M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VII. részlet

10. Gyermekkorom lekottázott dallamai

„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, amelyek végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosnak és egyberezegnek a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét… És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.

11. A Sikoly

„Vijjogó sirály az ifjú,
bájos barackvirág a szűz,
érzés közöttük hogyne szövődne?
Ösztön, mi vonzza a bimbót
a fűz gyenge derekához:
fonja szívüket össze.
Ki sejthette, hogy a lányt és a bátor ifjút
nászi kívánság nem tölti be?”

(Virágos gyertyák avagy egy jó házasság története
Kínai regény a XVII. századból
Károlyi Amy fordítása)

Judit már tizenhat esztendős volt, amikor utolérte a szerelem. Vegyipari Szakközépiskolába járt, mert édesanyja is ott dolgozott, sőt, az egyetem elvégzése után ő is ott kezdte a tanítást. Nyaranként akkor még szakmai gyakorlaton kellett részt venni a Biogal Gyógyszergyárban, amit ma TEVÁ-nak neveznek. A férfi egy nyáron a laborgyakorlaton a főnöke volt, s beleszeretett a lányba és fordítva is így történt. Ettől kezdve minden szabadidejüket együtt töltötték.
1978-at írt a kalendárium. Más erkölcsök, más társadalmi normák léteztek akkoriban, mint ma, s egy egészen más berendezkedésű országban nehéz volt az élettől pillanatokat lopni, s ezeket az órákat akkoriban már nem őrizték gardedámok, de azért egyetlen pillanatra sem tévesztette őket senki sem szem elöl.
Judit anyjának megrögzött szokásává vált, hogy náluk kellett találkozniuk, s innen elindulniuk akkor is, ha moziba, ha koncertre vagy sétálni mentek. És ilyenkor mindig elszaladt a szomszédos utcába fehér kecskecsöcsű csemegeszőlőért, mert szerinte nem is létezett annál finomabb. No, de, mit is várhattunk volna egy valahai kuláklánytól, aki már messziről megismerte az összes borszőlőt, s azt is pontosan tudta, hogy, ha volna egy igazi szőlőskertje abban csakis Cserszegi fűszerest, Muscat Ottonelt, Chardonnayt és Traminit ültetne, mert mindegyik zamatos fehér bort termelne, nem volnának közöttük rothadó szemek, mert egyik sem igényel csak zöldmunkát, de akkor is teremne, ha a földje csak kvarckristályos homok volna.
Judit első találkozása a fiúval még nem otthon történt, mert ekkor már nagyon félt attól, hogy mikor toppan be a mámortól megrészegült apja, aki egyetlen leheletével beterítette a házat, amelyből azon nyomban a későn felfedezett vízi hullákra jellemző enyészet áradt.
Így egy buszmegállóban beszélték meg az első randevút, csak Judit azt nem vette számításba, hogy az anyja és a testvére suttyomban követik, s szó szerint meglesik az első féltett és suta ölelkezésüket, s csókjukat.
Aztán persze, soha nem engedték meg azt, hogy sok időt töltsenek együtt. Az a kor még nem a szexuális szabadosságé volt, s illet, sőt kötelező volt a törvényes házasság után elkezdeni a nemi életet is, s minden tisztességes lányt prűdnek neveltek. Judit esetében külön okként szolgált a lotyó nagymamája.
Otthon aztán Judit mindig attól rettegett, hogy, mikor és milyen állapotban toppan be az apja.
A lány pedig karcsú volt, arca, akár a birsalma virág, egyszerre rózsaszínű és fehér, de halk szavú, csöndes, belülről feszült, mint a tigris, amikor nagy vadra les. A szemei ferde vágású, távol-keleti egzotikumot tükröztek, a derekát egyetlen öleléssel össze lehetett volna roppantani, s még csak tizenhat és fél esztendős volt.
A fiú haja, akár a július végi búzaföldek, hangja, akár a csembalóé a világ legcsodálatosabb fúgajátékában…
Ahogyan ők ketten egymást szerették, az volt az igazi szerelem.
Mégis sokat összezördültek, hiszen a lány tanárai nagyon is ferde szemel nézték a bimbózó kapcsolatot, ugyanis ő az iskola egyik legjobb tanulója volt, míg a fiú tőle csaknem öt esztendővel idősebben már dolgozott, s annak idején nem igazán dicsekedhetett a bizonyítványával.
Évtizedekkel később derült csak ki, hogy diszlexiás, de abban az időben és korban még nem ismerték ezt a részképességzavart.
A lány egyetemre akart menni ugyanabból az akkor Vegyipari Szakközépiskolának nevezett intézményből, ahová régebben a fiú is járt, csak ő már azóta megjárta a katonaságot, dolgozott három műszakban ott, ahol éppen eljötte után néhány nappal tizenegyen hunytak el egy robbanásban, de erről nem beszélt.
Judit meg közben OKTV-n, így nevezték akkoriban az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeket, harmadik helyezést ért el, de orosz nyelvből, s nem is volt előtte kérdéses, hogy Bölcsészettudományi Karra felvételizik, beteljesítve ezzel a Dont megjárt dédapja és a történelemért rajongó egykor még józanul élő édesapja akaratát.
Mindettől függetlenül, ha tehették, kirándultak, sőt éppen megismerkedésük után Judit három hétre Nyíregyházára ment táborozni, s ez kiváló alkalom volt arra, hogy még többet együtt lehessenek. És erre nagyon nagy szüksége is volt.
A szülei kísérték el. Az apja, szokása szerint, minden egyes kocsmánál inni akart egy felest, de az anyja egy idő után megunta ezt, s nem adott neki több pénzt. A férfi meg csak mondta a magáét. A nő erre földhöz vágta a táskáját, jól megtaposta és toporzékolt.
Judit soha nem felejtette el, hogy mindez az Ószőlő utcán történt.
Így aztán szégyentől eltelve érkezett abba a táborba, s egyetlen mentsvára maradt: a fiú.
A fiú azonban két esztendővel később egy napon mégis azzal állított be, hogy komolyan beszélni szeretne a lánnyal. Ekkor már a közös jövőjüket tervezgették.
-Miért ne lehetne úgy egyetemre járnom, hogy közben összeházasodunk, s gyerekeink születnek? – kérdezte Judit.
-Mert nem. A családhoz anya és nem diáklány kell –felelte a fiú.
-S mi volna, ha te is egyetemista lennél, hiszen bárhová felvennének, hiszen apád a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérem tulajdonosa. Ezzel bárhova felvesznek, te is tudod, az egyik legmagasabb kitüntetése ez a Magyar Népköztársaságnak.
-De én nem vagyok az apám, s nem teszem meg neki ezt a szívességet. Tudod te, hogy ez az érem megbélyegez?
A lány pontosan tudta, miként azt is, hogy a Kádár-rendszerben azok kaptak ilyet, s hatalmas nyugdíj- kiegészítést is, akik az 1956-os forradalom leverésében segédkeztek, s így aztán a rendszerváltás után nem véletlenül nem részesülhettek kárpótlásban sem.
***
Judit munkahely után nézett. Vegyészként azonnal alkalmazta volna az egyik hatalmas vállalat központi laboratóriuma, de már késő volt. Azért a harmadik helyezésért, amiért nagyon megküzdött, felvették az egyetem történelem-orosz szakára.
A fiú egy szép napon aztán minden előzetes bejelentés nélkül megjelent, s azonnal elkezdte mondani, ami a lelkét nyomta:
-Van egy nő a munkahelyemen, együtt dolgozunk. Főzött nekem, aztán szeretkeztünk. Feleségül veszem.
Juditban megállt az élet, s még azt sem vette észre, mikor csapódott be a férfi után a kapu. Majd elrohant. Minden nélkül, céltalanul kószált, s az akkor megépült felüljáró felé vette az útját, amely alatt a fiú albérlete volt még néhány hónapja, mert addigra annak a szülei befizettek neki egy lakást.
Éppen ugrani készült, mikor az anyja visszarángatta. De nem tehetett annál mégsem többet a lányáért sem ezután, sem soha később, mint, hogy elment vele a férfihoz, s térden állva könyörgött annak, hogy gondolja meg magát, mert a lányának nem lesz tovább élete.
Semmit sem ért el, mint azt, hogy Judit mégis kórházba került, mert hazatérve minden keze ügyébe eső gyógyszert beszedett.