vitéz Somogyváry Gyula: Április
Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz a minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…
Elnyögtem én már minden imámat,
jajgatva hívtam az édesanyámat,
gondoltam istenes igékre
s boszorkányos kabalákra –
mindhiába… mindhiába!...
De lám, most mégis, itt az éjbe,
halkan, szeliden, mint az álom
– boldog Isten! – felém kígyózk,
átsiklik szürke, rossz szobámon
nagy messziről egy hüs leánykar,
(hófehér kar, szirom tenyér)
s egyszerre olyan könnyűség van
a szívemben és az agyamban,
mikor simítva ideér…
Hüsen lehull a homlokomra
s égő szemem befogja szépen.
Most virágos mezőket látok…
reám nevet szeme anyámnak…
fény van köröttem… csönd… szelidség…
hallom a vérem hullámverését
s alszom… fiúsan, mélyen… mélyen…
Fehér kezét elküldte nékem
özvegy asszonynak fehér leánya…
1920.