Sértő Kálmán: Bíróválasztás

Amikor a vármegye községi bírókat becitáló gyűléséről Nagy András gazd’ uram hazafelé tartott, valami oknál fogva csontkeményre fagyott a faluja határában. Hideg téli szél kóválygott a határban és nem szelíden, hanem durván esett a hó… A fehér csillagok befurakodtak az ember fülibe, s betömték a lélegzetet vevő ember orrcsatornáit. A szél teljesen megbolondult. Hol elölről hátrafelé, hol hátulról előre lökte a vándort. Órasétálóként mozogtak az országút jegenyefái, akik már időben, ünnepi csöndben – gárdatisztekként mereven álldogáltak. Elég az hozzá, hogy Nagy András megfagyott a határban… Másnap lelte meg a mezőőr. Hazasuhantották szánon és felravatalozták a tulipános ládára. Gyűrűt vontak a rokonok a láda körül. De azért a kétely piszkálta a zuzájukat. A halálesetet így állapította meg Kis Örzse, akit »vénboszorkánynak« hívtak a faluban. Mindenkinek ezt suttogta:

   –  A várostól errefelé hét csárda van hazáig. És ez a halott biztosan bepálinkázott élete utolsó óráiban. Nem csoda, hogy elbukott és megdermedt, mint a faszent…

   –  Fogja kend be a száját, szüle! – kajdászott rá egy fiatalember. – Kend csak a kártyavetéshez, vadszamarak megbűvöléséhez és a litániához ért. Többet nem tud. Lám a tojástszedő zsidó is megfagyott nem oly régen, amikor a szürke gebéjével a falu felé kocogott. Pedig egész életében tartózkodott a pálinkától. Mustot is csak úgy lehetett megitatni vele, ha forgópisztolyt céloztak a mellének… Más itt a baj! A zsidó mintájára Nagy András is a cefet tél miatt fagyott meg. Mert most ulyan hideg van, hogy a varjú odaragad a szélhez…

   A fiatalember szavait egyközakaratúlag helyeselték. És a könyökükkel löködték ki a vén boszorkányt, a nyugdíjas bábát a szobából, aki minden megfagyott ember múlását a részegség okaira szerette volna visszavezetni. Reggelig virrasztották a volt bírót. Másnap megadták néki a szükséges kozmetikai intézkedést. Megborotválták, megmosták és ünneplőgúnyába öltöztették. Harmadnap nagy sóhajtozás között kicipelték a koporsót a temetőbe. Az örök nyugalmat ígérő gödörbe becsúsztatták a bíró tajtpipáját, dohányzacskót, meg a kulacsot, mint a bírói hivatás élvezetet osztogató jelvényeit. Aztán behantolták a sírt. És hazamentek a halotti torba. De még a torból is – fütyülő szélben, röpködő hóesésben és saskörmökkel tépő hidegben tértek haza a házaikba…

   Másnap reggel tavasziassá bolondult a világ. Úgy nyelte a föld a havat, mint megfagyásból olvadó tejet… Egyszeriben fekete és lucskos lett a föld. Erotikus szagok imbolyogtak a levegőben. Kiázott ürgék menekültek a lankás dombok felé. És rügyezni kezdtek a mandulafák. Két hét se múlott, mire az orgonabokor kiszülte a lila csillagait. Felburjánzott a pázsit s a pipitérvirágok ernyői alatt kásabogarak petéztek. Hazaröppentek a gólyák… Fecskék… Denevér kelt vadászatra az esteli harangszóval. Még a vak is érezte a tavasz parancsoló illatát. Tudta mindenki, hogy kezdődik az élet. Életet pedig bíró nélkül elképzelni lehetetlen. Ez a gondolat furkálta a falu agyát. Hogy bírót kéne választani!…

   De kit?!…

   Volt ugyan két jelöltje a pártoskodó falunak, de ezek az atyafiak már esztendők óta annyira harcoltak egymás ellen, hogy nem bízhattak a szerencsében. Cinege Ferenc és Száraz Mihály volt a két atyafi, akik külön–külön arra bíztatták a táborukat, hogy bíróválasztás napján mészárolják le az ellentábort. Ilyen alkalommal könnyen a temetőbe kerülhetett volna az egész falu népe. S a jelöltek maradtak volna utolsó birkózónak. De a falu mégis úgy határozott, hogy az említett két jelöltnek kell felvenni a versenyt a bíróságért…

   Bolondos április havában kezdődött a választás. Tudta az egész falu, hogy körömszakadtáig harcolnak a jelöltek a bírói tisztségért. Száraz Mihály már kora reggel megtömte pipáját

   –  Kati, el kell talpalnom, az ellenségömet megbuktatni!…

   –  Én nagyon szeretném, ha bíróné lehötnék – mondta Kati. – Mindön nap azt főznék, mit kend akar. De nem hiszöm, hogy egy marhát bírónak választanak…

   –  Én vagyok a marha? Te büdös!

   –  Nem is az uraság! Hisz kend a nevét se tudja leírni.

   –  De van negyven hold földem…

   –  Cinege Ferencnek két holddal több van. És írni is tud.

   –  Vigyázz Kati! Jaj lesz mindön csontodnak, ha én leszek a bíró!…

   –  Járjon kend szerencsével…

   Száraz Mihály dühös füstöket szopogatott a pipájából. Rákvörös arccal lépkedett a községháza felé.

   Cinege Ferkóéknál nagy disputa volt. A gazda megtömte a pipáját és azt mondta a feleségének:

   –  Juli, én most elmegyek az ellenségömet kiütni a nyeregből…

   –  Én nagyon szeretném, ha bíróné löhetnék – mondta Juli. – De nem hiszöm, hogy egy okos embört bírónak vélasztanak…

   –  Miért vagyok én okos?…

   –  Mert írni, vasalni, kávét főzni, szónokolni és kérvényeket írni tud kend. Az okos embert nem teszik bíróvá…

   –  Vigyázz, Juli! Jaj lesz mindön csontodnak, ha én leszek a bíró!…

   –  Járjon kend szerencsével…

   Cinege András dühös pipázással ment a községháza elé, ahol hatalmas embertömeg tarkállott. A főbíró még bent volt a jegyző úrral az irodában, az esküdtekkel. Rossz híre volt ennek a főbírónak, ennek a Vadnay Imrének. Bőven suttogtak róla az emberek:

   –  Vadászik, halászik, csókolózik, iszik, eszik, aluszik, szidalmaz, büntet, felpuffad, gutaütést vár, végrehajtót küld, szomorkodik…

   A suttogás fonala megakadt. Deres hajú és ideges fejű, alacsony növésű ember lépett ki a községház lépcsőjére. A főbíró. Nyomban megijedt a falu népe. Úgy hajladozott a tömeg, mint viharban a központi nádas. A főbíró ránézett az emberekre:

   –  Külön–külön nem szavazunk! Ehhez nincs idom! Száraz Mihály pártja rögtön menjen jobbra, Cinege Ferkóé pedig balra…

   S karjait kétfelé tárta a villámlószemű főbíró.

   Így történt, hogy az ellenséges tábor választotta meg a számára nem megfelelő bírót. Mert a főbíró jobbkezével szemben a nép balkeze volt. Akit jobbra küldött a főbíró, az megijedt és balra ment. A nép csak jobbkeze felől érezte a jobb oldalt. Így választották meg az analfabéta Száraz Mihályt bírónak az ellenségei. Csak három nap múlva jött rá a falu a nagy tévedésre. De ekkor már összebékült a két ellentábor. Megbocsátottak egymásnak mindent. Hiszen együtt fogyasztották el az új bíró udvarán a hét hektoliter bort, meg azt a bizonyos hétszáznegyven darab töltöttkáposztát…

Pesti Napló, 1936. szeptember 16.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf