Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába III. részlet

3. A Szilke

A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok ─ a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában ─ csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem, pedig igazán jó haverságban voltak.
A férfiak, ha puszi pajtásokká nem is váltak, de a közös kalákák során ivócimborákra leltek egymásban, s csak valamikor az 1990-es években derült fény arra, hogy az egyikük valaha kántor volt, míg a másikuk '56 után ült, a harmadik pedig megjárta az orosz hadifogságot, a negyedik családjának hihetetlenül sok aranykorona értékű kárpótlási föld ütötte a markát, s csaknem értetlenül nézték egymást, hogy hogyan tudták ezeket a dolgokat ilyen mélyen elrejteni magukban úgy, hogy senkinek se juthasson még véletlenül sem a tudomására az igazság egy piciny szeletkéje sem.
Az öregasszonynak már nyolcvanhárom esztendősen esze ágában sem volt jobb létre szenderülni. Szellemileg frissebb volt bárkinél, csak éppen a teljes bal oldalára béna. Szobájának az ablaka télen-nyáron nyitva állt, hogy keresztlánya után ki tudjon kiabálni az utcára is. Közben az már a második gyermekével volt várandós. És ez az áldott állapot sokat nehezített a mindennapjain. Nyáron hatalmas Zil 130-asokon érkezett vidékről a kukorica, télen a tömérdek sok brikettet és fát kellett behordani, hogy az őzcsempés cserépkályhák torkát folyamatosan tömni tudják, mert a vénasszony állandóan fázott. A kintről beáradó hideget nem akarta kirekeszteni, de így meg képtelenség az állandó hőfokot tartani. Ráadásnak ott a fürdőszobai fafűtéses bojler is.
A kukoricának gyakorlati hasznát nem vették ugyan, de a nő édesapja így legalább nyugodt maradt, mert azt sohasem látta a saját szemeivel, hogy egyetlen állat sincsen, sem háztáji gazdaság, sem földművelés. E takarmány annyit azért megért, hogy a cserekereskedelem újabb hőskorában, egy Tavasz típusú televízióval gazdagodott a család, no meg a focimeccsek idején az egész szomszédsággal. Éjszakákba nyúltak a szurkolói lecsendesedéseket szolgálni hivatott ulti partik, sörözések, beszélgetések. A hamuvá nemesedő tűzön csak úgy a piszkavasra szúrva sült a pirítós, s került rá bőven kacsazsír is. Néha kapargatni kellett a megégett szeleteket, de senkit sem izgatott ez a bosszúság, annál inkább bántotta őket, hogy a beteg állandóan ilyenkor kiabált az éjjeli edényéért, s egy ilyen alkalom után valamelyik férfi poétává lépett előtt. Hangosan, ritmikusan énekelni kezdete, hogy „Inceri-binceri kisborsó, Zsófi mama segge a koporsó..."
─ Kuss! ─ ordította a két hatalmas ajtótámlás tolóajtó mögüli szomszédos szobából a beteg ─, ha te megélted volna mindazt, édes fiam, amit én, nem csúfolódnál!
─ Mit élt meg maga? Minden földi jót? ─ kérdezte az egyik merészebb férfi. ─ Én nem látok itt semmit, csak a jólétet, meg azt, hogy elszáguldott a mama felett csaknem egy évszázad, s még mindig gyermeki módon kiszolgálják, de dolgozni soha el nem járt, csak élte a nagyságos asszonyok mindennapjait. Az a sok cicomás tányér, meg párna, és azok a bútorok, meg porcelánok, szőnyegek, a cselédcsengő, és hogy került erre a tájékra egy sváb? Milyen magyar maga? Hozzáment a pénzéért, s adták-vették az aranyat, amit másoktól fillérekért szereztek meg. És ugyanúgy lesöpörték a padlásokat, mint a párt emberei.
A döbbent csöndet egy pukkanásra és a légópincékre emlékeztető csattanás törte meg: az ablakon kirepült az a nefelejcses csupor, amely a gyűjtemény első, legrégibb darabja volt, s, amelyet csakis és kizárólag a lebénult használhatott… És soha többé nem jött össze még egyszer az a csapat, amelyik akkor együtt szurkolt, mert megrémültek a lázadótól, de leginkább besúgóktól és a rendszertől tartottak, mert mindegyiküknek volt mit rejtegetnie.

4. A Borbélykés

Metzger György sem kommunista, sem szakszervezeti tag, de még bányász sem volt. Életkora szerint jóval innen a hatvanöt éven várta a sorsát. Már 1947-et írt a kalendárium, s Mindszenty József hercegprímás tiltakozó pásztorleveléről tudomása volt, meg az internálások is egészen közelről érintették, de nem akart a szovjet zónába kerülni, s egyébként is felvidéki ősöket tudhatott maga mögött. Anyanyelvének a németet vallotta, s ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségével együtt a csehszlovák-magyar lakosságcsere önkéntes részesei legyenek. Volt ugyan egy kormányrendelet, a 12.200/1947 -es, de mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. Így aztán önként deportálta magát és nejét, de 1949-ben vissza is szöktek.
Metzger a Dunántúlról származott ugyan, de oda nem mehettek. Így kerültek Debrecenbe, a felesége házába. Ekkor határozta el, hogy élni fog. Még pedig úgy, mint annak előtte, mikor még nem volt útlevél sem, s mindenki oda mehetett széles e világban, ahova csak a kedve tartotta. Az első világégés előtti évekre gondolt. Majd eszébe jutott barátja, aki egy Hajdú-Bihar megyei kis településen, Ond vezér egykori szálláshelyén élt. Miután nejének, lánykori nevén Takács Zsófiának a szomszédos faluban éltek a rokonai, felkerekedtek, s végiglátogatták a famíliát is. Amint várható volt, a vérrokonok szóba sem álltak velük, sőt, köszönés nélkül ajtót mutattak nekik. A druszája, Fejérváry György azonban szívélyesen üdvözölte őket, s több hónapos látogatás lett az ad hoc ötletből.
Ősz volt. A szüret ideje. Hogy honnan, nem tudható, de itt még tartották az antik hagyományokból ismert borsajtó ünnepét. Maszkos felvonulások, pántlikás lovak, s mindenféle alakoskodások tették feledhetetlenül széppé a szőlőskerteket. Érdekes módon nem maradhattak el a liturgikus események sem. Már nem sok idő volt hátra az Istenszülő templomba vezetésének ünnepéig, azaz november 21-éig, így aztán a vendégek ottmaradtak. Ha meg már eddig is jókat beszélgettek, s Zsófia asszony édesanyjává lett az akkor tizennégy esztendős unokának, akit a félkarú nagyapja a saját lányától adoptált.
Metzger és Fejérváry a XII. isonzói csatában találkoztak 1917-ben. A történelem a caporettói áttörés hadművelet vagy más néven I. piavei csataként emlékszik erre az eseményre. Ekkor semmisült meg csaknem az egész olasz hadsereg, de a magyar veszteségekről ez idő tájt nem illett beszélni, így csak egymás között pusmogtak a férfiak arról, hogy hogyan dezertált ötvenezer olasz, s miképpen foglalták el az egész Veneto tartományt.
Kitüntetések és kardok egész arzenálja kapott helyet a házban, s Fejérváry bal karján csaknem a hónaljáig gyűrt ingujja mindig emlékeztette őket arra, miként veszítette el a kezét, s hogyan mentette meg az életét Metzger. Fejérváry karcsonkját a harminc centiméter hosszú, négy és fél centiméter széles fenőbőrrel szorította el, míg az őt megtámadó lovasnak magával a beretvával vágta el a nyaki ütőerét.
Közben kitavaszodott. Addig a szokásos rendben mentek a dolgok: csütörtökön volt a kenyérsütés, karácsonykor sorra csókolták a templomi keresztet, az ünnepi vacsorákhoz a veremből előszedett, s még a nyáron lemeszelt dinnyét ették, szántottak, vetettek, s márciusban megszűntek a kitelepítések is.
Egy rövid búcsú után Zsófia asszony megígérte az akkor tizennegyedik életévébe lépő unokának, hogy egy napon feleségül adja hozzá a világ egyik legszebb hölgyét, a keresztlányát. Azt persze senki sem sejtette, hogy mindez valóban beteljesül, de igen sokára, hiszen egészen 1961-ig kellett várni az eseményre.