Herczog Gyuláné Pilla: Múlhatatlan

Sokfelé az ősz kísér.
Helyetted.
Eszembe jut egy tél, egy állomás,
annak órája;
mikor
a vonatkerekek csikorgása
közt belédszerettem.
Arcodon pihent vágyad.
A dér sem takarhatta el.
Eléd álltam, köszöntél, s akkor,
amikor a cigifüst elhagyta
húsos ajkad,
már akkor tudtam:
belédszerettem.
Nem volt kesztyűm. Rajtad se volt.
Nem is kellett.
Vágytam az
első lépést az óra alatti lépcsőn túlra...
a következő összenézést;
nem emlékszem hogyan kerültünk
kávéspoharaink mögé.
Lekötötte figyelmem az illatod.
Nem tudom, hogy
kávézás közben fáztam-e,
csak hogy nem volt rajtam kabát,
s hogy a szemedben játékot,
és szenvedélyt is láttam. Egyszerre.
Már akkor beléd szerettem;
aztán a karácsonyba,
a tavaszba, a nyárba, az őszbe.
Öleltél, majd ellöktél,
küzdöttél, és küzdésre kényszerítettél,
mert beléd(!) szerettem,
s szeretlek akkor is,
ha naponta, de együtt hazudjuk
nyugodtnak a jelent,
hogy elhordja, kitakarítsa
belőlünk a koszt...
a jövő.
Soha nem felejtem,
hogy egyszer, egy állomás órája alatt,
télen: belédszerettem;
sem a dért,
mi nem takarta el arcodon vágyad...
az a decemberi nap...
rövid, de világos időt adott nekünk.
Pont elég volt ahhoz,
hogy pontosan őrizzem,
s idézzem fel ma is,
egy őszi reggelen:
belédszerettem.