Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)
A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig.
Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos.
Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs.
Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga.
Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé.
„Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.