M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek országába VIII. részlet

12. A Zorák atyafiság

Zsófia asszonyék négyen voltak testvérek, miként Tóniék is. Voltaképpen csak ebben az egyetlen dologban hasonlítottak egymásra, semmi másban.
Hogy hogyan és miért, arról senki sem akart soha egyetlen szót sem ejteni, de a családtagok által Zsofkának szólított nő egyik idősebb bátyja a vízbe ölte magát, mármint a Tiszába, az egyetlen nővére, Juliska pedig pünkösdistává lett. Halk szavú, bájos jelenség volt, akiből már messziről áradt a jóság. Két gyermeket hozott a világra, Ferencet és Lajost. Ferike még egészen kicsi volt, amikor kiderült, hogy Juliska vérrákos, s egyik pillanatról a másikra megzakkant benne valami, mert öngyilkos lett. Így került aztán Fehérváriékhoz, hogy ott növekedjen férfivá, mert az apjuk, Zorák Bálint csak Lalit vállalta magára.
Bálint zömök alkatú, akaratos ember volt, akinek a szájából a pipa sohasem hiányzott, de talpig becsületes, s a földművelésből élt.
Ferike állandóan Judit körül legyeskedett, amikor csak tudta, megleste, hogyan öltözködik a lány, s a serdülés éveiben a kert végén a bokrok mögött meg próbálta megerőszakolni, ami nem sikerült neki, mert a lány elmenekült, de az ott kapott lelki sérüléseket később is magában hordozta, mert már negyven éves volt, amikor először beszélt az anyjának erről az esetről.
Ferenc amúgy is szex újságokat hozott Dubrovnikból, s kényszerítette a tőle nyolc esztendővel fiatalabb lányt, hogy együtt nézzék végig őket. Judit undort érzett, de nem szólt egyetlen szót sem. Gyermekkorában amúgy is csöndes, tépelődő lány volt, aki a világot csodaszépnek akarta látni, aki legszívesebben egy erdő mélyén élt volna egy hatalmas könyvtárral, s, aki csak falta és falta a könyveket. Tizenkét éves korában már nem csupán a teljes orosz klasszikusokat, de az angol és amerikai szépirodalmat is végig olvasta, máskor meg elszörnyedt olyan hatással voltak rá a nyomtatott betűk, amelyeknek a tartalmát nem is igazán értette. Ilyen mű volt Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben című regénye is, amely az egyéniség tragédiáját oly módon dolgozza fel, hogy a végén a főszereplő megőrül. A serdülő lány nem tudott mihez kezdeni az irodalomnak ennek a vonulatával, mert úgy hitte, minden egyes leírt szó, minden kimondott történet és mondat igaz, s rettenetesen sajnálta a főszereplő Joe-t, akivel teljesen azonosulni tudott.
Mindezekről persze a családjának fogalma sem volt, miként arról sem, hogy mindent elkövetett azért, hogy egy másik családot találjon.
Már felső tagozatos volt, amikor egyik napról a másikra hirtelen egy másik osztályba tették át, mert a nővé cseperedéssel egy időben akkora lett a szája, mint a „bécsi kapu”, s kezelhetetlenné vált. Csakhogy ebbe a közösségbe csupa hozzá hasonló gyerek járt, így aztán osztályfőnökei gyorsabban váltották egymást, mint az évszakok… Volt ellenben egy olyan szokása, hogy mindent megtanult, mármint jó előre úgy az általános iskola végéig szólóan, amit előirányzott az akkori tanterv, így aztán sorra nyerte a versenyeket, s valamiért nagyon megszerette a kémiát. A tanárnőjével kezdődött. Benne látta először azt az anyaképet, amelyet el tudott volna magának képzelni. Abban az időben még nem voltak gyermekvédelmi felelősök, de ennek a nőnek mondta el először, hogy ő szeretne intézetben nevelkedni, mert nem tudja tovább elviselni az apja időközben kiteljesedett alkoholizmusát, az anyja ütlegeléseit, az unokatestvére hülyeségeit, s egyáltalán nem jön ki a húgával sem. Addig még megoldódni látszott az álma, amíg el nem érkezett a családlátogatás napja. A kiérkező tanárnő Judit pechjére mindent rendben talált, így nem volt mit tenni, maradnia kellett, de megfogadta, hogy, amint lehetősége nyílik rá, messze, nagyon messze megy attól a háztól, s mégsem így történt…
Feri felnőtt, Bálint pedig elvette a púpos házvezetőnőjét, Margitot. Soha kedvesebb teremtménnyel nem találkozott addig a lány. Szerette azt az asszonyt, aki elvitte tőlük Ferit, aki gondoskodott Laliról is.
Feri közben addig hadonászott egy légpuskával, míg kilőtte az egyik szemét, Lajos megnősült, hogy aztán, mikor jó két évtizeddel később elvált tőle az egyetlen szerelme, a hajléktalanok életét élje, s mindig mámorosan, szívében talpig gyásszal rója Debrecen utcáit. Ugyanis, midőn már Bálint is, Margit is a föld alá kerültek, Ferenc mindenből kiforgatta a bátyját, mert eltartási szerződést kötött az öregekkel, hogy aztán ő legyen mindannak a vagyonnak az egyedüli tulajdonosa, amelyet azok a földi pályafutásuk nyolcvan egynehány esztendeje alatt felhalmoztak.
Évtizedekkel később, mikor Zsófia asszony nagybeteg, azaz áttétes rákos lett, ugyanígy megpróbálta lerabolni a Fehérvári lányokat is, s, mire azok észrevették, már minden Zsolnay –és egyéb porcelán eltűnt a házból, noha azoknak soha semmi közük nem volt a Zorákokhoz.
Az történt ugyanis, hogy Zsófia asszony ekkor már huszonöt esztendeje, hogy nagyon csúnyán összeveszett a bátyjával. Az édesanyja, Julianna halála után az észrevétlen behálózta az édesapjukat, a jóságos Papót, aki azt sem tudta, mi az a zebra és villanyrendőr, mikor a feleségét meglátogatta a városi kórházban annak a halálos ágyán. Az ő világa a szőlők, a górék, az istállók, az ólak, a baromfiudvar, a csőszkunyhó, a kaparófa, a pitvar, a szépen daloló kútlánc, s az abban megszólaló vödör éneke voltak. No, meg a petróleumlámpa, a tisztaszoba és minden, ami a világába belefért. Így aztán a neje halála után, mikor a fia elé tolt egy papírost, szemrebbenés nélkül aláírta azt. Ebben pedig az volt, hogy mindenét a fiára, s annak feleségére hagyja.
Pálffy Mikó Antal kistermetű, dacos ember volt, parancsuralomra termett, miként a világtörténelemben minden hasonló társa, akikről hallomásból sejtett valamit.
No, nem volt olyan, mint Nagy Sándor, sem, mint Napóleon, sokkal inkább Hitlerhez lehetne hasonlítani. A kábításhoz, a szavakhoz, a beszédekhez nagyon is értett. És itt jön a képbe a föld. Az a dúsan termő, kalászos, meg a rét, az erdő, a szőlőskertek és a gazdasági épület. Zsofka és testvére, ez a csúf, kis diktátor először az eltartási szerződésen vesztek össze, majd a földön, s életük utolsó huszonöt esztendejében már egyáltalán nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem. Zsofka csak egyetlenegy nefelejcses csuprot hozott el a szülői házból, meg a gyűlöletet, amely addig táplálta haragját, hogy később az is rásegített arra, hogy rákba forduljon át az élete.
És most ott állt Zorák Feri a Fehérvári ház kellős közepén, s eldöntötte, hogy már pedig onnan is minden az övé lesz. Egyedül Judittal nem számolt, mert az egyetlen pillanat alatt keresztülhúzta a számításait, ugyanis egyszerűen kihajtotta onnan.

És eltelt jónéhány esztendő…

13. Kutyaszorítóban

„Nőnek születni – micsoda szerencsétlenség!
De talán ennél is nagyobb, ha az, akivel megesett
nem éri fel ésszel, hogy szerencsétlen.”
(Kierkegaard)

Az egyetem második évében történt. Judyba, ahogyan ekkor becézték, beleszeretett az egyik egykori tanára, s feleségül vette. Érdekes történet, még furcsább kimenetellel. Judy ki nem állhatta pedig, mert hatalmas egója volt, s elképesztően bomlottak utána a diákjai, kivéve őt. Noha az jóképű, elegáns, varázslatos személyiséggel bíró férfi volt, aki görögül, latinul is folyékonyan beszélt, s imádta a régiségeket. A házasságot szigorúan titokban tartották a világ elöl, mert abban a korban érdekes módon ez is rendszerellenesnek számított.
Judy direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektüel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek. Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.
A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért, és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert ide tartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.
Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét, hiszen nem tudhatták, hogy azt már másnak adta. Judy persze, erről sem vett tudomást. Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körül rajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, a házassága előtti utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett. Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról.
„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cs-t, K-t vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány.
„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét tovább vinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”
Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány. Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását - ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása-, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart. Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje.
„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak. Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is. Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.
Judy éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen, a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul Judy ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után Judy megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít…
Egy nemzedéknyi korkülönbség abban az időben leírhatatlanul soknak és szentségtörésnek számított.
A férfi, akit a változatosság kedvéért nevezzünk Joe-nak, Juditot következetesen Judy-nak szólította. J és J. Albérletben kezdték a közös életüket éppen néhány háztömbbel távolabb attól a háztól, ahol Judit édesanyja nem is olyan régen egy fiú előtt térdepelt könyörögve a szerelméért, hogy azzal mentse meg a lánya életét. És most éppen ilyen belső dühvel tagadta ki, s még azt is megtiltotta neki, hogy ő hazamenjen. Így aztán soha nem tudta meg, hogy Joe a lányát bezárva tartja, csak az egyetemi óráira mehet be, mert iszonyúan féltékeny a fiatalságára. Épeszű ember napokat nem bír ki egy harmadik emeleti mini garzonban, csakis Judy tudta ezt megtenni, mert időközben szerelmes lett a férjébe.
Később a tanulmányai mellett ő írta a férje értekezéseit, miközben a remeték életét élte. Főzni nem főzött. Éttermekbe jártak, ha együtt voltak, nyaranként sokat utaztak, tavasztól őszig kertet műveltek. Szép időszak volt ez egészen addig, amíg Judit áldott állapotba nem került, s a harmadik hónap közepén el nem vetélt.
Joe akkor már két infarktuson is túl volt, de Judy-nak ezt nem mondta el, a nő pedig semmi mást nem látott, ha a férjére nézett, csak azt a csodát, amelyet a társ szó teljes és tökéletes tartalma jelentett számára.
Különös emberekkel ismerkedtek meg, ha Budapestre utaztak, akik mind-mind Juditot akarták megszerezni, miközben politizáltak, a Szovjetunió széteséséről beszéltek, s örömmel üdvözölték az MDF megalakulását, s egy, szabad országról álmodtak.
Judit ebben az időben érett nővé, mert megtapasztalta azt, milyen az, ha egyetlen szempillantással azt üzenik neki, hogy vágynak rá, s milyen érzés az, ha egy feszesen simuló felsőrész, egy fényes nadrág, s a dúsan leomló, hosszú fekete haja, hogyan kelt buja érzékiséget a férfiakban, akik barnára sült testét egyre csak kívánják és irigységgel tölti el őket, hogy ő már másé.
Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre.
Ezek után a találkozók után mindketten alig várták, hogy kettesben maradjanak, mert a testük elektromossággal és tűzzel telt meg, lángolt, forró eksztázisban egyesült, míg az orgazmusok hosszú sora csaknem az ájulás peremére sodorta őket. És ekkor a zuhany alatt újra kezdődött minden: a kéj, a mámor, mert mindketten vakokká, majd mindent tudókká és mindent látókká váltak, lényükkel megtelt a világmindenség és csillagokat festettek az égre, majd a napot csalták elő és imádták egymást. Így robbantottak ki egymásból nap nap után újabb és újabb üstökösöket, miközben szájuk megtelt egymás nedveivel, s Joe a maga mély, de mégis zengő hangján csak pianínóban tudott már sóhajtani is, de mindig ugyanazt:
-Kívánlak! Eszeveszettül kívánlak! Mindig csak rád vágytam!
Judit ilyenkor szorosan átölelte a nyakát, s egészen addig húzta magához, míg csak szorosan át nem ölelte mindkét lábával, s úgy kúszott le és fel a férfin, mint egy zongorajátékos a világ leghíresebb hangszerén, s pontosan tudta, mikor melyik testrészén kell megszólaltatni a harmóniát.
Azonban, mint minden mesének, egy szép napon ennek is vége lett. És egyáltalán nem szokványos módon, hanem mérhetetlen fájdalommal és gyásszal.
Otthon voltak abban az egyetlen szobában, aminek rendkívül rossz beosztása volt, mert egyből a konyhába léptek be, amiből egy zuhanyzófülke nyílt, s ez aztán elvette az ember kedvét a főzéstől is, de Judit aznap főzött, s kinyitott egy üveg fehér és egy üveg vörös bort is, s a picinyke szoba egyetlen íróasztalán gyönyörűen meg is terített. Nagyon jó kedve volt, mert a munkahelyén kimagaslóan magas prémiumot kapott. Ekkor már dolgozott, így valamelyest csökkent férjének szigora, néha még a kollégáival is el tudott menni egy-egy sörözéssel egybekötött vacsorára vagy csak egy beszélgetésre, ha ott maradtak munka után az iskolában, mert igen jó tantestület volt az övé, mindenki fiatal volt, s még senkinek sem született gyermeke.
Judit ugyan nagyon csodálkozott azon, hogy, amikor végzett, a férje miért nem akarta azt, hogy egyetemi tanársegédként folytassa a tanulmányait, hiszen kiváló tanuló volt, s marasztalták is.
Vacsora után még beszélgettek, borozgattak, majd hirtelen a férfi hörögni kezdett és összeesett.
***
A lakásban volt vezetékes telefon, ami abban az időben igen nagy kegynek számított, csak éppen az ajtó belülről be volt zárva, kulcs sehol.
A tűzoltóság egyszerre érkezett a mentőkkel. Nagyon hamar feltörték a zárat, s egy fiatal, szőke mentőorvos egy fél óráig pumpálta a férfi tüdejét, de hiába.
Legelőször a szemöldökének íve szederjesedett ki, majd az arca meredt kábán a semmibe…
A hirtelen halálhoz azonnal kiérkezett a rendőrség is, s mindenfélét kérdezgettek, miközben Judit egyre rosszabbul lett. De ez semmiség volt ahhoz képest, ahogyan a temetést rendezvén rájött, hogy a férjének rajta kívül milyen kapcsolatai voltak, mármint más nőkkel.
Így történt, hogy végül el sem ment a temetésre, s másnap mindent, de mindent elajándékozott abból a lakásból, ami az övék volt, majd visszaköltözött a szülői házba.

Ismét eltelt néhány esztendő helyett néhány hónap… Judit ismét férjhez ment, s ez a férje is sármos, művelt, többdiplomás ember volt, akitől egy lánya, Zsófia született…
És a történet megismételte önmagát… A férje a lépcsőházban esett össze munkából jövet éppen akkor, amikor Zsófia mindössze tizenhárom hónapos volt…