Nagy Horváth Ilona: Táj

/Holló László azonos című festményére/

Lassú harangszó járja
a puszta markán kinőtt
házak szelíd közét.
Otthonok fehér arcain
pihen a véget ért
dologidő.

Ma komor szik,
tovább szigorú kunhalom.
Táj.
Akkor mosolyogva várt
még bennünk’ a fűkócos
harsány dombtető,
s hajunkba pipacsot
szórt a nyár,
de megrázta nehéz gyapját
és elvonult békénkkel csendben
a gőgös rackanyáj.
-
Hol már készülődött a tavasz,
egy fuvallatra
lombja hullott a szónak,
s a magasba szúrt ágvégeken
görbe háttal
megült és hallgatott,
hallgatott
a holnap.