Bella István: Hagyaték
Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,
a hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,
mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében
nem akad fenn a fény, sem a gyilok,
fölsérti homlokod.
Keríts – hó, halál és bálozó homok
hálójába szorítva – te halott, legalább
egy női térdet, egy gyerekhomlokot,
– egy hamis tanút –
mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.
Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba
kapaszkodik a vers, nem a papírba,
gyökerek mohó száján szólal föl tilos
és szabad nyelven, hogy, én is elhullva
– mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka –
susog, sustorog, lángol tőlem a papíros.