Erdélyi Tibor: Szerelmesek

A padon ültek. Egyedül. Ketten.
Egymást csodálták önfeledten.
Hűség-szirmokat számlált ajakuk.
– Nagyot kacagott hozzá egy kakukk. –
…Szeret… Nem szeret… Szeret… Nem szeret…
Köröttük az ég volt a képkeret.
Minden csupa szín. Piros meg kék folt.
Festménynek tetszett, minden oly szép volt.
…Szeret… Nem szeret… Szeret… Nem szeret…
S a szín s a nap rájuk nevetett.
Mert ők csak ültek. Egyedül. Ketten.
S egymást csodálták csak önfeledten.
És nem történt ott semmi, semmi más.
És nem tudom, hogy ki volt ott hibás:
a hűség-szirom vagy tán a kakukk,
de – nem kereste egymást ajakuk.
Minden csak szín volt. Piros meg kék folt.
És minden, minden csak egy szép kép volt.
Köröttük meg az ég csak képkeret.
…Szeret… Nem szeret… Szeret… Nem szeret…