismeretére, melyik mérkőzhetne e Rózsikával szépségben és gráciában?
- A képíró másként látja a hölgyeket, mint egyéb fiatalember. Szerencsés voltam Teleky, Bethlen és Rédey grófnők, Wesselényi, Kemény és Jósika bárónők, Wachsmann comesék kisasszonykáinak képmásait elkészíteni, mindmegannyi szépség a maga nemében. Rózsika kisasszonyban bizonnyal a legtöbb kellem és grácia van, ha vonásainak szépsége nem is múlja felül az említetteket.
- Tehát ön is szerelmes belé, Miklós?
- Ha volnék is, legfeljebb néki magának vallanám be.
Nagy Sándor felkacagott.
- Bizton be is vallotta néki. És ha szóval nem, azzal a remek képmással, melyet róla készített és melynek csodájára jár az egész város. Egy csapással híres emberré tette önt.
- Ha ez vallomás, mondta mosolyogva Miklós, úgy meghallgattatásra is talált abban a gyönyörű féltucát hímzett ingmellben, amelyeknek egyikét most láthatja is rajtam. Ímé, a piktor és a divatárusnő beszéde. Ennyi az egész.
- A legékesebb beszéd. És még beszédesebb ennél, hogy Ön mindenkinek, még nekem is megtagadja azt a kérést, másolná le drága pénzért ezt a gyönyörű képmást. Vagyont szerezhetett volna már ebből, egyedül a tisztikartól.
- Rózsi beléegyezése nélkül semmi vagyonért sem tenném. Ez a fényűzés, amit egy szegény műfestész is megengedhet magának.
Az utcakövezeten lópaták csattogtak, mint a jégeső. A huszártisztek nagy csörtetve jöttek be egymásután, panyókára vetett mentékkel és szíjazták ki fehértollas csákóik fénymázas viharszíját. A pincér ötösével hordta a söröskancsókat.
- Hallottuk már a kaszárnyában, imposztorok. Kísértétek végig a sétányon. Elibünk vágtatok. Persze, ha kaszárnyainspekciós az ember… akkor…
- No meg, ha piktor, akkor…
Folyt a csipkelődés. Az ivóból mérgesen tekintgettek a külön szoba lefüggönyözött üvegajtajára, ahonnan kikacskaringóztak a széles kacagások.

3.

Signore Gentiluomot, a talján zenetanítót és táncmestert mindenki igen kedvelte a kolozsvári Biazini-szállóban. A szálló gazdája azért, mert földiek voltak, az első magyar színjátszótársulat hölgytagjai igen gavallér voltáért, az aktorokat táncban és vívásban oktatta, a hangászok számára ő dolgozta fel a Bellini és Donizetti operák hiányos kótáit, az aranyifjúsággal és tiszt urakkal tudott inni rogyásig, mégül a szép örmény szakácsnővel és szobaleányokkal ugyanoly módon beszélt tört magyarságával, akár nagyúri dámák, vagy a társulat primadonnái lettek volna.
Signore Gentiluomo mindezeken kívül hetvennégyfajta salátát tudott készíteni és ha hangyászestélyek alkalmával mágnásaink bált rendeztek a Biazini-szálló összes helyiségeiben, a Signore külön felkérésre a konyhán szorgalmatoskodott, bámulatbaejtvén a dámák salátáinak kifogyhatatlan válfajaival.
Történetünk pillanatában pedig éppen egy fiatal piktort avat be a signore az olajjal való festészet titkaiba. A piktor nemrégiben érkezett Szebenből és a Biazini-szállóban rögtön ismeretséget is kötött vele a signore, mint minden idegennel, aki megfordult Kolozsvárott bármilyen ügyben is.
- Fontos, hogy a vászon jól meggrundirozni. Rossz grundirozás rossz fundamento az árchitecturának megvan. A vászon jól grundirozása után jól aláfestés jönni. Zöldesszürkés vagy szürkésbarnás. Ebbe nedvesen belepingálni neki. Árnyékok és fények. Csak aztán jöhetnek a farbák, kolörök, valörök, tónusok, amico mio.
Miklós figyelmesen nézte, hogyan mászik neki a fekete pofaszakállas, villogószemű emberke a vászonnak. A frissen alapozott vásznak felett aláfestett portrék a két festőállványon, szerteszórt vázlatpapírok a földön, egy jegesmedvebőrön gitár, mandolin és üres hegedűtok, mintabábon francia gránátoskabát és vörös lószőrtaréjos görög színházi sisak, egy karszéken fonnyadt vadrózsacsokor és két régi mesterhegedű, a sarokban vítőrök, vívómaszk, kesztyű és plasztron, egy rámában, üveg alatt kis ezüst babérkoszorú, a szállodai szoba két ablakában pedig az ég tavaszi kékje, lassan menetelő bárányfelhőkkel.
A signore festéket tört, elkente olajjal, belékaparta ügyesen kis hólyagokba, elkötözte, onnan nyomkodta a palettára. Tucatnyi hosszúszárú ecsettel és kenőpamaccsal handabandázott, tömött csibukkal kínálta Miklóst és szenvedélyesen magyarázgatta az olajfestészet rejtelmeit. Velencéről csacsogott és a lagúnák vize felcsillant aranyködös távolban, Firenzéről locsogott és zúgott a sötét Arno a Palazzo Pitti előtt, Rómáról beszélt és megkondultak a harangok, kalandok tarkasága szőtte át meg át az egész gobelint, Tiziano és Veronese színei ragyogtak, Miklós honvágyat érzett a messzi világ, soha nem látott tájak után. Víziók emelkedtek Erdély komoly és végzetes melódiája fölé, delizsáncok és forspontok ötösfogatai kanyarogtak szerte az országutak sarán és porán, hosszúkürtőjű kerekeshajók pöfögtek zihálva és nyikorogva ismeretlen vizeken és városok céda szeme kacsingatott, szépségek mezítelen, gömbölyű hókarja integetett.
Odalent, az utcán a színjátszótársulat tagjai siettek délelőtti próbára, a Norma áriát dúdolgatva.

4.

A gipszszobrok és a színpadi jelmezekbe bújtatott modellek mozdulatlanul állottak az akadémiai műtermekben, mint zátonyrajutott, megmeredt élet és a festőnövendékek teremről teremre vonultak állványaikkal, vásznaikkal, rajztábláikkal, mint hajók, amelyek körüljárják a modellzátonyt. A tanárok peckesen jártak az állványok közt, olimpusi magaslatról tekintve le a növendékek munkáira. Potrohos bécsi spiessbürgerek voltak, az akadémiai minden nagyképűségével és minden kedélyesség híjával. Ma Peter és Enders járkáltak körül a termekben. Egy növendék rajzánál találkoztak össze, belvederei Apolló rötlivel készült képmásánál.
- Dieser Ungarn zeichnet so fifisch, ein Schlaufuchs is er, he.
Enders csak bólogatott nagy kopasz fejével az igazgató észrevételére, aztán látszat és tekintély kedvéért korrigált néhány vonalat Miklós rajzán.
- Vakard csak, hülye németje, nem a korrektúrád kell nekem, hanem a szobraitok és a modelljeitek, gondolta Miklós, amikor a pedellus hangját hallotta.
- Herr Barabas, mann sucht Sie.
Kiment és egy fuvarosforma embertől megtudta, hogy a Mariahilten várják, a Két Gránátosban, fontos és sürgős ügyben. Összecsomagolt és ment. Az árvíz nyomait még nem takarították el teljesen, szemétdombok éktelenkedtek az utcákon, iszaprétegek a nedves falakon. A köveket néhol kimosta a víz, a pinceablakokat eltömte a hínáros hulladék. A Két Gránátosban tót szekeresek iddogáltak.
- Barabás Miklós az úr? – kérdezte az egyik.
- Az volnék.
- Édesanyja hol és az úrnak?
- Dálnokon, a Gál portán.
- Ez az. No hát, küldte magának az édesmamácska négy pengő forintocskát. Dugva adta, hogy mostohapapácska ne meglássa, hehhe.
Miklósnak megnedvesedett a szeme. Eszébe jutott minden, egész sivár gyermekkora, Mákosfalva és Dálnok. Részeges apja, aki kiverte anyját a házból, amikor ő még öklömnyi gyerek volt. Anyja ölbekapta, úgy gyalogolt vele Dálnokra. Ott a szülei ették az életét, amiért elhagyta az urát. Hozzáment az első kérőhöz, csakhogy ne gyilkolják a nyelvükkel. Akkor meg második urának anyja gyilkolta tovább, egy fertelmes vén hárpia. Egyszer kapott már ilyen dugott pénzt az anyai kézből, amikor hatesztendős korában beküldték Enyedre, kollégiumi cipóra. Akkor tíz váltóforintot csúsztatott kezecskéjébe az anya búcsúzóul. Ezt a négy forintot ki tudja, mennyi szenvedéssel zsugorgatta össze. Szerette volna elmesélni a tót szekereseknek, olyan jóságos nefelejcskék szemük volt. De aztán csak megköszönte szívességüket és elballagott Markó Károly földihez, hogy annak öntse ki szívét. Ott találta Brocky Károlyt is, egy temesvári borbély fiát, aki kollégája volt az akadémián. Büszkén mutogatta nekik a négy pengő forintot.
- Ilyen édesanyám van énnékem.
Markó egy római tájképen dolgozgatott. Le-le tette palettáját, szippantott egyet a Napóleonkupakos csibukból, markolászott göndör barna szakállában, megdörzsölgette hüvelyk és mutatóujja közt bunkós orrát, feltolta homlokán a zöld szemellenzőt, aztán kinyomott a hólyagból néhány új színt a palettára és pödört egy-kettőt az olajfák sötétzöld lombozatán.
- Te mit töltöd itt az időt tulajdonképpen, Miklós? kérdezte aztán a bajusza alá motyogva. Nincs neked ezektől mit tanulnod. Ingresnél volna a helyed Párisban. Ezek csak kontárok hozzáképest. A te manérod meg olyan, mintha máris nála tanultál volna.
- Nem ők kellenek nekem, hanem a modellek és a szobrok. De bizony végérejártam összegyűjtött pénzecskémnek, az erdélyi urak stipendiumában meg úgy látom, hiába bizakodtam. Mennék is haza, csak jönne már az én örmény barátom, Szábel bácsi.
Elbeszélgettek, aztán indultak kifelé a Práterbe, megtekinteni az árvíz nyomait. A fiákeresek és kocsimosók nagybuzgón magyarázgatták, hogyan jött az ár a Rossau felől.

5.

Az épülő Chausseén vágtattak a díszszemlére a kozákszotnyák. Kubániak, sötétkék köpenyben, doniak, turbánforma farkasprém süvegeikkel, asztrachániak, fekete kucsmáikban, aztán georgiai cserkeszek, lángveres köpenyeik mellén a fehér tölténytartókkal. A rézmarkolatú görbe kardok fekete fahüvelye verdeste a nyergek kápáját, a lándzsák táncoltak szíjaikon és a kis, bozontos lovak fel-felvihogtak.
Raimondi uram patikájának hátsó szobájából előjöttek a cujkázó bojárok, hogy megnézzék a kivonulást. A csapatok végnélküli sora után tarantászok alatt porzott a hó. Az elsőben Jancu Philipescu, az aga egy rendőrtanácsossal, a másodikban maga Kiselev, Moldva és Havasalföld cári kormányzója fehér cserkeszbundában, oldalán szárnysegédével, Bialoszkurszky lovaggal. Utánuk a többi tábornokok tarantászai nagy csilingeléssel.
- Né, hogy feszít Jancu, mondta a feketeszakállú Voilescu úr, a rendőrfőnök felé integetve. Egész orosz világ van már itt, hehe.
Ghyka herceg mosolygott vastag bajusza alatt.
- Volt itt már török világ, ránktörtek svédek, szerbek, osztrákok, volt itt már tűzvész, árvíz, földrengés, pestis, mégis nézd csak meg ezt itt.
Az elvágtató tarantászok nyomában parasztszán jött lassan poroszkáló, gubancossörényű lovacskákkal. Elől fehérszakállú báránybőrsüveges öreg fogta a gyeplőt, háta megett három barnaszemű fáta, arcukat pirosra csípte a hideg.
- Látod, frátye. A kereskedők járhatnak török ruhában, a csinovnikok feszíthetnek cserkészköpenyben, ti tarthattok arnautát, francia livrét, vagy kozák inast, de ezek túlélnek minden csapást és divatot, ezek a román nemzet, Románia. Túlélnek mindent, hehhe.
A patika elé pödröttbajszú, pofaszakállas ifjú arszlán érkezett most, feketepaszomántos bokáigérő farkasprémbundában. Bő, kockás pantallójából csak a metszett orra látszott ki csizmájának, amely alatt csikorgott a hó. Mélyen megemelte kávébarna kócsagkalapját a bojárok előtt.
- Maj, unde merzsec, pictorule? Vinye Iustru!
Bementek a hátsó szobába és folytatták a cujkázást. Miklós is felhajtott két kupicával, Raimondi, a talján patikus örömmel rázogatta kezét.
- Jó hír, barátocskám, jó hír. A kormányzó úr ide küldte meghívóját, holnapi nagy elfogadóestélyére.
A bojárok tömködték csibukjaikat és felfigyeltek.
- Köszönöm, Raimond uram. Úgy látszik, az aga nem hiába vezetett bé két hete őexellenciájához. Azt hittem, már meg is feledkezett rólam és már éppen készülődni akartam a hazautazásra. Mert eleddig csak szép ígéreteket kaptam, de azokból megélnem nem lehet.
A bojárok nevettek. Sokáig incselkedtek még a festővel, akit ők biztatgattak rendelésekkel Szebenben,. de idáig egyet sem kapott.
Az estélyen még a cercle előtt magához intette Miklóst a kormányzó és sokáig elbeszélgetett vele. Aztán bemutatta Bagration hercegnőnek,m int kiváló képmásfestészt, aki leányairól bizonnyal méltó portrékat készítend. A hercegnő mindjárt meg is hívta, a piktor tíz percen belül divatba jött és nem győzte noteszébe jegyezni a sok megrendelést.
Estély után a szárnysegéd, Bialoszkurszky kapitány hívta meg magához punchra néhány ifjú bojárral és huszártiszttel. Amikor szállására értek és elhelyezkedtek a török kereveten a kapitány elővétette Miklóssal jegyzőkönyvét és felolvastatta a rendelők névsorát. Mindjárt Bagration hercegnőnél kezdte.
- Tudja Ön, ki ez? Bagration volt Kutusov kedvenc tábornoka. Moszkva előtt esett el francia gránáttól. Kutusov szerette ezt a várost. Bagrationék is azért telepedtek itt meg. Beszéljen nékik a franciaverő hős nagy hírnevéről.
Így vette sorba a névsort, mindenkiről tudott valami érdekeset mondani új barátjának. És az esztendő majd minden estéjét itt tölötte Miklós, meghitt beszélgetés, vagy vidám punchozás közben. A lovagban talált első igaz barátjára és amikor tervezett olaszországi útjára összegyűlt hétszáz arany, nehéz szívvel búcsúztak egymástól.
- Én holnapután Pétervárra vonulok be a vezérkarhoz, Ön Itáliába indul. A télipalota felett a Néva halászsasai keringenek, a CAnale Grandén sirályok, a Piazza di San Marcon galambok. A Péter-Pál erőd udvarán akasztófák árnya, a dogepalota alatt inkvizíció ólomkamrái. Trojkák a Nevszkij Prospekten és gondolák a lagúnák indigó vizén. Vad kazacsok az éjszakai dáridókban, barcarollák a holdfényes márványpalazzók alatt. Előttem hadászati térképek, Ön előtt Tizian és Veronese vászanai. Ilyen az élet, mon cher. És két barát, örökre távol egymástó. Adieu.
Összeölelkeztek, aztán elindultak a szertekanyarodó utakon.

6.

Dohányhoz és borhoz kevesen értettek úgy akkorjában Pestbudán, mint Vörösmarty úr. Ő alapította meg az aranysárga verpeléti dohány és az aranysárga badacsonyi muskotály jó hírnevét a Makkhetesben, ahol többízben volt alkalma értekezéseket tartani e két földi élvezet különböző válfajairől Bajza Józsi és Schedel Feri barátai előtt. A sötét Döbrentey-banda kemény és hosszas szidalmazása után ezt mondta:
- Ceterum censeo, valóságos istenáldása ez a verpeléti ördögpalántája. És az én Laurám úgy tudja vágni az ősi Csajághy kurucfringiával, mint senki más. Nézzétek csak.
Szertehúzta a kostök fehér szíjacskáját, két bojtjánál fogva. Igazi dohányos megveti az újmódi gyöngyhímzéses zacskókat, a dohány csak kostökben tartja meg illatát.
- Ime, van sárgább arany ennél? És ha az arany is a sátán ajándéka, akkor ez valóban az ő palántája, a badacsonyi muskotály az ő vére, a harminckétlevelű biblia pedig az ő bibliája.
Schedel felkacagott, Bajza is elmosolyodott.
- Nagy ördöngös vagy, te Mihály.
- Igaza vagyon Miskának, nem oly fekete az ördög, mint amilyennek festik, bökte ki Vachot Sani nagy csibukja mögül, amelyet az imént tömött meg ördögpalántával és gyújtott meg a fidibusszal. Látjátok, mondta a bodor füstfelhőkbe somolyogva, nem fél ő a tömjénfüsttől sem, mert van-é illatosabb tömjén ennél?
Napbarnított arcú ifjú arszlán érkezett és sorban kezelt az asztaltársaság tagjaival.
- Nos, ifjú műfestész barátunk, besegítetek-é a múzsák és gráciák a földi paradicsomba? kérdezte Vörösmarty úr odakoccintva poharát a többiekéhez.
- Hogyan, Józsi? Tán csak nem lettél tagja a Nemzeti Casinónak? kérdezték összevissza.
- Én még nem, mondta Bajza. De mindjárt itt lesz a Stefi gróf titkárja, Tasner, az majd eligazítja a dolgot. Láttátok tegnap, mit tud ezen fiatalember, új barátunk. Stefi grófnál pedig csak a tudás számít. Lesz rendelés, Miklós, ne féljen. Ahol megélnek a poéták, meg kell élnie egy piktornak is.
A beszélgetés és kvaterkázás hosszan belényúlt a tavaszi éjszakába. Nem akaródott hazamenni senkinek. Hallgatták Miklóst, aki a dogepalota képeiről, a lagúnák színeiről, a nápolyi karneválról, a Vezúv kitöréséről, a római húsvétról, a firenzei Palazzo Pittiről, az Isola Belláról és a tengerről mesélt nekik, akik sohasem látták a tengert.
- Hat óra felé, amint az ebédemet kifizettem, hirtelen heves földrengés rázott meg, szörnyű mély földalatti morajjal, úgy, hogy az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy fel ne dűljek. Háttal ültem a terasz felé, első pillanatban nem tudtam, mi történt, de látva, hogy mindenki a teraszra siet az étteremből, én is arra fordulok és hát látom, hogy az egész nápolyi öböl ki van világítva. Természetesen rögtön a Vezúvra gondoltam, én is a teraszra siettem. Olyan látvány tárult fel itt előttem, amilyent képzelni sem tudtam. A Vezúv az egész kráter tetejét, mely három miglia területű volt, és amelyen két nappal ezelőtt még tojást sütöttünk, a levegőbe dobta és ezen a nagy nyíláson át emelkedett föl egy olyan tűzoszlop, mely a Vezúv magasságával volt egyenlő. Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné? Hol lenne az a lassú, méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta és minden percben más s más képet varázsolt elénk? Az a roppant sebesség, mellyel ezer és ezer tüzes kő, lapilli, repült fölfelé, a fekete füstfellegek folyton változó alakjai, ehhez a roppant mélyhangú, folytonos földalatti moraj, melyet azok a nagy kövek okoztak, amiket a kráter rengeteg üregének oldalából dobált fel és mindez a látvány az öböl tengervizében tükröződe, tűztengerré változtatva a vizet. És hozzá még azok a színárnyalatok, melyek az egész vidéket befestik. Napnyugtától kezdve a sötét éjszakáig. Amint egy hajó siklik a kikötőbe, vitorlástól együtt szénfeketének látszik a tűztengerben. Úgy állottunk a teraszon hattól tíz óráig, mint azok a megkövült emberek, akiket Herculanumban és Pompeiben láttam lávába meredten.
Pöfékeltek és koccintottak. Schedel Feri halkan mondta:
- Ha nem lett volna ön műfestész, regényíró lehetett volna. A mi Jósika bárónk sem tudná különbül leírni eme látványt.
Miklós meghajtotta magát a bókért, aztán más témára csapott át.
- Szeretem munkámat minden egyébnél inkább.
És beszélt enyedi tanáráról, aki a tusrajzban, meg a miniatűrfestésben oktatta ki. Szabó piktorról, akitől az enyvesfestést, Barra Gáborról, akitől a kőrajzolatot, Gentiluomoról és Markóról, akiktől az olaszfestészet titkait tanulta el. Aztán angol barátjáról, William Leitchről áradozott, a vízfestészet nagymesteréről.
- Velencében másoltam az Akadémián, Veronese csodás festményét, Európa elragadtatását, amelyet tegnap szemléltek szerény lakásomon. Egy fiatalember festegetett a sarokban. Odamegyek és látom, nem másol, mint mit többiek, de éppen bennünket fest le vízfestékkel és a termet, amelyben másolgatunk. Igen hamar megbarátkoztunk és ő vezetett be az aquarell rejtelmeibe, amit csak az ángliusok tudnak.
Bajza odafordult Tasnerhez, egy pofaszakállas fiatal arszlánhoz, akinek kék frakkja sűrű zsinórzattal volt paszománozva az új pesti módi szerint.
- Így most már méltán számolhat be Stefi grófnak, hogy vagyon immár honi művészünk, aki járatos a festészet és rajzolat minden ágában, méltó, hogy a Casinó urainak pártolása segélyével megvesse honi piktúránk alapjait és felnevelje az festész generációt. Önt pedig arra kérem, ne csábíttassa magát külföldre gazdagabb lehetőségek által, Miklós barátom. Jobb itthon a száraz kenyér és dicsőbb a feladat, mely itt vár önre minden külországbeli hírnévnél. Van már literatúránk, nincs honi műzenénk, architektúránk, szobrászatunk, piktúránk. Ezeket kell nemzeti míveltségünkért megteremtenünk. Ezekben segédkezzen nékünk.
Miklóst melegség öntötte el és barna szeme felragyogott. Tudta, hogy akik együtt ülnek itt, a magyar nemzet kertészei és a ragyogó útiemlékeket mind elnyomta most az erdélyi városok arcának komor melódiája, a szőke Tisza és a Duna kék szalagja.
- Ígérem, hogy itt leszek a helyemen mindig, ameddig szükség leend reám és ha tudok valamit adni e hazának, Erdély izent bennem.
Néhány lelkes jurátus vivátozott az asztalvégen, ahol kardosan ültek és fekete atillában.
- Holnap pedig majálist rendezünk a zugligeti Fácánban, első piktorunk tiszteletére, mondta Vörösmarty úr. Meghívjuk Thália felkentjeit is, Schodelné asszonyságot, Laborfalvy és Széppataki Rózákat, Egressy Gábort, Megyerit, Lendvayékat és a többieket is, piktorunk majd ábrázolja őket a Honderű, Hölgyfutár
- Hát az Auróra hol marad? Miska bátyánkat az Auróra részére, mondta Bajza és Schedel egyszerre.
A jurátusok ismét nagyot vivátoztak.

7.

- Ah, mily pontos ön, Barabás. Kilencre jelenté be magát és íme…
Az alabástromoszlopos órának számlapján egy Ámor kilencet ütött kis kalapácsával arra az üllőre, amelyen társa a szerelem nyilait tartotta.
- Pedig ugyancsak nehéz volt eljutnom a Sándor utcáig. Furcsa dolgok készülnek odakint. A Hatvani utca oly zsúfolt, hogy alig tudtam magam keresztülverni rajta. Hallám, hogy bécsi diákok érkeztek a hajóval,azokat siet a tömeg ünnepelni.
Szendrei Júlia felkacagott, barna arcát pír öntötte el és sötét szeme felcsillant.
- Hol él ön, Barabás? Idegen bolygón?
- Nem, csak a városmajorban. Politika. Nem értek ehhez. Ha tetszik, beállítom és mindjárt kezdhetjük.
Átdobta a rózsaszín kasmírsálat egy szék karfáján, amelyre Júlia könnyedén reákönyökölt. Galambszürke krinolinos ruhájában ott állott magasan és sudáran, kreol arcán rejtélyes mosoly. Miklós Lionardi Giocondájhára emlékezett, aztán a szép Rózsira. De Júlia érdekesebb volt ennél és szépségben sem maradt mögötte.
Miklós szemcsés papírra rajzolt a zsírkrétával és közben igyekezett szórakoztatni a szép Júliát. Gräfenbergről beszélt neki, ahol Wesselényi Miklóssal volt találkozása és Bialoszkurszkyval, aki kalisi kormányzó volt már akkor. Innem visszacsapongott a bucurestii élményekre és különösen azzal kacagtatta meg Júliát, amikor elbeszélte, hogyan ülték körül a szőnyegen az asztalt és székeket, a törökös módihoz szokott bojárok az új frakkokban és köcsögkalapokban csibukozva, frakkjaik szárnya meg szertefeküdt a földön. Aztán második nagy útjára ugrott át megint. Londonról beszélt, ahol igen becsüli egy William Turner nevű festő képeit, de fordítva aggatják a falra, mert nem tudják, mit ábrázol. Párisról, ahol Horace Vernet, David és Gerard képeit bámulják a múzeumban, a Mont Blancról, amelyet látott tükrözni a genfi tóban, de amelynek megfestéséhez hozzá sem mert fogni, oly felséges látvány. Münchenről, ahol úsznak bajor sörben még a delnők is, nem átallván gavallérjaikkal együtt inni a Hofbräuban férfimódra.
A rajz elkészült és Júlia azt megszólalásig hasonlatosnak találta. Amint felpillantott és tekintete az ablakra esett, fülig elveresedve mondta:
- Ott van a férjem a nagyfa alatt, vajon mit ír?
- Bizton egyikét gyönyörű költeményeinek.
- Úgy látom, be is fejezte. Megmutathatjuk neki képmásomat, igen fog örülni a nagy hasonlatosságnak. Ő meg felolvassa nekünk legfrissebb versét.
Petőfi végigszórta porzóval a papírlapot, aztán felkelt és barna atillájában, balkarján nemzetiszín szalaggal, kardosan járkálni kezdett a kertben, olvasván új versét és deklamálva magánk. A kapualjban jurátusok tömege leste és Teleki Blanka grófnő leányintézetének egy Vasvári nevű ifjú tanára be is kiáltott:
- Gyere már, Sándor! A múzeum előtt tombol a tömeg és téged kíván hallani! Gyorsan!
Julis hátulról befogta a szemét, ezt a két tüzes lobogó látnoki szemet.
- No, olvassa hát, ha tudja!
- Sehonnai bitang ember, ki hogyha kell, halni nem mer! Kinek drágább rongy élete, mint a haza…
- Lám, tudja már betéve is! Póruljártam, kacagott Júlia. No de mielőtt eleresztem a szemét, tartsa elé azt a rajzolatot, Barabás.
A költő a krétarajzot nézte, aztán az eredetijét. Mindkettőt megcsókolta, úgy szaladt a jurátusokhoz a kapualjba, azután együtt vélük a múzeum lépcsőjének magas korlátjára.
A Sándor utcáig lehallatszott a tömeg fékevesztett ordítása.
- Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább…

8.

Egy öreg ember festette az önarcképét. Csendesen elbeszélgetett vele. Emlékekről, vágyakról, ki nem teljesedett álmokról, aranyködös tájakról, régen elköltözött barátokról, vonalakban és színekben megénekelt dámák elhamvadt bájairól.
- Miért éltél, Miklós?
- Hogy elvégezzem feladatomat ebben az életben.
- És mindig elvégezted-é?
- Nem tudom. De igyekeztem.
- Nem igyekeztél. Sehonnai bitang ember voltál, aki nem mertél halni hazádért, amikor kellett.
- Halni nem, de élni igen. Talán nagyobb bátorság kellett ehhez. Bajza József egyszer kért tőlem valamit a haza nevében. Éppen félszázada, a Makkhetesben. Én ígéretet tettem néki akkor. És neveltem piktorokat, megalapítottam az első műegyletet, megszerveztem a rajzoktatást, megörökítettem mindazokat a költőket, írókat, színészeket, hadvezéreket, államférfiakat, arisztokratákat és polgárokat, akiket ez a nagy század ontott magából, mint egy magyar Vezúv. És megcsillogtatta az ormok fényében, mint magyar Mont Blanc. Tükre nem mertem lenni e két hegynek, de voltam a nagy századnak és élővé varázsoltam a holtakat az eljövendő részére. Amikor pedig letiporták szabadságharcunkat és legjobbjaink sorban tébolyodtak a honfibúban, én is tébolyultan ültem állványom előtt, palettámmal a kezemben és ecsetem egyet sem tudott mozdulni. Te tudsz erről.
- Elfutottál Pestről, amikor jött Jellasics és amikor Hentzi bombázta a várost, elfutottál a nagy árvízkor is, amikor mások mentettek.
- Többet használtam volna egy buta ólomgolyóval a fejemben, vagy akasztófakötéllel a nyakamban? Nem mentettem-é minden nagyot és szépet, amit e század adott nekünk magyaroknak?
- Kicsúfoltad Turnert, a festőzsenit, aki századdal előzte meg korát. Olyan nagy volt feletted, mint a Vezúv és a Mont Blanc, a tüzes láva és a dermedt jégkristálycsúcs, ezért csúfoltad.
- Ki kellett csúfolnom. Mert ha nyomdokaiba léptem volna nagy zsenijének, nem végezhettem volna, amit ígértem Bajzának. Nagyobb és vérzőbb áldozat volt ez, mint részt nem venni a budavári, isaszegi és branyiszkói szuronyrohamokban. Boldogan haltam volna férfimódra és boldogan küszködtem volna zsenimódra. De nékem a nemzet napszámosait kellett megörökítenem, a hősöket és zseniket visszatükröznöm egy boldogabb utókornak.
- A tükör velencei tükör volt, élesen és ragyogón mutatott. Most töredezett a rájája és elfakult a fénye.
- Ezer képet tükrözött, magyar dicsőséget tükrözött. Fakulhat már. Csak egyet nem mert tükrözni. Tudod, kire gondolok.
- Tudom, tudom, Miklós. Az egyetlen, igaz, eltitkolt szerelemre.
- Igen. Földi nevén Déryné Széppataki Rozália volt. Odafent is megtudom nemsokára, hogyan hívják.
Az önarckép befejeztetett.