Fekete István: Csutak

Csutak a vízen érkezett egészen szokatlan módon és erősen fuldokolva. A kiskutya még járni sem tudott, nemhogy úszni, így csak hentergett, hol a víz alatt, hol a víz felett, nyelte a vizet és percei meg voltak számlálva, ámbár szép, piros hajnal volt éppen és verőfényes nap ígérkezett. Ekkor valami erő a partra kormányozta a kiskutyát, majd két hátsó lábánál fogva felemelte, mire Csutak kiadta magából a felesleges vizet, ami nem csoda, hiszen eddig tejhez volt szokva.
- Azt a disznót kellene a víz alá nyomni, aki beledobott – gondolta az öreg Dobai, aki nyugdíjas postás volt, gyógynövénygyűjtő és éppen a vasárnapi ebédjét akarta kihorgászni a patakból, amikor Csutak, akaratán kívül és vízi úton megérkezett, ámbár akkor még senki sem tudta, hogy erre a névre fog hallgatni.
Dobai újságpapírosba csomagolta az eszmélődő kiskutyát és tarisznyába tette, gondolván, ha megmarad, hát megmarad, úgyis kellene egy kutya a házhoz.
És Csutak megmaradt Dobai, Szajkó, bizonyos hatósági közegek, sőt az író érdekében is.
Ezek azonban későbbi dolgok. Ebben a pillanatban csak Csutak és Dobai vannak a színen, a többieket majd az idő hozza meg, amikor szükség lesz rájuk.
Ismételnem kell, hogy szép, piros hajnal volt, talán május vége, amikor illatos még a napsugár is, és a patakparti ligetes erdőben a kakukkok egymás szájából veszik ki a szót, százon felüli éveket jósolva boldog-boldogtalannak. A nádasban a nádirigó kerepel, mondván: – Csek-csek-csek, csik-csik-csik – ami nem nevezhető dalnak, ámbár szomorúan üres lenne a nádas, ha elhallgatna.
Dobai ül a háromlábú kis széken, lesi horgait és a hajnal ragyogó nótázásában alig hallja meg, hogy zörög az újságpapír. Igen ám, de megrándul a horogzsinór is, és az öreg postás csak izgalmas küzdelem után tudja partra segíteni a szép, liln felüli harcsát. A harcsa a zsákba kerül s az újságpapír zörgése csak ezután válik ismét hallhatóvá.
- Persze, a kutya! – kiált fel Dobai gondolatai között, és reszkető kézzel kibontja az ázott papírt és a kiskutyát kiteszi a száraz fűre, arra a kalapnyi helyre, ahová a lombok között odasüt a nap. A kutya reszket és pislog.
- Olyan vagy, mint egy ázott csutak – mondja az öreg postás és nem is gondol arra, hogy ezzel a névadás ünnepélye is megtörtént.
Csutak erre vinnyogni kezd és négy lábra akar állni, ami sehogy se sikerül.
- Ne erőltesd a dolgot – inti Csutakot Dobai –, még karikalábad lesz… és újra horgai felé fordul. A zsinórok mozdulatlanul áznak, a hajnalból reggel lett, a parton hangok hallatszanak. Csutak megszáradva alszik a gyepen és Dobai hazafelé készülődik.
- Fejéből, farkából leves lesz, a többit meg kirántom – gondolja. Csutak nyugodtan szuszog, talán tudja, hogy ez az elhatározás nem rá vonatkozik.

Egy hónap múlva azt mondja Dobai, a postás és növénygyűjtő.
- Addig mászkálsz a lábam alatt Csutak, amíg rád nem lépek – ámbár tudja, hogy nem lép rá, sőt ezt a kiskutya is tudja, mert két lábát ráteszi a kopott bakancsokra, és tűhegynyi kis fogaival a fűzőt kezdi rángatni.
Dobai különféle zacskókat aggat a gerendára, és különféle virágokat rendez a szárító saroglyákon. A helyiségben tiszta illatok lengenek, a házban méhdongásos csend. Egyedül él az öreg postás a faluvégen és egyedül a világban. Gyereke nem volt, az asszony meghalt, az embereket kiszolgálta és megunta annakidején…
- Ne légy erőszakos, Csutak – dörmög, és szíve megtelik melegséggel. Csutak szíve majd szétpattan a boldogságtól, hogy nevét hallja. A kiskutya ebben a névben és ebben a hangban él, mert ez a név a simogatás, a tej, a meleg és a játék. De ez a hang a tilalom is.
- Nem szabad! – csattan néha, és Csutak reszketni kezd, mint annakidején valami hideg fuldoklás után a vízparton. Csutak kutyaösztöne már megérintette a túlsó partot és valami csodálatos érzékenységet hozott onnét.
- Jó, jó – simogatja meg ilyenkor Dobai és Csutakban a rossz feloldódik és szíve fekete ijedelmét elsepri valami meleg jóság. De nem felejti el, sem ezt, sem azt.
Később, ha az öreg postás teríteni kezd magának, koccannak a tányérok, s a konyhában csodálatos illatok felhőznek, Csutak már nem bír magával és keservesen ugatni kezd.
- Meleg még, Csutak, meleg még – és Dobai fújja azt a csodálatos tányért, amelynél szebb edény nincs a világon.
- Nem bánom, nem bánom… – követelődzik a kiskutya, sőt morogni kezd, ami illetlenség.
- Várj, Csutak, megégeti a szádat…
- Nem bánom! – ugat Csutak, és ugrálni kezd.
- Várj! Meleg még – inti a postás –, de ha ilyen szemtelen vagy, hát tanulj – s leteszi a tányért Csutak elé, aki azonnal beledugja az orrát és majd hanyatt vágja magát a for ételtől.
- Jujjujjuj – siránkozik, és kis lábával akarja levenni a fájdalmat, ami azonban még egy napig ragaszkodik az orrához.
Ettől kezdve elég volt azt mondani:
- Várj Csutak, meleg még… – és a kiskutya toporzékolva bár, de megvárta, amíg Dobai beledugta ujját az ételbe és csendesen azt mondta:
- Egyél, Csutak.

Egy év múlva Csutak már nem csak a szavakat, de a hang árnyalatait is osztályozta és mozdulatokból majdnem annyit értett, mint szavakból. Ha például Dobai szomorúan azt mondta:
- Ebben a vízben talán nincs is hal… – Csutak lehorgasztotta fejét és osztozott a lemondásban. Ha pedig az öreg növénygyűjtő odahívta:
- Gyere ide, Csutak. Hát látod, ez a nadragulya vagy farkascseresznye: hozzá ne nyúlj soha, érted? Jaj, hozzá ne nyúlj, nem szabad, nem szabad! Na, szagold meg…
Csutak undorral szagolta meg a mérges növényt és felborzolta szőrét, mintha azt mondta volna:
- Még a szaga sem jó!
- De pénzt hoz a házhoz, ugye: mit csináljunk. Hát csak eredj vissza a tarisznyához.
Mivel pedig a tarisznya egyébként is bűvös szó. Csutak rohant a tarisznya őrzésére, amelyet ezek után csak életveszedelem árán lehetett volna elemelni.
Ha valaki jött az út túlsó oldalán, a kutya csak felült és nézte az illetőt. Ha a tarisznya felőli oldalon jött, felült és figyelmeztetően morgott, ha pedig még közeledett is az illető, Csutak morgása hörgéssé fajult és megmutatta fogait.
De Csutak osztályozta az embereket is. Asszonnyal, kisgyerekkel nem sokat törődött, de szemmel tartotta őket és bizonyos férfiakra akkor is morgott, ha az út túlsó oldalán mentek. Bizonyos vándorlókat és kéregetőket nem eresztett be az udvarba, míg másokkal kivételt tett, és ha a botjával kopogtató vak koldus jött, Csutak udvariasan be- és kikísérte.
Mindezek után egyáltalán nem csodálatos, hogy Dobai „szerelmes” volt kutyájába. Csutak pedig „imádta” gazdáját, ahogy a szomszédok mondták, akik irigykedtek Dobaira, a – vén zsugorira, akinek a bőre alatt is pénz van. Az azonban csodálatos, hogy a szomszéd kutyák ugyanígy irigykedtek Csutakra, akinek még a lehelete is bűzlött a halhústól…

Így jött el a következő ősz sárral, esővel, nyirkos köddel, faluvégi csenddel és tűzért ásító kályhával. Dobai ránézett a kályhára, azután a kutyájára:
- Ne fűtsünk be, Csutak?
Csutak megszagolta a kályhát és kettőt lendített bozontos fakrán.
- Hát, ha te is úgy gondolod, akkor befűtünk – mondta az öreg postás, aki úgy érezte: megérti Csutakot, és lehet, hogy igaza is volt.
A kályha pattogni kezdett, aztán dorombolni, mert jóllakott tűzzel és meleggel. Ekkor már sötét este volt. Dobai pipára gyújtott, szunyókáló kutyájára nézett és úgy érezte, a lengő pipafüstben békés megelégedés van, ami több, mint boldogság. A növények jól fizettek, a patak adott halat, a nyár barangoló, szép emlékeket, és ezek után csak jót hozhat az ősz is.
Csutak ekkor hirtelen felemelte a fejét, de már elkésett, mert szinte beszakadt az ajtó és Dobai hangtalanul esett össze a bunkócsapás alatt. Csutak szinte repült,de csak egyszer tudott harapni, mert egy másik ember leütötte társáról a kutáyt és talán agyon is veri…
- Ne vacakolj a kutyával! – mordult meg az első, és félrerúgva Csutak vonagló testét, feltépte a szekrényt…

Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó is, s ez így is van. Lám az öreg Csordás kissé elmarad komájánál újbort kóstolni, kimerítve a mértéktelenség bűnét, ámbár nem annyira, hogy a falu másik végére érve, a józanság bizonyos fokát vissza ne nyerte volna. Így azután meghallotta, hogy Dobai magányos házából nyöszörgés hallatszik. Ejnye!
- Csutak! – kiáltotta – Csutak! – és várt. Ejnye! A nyöszörgés most még jobban hallatszott, s az öreg Csordás óvatosan odasettenkedett az ajtóhoz, aztán amit látott, elég volt ahhoz, hogy teljes józanságban loholjon rendőrökért.
A többi már úgy ment, mint a fogaskerék, ha jól meg van olajozva. Rendőrök, orvos, telefon, mentőautó, újra telefon a környékbeli falvakba, a cirkáló járőröknek, őrszem a ház mellett, sőt, Csutak elszállítása az őrszobára.
- Tán megmarad – mondta az egyik rendőr, aki Csutakot hozta, és óvatosan letette a sarokba.
- Jó lenne – mondta az őrmester –, jó lenne…
És Csutak nagyon is megmaradt. Szokatlan volt ugyan a környezet, de nem annyira, hogy reggel felé két tányér rántott levest el ne fogyasztott volna, pirított kenyérdarabkákkal. Fejét ugyan kissé nehezen tartotta – mintha hallgatódzna – ez azonban érthető, mert azon az oldalon éktelen daganat terpeszkedett. Étkezés után végigszagolta a rendőröket, azután elhelyezkedett az őrmester mellett, aki a levest hozta…
- Jól van, Csutak, rövidesen elválik, hogy igaz-e a sok mese, amit rólad hallottam.
Nem is kellett sokat várni. Mire kivilágosodott, a laktanya udvarán ott volt mindenki sorba állítva, aki a környéken élt, mozgott és gyanúsítható volt.
- Gyere, Csutak!
A feljárón megálltak, s ekkor Csutak morogni kezdett.
- Na gyere – mondta a rendőr –, majd egyenként végignézzük őket.
Csutak azonban morgott és nem tágított egy bizonyos iránytól.
- Így is jó – mondta a rendőr –, és engedte magát húzatni. A kutya már hörgött a dühtől és ha a póráz elszakad… de nem szakadt el.
- Lépjen előre, Szajkó barátom – mondta csendesen az őrmester. Az ember arca sárga volt, mint a viasz. Csutak őrjöngött.
- Menjen be az irodába.
Egy rendőr lépett melléje.
- Na, gyerünk!
A kutya üvöltve acsarkodott utánuk.
- Várj még – csitította az őrmester –, hátha nem egyedül volt –, és megsimogatta Csutakot, aki most a balszárny felé vonszolta a rendőrt.
- Aha – bólintott –, aha. Elég messze álltál a kollégádtól, Cinege. Ne edd meg Csutak, ne edd meg. Vigyétek be Cinege urat is…
Ezek után Csutakot a többiek nem érdekelték. Félóra múlva kijött egy rendőr és kiszólt az udvarra:
- A többiek elmehetnek. Köszönjük a fáradtságot.

⃰
Az egész történetet különben Dobai bácsitól hallottam, amikor horgászás közben megismerkedtünk.
- A tarisznyához ne tessék közel menni. Csutak – szólt a kutyához – nem szabad! Jó ember…
Így lettem: jóember, s most már – bármily nehéz is, ehhez tartom magam, mert Csutak a barátom, és Ő csak jóemberekkel barátkozik.

Vigília, 1954