Bölöni Domokos: Az ágasbúza diadala

Mindenféléről álmodoztam kisiskolás koromban, szerettem volna mozdonyvezető lenni, mert tőlünk kissé távol esett a vasút, de a bivalybikaként prüszkölő s fújtató komor mozdony a kocsisor (fegyelmezett marhacsorda) élén rendkívüli hatást tett rám. Szerettem volna pap (is) lenni, ez sem sikerült, pedig irigyeltem a lelkész urat, mert nagy könyvtárából azt olvashatott, amihez éppen kedve kerekedett. Gépkocsit is terveztem titokban, önjáró kerekes bölcsőt, aminőben engem is ringattak –; szóval mindenféle szerettem volna lenni, csak adószedő nem, mert ez és a tanácsi jegyző voltak a falu rettegett ellenségei.
Némely porta felső végén az erdőbe iramló ösvény arra szolgált, hogy vészhelyzetben menekülni tudjon a család... Cséplőgép és traktor nem szerettem volna lenni, mert a szérűn járatos voltam, nyaranta valóságos üresszekér-karavánt vezényeltünk társaimmal a rétszéli cséplőhelyre, két lomha tehén húzta le azon, mi persze a csatláson ülve kormányoztuk a „szekérvonatot”, a kalauz füttyét is utánozva, amint egy-egy kisleány kapuja előtt haladtunk el...
 
De arról nem fantáziáltam, hogy egyszer majd tanító leszek az egykori iskolámban. Katonai szolgálatomból szabadulva majdnem egy tanévet tölthettem a lepusztult, megkopott épületben –, ketten az igazgatóval hat okos ötödikes gyermeket oktattunk, különleges engedéllyel, minden tárgyból...
A szertárban cigizve bukkantam kisiskolás korom elfeledett relikviájára. Miközben csaknem minden egyébnek lába kelt, ezt valamiért nem lopták el... Porosan, szürkén, de érintetlenül árválkodott a tenyérnyi deszkalapon, az elfakult piros szalagok is megvoltak még rajta.
*
Micsurin a természet nagy átalakítója. Neki sok tanítványa van. Köztük legkiválóbb Liszenko szovjet akadémikus. Az ágasbúzát a kapitalisták tudósai értéktelen rendellenességnek tekintették. Liszenko szovjet akadémikus felismerte óriási gazdasági jelentőségét, és nemesítéssel létrehozott belőle egy új, bő termő fajtát. A mi búzánk terméshozama kedvező körülmények között holdanként nyolc mázsa, viszont az ágaskalászú búza holdanként harminc-harmincöt mázsás termést hoz!
(Micsurin, a természet nagy átalakítója. Budapest, 1950)
*
Látogatás az ágasbúza szülőotthonában. A küldöttség autóbuszokon utazott a Lenini-Gorkiban levő kísérleti telepre. Az 1917-es forradalom előtt a Moszkva alatti kis Gorki községet jóformán senki sem ismerte, később azután világhírre tett szert, mert ez a kis község volt a legkedvesebb tartózkodási helye Leninnek, a világ dolgozói nagy vezérének.
A kísérleti telep a legnagyobb mértékben összedolgozik a szomszédos kolhozokkal és állami gazdaságokkal. A kinevelt újabb és újabb fajta ágasbúzákat a kolhozok különféle minőségű földjein próbálják ki. A Liszenko-féle ágasbúzát még nem bocsátották a tömegtermelésbe, de erre hamarosan sor kerül. Két évvel ezelőtt még csak negyven hektáron folyt a kísérleti munka. Az idén viszont már négyszáz hektáron aratnak ágasbúzát.
(Szabad Szó, 1949. július 10.)
*
Torja községben Szabó János tanító a múlt év decemberében kapott harminc szem ágasbúzamagot. Mivel az idő még megfelelő volt, Szabó tanító elhatározta, hogy el is veti a magvakat.
Másnap természetrajzóra volt. A tanító elmagyarázta a gyermekeknek az ágasbúza termesztését. Felhívta a gyermekek figyelmét arra, hogy ennek a búzamagnak birtokába jutott az iskola, és akár rögtön is megkezdhetik a „vetési munkálatokat“.
Örömrivalgás kísérte a tanító magyarázatát, és szerszámokkal felszerelve ki is vonultak a határba az arra a célra kijelölt területre. Szabó elvtárs a szovjet ágasbúza-termesztők tanítása nyomán vezette a munkát. Így készítették elő a talajt, és harminc centiméteres sortávolságra vetették el a magvakat.
Tavaszra kikelt minden szem. A gyermekek öröme leírhatatlan volt, amikor meglátták a smaragdzöld szálacskákat. Tanítójukkal együtt saját kezűleg végezték a gyomlálást és a talajporhanyítást.
A határba kivonuló iskolások minden alkalommal felkeltették a falusiak figyelmét. Azok meg-megálltak földtáblájuknál, és megkérdezték: milyen búza az, amelyiket kapálni kell?
Bizony akadtak olyanok is, akik kételkedtek az ilyen búza erejében. De a gyerekek olyan világos magyarázatokat nyújtottak, hogy a kételkedők elámultak. Mégis: majd ha beérik ez a búza, akkor elhisszük – mondották fejcsóválva.
Második kapálásra szép haragoszöld bokra lett a fészkeknek. Minden egyes szem tizennyolc erőteljes szárat hozott.
A gyermekek boldogan kapáltak, irtották a gyomnak még a csíráját is.
Harmadik kapálásra a szárak szépen kalászba bomlottak. Minden kalász öt-hét
oldalágat hozott.
A tanító odahívta a kételkedőket: – Nézzék meg most, hogy milyen búza is az az ágasbúza!
Az emberek meggyőződtek, és mindjárt a magvak után érdeklődtek, hogy honnan is lehetne beszerezni, és meghallgatták az iskolások különleges elméleti tanóráját, ott az ágasbúzavetés mellett. A tanító egy kérdést tett föl.
– Hány szem magot hoz egyetlen szem ágasbúza?
És az egyik tanuló így kezdte meg a feleletét: – Az ágasbúza minden szemre tizennyolc szárat hoz, minden száron egy törzskalászt, és minden törzskalász öt-hét mellékkalászt. A törzskalász átlagban hoz huszonnyolc szemet, a mellékkalászok összesen huszonkét szemet. Huszonnyolc meg huszonkettő, az ötven.
Most egy másik tanuló folytatta a felelést. – Mivel minden ágasbúzaszem tizennyolc szárt hajt, tizennyolcszor ötven szem, vagyis kilencszáz szem búza terem egy ágasbúza szemből.
Aki még a falusiak közül kételkedett, az most meggyőződhetett. Láthatta, hogy amit a könyvből olvas, azt meg is lehet valósítani. Nemcsak a szemével látta, de a kezével is megsimogathatta a selymes kalászokat. Bebizonyosodott előtte a szovjet tudomány tanításainak igazsága.
Ott ringtak előttük ennek a tanításnak
hirdetői: az ágasbúza kalászok.
(Romániai Magyar Szó, 1954. július 7.)
*
Ej-haj, likas a bunda, fokhagymával bé van dugva. Erre a dalra emlékeztem, s persze a kozáktáncra, amelyet ropnunk kellett volna, hol az egyik, hol a másik lábunkat rúgva ki magunk alól –, csakhogy a tanító bácsinak sem sikerült, amikor demonstrációra adta azt a szilvapálinkás fejét –, ugyanis rögvest úgy ült seggre, mint a szekrétár Domnu Burtosz a jégen.
Valamelyik évzárón a kozáktánc mellett eljártuk az ágasbúza-táncot is. Koreográfiájába besegített az öreg tanító néni. A búza törzsét konkoly helyettesítette. Ágai hegyét oltóbicskijével lecsípte a tanító bácsi. Azokra egy-egy érett kalászt biggyesztett a tanító néni, némelyiket csirizes ragasztóval téve hitelessé.
A szülők lelkesen tapsoltak, kaptunk jutalomkönyvet, az enyémnek az volt a címe, hogy Szvetlána nagylány lesz, egy darabig megvolt, de megtetszett a pócegérnek, és elvette.
Arra nem emlékszem, hogy valaki bedőlt volna a piros szalagos propagandának, és konkollyal vetette volna be (akkor még nem kollektivizált) földjét. Itt az ágasbúza hírhedett diadalának egyetlen bizonyítéka ez a nyomorúságos hamisítvány. Kínos nosztalgiával fújtam még egyszer le a port a valamiért mégis kedves bűnjelről… Szerettem volna talán arra gondolni, hogy lám, minden elmúlik a világon, hol van már Liszenko, hol a sok blődség, nem is lehet észben tartani, hiszen minden új rezsim újabb és újabb falrengető, észveszejtő marhaságokkal rukkol elő, és a mindenkori alattvalók minden friss agyalágyultságot üdvrivalgással tapsolnak meg…
De nem jutottak effélék az elmémbe. Micsurinról is csak a gúnyos mondás ötlött elé, hogy ha Micsurin tovább élt volna, mi csurin maradtunk volna.
Ama tanévben új „káder” érkezett az iskolához, egy frissen végzett tanítókisasszony. Gyakorlott mozdulattal varázsoltam elő a szertárban őrzött dugi likőrt – jött a nagyszünet –, szerváltam a dirinek, töltöttem a széplánynak, buzgón s hősiesen udvarolgattam – és fütyültem az ágasbúzára.