Demjén Ferenc: Bundás

Bundás, házőrző volt s a fáskamra ajtajához láncoltan élt. Öreg volt már – mint a nagyapa az unokákkal teli házban –, de azért nem lehet rá rosszat mondani, mert nem hasonlított nagyapára. Nem volt házsártos, követelődző, nem hallott nagyot és nem panaszkodott reumáról, ischiásról s az unokákra se ordított, ha láb alatt jártak, vagy összetörtek egy játékot, vagy a tűzhelyre tették a radírgumit, hogy „jó szag” legyen. Ő nem bánt semmit. Azonban életunt, soninista, vagy közömbös sem volt, mert, ha egy koldus jött és nem volt ismerős, az meg lett ugatva, ha számlával jöttek a fűszerestől, szintén. Ha ügyvéd jött, vagy végrehajtó, akkor, ha csak tehette, kimentette a fejét a láncból és megszámlálta a csíkokat a pantallókon, minden ugatás nélkül. Kihúzta a fejét, egy ugrás és már laskatészta volt a nadrág lábszártól az ülepig. Testet sohasem harapott, mert azt tudta, hogy talán az életébe kerülhet. A hentesre, tejesre és az udvarban levő szolgálókra nem haragudott soha, mert tudta, hogy nem akarnak rosszat a családnak. Bizonyos fokú szolidaritás élhetett már egyszerű kutyalelkében az öreg Horvát tanító iránt, aki immár az ötödik helyre is magával hozta. Visszaemlékezett arra, hogy mikor a családhoz került, a konyhában aludt egy évig, később, hogy barátkozott a falu kutyaismerőseivel és megszedte magát bogárral, hát az előszobába deportálták. Itt is egy évet élt, csak a harmadik év elején került ki a fáskamra ajtajához egy láncra, mert törvénybe jött le, hogy a kutyákat meg kell kötni és utánuk adót fizetni. Lehet, hogy erről is tudomása volt, mert mikor oltani vitték minden évben egyszer, ugyanakkor a postára is elsétált a gazdájával befizetni a kutyaadót. Ilyenkor mindig becsületesen viselkedett. Különösen az győzte meg gazdája és családja szeretetéről, hogy immár négy falu után az ötödik helyre, a városba is magukkal hozták.
Ugyanis Horvát Péter évekig tanítóskodott és minden évben oda költözött, ahol többet fizettek. Bundás ezekre a napokra örömmel gondolt vissza. Mindig az utolsó bútorokkal és lomokkal megrakott szekér tetején utazott kis viskójával egyetemben s innen végignézte az előtte haladó szekereket. Egyben vigyázhatott, hogy senki meg ne emelhessen valamit, ha esetleg betértek egy-egy útszéli kocsmába egy kis szíverősítőre a kocsisok. Ilyenkor látott Bundás gyönyörű szép mezőket, templomtornyokat, sok nagy házat, automobilokat és embereket. Ezek új dolgok voltak és szépek. Legjobban megmaradt azonban emlékezetében az a nap, amikor megérkeztek ide a városba. Ide messziről jöttek és automobilon: kettőn. Ő ismét a hátsó kocsira került. Az autó száguldott terhével és vele is. Kimeresztette a szemét, hogy jól figyelhessen mindent: szőre felborzolódott, fülét kihegyezte. Kissé talán boldog is volt, hogy ő ím automobilon utazik, nem úgy mint a többi egyszerű paraszt, falusi kutyák, akik csak szaladnak a szekér után, vagy előtt, mikor hogy bírják szusszal. Ez tetszett neki. Ha nincs tekintettel a gazdájára, útközben lekiabált volna itt-ott a kollégáknak: „Látjátok, én úr vagyok! Autón utazom! Szeret a gazdám!” Ez foroghatott a fejében, mert másképpen nem elékezett volna erre a legutóbbi utazásra olyan pontosan. Egyedül az nem tetszett neki a városi életből, hogy itt valóságos négy fal közé került. Rab lett a szó szoros értelemben. Mert azért falun, ha eljött az este, ki lett oldva a lánc a nyakáról és szaladhatott, örvendhetett a szabadságnak, a kollégáknak, és az életnek. Itt azonban tovább szorult a lánc. Hiába jött el a holdvilágos nyári vagy téli este, a lánc továbbra a nyakán maradt. „Nem szabad kutyuskám” – mondta egynéhány este neki a gazdája, hogy kivitte a vacsoráját és ő farkcsóválva a boldog esti szabadulást is várta. „Nem lehet kutyusom. Meg, itt úgysem lenne hely, hol szaladgálni. Itt barátokat se találnál. Meg a sintérek is megfoghatnak.”
Ezt az emberi szavakat bár száz százalékban nem értette meg, de beletörődött. Sejtette, hogy ez a büntetés is csak szeretetből indulhat ki Horváttól.
És évek teltek el így az idő bricskáján. Napok szaladtak, hónapok kergették egymást, mint a csendőr a menekülő tolvajt. Ősz jött, tél jött, megint ősz jött, megint újra tél. Bundás a láncon élt a fáskamraajtón. Néha gondolt arra, hogy lehet, talán innen is tovább megy egyszer a gazdája és akkor ismét utazni fog. Sokáig gondolt erre, de hogy nem hozták a tavaszok, a telek, hát végleg letett róla. Evett, aludt és vakaródzott reggeltől-estig, estétől-reggelig; néha rávakkantott egy-egy idegenre, vagy magára a csendre, hogy megtörje az egyhangú, hangtalan éneket.
Így élet Bundás a kőrengetegben egy fáskamraajtóhoz láncolva aszkéta életet. Lassan sárga szőre is megfakult, fehéredett: őszült, mint az ember. A lánctól hullani kezdett szőre a nyaka körül, mint a szobában a nagyapa fejéről az ősz haj. Ezt legelőbb Pistu vette észre, aki a délelőtti rendszeres játszótársa volt. Jelentette is az anyjának a konyhán, mire az anyja az ebéd alatt beszédtárggyá tette a Bundás esetét. Csak így mondta: „Hallod apu, a Bundás öreg már, hull nagyon a szőre. Csinálni kellene valamit.”
Horvát Péter letette a kanalat, megtörülte a bajuszát és kissé hitetlenkedve, hidegen kérdezte:
„Hát ezt már honnan szeded? … Nem férsz már attól a kutyától sem! Nem eszik az olyan sokat…”
„Pistu mondta ma reggel… Ne mard mindjárt az embert! Mintha talán sajnálnám attól az állattól azt a kis csontot, meg miegymást. Felőlem elülhet itt végelgyengüléses haláláig, De már rossz szegényt nézni is… Más volt neki az élete falun, mint itt a városon. Itt egy foglyot csináltunk belőle. Öreg korára rabot egy állatból. Nem csoda, ha idő előtt pusztulásnak indul, mint egy…”
„Én tehetek róla? … Nekem tanítani kell mennem! … Nem érek rá vele sétálni! …”
Nem is úgy gondoltam, hanem ha elengednénk egy nap… tán… úgy, megfogná a sintér… Ez, már egy… egy megváltás volna szegénynek.”
Horvát tanító torkán vakvágányra ment a leves a szavak hallatára a megbotránkozástól s csak hosszas köhögés után tudta kimagyarázni felháborodását.
„Igen! Ezek vagytok ti nők! Hóhér egy állatra! Sintér! … Hurok! … Öreg, hát megölni… Ez a te Sass fajtád és fajod lelkére vall, mert az én családomban, fajomban, lélek is él. Őrült voltam, mikor feleségül vettelek!”
Pistu és Józsi a veszekedő hangokra sírva fakadtak: nagyapa, mivel süket volt, nagy szemeket meresztett vejére, majd két kézzel integetett Horvátra, hogy ne csapkodja annyira az asztalt. Horvátné sértett önérzettel véletlenül az új fekete selyemruhájára öntötte a paradicsommártást és erre sírni kezdett ő is. Pillanatok alatt felrobbant a vasárnapi ebéd menete, mint egy lőporraktár. Sírt Horvátné, bőgtek a gyerekek, mint ócska hangszerek s az öreg Sass – mint egy némafilm hőse – kézzel-lábbal, arccal-szemmel magyarázott, míg Horvát, rákvörös arccal, kiabált, – fuldokolva a félrement levestől.
Így tartott ez percekig. Végül a kis Pistu sírdogálása közben leütött egy poharat az asztalról s az apró szilánkokká hullott a veranda betonján. Erre persze Horvát abbahagyta a kiabálást, felállt, kidobta maga alól a széket. Pistut a sarokba térdepeltette és visszaült ebédelni.
Napokig nem került aztán szóba a Bundás sorsa. Senki nem beszélt, senki nem gondolt vele. Legalábbis úgy látszott. Azonban a valóságban másképp állt minden. Horvát mindig többször és többször nézte Bundást. Ha enni vitt neki, leguggolt elibe és nézte, hogy eszik, simította hulló szőrét; nézte az öreg szemét, lekonyult füleit, roskadozó állását. Egy napon aztán előhozakodott vele reggel az ágyban. Higgadtan, csendesen kezdte:
„Meg kellene mégis próbálni azzal a sintérrel… Úgy nem kerülne pénzbe… Aztán, oltani se kellene vinni a jövő hónapban: az adót se kellene befizetni érte erre az évre. Inkább vennénk azon a Pistának egy cipőt…”
Lassan, mintegy magának, magában beszélve mondta el Horvát ezt a feleségének. Benne volt a szavaiban a bocsánat, az elégtétel a vasárnapi fajsértésért is. Minden benne volt ebben a néhány mondatban. De Horvátné nem válaszolt. Tudta, hogy most ő van felül, hát élvezni akarta a győzelmét hallgatással. Úgy tett, mintha aludna. Még a horkolással is kísérletezett, de, hogy ez sehogysem akart sikerülni, kissé önmagában nevetve elégedetten szólalt meg:
„Én is úgy számítottam akkor. Én gondolkodom is, mielőtt beszélnék, de te csak ordítasz, mint egy sakál. Tanító vagy és a zsebedben hordod az eszedet! …”
Így folytatták Bundás díszes földi élete felett a megmásíthatatlan végítéletet. Mire kireggeledett, már ki volt tervelve minden. Bundás kávét reggelizik kenyérbéllel, hogy ne sértse már gyenge fogait, aztán leoldják nyakáról a láncot és mindenki megsimítja utoljára a hátát, a fejétől a farkáig. Pistu kis hintalova nyakáról a nyakába köti a szép piros masnyit (hogy ne látsszon a kihullott szőr helye, ahol a lánc volt). Józsi az utcaajtót nyitja ki szépen és ott búcsúzik el tőle… Bundás majd visszanéz és örülni fog a szabadságnak. Biztosan szaladásba, ugrálásba kezd, mint régen, holdvilágos estéken a falun a kertek felé, ha lekerült nyakáról a lánc… Szaladni fog és aztán… a főutcán jön három cigánylegény drótkarikás rúddal a kezében és utánavetik magukat. Bundás majd futásba kezd roggyanó inakkal, de a legfiatalabb cigány majd jobban bírja az iramot és a nyakába dobja a hurkot és aztán…
Igen. Így lesz. Ezt gondolta Horvát is. Még könnyeket is törültek szemükből titokban. Tudták, hogy így lesz, mert már több ilyen harcot néztek végig lelki megbotránkozással. De ezt most helyesnek tudták és látták. Szomorú vég, de hasznot hozó: adót, oltást és sok mindent megtakarít az ember. És…
Tovább azonban nem gondolhattak, mert a kis Pistu keservesen sírni kezdett az ágyban. Horvátné egy pillanat alatt ott termett gyermekénél. Ölbevette és úgy babusgatta, költögette mély álmából, azonban a kis Pistu egyre sírt. Lassan tért csak magához, mint aki mély ájulásból ébred. Akadozva lihegve mondta: „Apuka! … Apuka! …. A Bundás! A Bundás! …” Mikor teljesen magához tért, könnyes szemekkel mondta le, hogy Bundásnak kisfiai voltak álmában. Már láttak is piciny szemükkel, mikor két rabló jött az udvarra és el akarták rabolni a kicsinyeket.
Horvát kővé váltan, reszketve nézett gyermekére. Horvátnénak csak annyi ereje volt, hogy épp visszatette a párnára és megkapaszkodott az ágyban. Az ura szemébe nézett. S mikor találkozott a tekintetük, minden szó nélkül egyetértettek. Horvát az íróasztalhoz ment, úgy, ahogy volt alsónadrágban, kivette az ágy szélére tett nadrágja zsebéből a kulcsokat, kinyitotta a felső fiókot és kiállította a Bundás adófizető csekkjét. Leitatta az írást és öltözni kezdett. Percek alatt ébredt a szoba. A két gyerek is jókedvű lett, mint az ablakon betűző napsugár.
„A Bundást én etetem meg, mert én álmodtam vele!” – lelkendezett Pistu. Egy ingben, örömmel szaladgált a szobában s két kicsiny tenyerével táncolt négykézláb a földön majd tapsolt. Nem is várt választ, szaladt az udvarra. Bundás azonban a rendszeres konyhaajtó nyitásra sem mozdult. Odaszaladt, rángatta és húzta a láncot, de Bundás nem jött a lánc után. Mikor benézett a kutyaól kicsiny ajtaján, meredt szemekkel és nyitott szájjal találkozott, s Bundás bal szeme sarkában egy légy ült. És Bundás már azt sem bánta, mert a lánc összecsavarodva feküdt a nyakán és teste hideg volt, mint a jég.