Nyirő József: Papbácsi

A mi papunk, az öreg Mátyás József úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes, fiatal, nyálas szájú gyermekember légire megpirongatta.

   –  Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak, s nem lopnak annyit, mint az ön községében.

   –  Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap.

   –  Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondogatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…

   Szájtátva hallgatta az öreg tisztelendúr a fiatalembert, ki megjárta Innsbruckot, Rómát, kétféleképpen is doktor, enni se tud tisztességesen a sok tudománytól, híres szónok, igen nagy ember és az Egyház valóságos büszkesége.

   –  Tiszta igazad van, édes ecsém! – bólogatott az öreg, ki különben a vármegyének legnagyobb tréfacsinálója volt. Kedves, drága, melegszívű vénember, ki megtette a püspöki hivatallal is, hogy mikor megdorgálták, mert félív árkuspapiroson tett felterjesztést, már pedig félíven nem illik a püspökséggel levelezni, szépen fogta a hiányzó félívet is, iktató számot írt rá és tisztelettel felterjesztette. Piros övet az életben nem kapott, mert a piros csergét püspökjáráskor olyan feltűnően húzogatta a kocsiban a hasára, hogy a püspök végül is megkérdezte:

   –  Minek rángatod, fiam, azt a pokrócot?

   –  Hogy az emberek piros cingulumnak higgyék!

   Mivel a püspök túlságosan megértette a célzást, az öreg pap ugyanvalóst nem kapott piros övet. Drága lelke különben nem is kívánta. Egyszerű természetes székely ember maradt holtáig. A híveivel is úgy beszélgetett, hogy az esperesnek a megbotránkozástól égnek meredt minden hajaszála. Mentek például az úton, hogy a temető–kertet megtekintsék. Az útszélen üngős gyermekek játszadoztak. Papbácsinak mindig volt pár szem bombóc a reverenda zsebéhez ragadva. A gyermekek mindját körülrajzották és nyújtották maszatos kezüket a bombóc után. Az esperes uracska az első pillanatokban meg volt hatva. Mindjárt eszébe jutott a szentírási idézet: »Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni!« Mikor azonban pap bácsi az utolsó cukrot azzal adta oda egy bikaborjú–erős kölyöknek, hogy »Nesze neked is te bitang!« – az esperest szinte megütötte a guta. Azonnal elhatározta, hogy sürgősen nyugdíjba küldeti a vén papot, de mondani csak annyit mondott:

   –  Hogy lehet a száján effélét kiejteni gyermek előtt?

   –  Mert az, – csudálkozott papbácsi. – Bitang. Szerelemgyerek. Azért olyan vaskos, erős, egészséges… Mert jegyezd meg, ecsém, hogy a szerelemgyerekek mindig szebbek, keményebbek, jobban sikerülnek.

   Lángoló orcákkal, szent haraggal hallgattatta el az esperes papbácsit.

   –  Nem ismered az életet! – vett elégtételt az öreg, de befogta a száját.

   Közben tehénszekér jött szembe. Birtalan János ment az erdőre fáért. Papbácsi mindjárt észrevette, hogy a csábeli tehén felfelé görbült háttal húz. Mindjárt ráförmedt Birtalan Jánosra.

   –  Hó! Mit kínozod azt a szegény tehenet? Mért nem viszed apaállathoz?

   Az esperes rémülten menekült el.

   –  Az én jelenlétemben! – lihegte, mikor az öreg a Szövetkezet előtt utolérte, ahonnan csúf káromkodások bődültek ki.

   –  Megint káromkodás! – reszketett az esperes.

   –  Hát tégy valamit ellene! – jött ki a sodrából papbácsi is.

   –  Teszek is! – fogadkozott az esperes. – Jövő vasárnap én prédikálok.

   –  A káromkodás ellen? – lepődött meg az öreg pap.

   –  A káromkodás ellen! – válaszolt a fiatalember nyomatékkal.

   –  Én volnék a legboldogabb, ha ki tudnád irtani! – nyugodott bele papbácsi mosolyogva.

   Megbeszélték, hogy a fene nagytudományú, külországokban hegyezett eszű híres pap itt marad két hétig, s egy kicsit rendbe szedi ezeket az Istentől elrugaszkodott havasi népeket.

   Ebben maradtak.

   Az esperes egész héten nem pihent. Hol a népet téringette kinn az életben, hol a prédikációra készülgetett nagy elmélyedéssel, sok meditációval, amint illik. Az öreg pap hallgatott, csak a ráncok kutyálkodtak a szeme körül.

   –  Felséges, jó dolgom van! – tréfálkozott ebéd, vacsora közben. – Csak urizálok. Itt maradhatnál ecsém káplánnak.

   Az esperes későbben meg se lepődött különös, játékos és mégis titokzatos vén emberen. Mikor azt hitte, hogy tökéletesen kiismerte (nem nehéz az ilyen szimpla öregeket első tekintetre áttekinteni) – egy reggel a sekrestyében a kezébe került az öreg direktóriuma, amelybe a meghalt papok neve után a következőket írta az öreg pap: »Mátyás József lelkész meghalt 1914. aug. 3–án.«

   –  Hát ez mégis hallatlan vakmerőség – gondolta az esperes, – hogy még a gondviselésből is tréfát csinál és előre beírja a saját halálát.

   Nem szólt a papbácsinak a dologról, de figyelte a vén papot. Mindössze két hónap volt hátra a bejósolt halálig, de az öregen nem látszott semmi, mintha sajátmagának megígért halál nem rá vonatkoznék. Éppen az ifjúságot korholta, hogy nem leég alázatos és azt hiszi, hogy az egész világ tőle függ, pedig vannak dolgok, amiket te se tudnál utánam csinálni, ecsém.

   –  És mi légyen ez a dolog? – únta már az esperes az öreget.

   Az öreg pap az esperes felé nyújtotta a nyakát.

   –  Látsz–e rajtam bolhacsípést?

   –  Nem! – válaszolt kicsit bután az esperes.

   –  Nem is volt rajtam sohasem, s nem is lesz!

   –  Hogyhogy?

   Az öreg hunyorított.

   –  Az úgy, ecsém, hogyha idegen házba béteszem a lábam, első dolgom az, hogy kérek egy seprűt, az ajtó sarkába teszem és ráparancsolom az összes bolhákot. Egy se mer elmozdulni onnan, míg meg nem engedem. Reggelre piros a seprű a sok vereshasú bolhától… Ezt csináld utánam, ha tudod!

   Ilyen kedvesen töltötték az időt vasárnapig, mikor az esperesnek prédikálnia kellett a káromkodás borzasztó bűne ellen.

   Erre a napra az öreg még a siketeket is felhajtotta a templomba. Sokan lejöttek a havasról is, hogy meghallgassák az esperest. Nagy híre futott a vasárnapi »dolog«–nak. Szorongott a nép a kicsi templomban. Sokan kinn is rekedtek a cinteremben.

   A fiatal pap öntudatosan és méltóságosan lépett a szószékre. Olyan beszédet rittyentett, hogy volt mit hallgatni rajta. Ideiglenes és túlvilágokat görgetett hatalmas szavaival, megrázó erővel, s a büntető Isten haragja sötétítette le a lelkeket. A hideg kitázta tőle az embert. Sápadt volt az egész templom. Nincs az a hetvenhétráncú, megrögzött lélek, ki ne érezte volna a pokol reáváró kénköves leheletét. Maga a vén pap is semmivé zsugorodott a nagytudású szónok mennykőcsapásai alatt. Csak most látszott valójában, hogy milyen igénytelen az ő félig elfeledett tudáskája, gyarló eszecskéje emellett a mindent elsöprő fiatal pap mellett.

   Kezet se mert nyújtani, hogy megköszönje a vendégpapnak a ritka lelki élményt, amint illik, mikor ez átszellemült homlokkal, még mindig bíborló arccal, izzadtságtól gyűrött karingjében lemászott s rozoga szószékről és súlyos szívütéseitől lebegtek a stóla szárnyai.

   Diadallal vitte ki hívei közé, ki ott várakoztak a cinteremben és a fehérnépek mindjárt neki is rohantak, hogy megcsókolják felszentelt kezeit.

   –  Ilyen gyönyörű prédikációt soha életben nem hallottunk! – lelkendezett Bíró Mózes is, ki vezető, első ember a faluban. – Jaj, azt a ragyogó, felséges mindenségit a tisztelendúr nagy eszinek, hogy es szorúlhatott ekkora tudomás abba a gölöhös, nyavalyás testibe! …

   Elragadtatásában akkorát káromkodott Bíró Mózes elsőember, hogy szakadt le az ég a szavától, s az esperes halálra váltan futott el.

   Az öreg pap maga is levert volt és dicsérni se merte. Kínosan hallgattak a jó ebéd mellett.

   –  Rettenetes nép! – tört ki végül a keserűség a fiatalemberből.

   –  Az nem, édes fiam! – vette védelmébe a vén pap híveit. – Drága, jó nép ez, csak ismerni kell. Olyan, mint a falatkenyér. Szép szóval a tűzbe is be lehet vinni… Egy kicsit csúfszájú ugyan, de emellett a nehéz élet mellett nem is csuda, ha békétlenkedik. Nem is azért káromkodnak szegények, hogy az Istent sértsék, hanem mert valamiben ki kell törnie a keserűségnek… Áldott nép ez, fiam, csak ismerni kell…

   Az esperes nem válaszolhatott, mert jött Rózsi néni, az öreg pap asszony–testvére és hozta a fekete kávét.

   –  Hallotta–e plébános úr, – újságolta a papnak, – hogy szombatra virradó éccaka ismét elloptak hat juhot a havason?

   A világ sűrű kincséért se szólította volna másképpen a testvérét, mint »plébános úr«–nak.

   –  A lehetetlen, Rózsi! – döbbent meg az öreg pap.

   –  Most újságolta a kisbíró! – bizonykodik Rózsi néni.

   Az esperes felkacagott.

   –  Drága, jó nép, csak ismerni kell! …

   Az öreg pap hamar magához tért.

   –  Jövő vasárnap én prédikálok! … Mégis szóvá kell tennem ezeket a sűrű lopásokat!

   –  Ennek a népnek prédikálhat akárki! – hitetlenkedett az esperes. – Ezen nem fog semmi.

   –  Dehogy nem! – vitatkozott az öreg. – Másképpen kell megfogni a dolgot.

   –  Kíváncsi vagyok! – válaszolt az esperes hidegen.

   –  Effélit nem igen tanítanak a külföldi universitásokon! – bölcsködött az öreg.

   Hiába figyelte azonban egész héten át a vén papot, annak eszeágában se volt a szent könyveket forgatni. Tovább kedélyeskedett és élte mindennapi életét, mintha prédikáció se volna a világon.

   Aztán eljött a nevezetes vasárnap.

   Az esperes szinte szégyellte, mikor nyögve, krákogva felmászott az öreg a szószékre. Olyan volt szegényke fekete reverendájában, mint egy szomorú ténsasszony.

   Maga szentbeszéd még szomorúbb volt. Afféle sefülesefarka kínlódás, hogy: »No, kedves híveim, ti ismét ellopátok hat juhot a havason, s ilyen szégyent hoztatok rám… Jól mondja az Írás, hogy: »Jobb lett volna, ha az ilyen embernek, ki a máséhoz nyúl, az édesanyja még csecsszopós korában vetett volna párnát a szájára.« De azért ne higgyétek, hogy ez így marad. Marad az ördögöt!… Bűn büntetlen nem maradt. Minden kiderül. Ez a juhlopás is kiderül, s osztán jön a tömlöc, a szégyen, a baj!… Tartsátok csak számon!…«

   A hívek egyrésze édesdeden aludt. (Nem csoda, mert egész héten elfárad az ember.) A másik része unatkozva hallgatta. A hallgatókon azonban tisztán látszott, hogy ezt gondolják: »Nekem mind beszélhet a tisztelendúr! Amire én reateszem a kezemet, annak bottal üthetik a nyomát!«

   Az öreg bizonyítás helyett felcsattant:

   –  Hiába rázod a fejed Pétör Zsiga! Az úgy van, ahogy én mondom! Tartsd csak számon!

   Az esperes alig várta, hogy vége legyen a szánalmas fecsegésnek. A híveken se látszott semmi hatás. Kitolongtak a templom elé és ősi szokás szerint elbeszélgettek a határ, az erdő, a falu, az élet dolgairól.

   Hirtelen a meglepetés moraja fut végig az embereken. Mindenki rádöbben az útra, amelyen hat megbilincselt legényt kísérnek végig a csendőrök. Mindeniknek a hátára rá volt kötözve az ellopott juhok bőre… Mikor a csendőrök elhaladtak, a nép egyszerre felocsúdott és elhűlve bámultak egymásra az emberek.

   –  Ne ezt jól megmondá a plébános úr! … Ki hitte volna! … Mégis sokat tud ez a mi papunk! … Az a másik, vizet se vihet neki! … Dehogy így belélásson a jövőbe! … Hogy így megjósolja! … Nagy igaza van! …

   Meghökkenve mentek haza az emberek.

   –  Istennel nem jó tréfálni!

   Maga az esperes is meglepődött. Hogyne. Száz esztendőben egyszer ha megtörténik, hogy valakinek a bizonyíték így besétáljon a markába.

   Az öreg pap titokzatosan hallgatott.

   Aznap a csendőrőrmester is meg volt híva ebédre. Az öreg pap a leves után boldogan kínálta a »negyven cseppet«.

   –  Ahány csepp bort leves után az ember megiszik, annyi forintot vesz ki a doktor zsebéből.

   –  Ammá igaz! – törülte a keze hátával a bajszát az őrmester. – Remélem, meg volt elégedve a plébános úr.

   –  Minden úgy ment, mint a karikacsapás!

   –  Miről van szó, kérem? – érdeklődött az esperes.

   –  Nem jó gyermeknek mindent tudni! – kacagott az öreg.

   Csak hosszas kérésre árulta el, hogy ez a mái dolog meg volt beszélve az őrmesterrel, hogy amíg a nép a templomban lesz, fogasa el a juhtolvajokat, s akkor kísértesse végig az utcán, mikor a legtöbben jönnek ki a templomból.

   Az esperes azonnal fogatott és hazament. Útközben háromszor is elhatározta, hogy az öreg papot nem tűri tovább. még ma ír a püspöknek…

   A nyugdíjazásra azonban nem került sor, mert alig két hét múlva az öreg pap levelet küldött, hogy a szentségekkel ellátva szeretne elköltözni ebből az árnyékvilágból. Az esperes úr tehát ne sajnálja a fáradságot, s azonnal jöjjön hozzá.

   Az esperes csodálkozott a megdöbbentő híren, mert nem hallotta, hogy az öreg pap beteg volna.

   Megütközve látta, mikor megérkezett, hogy papbácsi felöltözve a régi kedves mosollyal áll a verandán.

   –  Köszönöm, ecsém, hogy eljöttél! … Én már megyek!

   –  De bátyám! – ellenkezett az esperes. – Mégis a legszentebb dologról van szó! Ezzel halálos bűn tréfálni…

   –  Tudom! – remegett a hangja az öregnek. – De én már megyek! … Engem szólítanak.

   Valami különös, ellenállhatatlan volt a vénemberen, ami tiszteletet parancsolt és elnémított minden ellenmondást. Az esperes csóválta a fejét, de meggyóntatta, meg is áldoztatta a templomban, ahol mindössze hárman voltak: az Isten, az esperes, s a szegény útrakész vénember, ki mennyei mosollyal és elragadtatott hittel roskadt térdre fehér karingben és fehér stólában, hogy az Urat lelkébe fogadja.

   Megilletődve hazamentek.

   –  Rózsi, vesd meg az ágyat! – kérte szelíden testvérét, ki riadt izgalommal puhítgatta a párnákat.

   Papbácsi nehézkesen levette a reverendát, megcsókolta, szívéhez szorította a kopott, megzöldült jószágot és örökre letette.

   Csendesen feküdt és pillanatra behunyta szemeit. Mikor kinyitotta, könnyesek voltak az apadt, gyengelátású, öreg szemek.

   –  Miért sírsz, bátyám? – kérdezte az esperes.

   Nehezen válaszolt már az öreg pap.

   –  A kalász megérett és mégis olyan nehéz elválni a földtől…

   –  De hiszen… Miért ne hívatsz orvost? … Beteg vagy?

   –  Nem vagyok beteg, csak… engem már szólítanak… A lélek kész ugyan, de a test erőtlen… Pedig ez az én kitüntetésem napja és nem tudok elég hálát adni Istennek, hogy nem kell megérnem, amik ezután következnek…

   –  Mik következnek? – bámult az esperes a zavaros jóslaton.

   –  Ember azt fel nem foghatja! – tért ki az öreg az egyenes válasz elől.

   Két ráncos kezét összefogta és imádkozni kezdett.

   Még azon éjszaka meghalt.

   Egy forint hagyatéka maradt. A többit kiosztotta a szűkölködőknek.

    

   Három napra rá kitört a világháború…

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf