Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába IV. részlet

5. A Perdita

„A földi asszony egyetlen célja a bűbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkal mélyebben: lényege szerint. S ez a végzete.”

(Hamvas Béla: Scientia sacra)

Az öreg Fejérváry három gyermeke közül a középső lány, Mária, túl a százon, de ma is él. A legnagyobb, Erzsébet, mikoron megállapította, hogy tíz évesen árvák maradtak, s egy gyöngyszemű s aranylelkű mostohával gyarapodott a család, mindent elkövetett, hogy iskoláit minél hamarabb befejezhesse. Ezért az első adandó alkalommal férjhez ment.

Az ok végtelenül egyszerű volt: csak ránézett az 1848/49-es eseményekből is ismert Perczel család leszármazottjára, Borbálára, s azonnal tudta, hogy nem lenne képes becsapni ezt a finom teremtést, márpedig neki egyedül csak a természet és a vére diktálta a törvényeket és szabályokat. Így történt, hogy a leánynevelő intézet falait otthagyván, az oltárig meg sem állt. Csak Gyurka nem észlelt semmit sem a körülötte történtekből, mert nem csupán az angolkórtól ijesztő sütőtökre emlékeztető koponyája, de mentális sérülései miatt az elméje sem haladta meg egy három éves gyermek szintjét. Mégis ötvennégy évig engedte a Teremtő, hogy nap nap után megkérdezze: „Erzsinket mikor látjuk már?”

Azt pedig várhatták. Nem jött. Aztán egy szép napon mégis beállított szégyenszemre egy paraszti szekér hátulján kuporogva, s egy csecsemőt és egy másféléves kislányt is magával hozott, mondván, hogy ezek itt az unokák, Ajándok és Erzsébet. Az öregek úgy elhűltek a számukra ismeretlen név hallatán, hogy a kisgyermeknek a közelébe sem mertek menni, mert, ha az ajándék, akkor bizony az Úré. És nem is tévedtek nagyot, hiszen ezt a keresztnevet az Árpád-korban igen gyakran használták, s a jelentése pontosan az volt, amire a nagyszülei gondoltak. Erzsébet ezután egy hajnalban kiosont a házból, s gyalogosan meg sem állt először a debreceni Metzgerékig, majd a Felvidékig, ahol ebben az időben szokásos volt az örökbefogadás hirdetés útján történő módja. Gyámhatóság, időpont, lemondás. Nagyjából ennyi teendője akadt, ha szabad szeretett volna lenni, márpedig ő ezt nagyon kívánta, mivel ekkorra már elvált a férjétől, de még botrányosabb volt, ahogyan senki által sem tudottan újra férjhez ment, s nagyságos Hatalóczkynéként próbálta eljátszani a bajba jutottak vérlázítóan nyomorúságos szerepét.

Az öreg Fejérváry azonban híreket kapott, s, amint tudott, befogatott, s még időben megakadályozta azt, hogy az egészséges, s addigra nagyon a szívéhez nőtt fiúunokáját más nevelje fel. Ő maga adoptálta annak a nővérével, Erzsébettel együtt, s hogy ne essen mégsem a hatalmas csorba a lánya becsületén, rosszul diktálta be a születési nevet a falusi plébánián, mert Fejérváryból csak egyetlen család volt, de Fejérváry-Metzgerből egy sem… És az Ajándok név is Antalra változott, mert az mégiscsak egy tisztes férfinév, jelentése a fejedelem pedig az ókori Róma nagy nemzetségére, az Antoniusokra utal. A barátság pedig örökre az marad-gondolta György, a Metzger, s ő is nevét adta a gyermeknek, hiszen számára ez az áldás sohasem adatott meg.

Hogy mit szólt ehhez Áncsán Tóni, aki a gyermekek édesapja volt, majd csak valamikor 1970 körül derült ki, mert ekkor éppen vitézkedett. 1933-at írt a kalendárium. A Horthy-rendszer kellős közepén mi mást csinálhatott volna egy lecsúszott dzsentri, ha már a pénzen vásárolt és kiváltott iparosság nem ment neki? Kártyázott, ivott, nőzött, egyszóval élte az aranyifjak életét.

Negyven esztendő elteltével még mindnyájan éltek, csak éppen nagyon másképpen. Az öreg állandóan krákogott a pipadohánytól, meg el ne feledjem, a legerősebb házi pálinkától. Gyurka naphosszat ült egy kisszéken, s csak néha szólalt meg, hogy: „Erzsink megint nem jött…”. Mária valami kocsmáros felesége lett a szomszédos településen, jómaga uralta az ivót és az emberét is. Egy hatalmas új építésű házban élt a család, mert a belvíz elvitte a birtokot, a tanács pedig minden érintettnek annyit fizetett, amennyit az eredeti felépítmény és a hozzátartozó részek értek.

Ekkoriban még háztól temettek, mert a temetőben nem volt hűtőkamra. Legelőször az áldott emlékű Borbála tért meg teremtőjéhez, mert egy Máriapócsi búcsúban eltörött a gerince, annyian tapostak át rajta. Hiába tették jól kidunyházott szekérre, nem akart ő semmi mást, csak még egyszer látni a házat, amelyet valaha hatalmas gyerekzsivaj töltött be, így kórházról szó sem lehetett. Amúgy is idegenbe kellett volna mennie gyógyulni, s a lehetséges helyek közül egyikhez sem fűzte valami túl nagy bizalom. Az öreg doktor meg úgyis minden héten ellenőrizte a családot, nála nem ismertek jobb orvost, mert egyszerűen nem volt szükségük másra.

Erzsébet ekkor Debrecenben élt, ismét férjhez ment, immár harmadjára, hogy legyen kinek eltartania. Arról mindenki némán hallgatott, hogy közben valahonnan még összeszedett két zabigyereket, Ilonát és Juliskát, akiket egyenesen Pesten adott árvaházba. Túl a nyolcvanon, a kilencvenhez közelebb, mindketten ott élnek ma is a nagy fővárosban. Férjeik halála után összeköltöztek, s egy igen tágas kertes házat vásároltak. Az egyikük főnővér volt, a másikuk is diplomát szerzett, de egy híres bokszoló férj mellett soha nem dolgozhatott. Abban az időben a nőknél létezett a háztartásbeli fogalma, így nem lettek Közveszélyes Munkakerülőkké. Érdekes, de ez a fogalom nem a szocializmus vívmánya volt, mert bizony József Attilát is elszállították egy alkalommal emiatt, hiszen csak az 1913-as XXI. törvénycikk élt tovább egy rendszert. A férfiak urnái, a megszállott, főállású fotósé és a bokszolóé, az egyik szekrény tetején nyugszanak most is békésen, egymás mellett. Ezek a lányok már tinédzserek voltak, amikor először találkoztak a nagyapával, aki könnyes szemmel ölelte magához őket, s ettől kezdve a nyaraikat természetesen ott töltötték. Mire Ilona fia, Ferike és annak neje alkoholista lett, a frigyből származó négy gyermeket a nagymama nevelte, akik igen sok időt töltöttek a dédikéknél.

Mindeközben Erzsébet moziba és színházba járt. Azonban amikor megtudta, hogy meghalt a nevelőanyja, akit csakis a mostoha szóval illetett, s ki nem mondta volna soha, hogy „anyám”, amilyen gyorsan csak tudott, hazament és intézkedett. A legnagyobb szoba közepén összetolt asztalokon ott feküdt a ravatalon Perczel Borbála. A koporsó nyitva, négy sarkában négy nagyon furcsa illatú, monumentális hófehér gyertya, mindenütt székek és siratóasszonyok, s alig néhány méterrel arrébb a halotti tor. Görög katolikus zászlós és tömjénes temetés volt, hatalmas tömeggel. Máriának három gyermeke, két lánya és egy fia született, de ekkor még nem voltak unokái. A kisebbik Erzsébetnek már két fia és egy lánya volt, míg Antalnak szintén két lánya. Mindenki eljött, hogy temesse azt a kort, vagy csak emlékezzen. Csupán a lebénult siránkozott otthon egyedül, mert az ötvenes évek második felében egyik napról a másikra Metzger egyszerűen eltűnt. Hiába keresték-kutatták a nyomát, a koncepciós perek idején nem volt tanácsos messzire merészkedni, így aztán arra gondoltak, majd csak előkerül. De nem így történt. Államrend elleni szervezkedés miatt elítélték, majd internálták és kitiltották a lakóhelyéről. Talán lekommunistázott valakit, talán nem, de mindösszesen ennyi kellett ahhoz, hogy soha többé ne lássa élve a családja.

A gyászszertartás végeztével Erzsébet visszatért Debrecenbe, s amilyen gyorsan csak tudott, elvált és hazaköltözött. Talán ő maga sem gondolta, hogy mindenkit eltemet, a kilencvenöt éves apját, testvérét, Erzsébet lányát, Antal fiát, de ő még mindig makkegészségesen fog élni. Templomba jár majd szerettei nagy csodálkozására, fákat ültet, a szép-, déd-, ük- és a rendes unokáinak, s valóságos gyermekparadicsomot varázsol a birtokból, és mindenki jóságos megmentőjévé, gyóntatójává válik egészen a 2005. karácsonyán nagyon hirtelen bekövetkező haláláig.

6. A Nyitány

1962. október 23-ának éjjelén, egy keddi napon az akkori DEMKE, azaz a Délmagyarországi Közművelődési Egyesületnek nevezett intézmény szülészeti osztályán lévő ötven ágy valamelyikén napvilágot látott a család legifjabb sarja. Lányt vártak, a nevét már hónapokkal azelőtt eldöntötték. Antal, az édesapa szerelemtől és némi alkoholtól ittasan felesége nevét szerette volna továbbörökíteni, s Zsófiának óhajtotta keresztelni, míg az édesanya hallani sem akart erről a bohóságról, s hajdani, 1953. januárjában a tedeji Gulágra elhurcolt barátnője emlékének adózva az Edit nevet választotta a leendő újszülöttnek, de ez meg a férjét irritálta. Így aztán egyszerűen Juditnak keresztelték. A keresztelőn az Ige ezen szavai hangzottak el:

„Különös kontraszt: egy király a démonok hatalmában és egy halászból lett apostol az Úr angyalának oltalma alatt. Az emberiség ma is e két csoportra oszlik. Heródes azt hiszi, övé minden hatalom. Jakabot kivégezteti, Pétert börtönbe záratja. Nem sejti, hogy Jakab odaát már az angyalokkal dicsőíti Istent, Pétert pedig az angyal a tizenhatos őrségen is átviszi. Heródes bizonyítani akarta hatalmát akár emberek élete árán is. A küzdelem ma is folytatódik!

Imádkozzunk a próbákat kiálló keresztyénekért!”

(ApCsel 12,1–19)

Ennek az Apostolok cselekedeteiből vett idézetnek a későbbiekben jóval nagyobb szerepe lesz hőseink életében, mint azt gondolni mernénk.

Hogy milyen esztendő volt 1962?

Ebben az évben alakult meg a Beatles, de a magyar Omega is, a tévében útjára indult az első Ki mit tud?, John F. Kennedy megpróbál megállapodást kötni Nyikita Hruscsovval az atomfegyver-kísérletek betiltásáról, javában zajlik a második indokínai háború, amelyet csak vietnámiként szoktunk emlegetni, a Karib-tenger környékén válságossá fajuknak a dolgok, néhány ország függetlenné válik, XIII. János pápa vezetésével megkezdődik a II. vatikáni zsinat, rakéták és emberek röpködnek a világűrben, míg egy Malév egyik repülőgépe Párizs mellett lezuhan, Kádár János szájából is elhangzik az a híres mondat, hogy: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”; magyar súlyemelőből lesz Európa bajnok és rohamtempóban fejlődik a tudomány.

Mindeközben a bizánci naptár már 7470 – 7471-es esztendőket írja…

Antal ezt a tényt mindennél fontosabbak ítélte meg.

A béna ekkor még élt, s állandóan sipítozott. Jóval több figyelmet igényelt, mint azelőtt bármikor, s főként, mert neki soha nem adatott meg a gyermekáldás, állandóan igényelte a rózsás arcot, a picinyke kezecskéket. Ők ketten ekkor kötöttek örök barátságot: a csecsemő és a szélütött.

Peregtek a napok, akár a bekerítetlen telket őrző szőlőlugasokról ősszel a levelek, csak éppen nem avarágyakat hagytak maguk után, hanem vidám kacagásokat, s boldogságot.

Így ment egészen 1965-ig, mikor a feleség újból várandós lett. Abban az időben a szociális háló megengedte, hogy Antal az akkori építésvezetői fizetéséből el tudja tartani a majdani gyermekkel szaporodó családot, csak egyetlen dologra nem számítottak, s éppen arra nem, hogy az asszony áldott állapota veszélyeztetett terhességgé növekszik.

Osztottak, szoroztak, az anyai nagyszülőkre egyáltalán nem számíthattak, s mivel az apai nagymama éppen eltemette a harmadik férjét is, s dolgoznia kellett ahhoz, hogy majdan nyugdíjas lehessen (Fiatal volt még akkor!), az akkor két és fél esztendős Juditot jobb híján Hajdúdorogra vitték a dédikhez, s a vízfejű Gyurkához. Az persze ott szocializálódott az öregek között: napközben a kertben téblábolt a fekete földtől óriásivá növekedett paradicsomok között, este régi történeteket hallgatott, s imára kulcsolt kézzel térdepelt a szentképek előtt, furcsa ételeket evett, s olyan három éves korában már kalapácsot vett a kezébe, s azzal szaladgált, s, ha nem tetszett neki valami, azonnal lecsapott rá. Így járt a szomszéd Magduska fia is, a kézfeje sokáig bánta, hogy elvett valami olyasmit, ami az övé volt. Sok adoma terjengett a gézengúz lányról, akiben maga az ördög bújt el. Ha haza szeretett volna menni Gyuri tatája, csak ennyit mondott: - Eltörött a vonat kereke…