23. Zsoltár – AZ ÚR A PÁSZTOROM

1 Az Úr a pásztorom,
és nem hiányzik semmi

2 mert zöldellő mezőn hagy elpihenni.
Csendes vizek mellé vezet,
hogy felüdítse lelkemet,

3 s neve kedvéért
az igazság ösvényein vezérel engemet.

4 Ha járok halálos sötétben,
veszély nem rémít, mert velem vagy ott,

a te pálcád, a te pásztorbotod,
az lesz vezérem.

5 Asztalt terítettél elémbe,
hogy megalázd ellenfelem.

Dús olajod kiárasztod fejemre,
színültig töltöd serlegem1.

6 Bizony, jóság és kegyelem kíséri
mindennap életem sorát,

s az Úr házában lesz lakásom,
örök időkön át2.

/1/ Az ókori lakoma képe mutatja meg a költemény igazi értelmét. A „halálos sötétségben” vezető út végső soron az embernek Istenhez vezető vándorútja, amely a halál kapuján vezet keresztül. A „jóság és kegyelem” valószínűleg megszemélyesített isteni tulajdonságok, akik mint Isten követei és szolgái az embert a halálos szakadékon viszik keresztül.
/2/ Más fordítások gyakran ezt a sort szó szerint fordítják (napok hosszú során át), pedig a héber kifejezés sokkal tágabb értelemben „vég nélküli időt” jelent.

A pásztor és nyáj a Bibliában gyakran fejezi ki Isten és népe viszonyát. Más zsoltárok is (lásd pl. a 94. zsoltárt) felhasználják ezt a hasonlatot. Itt azonban az egyén és Isten bensőséges viszonyáról van szó.
Ezt a képet szervesen követi a mennyei lakoma képe: a 4. vers „halálos sötétje” az alvilág mélységein való keresztülhaladást jelenti, az 5. versben leírt lakoma pedig az örök életet jelképezi. Az utolsó vers éppen ezért aligha vonatkozhat a jeruzsálemi templomra, hanem inkább Isten mennyei hajlékára utal.